Orbán Viktor interjúja a Kossuth Rádió „Jó reggelt, Magyarország!” című műsorában

Törőcsik Zsolt: NATO-csapatokat kell Ukrajnába küldeni, hogy kiváltsák a nem harcoló ukrán egységeket, hogy azok a frontra mehessenek – erről beszélt a napokban Emmanuel Macron francia elnök pártszóvivője. A lengyel külügyi szóvivő pedig már azt mondta tegnap, hogy Varsó fontolgatja orosz rakéták lelövését Ukrajna területe felett a saját légvédelmi eszközeivel. A nyugati vezetők azzal érvelnek az újabb és újabb elképzeléseik mellett, hogy Oroszország nem nyerheti meg ezt a háborút, ha viszont ez mégis megtörténik, akkor szerintük Moszkva nem áll meg az ukrán határon. Orbán Viktor miniszterelnököt köszöntöm a stúdióban. Jó reggelt kívánok!

Jó reggelt kívánok!

Azért az elmúlt évtizedek Nyugaton arról szóltak, hogy a hadseregeket leépítik, a toleranciát, a kisebbségek elfogadását, felemelését jelentették fő csapásirányként. Amit most látunk, az ezzel teljesen ellentétes. Mennyire lehet sikeres a nyugati társadalmak háborúra hangolása, és mi ezzel a cél?

Több kérdés is összekeveredik itt ebben az egyszerű mondatban, amit Ön most itt mondott. Ugye, a hadseregek megléte szükséges, az nem háborúhoz vezet. Furcsa módon a hadseregek hiánya vezet a háborúhoz, mert a háborúk oka leggyakrabban a gyengeség; nem az erő, hanem a gyengeség. Ha valaki úgy értelmezi – most talán okkal –, hogy egy másik ország, amelynek a területére, gazdaságára fáj a foga, nem képes önmagát megvédeni, és akkor úrrá lehetnek egy-egy országon, erős országon olyan ösztönök és vágyak, hogy megszerzi magának egy másik ország területét, gazdasági erőforrásait. Ez ellen egyetlen orvosság van, hogyha az áldozatnak kiszemelt ország elég erős ahhoz, hogy meg tudja magát védeni, és aki meg akarja őt támadni, azzal kell kalkuláljon, hogy nagyobb árat fog fizetni a célja elérése érdekében, mintha meg se próbálta volna ezt a háborút kirobbantani. Ezért az erő, a hadsereg szükséges a háború elkerüléséhez. Ezért szokták mondani, hogyha békét akarsz, akkor készülj a háborúra, de ne azért, hogy háborúzz, hanem hogy fönnmaradjon a békéd. Tehát ez egy furcsa összefüggés, amit talán akik nem foglalkoznak katonapolitikával, nehezen értenek, mert a legtöbb ember azt gondolja, hogy a béke úgy lesz, hogy mindenki egyszer csak megvilágosodik, és leteszi a fegyvert, a lőfegyvert, a kést, mindent, és beköszönt valami éteri béke. Lehet, hogy lesz ilyen, és örülnénk, ha ez bekövetkezne, de ez nem holnap reggel történik majd, addig is hadsereg, katona, fölkészülés, önvédelmi képesség szükséges. Elég nagy baj, hogy