Orbán Viktor beszéde a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara gazdasági évnyitó eseményén

Jó napot kívánok!

Tisztelettel köszöntöm Önöket. Köszönöm szépen Parragh elnök úrnak, hogy idén is meghívott bennünket erre a találkozóra. Minden elhangzott, aminek el kellett hangoznia. Láthatták, hogy továbbra is az a kormány álláspontja, hogy a gazdaságpolitikát a gazdasági miniszterek csinálják – ez előnyös! –, és az az álláspontunk sem változott meg, hogy valamilyen bázisának minden gazdaságpolitikának lennie kell. Értem ez alatt, hogy kell, hogy legyen intellektuális bázisa, és kell, hogy legyen valamifajta rokon szellemiségű, jelentős társadalmi befolyással rendelkező társa is a kormánynak, mert egyébként gazdaságpolitikát nem lehet csinálni. Láthatták, hogy a gazdasági minisztereink jó állapotban vannak, hiszen egészen remek és biztató számokat mutattak nekünk, megcsinálták a jókedvet a mai napra, másfelől pedig a kamarával való együttműködésünkről is beszélt az elnök úr: az is jól áll.

Az európai politikában hagyományosan kétfajta bázisa lehet egy gazdaságpolitikának: kamarai alapú vagy szakszervezeti alapú. A szakszervezeti alapú egész Nyugat-Európában elvékonyodott és elgyengült, ebből fakadnak az európai baloldali pártok nehézségei. De ma nem azért jöttünk össze, hogy erről beszéljünk. Akik inkább egy piacbarát, vállalkozóbarát, a teljesítményre épülő politikát támogató politikai erők voltak, azok általában valamilyen munkaadói háttéren csinálták a politikájukat. Szerencsére mi ezen az alapon álltunk az elmúlt években is, ez meg is maradt, és a kamarával való együttműködés meg is adja hosszabb távon is ezt a bázist a számunkra. Termelés, fejlődés, piac, munka, ezek azok a témák, amelyekben a kamarával mindig is jól működtünk együtt. Tehát én úgy látom, hogy a sikeres gazdaságpolitika két feltétele, a helyzetet kezelni képes gazdasági minisztériumok – pénzügyminisztérium és gazdasági minisztérium –, illetve a gazdaságpolitika bázisát adó, velünk jól együttműködő kamarai háttér is adva van, ezért én a magam részéről optimista vagyok az előttünk álló két év gazdaságpolitikáját illetően.

De akkor minek van a miniszterelnök? Ez itt a kérdés, hogyha egyébként a gazdaságpolitikát a kamara és a gazdasági miniszterek lerendezik? Ebben a kérdésben sok okosság rejtőzik. Azért tartják a miniszterelnököket általában, hogy a gazdaságpolitika mögül az egyszerű józan paraszti megfontolások ne tűnjenek el. Mert jönnek ezek a táblázatok, GDP, hókuszpókusz, ez mind nagyon fontos, de azért ha valakinek van családja, meg látott már családot, akkor pontosan tudja, hogy ahhoz, hogy stabil legyen egy közösség, ahhoz kell néhány józan paraszti észen nyugvó tétel, amit sohasem sértett meg semmilyen tudományos, gazdaságpolitikai nézet. Ezért tartják a kormányt, illetve a miniszterelnököt, hogy erre mindig emlékeztesse a gazdasági minisztereket. Négy ilyen tétel van, ami fölött nekem őrködnöm kell, és amiről jelentek is most Önöknek, hogy ne aggódjanak, ezek nem fognak eltűnni a gazdaságpolitika hátteréből.

Az első ilyen egyszerű, paraszti bölcsesség az, hogy mindig jobb, ha nekünk tartoznak, mintha mi tartozunk másoknak. Sajnos ez a helyzet még nem áll fönn. Egyelőre az államadósság számai nem azt mutatják, hogy Magyarország élvezhetné ennek a bölcsességnek az ismeretét, hanem arról van szó, hogy egy megörökölt – nem tudom, emlékeznek-e a táblázatra? – nagyon magas adósságrátával küzdünk. Ott, a táblázat bal sarkában láthatták, hogy 2002-ben, amikor elvesztettük azt a választást, akkor az államadósság 52-53 százalékon állt. És aztán innen ment föl 80 fölé, és hoztuk vissza, a COVID miatt megint föl, most megint küzdünk vele, de a lényeg, hogy oda kell eljutni, azt nem szabad szem elől téveszteni, hogy a végén mi adjunk kölcsön másoknak, és ne mások adjanak kölcsönt nekünk.

A második bölcsesség, amit érvényesíteni kell egy kormányzati gazdaságpolitikában, az, hogy mindig többet kell keresni, mint amennyit elköltünk. Szándékosan nem azt mondtam, hogy kevesebbet kell költeni, mint amennyit keresünk, hanem többet kell keresni, mint amennyit költünk. Ez egy másik megközelítés. Tehát keresni kell! Nem vagyunk kommunisták. A kommunisták azt gondolták, úgy is lehet jól élni, ha az emberek nem keresnek. Az úgy nem lehetséges! Tehát többet kell keresni annál, mint amit elköltünk. A költségvetési hiány egyelőre még e tekintetben nem állja ki az idő próbáját. Egyelőre többet költünk, mint amennyit keresünk.

