Orbán Viktor interjúja a Kossuth Rádió “Jó reggelt, Magyarország!” című műsorában

Törőcsik Zsolt: Két hete Sopronban volt utoljára vendégem Orbán Viktor miniszterelnök, akit most köszöntök a stúdióban. Jó reggelt kívánok!

Jó reggelt kívánok!

Azóta volt egy tusnádfürdői beszéd, amely igencsak heves reakciókat váltott ki egyes szomszédos országokból. Milyen hatással vannak az ezekkel az országokkal fennálló viszonyra az elhangzottak? Ugye, itt Románia és Szlovákia volt az, amelyik különösen nehezményezte a beszédet.

Meg még azért oldalról, talán szabálytalanul még a csehek is azért becsúsztak a támaszkodó lábra. Tusnádfürdő egy ikonikus helye a nemzeti oldalnak. Az adja az érdekességét, hogy műfajilag körülhatárolatlan. Tehát nem pontosan tudjuk, hogy mi is történik Tusnádfürdőn, mert a politikában vannak stíluskategóriák, van beszéd, és így tovább, ez meg egy szabadegyetem, ami nem igazán beszéd, nem is igazán előadás, hiszen attól szabadegyetem, hogy nem olyan feszes, mint a rendes egyetem, de inkább előadásnak mondanám, vagy a szándéka felől megközelítve pedig azt mondanám, hogy közös gondolkodás. Tehát én arra használom mindig ezt a lehetőséget – hiszen oda gyakran hívnak meg –, hogy egy közös gondolkodást ajánlok. Most ezért a reakciók általában izgalmasabbak, mint maga a mondandó, hogy egy közös gondolkodásra szóló fölhívásra hogyan reagálnak az emberek. Most a magyar belpolitika is érdekes, nemcsak a külhon, mert most már évek óta azt látom, hogy a – mondjuk úgy, hogy – baloldal vagy a liberálisok provinciálissá váltak. Tehát úgy látom, hogy nem olvasnak, nem követik az eseményeket, elveszítették a frissességüket, nem fogadnak be új dolgokat, hanem azt a régi mantrát: mindig, mindig, mindig ugyanaz… Tehát azt hiszem, hogy bár ez nem az én dolgom, hogyha arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért nem élesebb a politikai verseny, miért nem erősebb a kihívónk, a magyar baloldal, akkor szerintem valahol a provincializmus kifejezés környékén találjuk meg erre a választ. Annyi új dolog történik a világban. Egy részük veszélyes, egy másik része lelkesítő, szóval vonzó az egész, tehát igazából van spiritusz, intellektuális spiritusz a modern politikában, és ez, mondjuk, a magyar baloldali reakciókból nem látszik. Most ami a határon túli ügyeket illeti. Találkoztam a román miniszterelnökkel. Nagyon szeretném, hogyha jó viszonyt tudnánk kialakítani. Az új miniszterelnök egy fiatal, erős és agilis vezető. Szerintem komoly dolgokat lehet vele közösen megcsinálni, tehát jó reményeim vannak, és remélem, hogy ez Tusnádfürdő után is így marad. A szlovák egy nehezebb eset. Először is ott választás lesz szeptemberben. Most ilyenkor mindenkinek az idegvégződései érzékenyebbek, mintha nem lenne bőr az ember ujjbegyén ilyenkor, és mindenre idegesebben reagál. Van egy kérdés, amiben nem nagyon fogunk tudni egy malomban őrölni, ezért jobb lenne, ha hagynánk a történészekre. Ez pedig az egész utódállam-kérdés. Most akkor, ugye, az elszakított területekről beszélünk, vagy utódállamról beszélünk, vagy miről beszélünk? És itt a szlovák megközelítés egészen más, mint a magyar. Ugye, a magyarok nem húznak korszakhatárokat. Azt is mondhatnám, ha már most éppen Esztergomban ott vannak a fiatalok, egy másik magyar szabadegyetemen, hogy mi, magyarok ezeregyszáz éve flow-ban vagyunk. Tehát nekünk ez nincs összetörve, szétdarabolva, hanem ez egy történet, aminek voltak előttünk is fejezetei, most éljük az aktuálisat, és majd a gyerekeink fogják ezt folytatni. Ez nálunk nem utód meg előd, tehát nincs így szétdarabolva. De ha a szlovák–magyar kapcsolatok középpontjába beengedjük ezt a kérdést, akkor hibát követünk el. Ezt oda kell adni a történészeknek, és nekünk meg a jövőre kell összpontosítani, ugyanis nagy lehetőségeket látok a szlovákokkal való együttműködésben is. Most, ugye, zavarosabb idők voltak, sok kormány gyorsan váltotta egymást, most választás lesz, ha ott egy stabil helyzet jön létre, akkor szerintem szlovákok és magyarok sok szép, közös dolgot tudnának csinálni a következő időszakban. A csehek meg úgy látom, hogy inkább egymással vitatkoznak. Én azt kell, hogy készpénznek vegyem, amit az Európa-ügyi miniszter mond, aki azt mondta, hogy ők az Európai Egyesült Államokat támogatják – ez a föderalizmus álláspontja – a magyar és lengyel szuverenitásfölfogással szemben. Ezzel nincs mit kezdenünk szerintem, ez a vita majd a következő években nyugvópontra jut, ahogy eldől az Európai Unió sorsa is.