Magyarországnak ez hosszú ideig nem volt meg, és most sem teljes még ez a képességünk még NATO-tagállamként sem, mert a nemzeti hadseregünk még nem elég erős, de azon az úton haladunk, hogy megerősödjön. Ennyit a hadsereg és a háború összefüggéséről. Megáll-e Oroszország, hogyha legyőzi Ukrajnát? Ez az egyik legfontosabb kérdés. Egyesek szerint, nem tőlük idézett Ön az előbb. Én a következőképpen látom ezt. Az orosz hadsereg ma komoly, nehéz háborút vív az ukránokkal, és nem tudja őket legyűrni. Tehát ez egy elhúzódó háború. Ha az oroszok lennének olyan erősek, hogy egy menetben legyűrjék az ukránokat, akkor már legyűrték volna őket. A NATO ereje nem összehasonlítható Ukrajnáéval, százszorosa, de lehet, hogy ezerszerese. Tehát én nem tartom logikusnak azt a föltételezést, hogy Oroszország, aki Ukrajnával sem tud elbánni, egyszer csak az egész nyugati világot jön, és hamm, bekapná. Lehet, hogy provokálná, tehát megvan a nemzetközi diplomáciának, kapcsolatoknak az a története, amiből látjuk, hogy hogyan okoznak nehézséget egymásnak nemzetállamok, de az, hogy valaki meg merje támadni – és most nemcsak az oroszokról beszélek, hanem bárki másról –, hogy meg merjen támadni ma bárki egy NATO-tagállamot, ennek az esélye rendkívül csekély. Különösképpen azért, mert mi a NATO-ban világossá tesszük, hogy ez egy védelmi szövetség, és nem tűrünk olyan katonai akciót, amely sértené bármelyik NATO-tagállam szuverenitását. A NATO azért jött létre, hogy a NATO-hoz tartozó országok területét ért támadás esetén védelmi szövetségként, egy országként sorakozzunk föl a megtámadott mögött. Ezért én ezt az orosz veszélyre való hivatkozást inkább az európaiak vagy a nyugatiak háborúra való belépésének előkészületi manővereként értelmezem. Ugye, nemcsak előre kell a magamfajta vezetőknek nézniük egy ilyen helyzetben, hanem hátrafele is. Most már hosszú-hosszú hónapok óta olvasom, tanulmányozom az I. és a II. világháború hangulati előkészítésének a történetét. Alapvetően visszaemlékezéseket, naplókat olvasok, hogy hogyan is történt ez. És riasztóak a hasonlóságok. Tehát az első két világháborút megelőzően a médiában is és a politikusok kommunikációjában is elég hosszan zajlott a háborúba lépés előkészítése. És azt gondolom, hogy ami ma Brüsszelben, Washingtonban történik, talán most inkább Brüsszelben, mint Washingtonban, az egyfajta hangulati előkészítése egy esetleges közvetlen katonai konfliktusnak, nyugodtan hívhatjuk úgy, hogy Európa háborúba lépésének előkészítése. A médiában is ez történik, és ez történik a politikusok nyilatkozatainak világában is.