A harmadik szempont, amit mindig érvényesítünk a gazdaságpolitikában, az, hogy jobb dolgozni, mint tengeni-lengeni. A foglalkoztatási számokat látják: ha nem dolgozunk, akkor éhen fogunk halni. Először tönkremegyünk, aztán éhen halunk, következésképpen minden erőt arra kell összpontosítani, és a számok azt mutatják, hogy ezt nem csináljuk rosszul, hogy az embereket meggyőzzük arról, hogy van értelme dolgozni.

És a negyedik tétel az, hogy mindig jobb, ha mi keresünk másokon, mintha mások keresnek rajtunk. Erről majd fogok beszélni a profitrepatriálás kérdéskörében. Nos, tehát az első kérdést tisztáztuk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt a jó hírt hoztam, hogy a gazdaságpolitikának az a stabilitása az egyszerű, józan paraszti ész alapján megfogalmazott tételek tekintetében, a gazdasági miniszter és a pénzügyminisztérium együttműködésének a tekintetében és a kamarával való együttműködés tekintetében a stabil gazdaságpolitika feltételei adva vannak.

Hogyan képzelhetjük el magunk elé azt a keretet, amiben az előttem szólók elmondták a gazdaságpolitikai tartalmakat? Én úgy szoktam ezt a magam számára valahogy megfogalmazni, hogy 2020-ig a dolgok egy elég világos, egyenes, sikeres, emelkedő pályán haladtak. És akkor beesett a COVID, és beesett a háború. És ilyenkor nincs mit tenni, hogyha emelkedőre fut föl az autó, akkor vissza kell kapcsolni a sebváltóval, nincs mese. Tehát visszakapcsolásos éveket éltünk 2020-tól 2024-ig. És most arra látunk esélyt – erről beszélt a gazdasági miniszter is –, hogy 2024-ben ritmust tudunk váltani, följebb tudunk kapcsolni, és nagyobb lendületet tudunk venni. Azért vagyunk erre képesek, mert a 2020 és 2024 közötti válság nem zúzta össze, nem törte össze a magyar gazdaságot. Emlékezzünk rá, hogy korábbi gazdasági válságok vagy pénzügyi válságok azért voltak súlyosak, mert olyan mértékű reálgazdasági leromlással jártak együtt, hogy az ember úgy érezte, hogy állandóan mindent vagy semmit játszik. Most ha megnézzük a gazdaságunk megtorpanását 2020 és 2024 között, akkor azt látjuk, hogy a reálgazdaság tulajdonképpen nagyobb baj nélkül túlélte ezt az időszakot, ami összevetve azért a korábbi válságélményeinkkel több, mint meglepő. És ennek szerintem két oka van, hogy miért voltunk erre képesek. Az egyik az, hogy hagytuk, hogy az emberek keressenek, és hagytuk, hogy a vállalkozók is keressenek 2010 és 2020 között. Tehát sokkal jobb pénzügyi helyzetben, egy valóságos tőkeerős helyzetben volt a magyar vállalkozók egy tekintélyes része, szemben a korábbi válságidőszakokkal. A második dolog, hogy ezt a Nyugatot majmoló, utánzó és a gazdaságpolitikát erre a primitív képletre lefordító megközelítés helyett egy teljes világgazdasági kapcsolatrendszerben kezdtünk gondolkodni, és miközben a Nyugat megbotlott, aközben a keleti lába a gazdasági kapcsolatrendszerünknek továbbra is virágzott. Amikor a nyugatiak nem tudnak beruházni – nézzék meg az elmúlt négy év számait –, akkor a keleti beruházások nőnek. Olyan nem volt még a magyar gazdaságtörténetben, hogy egymást követő években a legnagyobb beruházók ne a németek lettek volna, hanem a dél-koreaiak meg a kínaiak. Megjegyzem, a magyar beruházók is szépen följöttek már a saját országukban a negyedik helyre.

Ez elég szégyenletes azért, ha jól belegondolunk, hogy még mindig csak ott tartunk, harminc évvel a rendszerváltás után, hogy a saját országunkban, a legnagyobb beruházók listáján a magyar vállalkozók még csak a negyedik helyen vannak. Ez jól mutatja, hogy még rengeteg munka áll előttünk, mert egy normális gazdaságban, egy erős tőkepozícióval rendelkező gazdaságban mégiscsak az lenne a normális, hogy az első számú beruházó mégiscsak mi legyünk a saját hazánkban. De olyan mélyről indultunk és olyan hátulról, hogy ez a mostani pozíció megbecsülendő, mert egy javulási folyamatnak időközi állomása.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amit még én hozzá tudok tenni ehhez a mai találkozóhoz, az annak a környezetnek a leírása, ami befolyásolni fogja az Önök gazdasági tevékenységét és a magyar gazdaság helyzetét a következő időszakban. Most az a közeg, amiben vagyunk, ezt már egy évvel ezelőtt is pontosan ugyanezekkel a szavakkal írtam le, valahogy úgy fogalmazhattam akkor, hogy a világ gazdasági és politikai térképének átszabása zajlik. És ha most megpróbálják logikus rendbe összerendezni az eseményeket, amelyeket a napi hírekből kapnak, akkor láthatják, hogy ez a folyamat igencsak fölgyorsult és előrehaladt, átszabják a világ politikai, és átszabják a világ gazdasági térképét is. Ennek van két vetülete, van egy geopolitikai, és van egy gazdasági vetülete. Mindegyikről csak röviden fogok szólni néhány szó erejéig, néhány mondat erejéig.

