Orbán Viktor beszéde az V. Budapesti Demográfiai Csúcson

Tisztelt Egyházi és Világi Méltóságok! Jó napot kívánok! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Köszöntöm Önöket Magyarországon, az ötödik demográfiai konferencián. Köszönjük Novák Katalin elnök asszonynak, hogy újra itt lehetünk. Látom, vannak közöttünk visszatérő vendégek, és vannak, akik most érkeztek először, őket is Isten hozta!

Két év telt el azóta, hogy konferenciát tartottunk, s ahogy itt, Pesten mondják, azóta sok víz lefolyt a Dunán. A világ megváltozott. Egy háború árnyékában ülünk most itt. De jó dolgok, jelentős és jó dolgok is történtek. Például Meloni asszony – akit kiemelt tisztelettel köszöntök – és az olasz jobboldal megnyerte a választásokat Olaszországban. Ez fantasztikus! Lássuk be: az utolsó pillanatban történt. Itt, Pesten mi már azt hittük, hogy soha többé nem lesz hazafias, családszerető és keresztény kormánya Olaszországnak. Gratulálunk, Miniszterelnök asszony! A barátság a két ország között veretes. Olaszország és Magyarország is a szabadságharcosok hazája, két olyan ország, ahol még tudják, hogy nincs szabadság tekintély nélkül, mert abból káosz lesz, és nincs tekintély szabadság nélkül, mert abból meg önkény lesz, és ebben a két országban még azt is tudják, hogy Európa jövője a családban van, ahogy Meloni miniszterelnök asszony mondta: „fontos, hogy a gyermeknek anyja és apja is legyen.” Milyen igaz! Csak annyit mondunk a miniszterelnök asszonynak, és csak annyit üzenünk Rómába, az Olasz Testvéreknek, hogy Avanti Ragazzi!

Köszöntöm Radev elnök urat is, köszönjük, hogy eljött! Tudjuk, hogy milyen turbulens idők járnak a bolgár politikai életben. Mi nagyra értékeljük az elnök úr helytállását, látjuk a fontos küldetését, hiszen ma Bulgáriában maga az elnök úr jelenti a stabilitást. Ez nekünk fontos, mert mind az illegális migráció elleni küzdelemben, mind az energiabiztonságunk megvédésében csak Bulgáriával együtt lehetünk sikeresek. Sok sikert kívánunk ezért Önnek, Elnök úr, és hazájának is!

Köszöntöm Gafarova házelnök asszonyt is. Azerbajdzsán hatalmasat lépett előre az elmúlt évtizedekben mind a politikai súlyát, mind a gazdaságát tekintve. Talán nem mindenki tudja, de Magyarország is részt vesz a Türk Tanács munkájában, Azerbajdzsánnal közösen. Úgyhogy Alijev elnök úrnak, sőt az elnöki házaspárnak tiszteletemet, tiszteletünket küldjük erről a helyről is!

Köszöntöm Cvijanović asszonyt is, Bosznia-Hercegovina államelnökségének szerb tagját. Akik messzebbről jöttek, azoknak mondom, hogy a Republika Srpska tiszteletbeli szomszédunk. 70 kilométer választja el a két ország határát. Ami ott történik, az minket is érint. Hosszú ideig éltünk egy államban is. Ezért tudjuk, milyen fontos a Balkán stabilitása, és mi, magyarok azt is tudjuk, hogy a boszniai szerbek nem a problémát, hanem a megoldást jelentik a Balkán számára.

És vannak itt közöttünk olyanok is, akik még messzebbről jöttek. Ezért az ország miniszterelnökeként köszöntenem kell és örömmel is köszöntöm Mpango alelnök urat, akit az előbb hallhattunk, aki Tanzániából érkezett hozzánk. Alelnök úr, a magyar kormány nevében tisztelettel köszöntöm Önt! Isten hozta!