Csak közben látjuk azokat a képeket, amelyek Ukrajnából érkeznek. A háborús pusztítást a gazdaságban, a társadalomban, az emberi sorsokban, az emberi életekben. Miért nem ennek a pusztításnak, a további pusztításnak a megelőzése van az első helyen?

Ez fölfoghatatlan! Ez egy olyan egyszerű kérdés, mint ahogy Ön elmondta. És nincsen – pofonegyszerű kérdés – rá pofonegyszerű válasz, sőt semmilyen válasz sincsen. Tehát én sem kaptam választ egyetlen alkalommal sem. Két év óta próbálkozom, hogy valaki mondja már meg nekem, hogy ahelyett, hogy izolálnánk ezt a konfliktust, és azt mondanánk, amit mi, magyarok mondunk, hogy ez két szláv nép háborúja, és ennek van egy történelmi előzménye, az igazságról is lehet beszélni, és lehet, hogy minden érv az ukránok oldalán van, de akkor is: ez mégiscsak két szláv nép háborúja. És mindenki másnak, aki nem részese ennek a háborúnak, az volna az érdeke, hogy ezt a konfliktust elszigetelje. Pontosan úgy, ahogy ez korábban, egyébként nem egy esetben már megtörtént. És nem ezt tesszük, hanem beleugrunk ebbe a háborúba. Katonákat még nem küldtünk, de fegyvereket már igen. És sodródunk befele. Saját háborúnkként ismerjük el, mármint mi, magyarok nem, de a nyugat-európaiak igen, ezt a háborút. A németek először csak sisakot akartak küldeni, azt mondták, hogy az lehetetlen, hogy Németország emberi élet kioltására alkalmas eszközöket küldjön, aztán küldték persze a lőfegyvereket, aztán a lőszereket, aztán a páncélozott járműveket, aztán a tankokat, aztán most már légvédelmi rendszerek, meg repülők… Tehát lehet látni, ahogy hónapról hónapra, mondjuk, a német pozíció változásán jól le lehet mérni, hogy hónapról hónapra hogyan megyünk közelebb, sodródunk bele a háborúba, egész odáig, hogy most már arról beszélünk, hogy majd Ukrajna légterében fognak egyes országok, vagy szeretnének egyes országok Ukrajna légterében orosz hadieszközöket megsemmisíteni, a másik vezető arról beszél, hogy ne a frontvonalba, de Ukrajna területére most már igazán betehetnénk a lábunkat. Még egyszer mondom: az európai történelem ismeretében ez egy háborús akció előkészítésének kommunikációs művelete. Na, most, amikor én fölteszem azt a kérdést – ha megengedi, még ezt elmondom, hogy milyen kalandjaim vannak a háborúról szóló nemzetközi tárgyalóasztaloknál –, hogy rendben van, akkor az az európai stratégia, hogy az ukránok harcolnak a fronton, mi pedig pénzt és fegyvert, technikai eszközöket nyújtunk a számukra, az oroszok pedig vívják ezzel szemben a saját hadműveletüket, hogy meg tudná-e mondani nekem, illetve a magyar választópolgároknak valaki Európában vagy Amerikában, hogy mégis mi a becslésünk, hogy mennyi fegyvert kell még szállítani, mennyi pénzt kell még elkölteni ahhoz, hogy elérjük azt a célt, hogy az oroszokat az ukránok ki tudják szorítani az oroszok által megszállt területről? Van-e valami becslésünk? Tehát ez a stratégia, aminek a mentén most haladunk, és amit Macron elnök úr abban az egyszerű mondatban foglal össze, hogy Oroszország nem nyerheti meg a háborút, vagyis ki kell őket szorítani Ukrajna területéről, mert a háború megnyerése nyilván azt jelenti, hogy az oroszok megtartják azt a területet, amit elfoglaltak. Ukrajnának körülbelül egyötödét elfoglalták. Tehát ahhoz, hogy kitoljuk onnan az oroszokat, mennyi pénz és mennyi hadieszköz szükséges? Egy nagyságrendet mondjanak már! És itt néma csend. Tehát úgy vagyunk benne egy stratégiában, hogy a saját stratégiánk sikerhez vezető útvonalának a hosszát, annak a költségét, annak a fegyvertartalmát nem tudja senki megmondani. Tehát az a legrosszabb, ami előfordulhat, hogy úgy veszünk részt egy háborúban, hogy a háborúban elérhető célhoz szükséges eszközök nagyságrendjéről nincsen becslésünk, nemhogy megegyezésünk nincs. Akkor meddig fogjuk ezt csinálni? Mennyi fegyvert fogunk még küldeni? És mennyi pénzt fogunk küldeni? És egy ilyen kalkulációban szerepelnie kell, hogy az oroszok mennyit tudnak előállítani. Hol lesz ennek a vége? És ennek a vége lassacskán egy összeütközés lesz a NATO, az Európai Unió és Oroszország között, aki egy atomhatalom. Tehát egy katonai összeütközés olyan szereplők között, akinek atomfegyvere van, a legsötétebb látomásokra sarkall bennünket, vagy ad okot.

Ha már a NATO-t említette, és, ugye, korábban mondta azt, hogy ez egy védelmi szövetség alapvetően, és azért egyre több a nyilatkozat arra vonatkozóan, és talán a tett is, hogy’ próbál kilépni ebből a szerepből. A NATO-tagállamok is, és maga a NATO intézményi szinten is. Magyarország NATO-tagként mit tud tenni annak érdekében, hogy kimaradjon, hogy kimaradhasson akár abból a misszióból, amit szervez a NATO, vagy abból a fajta nyomásgyakorlásból, amelyet a NATO-tagállamok helyeznek Magyarországra?