A geopolitikai változás azért fontos a számunkra, mert egy súlyos, talán történelmi léptékűnek mondható dilemmát állít elénk. Azt látjuk ugyanis, hogy a világ nyugati fele és a világ nem nyugati része homlokegyenest eltérő módon ítél meg mindent, ami a világban történik. Ilyen például az orosz–ukrán háború. Ugye, a Nyugat az beleugrott ebbe a háborúba, ők úgy beszélnek erről, mint a „mi háborúnk”, csak mi, magyarok vagyunk kivételek ez alól, míg a világ összes többi része, az minimum nem akar elköteleződni ebben a háborúban, vagy ha mond valami határozottabbat, akkor inkább oroszpárti álláspontot képvisel. Láthatták, hogy most már ott vagyunk, hogy komoly európai közdisputa tárgya, hogy kell-e csapatokat is bevetni az orosz–ukrán háborúba? De ugyanígy áll a helyzet a Tajvan körüli konfliktusnál is. Az „egy Kína” – Tajvan összefüggésrendszerét egészen másképpen ítéli meg a nyugati világ, és egészen másképpen ítéli meg a világ többi része. Ez kisebb korlátozásokkal, megszorításokkal igaz a közel-keleti helyzetre is.

Ez pedig azt jelenti az Önök számára, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy a geopolitika és a geopolitikai rivalizálás felülírja a piaci logikát. Tehát a világgazdaság alakításának első számú szempontja hosszú évtizedek után nem a gazdasági ésszerűség, hanem politikai megfontolások. Sőt, oda is eljutottunk, hogy lényegében a technológiai fejlődést is politikai szempontok határozzák meg. Tehát ez az a közeg, amiben Önöknek gazdálkodniuk kell, egyszerre építve kapcsolatokat a világ nyugati felével meg a keleti felével is. Nem mindegy Magyarország számára, hogy ez a disputa hogyan végződik. Az egyik lehetőség, aminek nagyon erős szószólói vannak Nyugat-Európában, és amit a decoupling műszóval vagy a derisking műszóval írnak le, az arról szól, hogy a Nyugat a lehető legnagyobb mértékig válassza le magát a világgazdaság többi részéről, és azt, amije van, azt próbálja megvédeni, mert az a verseny, ami rá vár a Kelettel szemben, azzal fenyeget, hogy nemcsak azt veszíti el, amit saját magán kívül szerzett meg, hanem most már a saját maga által uralt területeket is, akár a saját belső piacait, európai vagy amerikai piacait is elveszítheti. És van egy másik gondolkodásmód, amelyik azt mondja, hogy kétségkívül igaz, hogy a Nyugat teret veszít, erről láthattunk itt számokat, de ennek az oka az, hogy nem vagyunk versenyképesek. Mert hogyha versenyképesek lennénk, akkor nem politikai eszközökkel akarnánk megállítani a keletiek előretörését, hanem egy gazdasági versenyben akarnánk ugyanezt a célt elérni. De erre nem vagyunk képesek ebben a pillanatban, és úgy látom, hogy Európa nem is nagyon hiszi el magáról, hogy képes olyan belső változásokat, alapvetően a gazdasági eredményesség, a termelékenység és a hatékonyság érdekében olyan belső változásokat elindítani, amelyek az Önök, vagyis a nyugati vállalkozók gazdasági versenyképességét a keletiek szintjére fölemeli.