És persze hallottam az előbb azt a fantasztikus erejű előadást, amit egy másik vendégünk, Peterson professzor úr adott itt elő, amely egyszerre rombolt le minden ellenállást, és emelt fel bennünket a magasba. Örülök, hogy 2019 után újra itt köszönthetem őt, Budapesten. Isten hozta őt! Hallom, mostanság otthon nem nagyon kímélik a sajátjai, mármint a kanadaiak. Sok erőt kívánok neki a küzdelmeihez! És talán azt is érdemes elmondani, hogy van közöttünk egy Nobel-emlékdíjas professzor is Heckman úr személyében. Professzor úr, Isten hozta Önt is!

Köszöntöm az egyházi vezetőket is! A magyarok mellett a szír ortodox egyház is képviselteti magát, külön köszöntöm Őszentségét. Megemlítem, hogy Európában először a magyarok hirdettek vallásbékét, és ezt azóta, közel ötszáz éve mi tartjuk is. Ezért Magyarország lelkiismereti ügynek tekinti, hogy fellépjen a keresztényüldözés ellen a világ minden pontján.

Nagyon sokan eljöttek hozzánk, Hölgyeim és Uraim! Ebből is látszik, hogy az ügy, a család és a gyermekek kérdése a világ minden táján megmozgatja az embereket. Önök tudhatják, hogy Magyarország a családok és a demográfia ügyének leghangosabb és legkitartóbb szószólója a nemzetközi politikában. Ez így volt az előző években, most is így van, és ebben nem is lesz változás. Nincs változás. Ez a legfontosabb. Hiába támadják a magyar kormányt a liberális világban, világból, mert családbarát, mert konzervatív, mert hazafias; ez csak megkeményít bennünket. Nincs változás. Ha valaki azt hiszi, hogy a sürgetéssel és a nyomásgyakorlással változást tud elérni, az nem ismeri a magyarokat. Megemlítem, hogy van nekünk egy régi, szakállas történetünk, viccünk, amelyben az asszony azt veti a férje szemére, hogy sosem mondja neki, hogy szereti. Mire a férj egy tipikus magyar választ ad, ami így hangzik: „Ötven éve egyszer már mondtam neked, hogy szeretlek. Ha változás lesz, majd szólok.” A magyar kormány is így van ezzel: ha változás lesz, majd szólunk, de ebből a történetből azt is megtudhatják a vendégek, hogy nem könnyű a magyar feleségek élete.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Fontos, hogy két év után újra demográfiai fórumot tartunk. Európát még mindig egy progresszív és liberális elit vezeti. Azt látom, hogy Európa fontos kérdései helyett, mint például a kontinens demográfiai jövője, mindenféle sületlenséggel és képtelenséggel van ez az elit elfoglalva. Én emlékszem, fiatal koromban a szovjetek komolyan gondolták, sőt bele is kezdtek, hogy egyes folyók folyási irányát megfordítsák. Úgy gondolták, hogy fölül lehet írni a világ teremtett rendjét. Ez jutott eszembe, amikor azt olvastam két évvel ezelőtt, hogy az Európai Parlament megszavazta, hogy a férfiak is szülhetnek gyereket. Nehéz eldönteni, melyik megy inkább szembe a természettel. Mindenesetre a szovjetek terve dugába dőlt, és nem jósolok nagy jövőt a liberálisoknak sem. Ugyanilyen szovjet képtelenség volt, amikor a kommunisták betiltották a „karácsony” szót, és helyette azt kellett mondani, hogy „fenyőünnep.” Ez jutott eszembe, amikor az Európai Bizottságnak arról a tervéről olvastam, hogy alkalmazottaik ne kívánjanak „boldog karácsonyt,” mert a karácsony nem eléggé LMBTQ-barát, és egyébként sem semleges világnézetileg.