Nagyon nehéz helyzetben vagyunk ebben a pillanatban, mert, ugye, mi vagyunk az az ország, amelyik ragaszkodik a NATO-alapokmányához és a NATO küldetését meghatározó közmegegyezéshez. A NATO egy védelmi szövetség, amit azért hoztunk létre, hogyha bármelyikünket megtámadják, akkor biztosak lehessünk abban, hogy a többiek mind a segítségünkre sietnek. Miért volt erre szükség? Azért volt szükség, mert a korábbi katonai szövetségek nem működtek. Most nem akarok itt középiskolás történelemtankönyveket fölidézni, de hiába voltak franciákkal és angolokkal kötött katonai segítségnyújtási megállapodásai egyes országoknak, mondjuk, Lengyelországnak, amikor megtámadták őket, akkor hirtelen nem jött a segítség. Tehát a tapasztalata az az európai országoknak, hogy jó előre be kell magunkat biztosítani a tekintetben, hogyha valamelyikünket megtámadja a potenciális ellenfeleink közül bármelyik, akkor az összes többi barátunkra, katonai szövetségben részt vevő társunkra számíthassunk. Erről szól a NATO. Arról szó sincsen, hogy a NATO majd a NATO területén kívül hajt végre katonai akciókat, és a NATO területén kívül bocsátkozik háborúba NATO-n kívüli országokkal. Tehát mi ezen az állásponton vagyunk. De mint hogyha már mindenki egy másik jövőben lenne, ezeket az érveket egész egyszerűen az udvarias meghallgatáson kívül nem hajlandók figyelembe venni. És háborús tervezés zajlik. Tehát ma a NATO brüsszeli központjában bizottságok dolgoznak. Dolgozik pénzügyi bizottság, akkor kiképzésekkel foglalkozó bizottság, most nem akarok kiadni természetesen NATO-információkat, de ezeket már mind elmondta a NATO-főtitkár. Tehát itt munkacsoportok dolgoznak azért, hogy meghatározzák, hogyan tudna a NATO részt venni ebben a háborúban. Mi ott vagyunk ezekben a bizottságokban, de mi előre jeleztük, hogy miután NATO-tagok vagyunk, ezért ott kell lennünk, de mi ezt nem helyeseljük, és nem is akarunk sem pénzügyi, sem fegyverzeti támogatásban részt venni – még NATO keretekben sem. Ezért a mi helyzetünk egy furcsa: ott is vagyunk, meg nem is helyzet. Nem tudom, meddig tartható ez fönn, de most ki is találtak egy új kifejezést a NATO-ban a magyar pozíció leírására. Ugye, ezt úgy hívják, hogy nem résztvevő. Most mi nem résztvevő fél vagyunk. Van az opt-out kifejezés a nemzetközi politikában: a kimaradó. Most lehet játszani, most nem résztvevők vagyunk, de még nem vagyunk kimaradók. Ha kimaradók lennénk, akkor a NATO katonai struktúrájában való részvételünk, a helyzetünk is megváltozna. Nem nagyon volt a NATO történetében olyan helyzet, amikor valamely tagállam olyan nyíltan és egyértelműen ragaszkodna a NATO alapeszméjéhez, mint most Magyarország, és ezért újra kéne definiálni, újra meg kéne határozni a helyzetét a katonai szövetségen belül. Dolgoznak ezen a jogászok, a tisztjeink, tehát elég komoly munka zajlik, hogy hogy’ tud Magyarország úgy NATO-tagként létezni, hogy közben a NATO területén kívüli NATO-akcióban meg nem vesz részt. Ezt kell megoldania a magyar diplomáciának. Szokták mondani, nem véletlenül, hogy a politika a lehetőségek művészete. Ez bizony egy művészeti kérdés, mert itt nem egyszerűen régi sémákat kell elővenni, hanem alkotni kell valamit, új megközelítést, új leírást, új definíciót, szóval itt újításra van szükség a magyar oldalon.

Azt a békepárti erőt, amelyet Magyarország fel tud mutatni ezekben a helyzetekben akár a NATO-ban, akár az Európai Unióban, hogyan befolyásolja a június 9-ei választás?