És úgy látom, hogy Amerikában is erős ugyanez a gondolat. Számunkra, hogy hogy’ dől el ez a vita, vagyis konnektivitás lesz-e, a világ nyugati és keleti fele összekapcsolódik-e gazdaságilag, és megint a gazdasági ésszerűség uralkodik, vagy szétválasztás lesz, és akkor a politika szabja meg a technológiának is meg a gazdasági kapcsolatoknak, a kereskedelemnek is a menetét, ez alapvetően befolyásolja Magyarország lehetőségét. Hogyha visszatér a hidegháború, vagyis szétválasztás lesz, akkor a Kelet–Nyugat határ valahol itt fog húzódni megint, csak most nem Magyarország nyugati határánál, hanem Magyarország keleti határánál. De ez a lényegen nem változtat, ugyanúgy egy nyugati világ tulajdonképpen senkit sem érdeklő, félhomályos, poros perifériája leszünk. Ha ellenben együttműködés van, kereskedelem, akkor mi két világ között vagyunk, egy olyan országként, amelyben mind a két világ megtalálja saját lehetőségét. Ezért nagyon fontosak azok a beruházások ma Magyarországon, amelyek azt a modellt követik, hogy jön egy nyugat-európai cég, és érkezik mellé egy kínai vagy dél-koreai cég, és ezek együttműködnek Magyarország területén. Egy terméket, egy végterméket állítanak elő különböző gyárakban. Mi arra vettük föl a lapot, a magyar gazdaságpolitika ma arra vette föl a lapot, arra fogad, arra teszi meg a tétjeit, hogy sikerül nekünk ezt a két világ közötti állapotot fönntartani, ugyan világos, hogy a Nyugat részei vagyunk – EU-tagság, NATO-tagság –, de nem választjuk le magunkat a világ keleti részéről. Ez a logika talán megmagyarázza Önöknek azokat a külpolitikai mozgásokat is, amelyeket az elmúlt években végzett Magyarország. Türk Tanácsnak is tagjai vagyunk, tehát a török világ, Közép-Ázsia felé való együttműködést, a Kínával való együttműködést, de az oroszokkal való gazdasági együttműködést se akarjuk föladni. Csak ott adjuk föl az együttműködést velük, ahol az európai szankciók ezt kizárják. Ott, ahol nem zárják ki, ott kifejezetten az a célunk, hogy inkább erősödjön a gazdasági növekedés, mert a háború vége után is lesz élet. Lesz kereskedelem, lesz gazdaság, és nekünk az egy fontos kapcsolatunk és piaci lehetőségünk is lesz.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az a kérdés persze, hogy meddig tart a háború, illetve mi következik ebből? Az első dolog, ami a háborúból következik, súlyos, és talán már levont konzekvencia Magyarországon, ez pedig az, hogy Európa nem tudja elkerülni, hogy újra felfegyverkezzen. Nem hangzik jól ez az európai felfegyverkezés, de ez elkerülhetetlen lesz. Nem tudjuk, hogy az amerikaiak meddig maradnak itt, Európában. Ha saját erőből nem tudjuk megadni a biztonságot saját magunk számára, akkor nagy bajban leszünk, ezért gyorsított hadiipari fejlesztések zajlanak mindenhol a világban. A mi ösztöneink jól működtek, mert a háború kitörése előtt három-négy évvel mi megkezdtük a magyar hadiipar történelmileg példátlan méretű fölépítését és fejlesztését, ezért mindenki előtt vagyunk két-három esztendővel. A politika részben az intuíciók világa, nemcsak a törvényszerűségeké, ezért az ember néha elkapja a fonalat, és akkor olyasmit csinál, amiről kiderül, két-három év előnyt is hozhat vele a saját országának. Szerintem ez a zöldátállásra is igaz, és igaz a védelmi ipar fejlesztésére is.

Ami a háborút illeti, arról még talán annyit mondanék Önöknek, hogy az már teljesen nyilvánvaló, hogy ezt a háborút a Nyugat nem nyeri meg az oroszokkal szemben. Miután most kifejezetten 18 éven felüliek ülnek a teremben, ezért nem kell orosz–ukrán háborúról beszélnünk. Ez egy proxy háború, mindenki tudja. Ukrajna legfőbb erejét nem Ukrajna adja ebben a háborúban, hanem azok, akik mögötte állnak, ezért ez egy orosz–Nyugat háború, amit Oroszország Ukrajnán keresztül vív. És fordítva is igaz szerintem: az oroszok ezt a háborút a Nyugattal szemben nem fogják megnyerni. Most ha igaz, hogy az oroszok nem nyerik meg a Nyugattal szemben, a nyugatiak meg nem tudják megnyerni az oroszokkal szemben, akkor egyetlen megoldás van: előbb-utóbb béketárgyalások lesznek. Most az a kérdés, hogy előbb vagy utóbb? Itt meg az a döntő szempont, hogy ki hogyan értelmezi, kinek az oldalán van az idő? Aki úgy értelmezi, hogy az idő inkább az ő oldalán van, az még folytatni akarja a harcot, aki meg úgy értelmezi, hogy az idő nem az ő oldalán van, annak meg le kéne zárnia. És itt, Nyugat-Európában egy nagy vita van előttünk. Mi vagyunk az egyetlen olyan ország, amelyik azt gondolja – pontosabban: ezt nem tudjuk – az egyetlen ország, aki azt mondja, hogy az idő az oroszok oldalán van, következésképpen nekünk az érdekünk, hogy minél hamarabb egy békekötéssel, egy tűzszünettel és béketárgyalásokkal lezáruljon ez a konfliktus. Az országok többsége Nyugat-Európában sajnos azt gondolja, hogy az idő a Nyugat oldalán van, a háború folytatásával kedvezőbb tárgyalási pozíciókat lehet elérni, mint ahol most vagyunk. Ez egy érdekes gondolatmenet, ha az ember az Atlanti-óceán partján ül. Ha itt ül azonban a Kárpát-medencében, akkor nem tűnik olyan értelmes gondolatnak, mert a magyar biztonsági stratégiának az a fő vonala, hogy Magyarország és Oroszország között mindig kell lennie valamilyen entitásnak. Ezt most éppen Ukrajnának hívják. De a háború a mi nézőpontunkból – és most nem orosz és nem ukrán szemüveg van rajtam, hanem magyar –, magyar szempontból az a kérdés, hogy az orosz határ közelebb jön-e hozzánk, vagy nem. És hogyha ez folytatódik úgy, ahogy most folytatódik, akkor sajnos az idő nem a mi oldalunkon van, mert az a határ az orosz katonai sikereknek köszönhetően folyamatosan közeledni fog a mi irányunkba. Ez teljesen ellentétes a mi érdekeinkkel. Ugyanakkor arról is meg vagyunk győződve, hogy ezt egy módon lehet elkerülni, hogyha a Nyugat összeszedi magát, és megpróbál egy béketárgyalásos helyzetet elérni. Ez most már nem is lesz olyan egyszerű, mint amilyen lett volna egy évvel ezelőtt, mert egy évvel ezelőtt a katonai helyzet sokkal dubiózusabb, kétségesebb volt, mint most. Most teljesen egyértelmű, hogy az orosz oldal felé hajlik, és fenyeget bennünket, európaiakat – és itt már nem fogok továbbmenni ebben az irányban, mert végül is nem ezért jöttünk össze –, és fenyeget bennünket az a veszély, ami a II. világháború után előállt, hogy az oroszok a végén csak az amerikaiakkal lesznek hajlandóak tárgyalni. És akkor az egész európai biztonsági berendezkedés újra egy orosz–amerikai megállapodáson múlik, mert az európaiak elmulasztották, hogy saját európai stratégiát fejlesszenek ki, saját forgatókönyv szerint vegyenek részt, vagy inkább ne vegyenek részt a háborúban, az európaiak elmulasztották, hogy lokalizálják a konfliktust ahelyett, hogy kiterjesztették volna, és elmulasztották a megfelelő pillanatot, amikor még az oroszoknak is érdekükben állt volna egy gyors békekötés.