A napokban olvastam az MCC, ami a legnagyobb magyar tehetséggondozó intézet és think tank egyik elemzését, amely az Eurobarometer fölméréseit elemezte, és azt állapította meg, hogy a fölméréseknek az iránya kizárólag a progresszív politikai elit félelmeit tükrözi. Egyáltalán nem arról szólnak a mérések, különösen nem kellő súllyal, amely kérdések eleve és komolyan foglalkoztatják az embereket. És ez valójában a legaggasztóbb fejlemény, ami az elmúlt hetven évben a Nyugaton történt. Mert egy diktatúrában azt még csak-csak el tudjuk képzelni, hogy a vezetők teljesen más malomban őrölnek, mint az emberek, és fogalmuk sincs a valóságos élet valóságos problémáiról, de azt elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez megtörténjen egy nyugati demokráciában. Mégiscsak a demokratikus felhatalmazás, a választók akarata a döntő. Az európai polgárokat pedig az érdekli leginkább, hogyan tudnak családot alapítani, biztos otthont teremteni, a gyermekeiket békességben és biztonságban felnevelni. Ezek a demográfia kérdései. És ma mégsem ez a legfontosabb napirendi pont az európai politikában. Hogy’ lehet ez? Ez úgy lehet, hogy a nyugati politikai életet, a diskurzust, a szemléletet, a gondolkodásmódot, a világ működésének értelmezési keretét a liberálisok nemes egyszerűséggel meghekkelték. Két lépésben. Meghekkelték antropológiai értelemben, tehát hogy miként gondolkozzunk az emberről, és meghekkelték stratégiai értelemben, hogy miként gondolkodjunk a jövőről.

Első lépésben a progresszív-liberálisok elterjesztették azt a nézetet, hogy az egyén a világon a legfontosabb, és nem létezik semmi, ami az egyén felett állhatna. Zsarnokságot látnak a hagyományban, a családban, a nemzetben, a hazában, és mindenekfelett zsarnokságot látnak az istenhitben is. Egyáltalán: zsarnokságot látnak mindenben és mindenkiben, aki az egyéni vágyaikat korlátozza. Pedig a korlát, tisztelt Hölgyeim és Uraim, arra is szolgál, hogy megkapaszkodjunk benne. A korlát arra is való, hogy fogódzót nyújtson az élet nehézségei közepette. Olyan támasztékot, amely segít feljebb lépni, segít, hogy azzá válhassunk, akinek a Jóisten teremtett bennünket. Igaz, az együttélés, a családi együttélés korlátot is jelent, de nélküle nincs szabadság sem. Mi itt, Magyarországon tudjuk, hogy a szabadsághoz legalább két ember kell. Aki egyedül van, az nem szabad, hanem magányos.

Régi nóta ez, régi különbség a liberálisok és a konzervatívok között itt, Európában. Nincs benne semmi új. Ami újszerű és az elmúlt évtized fejleménye, az a második lépés, amiben a liberálisok meghekkelték a nyugati világ politikai diskurzusát. Ez pedig a stratégiai szintű félelem a jövőtől. Figyeljék meg, a liberálisok félelmeket keltenek. Mert ahol az egyénnek nincs más támasztéka, mint önmaga, ahol a dolgoknak nincs más mércéje, csak az egyéni öröm- és haszonszerzés, ott könnyen bekopogtat az irracionális félelem a jövőtől. És ez a liberálisok célja, ennek a napirenden tartása, felnagyítása, a stratégiai szintű félelem a jövőtől. Vessenek egy pillantást arra, hogyan viszonyulnak a liberálisok a világ nagy problémáihoz. Azt várják az emberektől, éljenek úgy, hogy minden cselekedetüket egy bekövetkező világvégének rendeljék alá. Már öreg vagyok, és leéltem huszonhat évet a kommunizmusban, jól emlékszem, hogy Karl Marx is pontosan ezt kérte: rendeljék alá az emberek az életüket a szükségszerű és elkerülhetetlenül bekövetkező, végső összecsapásnak a munka és a tőke között, vagyis éljünk állandó osztályharcban.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Számunkra, a kommunizmusban megedződött közép-európaiak számára a nyugati elitek gondolkodása kész agyrém. Ráadásul a kommunista emlékeink miatt egy dejá vu. És ez baj! Leginkább azért, mert egy közösség gondolatvilága és lelkiállapota, vagy ahogy modernül mondják: mindsetje meghatározza a jövőt is. És a nyugati elitek gondolkodásmódja éppen abban akadályoz meg minket, hogy a legfontosabb előttünk álló kihívást, a demográfia kérdését egyáltalán képesek legyünk azonosítani. Ehelyett a politika azzal van elfoglalva, miként lehet érvényesíteni a karbonkvótákat a gazdaságban és a genderkvótákat a társadalomban. Félelemből cselekszünk, Európa félelemből cselekszik, és a félelem defetistává tesz minket. Azt mondjuk, nincs jövő – s ez így egy önbeteljesítő jóslattá is válik. Ezért demográfiai csúcsot rendezni nemhogy értelemes dolog, hanem egyenesen kötelesség. Kötelesség a jövő felé, kötelesség a gyermekeink felé, és kötelesség a civilizációnk felé is. Ma ez a legnagyobb fórum, ahol a legfontosabb kérdésekkel, az otthonnal, a családdal és a gyermekvállalás csodájával foglalkozunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hallhatták már tőlem, hogy Magyarország a konzervatív politikák inkubátorháza. Ez az a hely, ahol a jövő konzervatív politikáját, működő megoldásait, előremutató kezdeményezéseit kifejlesztik. Sok projektünk fut párhuzamosan: munkaalapú gazdaság, az egyház és az állam együttműködésének modern formája, a konzervatív, patrióta oktatáspolitika, de egyik területen sincsenek olyan kecsegtető eredmények, mint a demográfiát tekintve. Ezért most jó laboránshoz méltóan teszek Önöknek egy rövid beszámolót a dolgok állásáról.