Most a választás előtt vagyunk. És mi, magyarok azt gondoljuk, hogy ez a választás a háborúról és a békéről szól, mert mi másról tudna szólni? Persze van még, ahogyan – hogy Brüsszelben is értsék – mi mondjuk: no migration meg no gender, tehát szól persze a migrációról is meg a hagyományos családok védelméről, amit mindenfajta európai marháskodásokkal meg érthetetlen ideológiai irányzatokkal most éppen veszélyeztetnek, na, de minden ilyen, egyébként fontos ügy elé odatolakodik a háború kérdése. Ezt mind tudjuk, mert hiszen benne vagyunk egy kampányban. Ami engem foglalkoztat, inkább az, hogy hogy’ fogjuk majd értelmezni ezt az európai választást néhány év múlva? Vagy hogy kicsit fellengzősebb legyek: mit mond majd erről az utókor? És szerintem könnyen lehet, hogy az utókor azt fogja mondani, hogy ez volt az az európai választás, ahol eldőlt a háború és a béke kérdése Európában. Talán ennek a választásnak a tétje így könnyebben értelmezhető, mint a kampány szokásos rutin menetéből, hogy egy olyan választás előtt állunk, amelyet majd az utókor a háború és a béke talán hosszú évtizedekre meghatározó döntésének tekint. Nagyon sok olyan esemény volt az európai katonai történelemben, amit az adott pillanatban nem értékeltek a megfelelő súllyal, és utóbb derült ki, hogy az volt a döntő pillanat. És szerintem ez az európai választás ilyen, és hogy tovább menjek, nemcsak az európai ilyen, hanem az amerikai novemberben esedékes választás is, mert az európai biztonság két pilléren nyugszik: egy európain és egy amerikain.

Ha az ukránok szenvednek ettől a háborútól, az európaiak, legalábbis gazdaságilag szenvednek, és fennáll az a helyzet, amiről az imént beszéltünk, akkor kinek éri meg, hogy folytatódjon ez a háború?

A legnehezebb kérdés. Mert azt értem, amit tanultunk, meg ismerünk, meg felnőtt fejjel láttunk a világban, hogy a háborúnak nemcsak vesztesei vannak, nemcsak szenvedést okoz a háború, hanem profitot is generál, van extraprofit a háborúban. Mindannyiunknak van ilyen irodalmi élménye, vagy a szüleitől hallott arról, hogy papírbakancsban küldték ki a magyar katonákat, szóval azt mind ismerjük, hogy a hadiszállítók csibészsége, akik üzleteltek a háborún ahelyett, hogy ők is védték volna a hazát. Ennek megvan a maga kultúrtörténete. Magyarországon különösképpen erőteljes tónusokkal megrajzolt kultúrtörténete van. Tehát most is úgy áll a helyzet, hogy nyilván a hadiipar, a fegyvergyártók, a fegyverkereskedők halálra keresik magukat. És nyilván, miután a háború befolyást gyakorol a gazdaságra, akik bennfentes információkkal rendelkeznek a háborúról, és a gazdaságban nem termelni, hanem spekulálni szoktak, akik a leghamarabb férnek hozzá információkhoz, és annak a segítségével tudnak jó kockázatelemzéseket készíteni és így megbízhatóan spekulálni, na, ezek a spekulánsok, akiket nevezzünk most kockázati tőkealapoknak, nem pontos a leírás, de nagyjából a szó hangulata visszaadja, hogy miről van szó, tehát ezek a kockázatitőke-spekulánsok is ott vannak a háborúpártiak mögött. A mi hazánkfia, Soros György is kitünteti magát, ott, egész a sor elején bukkan föl vagy sejlik föl az ő alakja. Tehát az nyilvánvaló, hogy ezek az erők mind gazdaságilag érdekeltek a háborúban. Azt is értem, hogy vannak politikusok, akiket meg lehet vásárolni. Itt vannak például a mieink. Itt a magyar baloldal, akit kilóra meg lehet venni. Mindannyian értjük, hogy miről van szó. Minden választási kampányban Nyugatról kapják a pénzt, begurítják ide a dollárokat, és nyilván aki a pénzt adja, az rendeli a zenét: háborúpárti pénzemberek finanszírozzák a magyar baloldalt. Nem csoda, hogy a magyar baloldal – szerintem a baloldali szavazók akaratával ellentétben – háborúpárti. Amit nem értek még, az, hogy általam egyébként tisztelt és sokra tartott európai vezetők, ahol – nagy európai országokról beszélek – nem föltételezem, hogy az ország méreténél fogva csak úgy, kilóra meg lehetne venni a vezetőket, mint ahogy ezt a magyar baloldallal megteszik ezt a nyugatiak, hogy ott ez miért van. Különösen azzal a tapasztalattal a hátunk mögött, hogyha ránézünk a mai európai élet bajaira, és a legsúlyosabbakat választjuk ki, mondjuk, a demográfiai hanyatlást, a migráció kérdését, és keressük az okait, hogy hogy’ jutott ide Európa, akkor a legtöbb nagy baj gyökerét a háborúkban lelhetjük meg. Mert persze az egyik legyőzte a másikat, a németek vesztettek, mondjuk, a franciák meg nyertek. De összességében mindenki vesztett, mert minden európai háború, amely nemzetek között zajlik, valójában egy összeurópai polgárháború is, hát egymást irtják a fehér, keresztény emberek. És nem csoda, hogy akkor az európai keresztény világ, amely korábban meghatározó befolyást gyakorolt a világ többi részére, és képes volt magát megvédeni korábban, például a migrációval szemben, erre képtelenné válik, mert nincs elegendő emberük. Hát miért hiányzik sok tízmillió ember az európai földrészről? Például Magyarországról is. Hát mert meghaltak a katonáink a háborúban. Tehát ha az ember a háborút, az európai háborúkat egy kellő perspektívából nézi, mondjuk, egy kellő történelmi és keresztény perspektívából nézi, akkor azt lehet mondani, hogy minden európai háború az utóbbi száz-szézötven évben, függetlenül attól, hogy ki tekintette magát győztesnek és vesztesnek, összességében mindenkinek veszteséget okozott.