Azt kell tehát mondanom Önöknek, hogy ez nem néz ki jól. Tehát az Önök gazdasági tevékenységének közvetlen biztonsági környezete nem néz ki jól. Innen talán Önök is megértik, hogy egyáltalán nem hazardírozás, hanem az egyetlen, épelméjű esély megjátszása Magyarország részéről az, hogyha Donald Trump elnök úr visszatérésére fogadunk. Mert ebben a mostani helyzetben, amiben vagyunk, akik ebben a háborúban érintettek, nem fogják megtalálni a kijáratot ebből a konfliktusból. Csak egy új szereplő találhat kiutat. Az, akinek nem kell elszámolnia a háborúval, mert kívülről jön. Neki nem volt része abban, hogy ez kitört. Sőt, azért tört ki, mert nem ő volt az elnök. Tehát az egyetlen esélye ma a világnak egy relatíve gyors békekötésre egy politikai változás az Egyesült Államokban, ami az elnök személyével függ össze. És Magyarország számára ezért nem szimpátiakérdés, hogy kit kedvel meg kit nem, meg hogy a demokratákról mit gondolunk meg a republikánusokról; az a kérdés, hogy magyar nézőpontból melyik elnök hoz olyan külpolitikát, ami a magyar biztonságot megerősíti. És persze óvatosan kell erről beszélnünk, mert Amerika is egy nép, és neki is megvan a szuverén joga, hogy maga döntse el, hogy milyen elnököt választ, abba mi nem szólhatunk bele, de talán azt a szempontot mégis érdemes mindig mindenhol elmondani, hogy mi nem látjuk bele a mostani amerikai kormányzatba azt a képességet, hogy gyors békét teremtsen ezen a fronton, ami a magyar gazdaság szempontjából is kulcskérdés, ezért mi egy régi-új elnöknek több esélyt adunk a tekintetben, hogy sikerrel járjon. Azért említettem meg ezeket a tényezőket, hogy világos legyen, hogy minden mindennel összefügg, és egy logikára jár, a magyar nemzeti érdekek logikájára. Hogy mit gondolunk az amerikai politikáról, Amerikáról, az unióról, az oroszokról, ez mind ugyanannak a logikának, egy magyar megközelítési logikának értelmes következménye.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után talán érdemes még néhány szót szólni a régióról is, talán Európából kiindulva, mert Európában is választások lesznek, és Európában furcsa dolgok történtek az elmúlt időszakban. Mármint gazdasági szempontból. Itt biztosan vannak a teremben számosan, akik meg tudnának nevezni olyan európai uniós direktívákat, amelyek a gazdaságot érintették, évek óta hatályban vannak, és fogalmunk sincs, hogy mi az értelmük, leszámítva azt, hogy nekünk egyre rosszabbul megy tőle. Ugyan mi a zöldátállás hívei vagyunk, de ha valaki meg tudja nekem mondani, hogy azt ugyan már, hogy’ számolták ki, hogy 2035-ben nem lehet több benzines autót működtetni, az valószínűleg egy – hogy mondjam? – magyar állami kitüntetésre mindenképpen pályázhat. Hogy hogy’ jött ki ez, hogy milyen számítások mondatták azt, hogy 2035? És a probléma az, hogy a technológiai átállás pedig megkezdődött, mi is ráálltunk erre, és a korábbi döntések irracionalitása most bizonyos folyamatokat lelassít. Nézzék meg ezeket a számokat, amiket a gazdasági miniszterünk mutatott! Most, hogy közeledik a határidő, amikor valóban végig kell vinni korábbi döntéseket, hirtelen az átállás lelassul, a pálya módosul, és teljes bizonytalanság lesz úrrá. Márpedig Önök jobban tudják, mint én, hogy a gazdaság legnagyobb ellensége a bizonytalanság és a kiszámíthatatlanság. Azt akarom tehát Önöknek mondani ezzel, hogy az európai választások, amelyek előttünk vannak, nagy jelentőségűek lesznek. Nem is azt mondanám, hogy egyik vagy másik párt felől nézve lesznek ezek jelentősek, hanem azt mondanám, hogy az ésszerűség szempontjából. Mert le tudom Önöknek írni az európai politikai teret úgy is, hogy egyik oldalon vannak a föderalisták, a globalisták, a másik oldalon pedig vagyunk mi, a szuverenisták. És ez egy igaz és értelmes leírás. De az Önök szempontjából talán kevésbé érdekes vagy fontos, az Önök szempontjából a józan ész számít. És a dolog úgy fest, hogy ma Európában egy ideológiavezérelt politizálás zajlik. Ezért nem tudjuk megmondani, hogy miért ’35 a ’35. És még tudok mondani számos döntést, amikhez határidők vannak rendelve, és ember nem tudja megmondani, hogy azt hogyan számolták ki, és végigkövették-e, hogy milyen következményekkel jár ez majd egy-egy nemzetgazdaságra nézve. Az agrárgazdaság tele van ilyen döntésekkel.