Ugye, Tusnádfürdőn beszélt gazdasági témákról is, például arról, hogy három év alatt két meteorral, a COVID-dal és a háborúval is összeütközött a magyar gazdaság, és az utóbbi le is térítette Magyarországot a kijelölt pályáról. És ahogyan fogalmazott, most azért küzd az ország, hogy vissza tudjon térni a kijelölt útra, legkorábban 2024. július környékén. Ez mekkora erőfeszítést igényel a társadalom és a kormány részéről, hogy sikerüljön?

Két különböző meteorral találkoztunk. Külsőleg az ember nem nagyon tud meteoritokat egymástól megkülönböztetni, de amikor összeütközik velük, akkor ez látható. A COVID-nál ugyanis először is meghalt sok ember. Tehát az egy nagyon fájdalmas másfél év volt Magyarország számára, ott az életekért kellett harcolni. A gazdaságra gyakorolt hatása meg a munkahelyek megszűnésével, átmeneti bezárásával járt együtt. Tehát ott az életmentésen túl egy olyan gazdasági bajt kellett kezelni, ahol a munkahelyeket, vagyis mindennek az alapját, a munkalehetőséget kellett megvédeni. Most a háború más, mert a háború egyelőre a munkahelyeket nem veszélyezteti. Ez nemcsak Magyarországon van így. Nézem az európai országok állapotát, és azt látom, hogy a munkanélküliség szintjén nem nagyon változtat a háború. Magyarországon teljes foglalkoztatás volt a háború előtt, kijöttünk a COVID-ból, visszatértünk a teljes foglalkoztatáshoz, és a háború ebből nem is tudott bennünket kibillenteni. A háború inkább az energiaárak megemelése miatt meg a brüsszeli szankciók miatt inkább az infláció oldalán szorongatja és fojtogatja a magyarokat, és egyetlen dolgot tudunk tenni, ez pedig az, hogy a rezsicsökkentett árakon keresztül védeni próbáljuk a magyar családokat. Ez ma a legfontosabb. 181 ezer forint körül tehermentesítjük a családokat havonta azzal, hogy rezsitámogatást tartunk fönn. Itt is nézem az adatokat. Egész Európában a magyar családok fizetik a legkisebb rezsit. Szerintem ez óriási teljesítmény – nem a kormánytól, hanem inkább azt mondanám, hogy az egész országtól. Ez egy nagy teljesítménye a magyar gazdaságnak. Még egyszer mondom: a magyar családok fizetik a legkisebb rezsit. Itt az a dolgunk, hogy az inflációt törjük le. Árstopok, kamatstop, árfigyelő rendszer, kötelező akciózás, most a SZÉP-kártyáról is lehet venni élelmiszert a boltokban, tehát minden hangszeren játszunk, és úgy látom, majd a júniusi-júliusi adatok az inflációról szerintem vissza is igazolják, hogy megkezdődött az a folyamat, amit az infláció letörésének nevezünk, és azt a célt, hogy év végére 10 százalék alá kerüljön az infláció, el tudjuk érni. Van azonban egy jelenség, ami nem engedi meg, hogy hátradőljünk. Itt élesnek kell lennünk, mert miközben az egész ország az infláció ellen harcol, különösen az élelmiszerár-emelkedések ellen, sajnos vannak, akik nem veszik ki a részüket ebből a küzdelemből, sőt kihasználják ezt a helyzetet, amit én fölháborítónak találok. Itt a nagy élelmiszerláncok, vagy mondjuk úgy, hogy a multik árspekulánsként viselkednek. Tehát olyan körülmények között is emelik az árakat, amikor annak semmifajta alapja nincs. És ráadásul az import élelmiszerárakat is emelik, mert a magyar termékek árának növekedéséből egy rész legalább visszamegy a magyar gazdákhoz, de az import élelmiszerárak növelése szerintem indokolatlan és elfogadhatatlan. Ez egy szimpla – nem szeretem az ilyen kommunista ízű szavakat, de ez egy – nyerészkedés. Tehát kihasználják azt a lehetőséget, hogy magasak az energiaárak, van mire hivatkozni, és miközben már nem lenne indokolt az árak emelése, továbbra is ezzel próbálkoznak. Mi meg, ugye, föllépünk velük szemben, mindenfajta szabályokat vezetünk be, kerítjük jobbról, szorítjuk balról, és ők meg elszaladnak Brüsszelbe, és följelentenek bennünket. Brüsszel meg megpróbál bennünket letéríteni az emberek védelmének az útvonaláról, az ilyen árspekuláns multik összejátszanak a brüsszeli bürokratákkal. Kiszabtunk azért már 3 milliárd forintnyi bírságot, mert nem engedünk semmilyen kartellezést meg mesterséges áremelkedést, és a hivatalaink, a versenyhivatal, a fogyasztóvédelem oda-odacsap. Azt gondolom, hogy a csapásszámot növelni kell, és állandóan jelen kell lenni és szorítani, szorítani, szorítani, mert nem fogadhatjuk el, hogy csak mert egy ilyen, magasabb inflációs korban élünk, az élelmiszerek tekintetében indokolatlan árspekuláció történjen. Ez fölháborító, helytelen, és ez ellen föl kell lépnünk.