Magyarországon a demográfiai politika öt célt tűzött ki maga elé. Az első, hogy a gyermekvállalás legyen előny. A második, hogy segítsük az otthonteremtést. A harmadik, hogy a családpolitikát az édesanyákra kell alapozni. A negyedik, hogy az egész ország működését családbaráttá kell változtatni. És végül, hogy a jog eszközeivel is védeni kell a családokat.

Ha ezen a szemüvegen keresztül nézem az elmúlt éveket, akkor azt látom, hogy 2010 óta a gyermekes családok egy főre jutó jövedelme megduplázódott, a többgyermekes családok egy főre jutó jövedelme pedig háromszorosára nőtt. Magyarországon nemcsak az öröm mértéke növekszik a gyermekek számával, hanem az emberek éves jövedelme is.

A családok otthonteremtési kedvezményének bevezetése óta minden ötödik család új otthonhoz jutott. Benne vannak azok is, akiknek eddig semmilyen otthonuk nem volt, és azok is, akik a meglévő otthonukat alkalmassá tették több gyermek befogadására.

Hölgyeim és Uraim!

Magyarországon az édesanyákat fenyegető legnagyobb veszély, hogy egyedül kell megbirkózniuk a gyerekvállalás minden nehézségével. Korábban Magyarországon a megszületett gyerekeknek a fele, csak a fele látta meg a napvilágot házasságot kötött szülők gyermekeként, mára négyből három gyerek ilyen. Bevezettük a harminc év alatti édesanyák személyijövedelemadó-mentességét, és a négy gyermeket vállaló édesanyáknak nem kell személyi jövedelemadót fizetniük. Ki fogjuk terjeszteni a háromgyerekesekre is. Várom a pillanatot, amikor a pénzügyminiszter ellankad. Nem szoktuk bevallani, de valójában itt, Magyarországon a nők tartják össze a családokat. Fantasztikus az a teljesítmény, amit a magyar édesanyák nap mint nap letesznek az asztalra. Munkába járnak, karriert építenek, állják a sarat a versenyben, mindenki ügyes-bajos dolgát észben tartják, és adnak a világnak valamit, amire ma a legnagyobb szüksége van, ez pedig a feltétlen szeretetet. Ez a magyar családpolitika legfontosabb tanulsága. Ha jövőt akarsz a hazádnak, akkor az édesanyákat kell támogatnod.

És, Hölgyeim és Uraim, vannak eredményeink a jog területén is. Magyarországon alkotmányban rögzítettük, hogy „Magyarország védi a házasság intézményét, mint egy férfi és egy nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, védi a családot, mint a nemzet fennmaradásának alapját.” Azt is mondja az alkotmány, hogy „az anya nő, az apa férfi.” Szomorú, hogy olyan világban élünk, amikor ilyesmit alkotmányban kell kimondani. És, Hölgyeim és Uraim, történt egy gyermekvédelmi népszavazás is, ahol messze a pártokon átívelően, a kormánnyal nem szimpatizálók hozzájárulásával is együtt mondták azt a magyarok, hogy a gyermekeinket meg kell védeni a genderpropagandától.