Azt akarom Önöknek mondani, hogy ma Európának a legnagyobb baja, hogy akik a legfontosabb pozíciókat elfoglalják, és ez igaz az európai központi intézményekre, de a meghatározó európai államokra is, azok tipikusan baloldali, ideologikus gondolkodású emberek. Ilyen döntéseket is hoznak. És az ideológiai gondolkodásnak az a lényege, hogy nem tudja egyensúlyban tartani az eszméket és a gyakorlatot. Mert természetesen eszmékre mindig szükség van, ideálokra, idolokra mindig szükség van. A kérdés csak az, hogy a vágyvezérelt, ideologikus gondolkodás fölé kerekedik-e a valóságnak? Mert akkor hoznak egy csomó olyan döntést – lásd: klímapolitika vagy agrárgazdaság –, ami ideológiai vagy elvi szempontból helyesnek tűnik, csak közben tönkremegyünk bele. Tehát arra van szükségünk, hogy egy ideológiaorientált baloldali kormányzás helyett egy jobboldali, a valóságot jobban tisztelő és a gazdaságpolitikát a valóságból levezetni akaró politikai kurzus jöjjön Európába. Erre van esély. Azt nem mondom, hogy nagyon nagy esély van rá, de van akkora esély, hogy érdemes megjátszani. Tehát mindenképpen lesz egy ilyen jobboldali, az ésszerűség irányába tett változás Európában; hogy áttörés is lesz-e, vagy csak erőviszony-módosulás, ezt most még nehéz megmondani. Ahhoz, hogy áttörés is legyen, ahhoz azért még sok mindennek kellene történnie, tehát ha reálisan gondolkodunk, akkor inkább egy súlypontváltozást láthatunk magunk előtt. Mindez, amiről beszéltem, nem hagyta érintetlenül a mi regionális együttműködési képletünket sem.

Hosszú időn keresztül egy V4-es struktúrában gondolkodtunk: Lengyelország, Csehország, Magyarország és Szlovákia. Ezt nem érdemes föladnunk, ez a keret még létezik, ebben még van valamennyi szufla, van még valamennyi élet, még összejövünk, még hozunk közös döntéseket. Miniszteriális szinten, ahol a nyilvánosság kevésbé van jelen, sokkal élettelibb ez az együttműködés, mint amikor mi, miniszterelnökök találkozunk egymással, ott inkább a bénultság jelét mutatjuk, de a valóságban ez még működik, nem érdemes ebből kihátrálni. De azt is látni kell, hogy közben egy másik együttműködési forma, a szuverenista államoknak egy új együttműködési lehetősége is kibontakozik a szemünk előtt. Ugye, itt Magyarország mellett megjelentek a szlovákok. A szerbek, akik ugyan nem tagjai az Európai Uniónak, de Európának nélkülözhetetlen részei, ugyanebben a pozícióban vannak. És Ausztriában is lesz egy választás szeptemberben. Tehát könnyen lehet egy osztrák–magyar–szlovák–szerb együttműködés a következő időszakban, amely nem kiváltja a V4-et, hanem a V4 mellett megjelenik majd, és egyre erősebb gazdasági tartalma is lesz, ami nekünk fontos, hiszen nekünk a Balkánon komoly lehetőségeink vannak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! 