A héten kormányülés volt, és ahogyan beszéltünk is róla, az inflációs helyzetnek is az egyik kiváltó oka a háború és a szankciós politika. És a kormányülésen a közlés szerint áttekintették a béke és a tűzszünet érdekében teendő diplomáciai lépéseket. Addig, amíg az Egyesült Államok gyakorlatilag heti szinten jelent be több százmilliárd forint értékű fegyverszállításokat, és amíg az unió a tervek szerint 20 milliárd euróval támogatná az Ukrajnának fegyvereket adó uniós országokat, egyébként az Európai Békekeretből, addig van-e értelme tűzszünetről, békéről beszélni?

Mindig van. Ha háború van, akkor van értelme békéről beszélni, mert a háború mégiscsak most már százezreket foszt meg az életétől, illetve tesz, hoz olyan helyzetbe sérülések és sebesülések formájában, hogy nagyon nehéz lesz utána emberek százezreinek teljes értékű életet élni, nem beszélve a családtagokról, az árván maradt gyerekekről, az özvegyekről, tehát amíg háború van, addig mindig kell, lehet és kell beszélni a békéről. Ha nem beszélünk róla, nem lesz béke. Tehát ha a béke hangja nem elég erős, akkor az a közfelfogás marad uralkodó a politikusok körében, hogy egy ilyen helyzetben csak a háború a megoldás, holott az igazság ennek az ellenkezője. Ennek a háborúnak, ennek a helyzetnek nincs harctéri megoldása. Ezt a helyzetet csak diplomáciával és tárgyalásokkal lehet megoldani, az első ide vezető lépés pedig az azonnali tűzszünet. Tehát Magyarországnak érdemes ezt szorgalmaznia. Ha kidobnak az ablakon, visszajövünk az ajtón, ha az ajtón löknek ki, akkor majd az ablakon. Tehát itt kitartásra van szükség. Abban Önnek igaza van, hogy ez a háború már régen nem az ukránok háborúja mindösszesen. Persze ők szenvedik meg és el leginkább, de mindannyian tudjuk, hogy Ukrajna szuverenitása gyakorlatilag megszűnt. Tehát egy olyan ország, amelynek nincs saját pénzügyi bevétele, nem képes a saját, civil életét sem működtetni, nemhogy a háborút finanszírozni, az az ország nem szuverén. Na, most az igazság az, hogy a háború nagyon költséges dolog. Régen is az volt. Régi igazság, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. A modern világban még inkább igaz; ahogy a fegyverek modernebbé váltak, úgy drágábbak is lettek. Tehát egy háborút vállalni egy nagyon súlyos gazdasági tehertételt is jelent. És az ukránoknak elfogyott az erejük. Ma csak a nyugati pénzek tartják életben Ukrajnát, és tartják működőképes állapotban az ukrán hadsereget. Itt két kérdés van. Az első dolog, hogy az Egyesült Államok elnöke hogy’ dönt, hogyan akar ráfutni a 2024 őszén esedékes amerikai elnökválasztásra. Úgy, hogy Amerika még egy ilyen proxy háborúban van lekötve, és vesz részt, és költi számolatlanul a milliárdokat itt, Kelet-Európában, vagy egy