Igen, de hogyha ekkora erő összpontosul azoknak a kezében, akik érdekeltek a háborúban, és nyernek is ezen, akkor hogyan lehet ezzel az érdekkörrel szemben felvenni a versenyt?

Egy végső mentsvára van a politikának mindig: a nép, amit mostanában persze populizmusnak kell minősíteni. Tehát aki olyasmit csinál, ami jó az embereknek, azt az európai színpadon azonnal populistának minősítik, amit nem is értek. Mert mi a fészkes fene lenne már a politika értelme, ha nem az, hogy egyébként úgy csináljuk a dolgunkat, úgy igazgassuk egy-egy ország lépéseit, hogy az jó legyen az embereknek? De manapság ez valahogy’ bűnnek néz ki, mert azt várják el Brüsszelben a politikusoktól, hogy ők valamifajta eszméket képviseljenek. És a valóság másodlagos az eszmékhez képest. Tehát megkérdezünk egy európai politikust, hogy miért van a politikában, nem vagyunk sokan, akik azt válaszolják, hogy azért, hogy a saját népünket, a saját polgárainkat, a honfitársainkat segítsük. A legtöbben inkább úgy válaszolnak, hogy valami magasztos eszmét képviselnek a politikában. Ami egyébként jó, mert magasztos eszmék kellenek, de a magasztos eszmék nem lehetnek fontosabbak, mint maguk az emberek. Tehát a szemüvegeket nem szabad összecserélni. Érdemes mindig megvizsgálni a politikát az eszmék meg az eszmények nézőpontjából is, de az nem az egyes számú szemüveg, hanem a kettes. Először azt kell megnézni, hogy mi jó az embereknek, a mi esetünkben mi jó a magyar embereknek, aztán utána lehet okoskodni mindenfajta más összefüggésekben. Tehát azt kell mondanom, hogy a végső mentsvár, mert miután Európa mégiscsak egy demokrácia, az emberek szava, hangja, véleményének a súlya. A választások ezért fontosak. Tehát ha van valódi kérdés, amit az emberek eldönthetnek, a háború és a béke kérdése az. Tehát én is arra építem a stratégiánkat, Magyarország stratégiáját, hogy most az európai választáson megnő azon embereknek a száma és így a szavuknak a súlya is, akik békét akarnak, és nem akarják támogatni a saját kormányaikat abban, hogy tovább meneteljenek a háborúba. Most a háború és a béke kérdése nem egy statikus kérdés, tehát nem fekete-fehér, mert látható, hogy a háborúba való sodródás egy folyamat. Én már attól is boldog lennék, vagy azzal is meg lennék elégedve, ha legalább meg tudnánk állítani a sodródás folyamatát. Az, hogy visszamenjünk a kiindulóponthoz, ahhoz még sokat kell dolgozni, tehát hogy lecsökkentsük az Ukrajnának nyújtott támogatást, de hogy legalább ne szaladjunk bele a saját vesztünkbe; amikor Ukrajna légterében fogunk lelőni, mint az előbb Ön által idézett egyik remek javaslat mondja, egy atomhatalom repülőgépeit, és olyan eszközöket adunk Ukrajnának, amivel Ukrajna előre bevallottan majd meg fogja támadni a világ egyik nukleáris hatalmát. Szóval legalább a sodródás folyamatát állítsák meg a szavazataikkal az európai emberek. Erre van lehetőségünk, de ez csak a munkának az egyik fele, mert utána a másikat is el kell végezni, hogy ez megtörténjen Amerikában is, és akkor a nyugati világ talán a szakadék széle előtt meg tud állni.