Ezek után talán már csak egyetlen dologról érdemes itt beszélni. Megmondom őszintén, mindenkinek van egy fixációja, tudják, ez alól a miniszterelnökök sem mentesek. Nekem is van egy nünükém, ahol a dolgok mindig beakadnak. Ez a profitegyenleg. Ez az én fölfüggesztési pontom gazdaságpolitikailag, ha szabad így fogalmaznom. És a profitegyenlegünk az javul, javul, de még mindig nem elegendő. Profitegyenleg alatt azt értem, hogy mennyi pénzt visznek ki az országból, és mennyi pénzt hozunk mi onnan haza. Ez nem egy személyes hobbi, tehát nem ezért csavarodtam rá erre, hanem azért, mert az dönti el, hogy Magyarország egy nyitott vagy zárt gazdaságban gondolkodik, hogy hogyan akarjuk megoldani a profitegyenleg problémáját. És miután én meg vagyok arról győződve, hogy csak egy nyitott gazdaságként, tehát a világgazdaságban részt véve, hatalmas exportteljesítményt nyújtva tudunk mi, magyarokhoz vagy hozzánk méltó életet teremteni, ezért a profitrátát, a profitegyenleg problémáját meg kell oldani. A számok nagyon egyszerűen a következőképpen néznek ki. Ma Magyarországon a külföldiek, akik itt vannak, megtermelnek sok profitot, abból az elmúlt évek átlagát tekintve 4-6 milliárd eurót kivisznek. Mi sem járunk ezzel persze rosszul, mert ezt a pénzt úgy keresték meg, hogy közben magyar emberek dolgoztak a gyárakban, a kutatóintézetekben, a mérnöki központokban, és így tovább. Tehát ennek is volt haszna Magyarország számára, de végül mégiscsak kimegy az országból 4-6 milliárd eurónyi pénz. Az ember ennek nem szokott örülni, és azon gondolkodik, hogy hogy’ kéne ezt itt tartani. De ha profitkiviteli tilalmat rendelünk el, vagyis zárni kezdünk, akkor nincsenek beruházások. Ezért mondtam, hogy a profitegyenlegből vezethető le a nyitottság vagy zártság kérdése a magyar gazdaságban, egyetlen módon tudunk egyszerre nyitottak maradni, együtt élni egy kimenő 4-6 milliárd eurónyi profittal, hogyha legalább ennyit be tudunk gyűjteni a világból mi magunk. Akkor a nyitottsággal nincs baj. Vagyis ez azt jelenti, hogy miközben kivisznek évente 4-6 milliárd eurónyi profitot, a magyar vállalkozóknak, Önöknek, akik külföldön befektetnek, kell annyi profitot termelniük, hogy hazahozzanak 4-6 milliárd eurónyi profitot. Átlagban Önök 1,3-1,5 milliárdot hoznak haza. Tehát ma így fest az egyenleg: 4-6 ott, 1,3-1,5 itt. Ehhez még én hozzászámolom az Európai Unióból érkező olyan transzfereket, amelyek többletet jelentenek, mert mi is fizetünk be az Európai Unióba, meg jön is pénz, a különbözete az olyan 1-1,5 milliárd euró, ha azt még hozzászámolom, akkor mondjuk, 3 milliárd euró van itt, 4-6 milliárd van ott.

Ezért az a kérésem volt a gazdasági miniszterhez, hogy persze szép dolog az összes kkv-s fejlesztés, azokat csinálni kell, a Széchenyi Kártya rendkívül fontos, meg a Baross Gábor is nagyon fontos, de a jövőnk szempontjából a legfontosabb az, hogy megtámogassuk azokat a nemzeti bajnokokat, akik képesek arra, hogy külföldön profitot termeljenek, és hazahozzák, és ezek kiegyenlítsék azt a profitot, ami innen kimegy. Ha ez a dimenzió kiesik a gondolkodásunkból, akkor a magyar gazdaságpolitika mindig a szegényházra fog emlékeztetni: mi fogunk dolgozni másoknak, és mások többet keresnek rajtunk, mint amennyit mi keresünk saját magunkkal. Ez elfogadhatatlan! Ezért mondom, hogy nagyon fontos elem marad a kifektetési program. A MOL itt van, gondolom, az OTP is, az mindenhol ott van, a sorok között. Van itt két-három óriási, van két-három óriási egységünk vagy vállalatunk, amely egyébként már tavaly is, amikor adóztattuk őket, onnan tudom, amitől nem voltak boldogok, már szegények azt mondták, hogy a profitot, amit mi megadóztatunk, ők már mind külföldön állítják elő. És van még ilyen cégünk. Ingatlanosaink vannak, akkor itt van az infokommunikáció területe, lassan a hadiipar is be fog jönni, tehát Magyarországnak nem kell kishitűnek lennie, mert képes külföldön sikeresen befektetni, hidat, utat építünk – most találkoztam valamelyik nap a Kongói Köztársaság elnökével, kiderült, hogy utakat és hidakat építünk ott. Tehát azt akarom csak Önöknek mondani, hogyha van finanszírozás, ami a gazdasági miniszter kezében van, és van kifektetési támogatás, ami szintén az ő kezében van, és vannak vállalkozók, akiknek vannak termékeik meg szolgáltatásaik, amelyek versenyképesek a külvilágban, azoknak menniük kell a következő időszakban, mert sosem fog helyreállni ez a dolog, amiről beszéltem, és mindig marad egy meglopottság és egy kizsákmányoltság érzés bennünk. Márpedig úgy nem lehet boldogan élni, hogyha az ember minden reggel arra gondol, hogy megint mások kerestek rajtunk. Így nem lehet élni. Ezt valahogy’ meg kell oldani. És ezt nem lehet másképpen megoldani, modernül, beilleszkedve, a modern technológiát beengedve magunkhoz, csak úgy, hogyha a kifektetés-politikánk sikeres.