tűzszünettel és békével akar rámenni a választásra. Ezt mi nem tudjuk. Befolyásolni sem tudjuk, és a kérdést sem tudjuk megválaszolni. Ez az amerikaiak döntése. A másik, hogy meddig bírja Európa? Mert az amerikaiaknak, ugye, van egy világpénzük, ez a dollár. Ezért mindenfajta pénzügyi manipulációkkal és műveletekkel az amerikaiak elő tudnak állítani rengeteg pénzt, amit háborúra lehet fordítani. De az euró egy másik kávéház, nem ugyanebben a cipőben jár, az euró erre nem alkalmas. Tehát mi nem tudunk olyan könnyen pénzt előállítani, mint ahogy az amerikaiak ezt megteszik. Az Európai Unió úgy tud pénzt előállítani, hogy a tagállamok bedobják a közösbe a pénzüket. A kérdés az, hogy meddig bírjuk, miközben az európai gazdaság bajban van, a háborúnak nem látszik a vége. Adtunk több mint 70 milliárd eurót, és nem tudjuk, hogy hova került, nincs elszámolás. És most akkor jön a bizottság, és azt mondja az európai uniós hétéves költségvetési szakasz felénél, hogy elfogyott a pénzem, adjatok összességében 100 milliárd eurót, 50 milliárdot az ukránoknak, vagy 20 milliárdot a korábban fölvett hitelek magasabb kamataira, meg szeretnénk megemelni a fizetésünket, meg kellene egy kis tartalék is, és akkor egyszerűen odalökik elénk azt az igényt, hogy adjunk 100 milliárd eurót. És ezen fölül van még az a 20, amiről Ön beszél, tehát iszonyatos pénzekről beszélünk, miközben egyébként az unió nem tudja teljesíteni a tagállamai felé fönnálló kötelezettségeit. Így van Magyarországgal is. Ez a magyar helyzet is. Ugye, az unió nekünk tartozik. Mi befizetjük, tehát az uniós tagság befizetési kötelezettséggel jár. Ezt a hallgatók nem biztos, hogy tudják, de minden uniós tagállamnak minden évben egy összeget be kell fizetnie az unió közös költségvetésébe. Mi ezt befizetjük. Tehát a kötelezettségünket teljesítjük. Onnan meg nem adják ide azt a pénzt, ami járna. Ezért nekünk tartoznak. Az én fölfogásom szerint tartoznak nekünk rengeteg pénzzel a határvédelem okán, az körülbelül 2 milliárd euró magasságában van, a határvédelem és a kerítésépítés. Tartoznak a tanároknak, hiszen megígérték, hogy segítenek Magyarországon egy gyorsabb pedagógusbér-emelésben, az egy jó 800 milliárd forint. És tartoznak nekünk annak a helyreállítási alapnak a forrásaival is, amit azért hoztunk létre – magyar befizetéssel is egyébként –, hogy a COVID-járvány utáni gyors gazdasági talpra állás megtörténhessen. A COVID már nincsen sehol, mi befizettük, amit be kellett fizetnünk, és közben nem kapjuk meg azt a pénzt, ami pedig járna. Nem ok nélkül tesszük fel a kérdést: vajon nem arról van-e szó, nem azért tartoznak-e nekünk, mert a nekünk járó pénzt már valami másra, mondjuk, Ukrajnára elköltötték? És erre a kérdésre ma nincs válasz.