Hölgyeim és Uraim!

154 ezerrel több gyermek született meg a magyar családpolitikai fordulatnak köszönhetően, mint született volna e nélkül. Képzeljék el, ez magyar méretekben annyi gyermeket jelent, mint a harmadik legnépesebb magyar város összlakossága. Ez nemcsak siker. Több annál. Ez öröm. Nagy utat tettünk meg, de be kell látnunk, messze nem eleget. Ugyanis eddig csak lassítottuk, de nem tudtuk visszafordítani a népesség fogyását Magyarországon. Nincs itt az ideje, hogy örömtüzeket gyújtsunk. Nagyon komoly kihívások előtt vagyunk, és nagyon nehéz lesz megtenni az út hátralévő részét, amikor nemcsak lassítjuk a népességfogyást, hanem megfordítjuk. Márpedig ez a demográfiai politika aranymetszése, a fenntartható népesség, a mágikus 2,1. Ha valóban ide akarunk megérkezni, akkor több kell, és Magyarországnak új eszközöket is be kell vetnie. Azt is mondhatnám: az első szakasz lezárult, indulhat a második fázis. Akiket az eddigi eszközökkel el tudtunk érni, azokat már megszólítottuk.

Most, tisztelt Hölgyeim és Uraim, itt, Magyarországon azon gondolkodunk, azon dolgozunk, hogy hogyan fejlesszük tovább a családpolitikát. Sok elismerés ér bennünket azért, amit eddig tettünk, de mi ezt kevésnek tartjuk, nekünk tovább kell lépni, és egy második szakaszt kell indítani. Ehhez a tervünkhöz újabb és újabb támogatások kellenek majd. De higgyék el nekem, hogy a pénz, még ha lenne is korlátlanul, mint ahogy nincs, de ha lenne, az is kevés lenne. Ugyanis a gyerekekért vívott csata valójában nem a zsebben, hanem a fejben dől el, még pontosabban a szívben, még pontosabban a közgondolkodásban. Le kell váltanunk azt a liberális diskurzust, ami a gyermekvállalásban veszélyt, értelmetlen áldozatvállalást, a családi életben pedig az egyéni lét kiteljesedésének korlátját látja. Amikor én felnőttem, és amikor még sok gyerek született, akkor nem volt vita arról, hogy mi a család. A kedvenc rajzfilmemben azt énekelték: „papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet.” És ezen nem változtattak az olyan viták sem, hogy „miért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül?”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Politikus vagyok, ezért nézzék el most, ha a hivatásom logikáját követve és annak nyelvén fogalmazok. Több mint harminc, lassan harmincöt éve vagyok az európai politikában. Azt tanultam meg, hogy nincs esélyünk arra, hogy a jelenlegi progresszív-liberális eliteket jobb belátásra bírjuk, és meggyőzzük. Semmi esélyünk! Egyszerűen félre kell őket tolni. A posztliberális kor, amire várunk, amely majd fölváltja a jelenlegi progresszív-liberális korszakot, nem jön el magától. Azt meg kell csinálnia valakinek. S ki fogja azt megcsinálni, ha nem éppen mi? Ehhez pedig át kell alakítani a politikai palettát. Mondjuk ki: kurzusváltásra van szükség. El kell érni, hogy családbarát, konzervatív erők kerüljenek kormányra minél több európai országban. Ráadásul jövőre európai parlamenti választások is lesznek, minden adott, hogy egy átkaroló hadművelettel a magunk javára fordítsuk az erőviszonyokat. És közben nekünk, magyaroknak itthon el kell végeznünk a házi feladatunkat, új lendületet kell vennünk, és össze kell állítani a magyar családpolitika 2.0 programját.

Hölgyeim és Uraim!

Azt kívánom Önöknek, hogy a családbarát erők nyerjék meg otthon a választásokat, és jövő tavasszal pedig nyerjük meg együtt az európai parlamenti választást, és csináljuk meg közösen az európai családpolitikai fordulatot.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!