Utolsó megjegyzésem. Látták, amit a pénzügyminiszter a maga szenvtelen hangján ide becsempészett a költségvetés hiányszámai közé. Szerintem erről talán, ha megengeded, Mihály, váltsunk két szót. Tehát a dolog az úgy fest, hogy a költségvetési hiányunk, az ugye elment a 6,5 százalékra. És innen kell visszajönnünk. Sok szempontot kell kombinálni, amikor az ütemezését alkotjuk meg ennek a visszajövetelnek. Mert, ugye, nem akarjuk, hogy a gazdasági fejlődés megálljon, nem akarunk forrásokat kivonni a gazdaságból, a már elért életszínvonalat semmiképpen nem akarjuk kockáztatni, nem akarunk visszalépni a gyermektámogatási rendszerből, nem akarunk visszalépni a rezsitámogatási rendszerből, tehát ha ezeket mind kombinálom, akkor nem olyan egyszerű megtalálni azt a költségvetési hiánycsökkentési ívet, amin haladni lehet. A miniszter úr jól mutatta be, amiben megállapodtunk legutóbb, hogy a szándékunk az tehát, hogy 2024-ben a 6,5-ről lejövünk 4,5-re, a rákövetkező évben lejövünk 3,7 százalékra, és utána jövünk le 2,9-re. Még egy szempontot, amit eddig nem említettem, itt kombinálnunk kellett, ez pedig az, hogy az Európai Unió a COVID utáni ziláltságból most tér vissza a szabályozott gazdasági működéshez. COVID előtt az volt a helyzet, hogy minden országnak tartania kellett a 3 százalék alatti költségvetési hiányt és a 60 százalék alatti államadósságot. És ha nem tartotta, akkor mindig be kellett mutatni egy programot, hogy hogyan fogja azt teljesíteni. Most szeptemberben várható az a döntés, ha jól értettem az Ecofinról jelentést hozó pénzügyminiszterünk szavait, tehát a pénzügyminiszterek európai tanácsáról érkezett jelentés úgy szól, hogy szeptemberben lesz döntés, hogy hogyan térünk vissza a korábbi szabályokhoz. És a visszatérésre 4, azaz négy évet fognak megadni. Az azt jelenti, hogy ha mi lejövünk 4,5-re, 3,7-re, 2,9-re, akkor még van egy puffer évünk. Tehát ha nem sikerül három év alatt valamilyen okból ezt az ütemet tartanunk, akkor még mindig marad egy évünk, hogy az európai uniós retorziók és szankciók kockázata nélkül, még egy utolsó évben ezt megcsináljuk. Tehát egyéves ráhagyással dolgozunk. Szerintem ez a célkitűzés lehetséges. Arról nem is beszélve, hogy persze minden európai nagykapun van egy kiskapu, mert úgy van, a négy év is úgy négy, hogy ha valaki vállal komoly strukturális reformokat – hogy mi a komoly, és mi a strukturális, azt persze Brüsszelben döntik el –, akkor nem négy, hanem hét éve van arra, hogy visszatérjen. De mi nem bízunk annyira a brüsszeliekben, hogy erre építsük a költségvetési stratégiánkat, úgyhogy maradjunk egyelőre ennél a 3+1 tartalék éves megoldásnál.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Végezetül persze arra a kérdésre is kell valamit válaszolni, hogy mi van akkor, ha a tétjeink nem jönnek be. Amerikában nem az történik, amit szeretnénk, Brüsszelben nem az történik, amit szeretnénk, a költségvetési hiányt lassabban tudjuk csökkenteni, akkor mi van? Elvből nem készítünk B-terveket, csak A, két A, három A-s tervek vannak, tehát mindig csak előrefele. B-terv nincsen, de fölkészülni azért egy ilyen helyzetre föl kell, de nem tervekkel kell fölkészülni, hanem habitussal. És úgy tudom Önöknek leginkább érzékeltetni a fölkészültségünket, ahogyan azt valahol olvastam egy, talán 1848-1849-es szabadságharcról szóló könyvben, ahol a székely területeken a parancsnoknak megjelentették, hogy teljesen bekerítették őket. Mire a parancsnok azt mondta: ez a legjobb hír. És miért? Hát azért, mert akkor minden irányban támadhatunk.

Ez a B-terv, tisztelt Hölgyeim és Uraim!