Jelenti ez azt is, hogy amíg ezeket a pénzeket nem kapjuk meg, addig Magyarország nem járul hozzá ahhoz, hogy módosítsák az unió költségvetését?

Ez nagyon barátságtalan mondat volna. Ráadásul van egy szerintem okos szabály az Európai Unióban, amely azt mondja, hogy a tagállamoktól lojális együttműködés várható el. Amit ha lefordítok magyarra, mert ez így egy ködös kívánság, az valami olyasmit jelent, hogy össze nem tartozó ügyeket nem illik, nem szabad egymással összekötni. Ezért nekünk nagyon óvatosan kell beszélni arról, hogy mikor, mit, milyen feltételekkel vagyunk hajlandóak teljesíteni, mert nem szép dolog, nem helyes dolog, és a jogszerűség határának is a szélén jár az, aki összeköt egymástól különböző dolgokat egymással. De időbeli egybeesés létezik. Legutóbb is volt az úgy, hogy egyhangúságot igénylő döntések időben egybeestek a magyarországi pénzekről szóló döntésekkel. Ha így alakulnak a tárgyalások, akkor majd természetesen az időbeli egybeesést kezelni kell.

Térjünk vissza oda egy kicsit, hogy említette, hogy az a kérdés, hogy meddig bírja Európa finanszírozni Ukrajnát. De a kérdés úgy is felmerülhet, hogy bírja-e ezt a terhet Európa egyáltalán, mondjuk, ha egyedül marad, mert ahogyan Ön is utalt rá, azért az Amerikai Egyesült Államokban egyre élénkül a vita Ukrajna támogatásával kapcsolatban, az Európai Uniónak pedig a szomszédságában van ez a konfliktus. Tehát elképzelhető az, hogy hosszú távon egyedül marad Európa ezzel a szomszédságában meglévő konfliktussal?

Elképzelni elképzelhető, de miután a teherbíró képesség határán vagyunk, mármint az Európai Unió és a tagállamok külön-külön is, ezért, ha ez bekövetkezne, abban a pillanatban Európa is békepártivá válna. Tehát lehetetlennek tartom, hogy miközben a közvélemény egyre inkább megkérdőjelezi a háború finanszírozásának az indokoltságát, egyre inkább a saját belső gondjai kötik le, egyre kevésbé látja, hogy hogy’ lesz ebből a háborúból győzelem, egyre kevésbé látja, hogy mi az értelme béke és tárgyalás helyett inkább a háborút finanszírozni, mert ha a győzelem egyre távolabb kerül, akkor végül is miért nem a tárgyalások és a tűzszünet útját választjuk. Tehát a közvélemény szerintem ebbe az irányba halad, aközben a politikusok kitartanak a korábbi döntésük mellett, sőt inkább az ellenkező irányba mennek. Egy demokráciában – és az Európai Unió a világ egyik legnagyobb demokratikus területe, tehát egy demokráciában – a népakarat és az ország vezetőinek mozgása ilyen élesen, hosszú távon nem mehet szembe egymással. Itt előbb-utóbb valaminek történni kell, és miután a népet nem lehet leváltani, ezért a kormányokat szokták leváltani, tehát a demokratikusan megválasztott európai vezetőknek nem maradt már sok idejük arra, hogy figyelembe vegyék és alkalmazkodjanak a megváltozott közvéleményhez.