Ha már az eszmék képviseletét említette, az egyik ilyen eszme, amit a brüsszeli elit képvisel, a befogadás eszméje, a kritika nélküli befogadás eszméje, csakhogy ennek vannak gyakorlati lecsapódásai is. Ugye, Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter tegnap beszélt arról, hogy napi 6 millió forintra büntetné Magyarországot az unió a jogi határzár miatt. Mit mutat ez a migrációval kapcsolatos vagy egyáltalán a tagállamokkal kapcsolatos hozzáállás?

Nem büntetné, hanem bünteti. Tehát ez egy faktum. Tehát az Európai Bíróság meghozta a maga döntését, és ez úgy szól, hogy miután Magyarország nem hajlandó migránsokat befogadni, ezért naponta 6 millió forintot be kell fizetnünk Brüsszelbe. Ami önmagában is vérlázító, tehát nem egyszerűen fölháborító, hanem vérlázító, hogy hogy’ jön ahhoz bárki, hogy megmondja a magyaroknak, hogy kit kell ide beengedni. Nem tudok elképzelni olyan szereplőjét a világpolitikának, akinek joga lenne ahhoz, hogy azt mondja a magyaroknak, hogy kedves magyarok, nem ti mondjátok meg, hogy ki léphet be az országotok területére, hanem majd mi megmondjuk. Ez lehetetlen, abszurd, képtelenség! Annyira föl vagyok háborodva, hogy inkább nem is mondok erről többet. De van egy ennél is abszurdabb eleme a dolognak, hogy miközben mi védjük Európát, miközben mi kerítést építünk sok százmillió euróért, most már több milliárdot elköltöttünk euróban a határvédelemre, ott vannak lent a katonáink, a határőreink, a rendőreink, kockázatot vállalva, az egyre inkább erőszakos migránshullámmal szemben megvédjük Európát, ezek közben hátba lőnek bennünket. Tehát nemcsak a migránsokkal kell megküzdenünk, hanem még Brüsszelből hátba lövik Magyarországot, és nem adnak egyetlen fillért se azért, amiért őket is védjük, viszont kiveszik a zsebünkből a napi 6 millió forintot, mert nem engedjük be a migránsokat Magyarországra. Szóval az egész helyzet úgy képtelenség, ahogy van. Erre egyetlen válaszunk lehet: el kell zavarnunk az európai vezetőket, akik ilyen döntéseket hoznak.

Az orosz–ukrán háborúról, a közelgő választások tétjéről és a migrációról kérdeztem az elmúlt fél órában Orbán Viktor miniszterelnököt.