És, ugye, nemcsak a társadalom az, amelyiknek az álláspontja mozdul, hanem azért vannak olyan hadijelentések is. A német Bild egy Bundeswehr-jelentésre hivatkozva arról ír, hogy tragikus az ukrán ellentámadás helyzete. A Wall Street Journal Amerikában pedig azt írja, hogy nyugati tisztségviselők tudtak arról, hogy nincs elég fegyvere és katonája az ukránoknak egy sikeres ellentámadáshoz, de bíztak a katonák lelkesedésében – ahogy ők fogalmaznak. Azért itt a politikai szemponton túl nem merülnek fel erkölcsi aggályok is? Tehát egy nagyhatalom bízhat abban, hogy egy másik ország katonái elég lelkesek ahhoz, hogy legyőzzenek egy háborúban álló felet?

Számos ilyen kérdés vetődik föl, amit Ön mond, de a baj, a ficam, a tévedés a kiindulópontnál van. Tehát amikor az oroszok megtámadták Ukrajnát, akkor Európának, vagy mondjuk úgy, hogy a Nyugatnak két lehetősége volt. Az egyik, hogy úgy, mint a Krím félsziget esetében, megpróbálja – ott ez is történt – a konfliktust lokalizálni, és azt mondja: két ország konfliktusáról van szó. Világos, hogy az egyik megtámadta a másikat. Az is világos, hogy egy háborús veszély állt elő itt, a szomszédunkban. Ha nem figyelünk oda, még akár világháború is lehet belőle, az események ebben a pillanatban ezt egyáltalán nem zárják ki, van okunk az aggodalomra, és akkor próbáljuk a konfliktust lokalizálni. Ezt csinálta Merkel kancellár asszony, nem engedte, hogy az egész konfliktus rátelepedjen az európai vagy a nyugati politikára. Most nem ezt választották a vezetők. Mi ezt javasoltuk egyébként. Tehát amikor a konfliktus kitört, akkor mi azt mondtuk, hogy persze, számos morális, jogi és egyéb aggály van, de próbáljuk a konfliktust lokalizálni. Hogyha beleállunk ebbe a konfliktusba, igaz, csak félszívvel, mint ahogy a nyugatiak teszik, hogy persze katonát nem küldenek, mert azért meghalni Donyeckért, ugye, talán sok lenne, de fegyvert küldenek, meg pénzt küldenek, és harcoljanak az ukránok. Ahogy mondják: az utolsó ukrán katonáig harcol a Nyugat. Tehát ha ezt a megoldást választja, akkor az egész konfliktust globális, tehát nyugati, európai, majd világszínvonalra vagy világszintre fogja emelni. Ez bekövetkezett. És ennek nagyon súlyos következményei vannak. Most túl a háborúban elesett százezrek sorsán, az egész ukrán–orosz háború ma ráül a világgazdaságra. A világgazdaság legnagyobb erénye az elmúlt időszakban, és Magyarország is haszonélvezője volt ennek, a szabad kereskedelem volt, hogy össze vagyunk kapcsolva. Magyarország harminc évig tornázott, edzett az edzőteremben, hogy részt tudjon venni ne a legalacsonyabb, hanem egy magasabb szinten ebben a világméretű kereskedelmi és termelési versenyben. Ugye, végre kigyúrtuk magunkat, akkora a méretünk, amekkora, de az izmaink rendben vannak. Mi versenyképesek vagyunk. Ez más országokra is igaz. És akkor jön egy ilyen háború, amelyet ahelyett, hogy szigetelnénk, engedjük, hogy felhőként ráboruljon a teljes világgazdasági kapcsolatrendszerre, és okként szolgáljon arra, hogy elvágják azokat a kapcsolatokat, amelyeken egyébként országok és emberek tízmillióinak a jóléte múlik, például levágják az orosz energiát az európai gazdaságról, aminek óriási árát és kárait látjuk, illetve fizetjük meg. De most már ez terjed tovább, az egész világgazdaságról való gondolkodásban megjelent az a megközelítés, hogy nem is biztos, hogy jó, hogyha mindenki ilyen szabadon kapcsolatban van a másikkal, és akkor jön a decoupling, a leválasztás, a kockázatcsökkentés, és az összeköttetés, az együttműködés, a munkamegosztás, a termelés, a gazdasági növekedés szempontja helyett jön valamifajta elzárkózás, elszigetelődés, egyfajta gettósodás. Tehát az egész ügyet az első pillanatban kezeltük félre. És amit most látunk, egy első pillanatban félrekezelt gyógymód később megnyilvánuló mellékhatás-rendszere. Ezt látjuk most, és ennek isszuk a levét mindannyian. Ilyenkor, ahogy Deák mondta, ha rosszul van begombolva a mellény, azt ki kell gombolni, vissza kell menni az elejére, és újra kell gombolni az egészet. A háborútól vissza kell menni a tárgyalóasztalhoz.

Van még egy mellény, amelyet próbál most az Európai Unió legalábbis újragombolni, ez pedig a migrációval kapcsolatos mellény. És megfigyelhető itt egy érdekes kettősség az unió hozzáállásában, mert olasz kezdeményezésre igyekszik Brüsszel megállapodásokat kötni harmadik országokkal a migráció megfékezése érdekében, a másik oldalon pedig erőlteti a migránskvótát, ami szakértők szerint egy meghívólevél ugyanazoknak a migránsoknak, amelyeket megpróbálnak otthon tartani. Feloldható ez az ellentmondás valahogyan?

Az előbb beszéltünk itt az európai uniós pénzek kapcsán az időbeli egybeesésről. Itt is van egy váratlan időbeli egybeesés, hogy ne vonjam kétségbe senkinek a jóindulatát. Ugye, Olaszország, amely sokáig ellenezte a kötelező kvótákat és a migránsgettók létrehozását, megváltoztatta az álláspontját, és ezt elfogadta. Majd néhány héttel később kapott 19 milliárd eurót abból a COVID elleni újraépítési alapból, amiből mi nem kapunk. Itt is nyilván véletlen és csak időbeli egybeesésről van szó. Tehát – hogy mondjam? – bonyolult játszmák zajlanak a háttérben. Én nem vagyok híve ezeknek a játszmáknak. Szerintem a migráció a történelmi tapasztalataink szerint nem taktikai, még csak nem is stratégiai, hanem történelmi kérdés. Ezen a síkon kell szemlélni. Ha beengeded a migránsokat, elveszíted a kontrollodat afölött, hogy kit engedsz be, és kit nem, akkor olyan emberek jelennek meg az országodban annak minden kockázatával, elsősorban biztonsági kockázatával egyetemben, akikről nem tudsz semmit, vagy csak keveset, nem te hívtad őket, nem válogattad ki őket, egész egyszerűen az embercsempészek rád tolták, te pedig beengedted őket. És ezeknek a száma nő. A bejövők száma is nő, és olyan kultúrájú országokból jönnek, ahol egyébként a családok erősebbek, mint itt, nálunk, a keresztény világban. Ezért a bejövőknek, akik megőrzik a kulturális identitásukat, nem adják föl, a száma a beáramlás miatt is és a magas gyermekszám miatt is nő. És egyszer csak azt fogod észrevenni történelmi időben szemlélve a migráció kérdését, hogy egyre többen vannak. Aztán elkezded magad bennszülöttnek érezni a saját hazádban, és úgy látod, hogy az idegenek egyszer csak anélkül, hogy téged erről megkérdezett volna valaki, hogy te erről dönthettél volna, hogy elmondhattad volna, hogy te ezt nem akarod, ez mégis megtörténik. És ez szerintem tönkretehet egy országot. Én kívánom a migránspárti nyugat-európai országoknak, hogy ne legyen igazam, végül is az ő döntésük, az ő sorsuk. Kívánom, hogy ennek a migránspolitikának végül is ne legyen nagyon súlyos következménye az ő számukra, de mi, magyarok csak annyit tudunk mondani, hogy az ország elromlásának kockázatát is olyan magas fokozatúnak tekintjük, hogy nem akarunk egy ilyen kísérletben részt venni. Nem akarunk se migránskvótát, se migránsgettókat, és ha nem akarjuk, akkor az nem is lesz.

A tusnádfürdői beszédről, az inflációról, az orosz–ukrán háborúról és a migrációról is kérdeztem az elmúlt fél órában Orbán Viktor miniszterelnököt.