Törőcsik Zsolt: Köszöntöm Önöket Brüsszelből, és köszöntöm a közmédia központ stúdiójában Orbán Viktor miniszterelnököt.
Jó reggelt kívánok!
Tegnap este a csúcs utáni sajtótájékoztatón Charles Michel, az Európai Tanács elnöke úgy fogalmazott, hogy növelni kell a védelmi felkészültséget, és háborús alapra kell helyezni a gazdaságokat. Az egész csúcstalálkozó hangulata ennyire vészjósló volt, mint ez a sajtótájékoztató?
Furcsa érzés Magyarországról jönni most Brüsszelbe. Magyarország egészen úgy néz ki, mint egy normális ország. Jó, vannak ilyen Szomszédokra vagy Dallasra emlékeztető vagy Való Világra emlékeztető, filmsorozatot idéző közjátékok Magyarországon, de azért ott mégis egy higgadt, nyugodt és ésszerű gondolkodás zajlik. És amikor megérkezik az ember Brüsszelbe, és beszél a politikusokkal, akkor meglepődik. Itt egy háborús hangulat, háborús nyelvezet, háborús logika van. Itt valahogy úgy beszélnek a vezetők, mint akik a saját háborújukat vívják Oroszország ellen. Tehát nem úgy, mint mi, akik azt mondjuk, hogy nézzék, ez egy háború Oroszország és Ukrajna között. Ez nem a mi háborúnk. Persze viszonyulnunk kell hozzá, hiszen a szomszédunkban van, hiszen mégiscsak emberek százezrei halnak meg, tehát nem tudunk, nem lehetünk közömbösek egy ilyen emberi tragédiával szemben, de mi nem vagyunk hadviselő fél, se egyik, se másik oldalon. Ez nem egy futballmeccs, hogy valakinek szurkolni kell, hanem ők vívják a maguk küzdelmét, mi meg egy másik ország vagyunk, egy másik közösség másfajta érdekekkel és más megközelítéssel. Ez a távolságtartás, ami a higgadtsághoz szükséges, teljesen hiányzik itt, Brüsszelben. Ők vívják Ukrajna oldalán a saját háborúkat Oroszország ellen. Mi nem állunk háborúban Oroszországgal. Ők háborúban állnak, és úgy is beszélnek, hogy le kell győzni Oroszországot. És annak érdekében, hogy ezt elérjék, egyre több dolgot vállalnak el, egyre több dolgot mernek megtenni, vagy legalábbis készítik elő. Jól emlékszem, hogy hogyan indult ez a háborús spirál, mert ők egy háborús spirálban vannak, ami egyre súlyosabb dolgokat eredményez. Emlékszem, először az volt a helyzet, hogy jó, küldjünk sisakot, de azért halált okozó fegyvert ne küldjünk, emlékszem, a német kancellár ezt lehetetlennek tartotta. Utána csak kiderült, hogy küldünk azért fegyvereket, aztán halált okozó fegyvereket, aztán egyre több ember halálát okozó fegyvert, aztán harckocsikat, aztán már repülőgépekről volt szó, aztán most már arról beszélnek, hogy tulajdonképpen katonáknak is kéne állomásoznia Ukrajna területén. Ez nincs körvonalazva, hogy pontosan mit is jelentene, hol is kellene állomásozni, milyen fegyverzettel, milyen céllal, de már elkezdődött annak az előkészítése, hogy ebben a helyzetben teljesen természetes lenne, hogyha egyébként nyugat-európai országok katonái állomásoznának Ukrajna területén. Ez a magyar fül számára megdöbbentő. Úgy érzem magam, mintha egy másik galaxisba érkeztem volna, és vigyázni is kell, hogy nehogy beszippantson bennünket ennek a húsz-egynéhány állami vezetőnek ez a pszichózisa, és elveszítsük a helyes magyar nemzeti érdekek szerinti tájékozódási képességünket.
Igen, valóban, ugye, Ön már egy évvel ezelőtt figyelmeztetett erre, hogy el fog jönni az a pont, amikor szóba kerülhet szárazföldi csapatok Ukrajnába küldése, akkor ezt mindenki kizártnak tartotta egyébként. Meddig hajlandóak most elmenni a nyugati vezetők, hogy látja, Ukrajna támogatását illetően, és milyen következményei lennének egyáltalán egy ilyen lépésnek, ha szárazföldi csapatok jelennek meg?
Az a legriasztóbb ebben az egész dologban, hogy az, ami ezelőtt két-három hónappal elképzelhetetlen lett volna vagy volt, az két-három hónappal később már egy egyszerű hétköznapi eseménnyé válik. Emlékszem, amikor a németek azt mondták, hogy mi nem vagyunk hajlandóak olyan fegyvert küldeni Ukrajnába, ami emberélet kioltására alkalmas, küldjünk inkább egyéni fölszerelést. A legemlékezetesebb elgondolás volt, hogy sisakot kell küldeni, amin az ukránok még jókat gúnyolódtak is. Most arról beszélünk, hogy olyan rakétákat, olyan rakétarendszereket adna Németország Ukrajnának, amivel talán Moszkváig is el lehet lőni, vagy legalábbis jó mélyen be lehet lőni az orosz területekre. Tehát az, ami ma még abszurd és elgondolhatatlan, két hónap múlva realitás. És ez egy háborús spirál. És ez nem egy videojáték, hanem ez a valóság. Tehát itt egy-egy szó, egy-egy döntés, egy-egy szállított fegyvernek az a következménye, hogy másnap meghal valaki, és nem egy, hanem tíz-százezer, vagy most már százezrek halnak meg. Tehát ezeknek az itteni nyilatkozatoknak és döntéseknek a következményei az özvegyek százezrei, árvák százezrei, elmenekült emberek milliói az adott városokból, tönkrement életek, tönkrement városok, nemzedékek munkájának értelme vész oda, szóval ezek szörnyű dolgok, és egyre inkább úgy beszélünk róluk, mint valami hétköznapi realitásról. Ezért nekünk meg kell magunkat keményíteni. Én szívesen beszélek mindenkivel, meg az ésszerű disputának híve vagyok, de valahogy a sarkunkat meg kell vetni, és azt kell képviselnünk, hogy tűzszünet, béketárgyalás. Tűzszünet, béketárgyalás, egyébként belerántanak bennünket. És miután Magyarországon sem vagyunk egységesek, mert a baloldal háborúpárti, tehát az, hogy a kormány Magyarországon józan és békepárti, és az ország biztonságban érezheti magát, ez így igaz. De közben a másik hang, ez a brüsszeli hang is van Magyarországon a baloldal révén, akik azt mondják, hogy nem, hát kell küldeni fegyvert, aztán majd előbb-utóbb fogják mondani, hogy hogyha mennek NATO-csapatok, akkor nekünk is kellene menni. Tehát azért van Magyarországon is szervezett politikai erő, amely belehúzna bennünket ebbe a háborúba. És ezt mindenképp el kell kerülni, ehhez lelkierő, kitartás, eltökéltség kell. Az nagy szerencse azért, hogy a magyar közvélemény – én úgy látom, hogy – megőrizte a józanságát.
Igen, egyébként erre utal egy friss felmérés is, amelyet a Századvég készített, és amely szerint a magyarok 86 százaléka ellenzi, hogy európai országok katonái vagy NATO-katonák harcoljanak Ukrajnában. Máshonnan azonban nem nagyon lehetett ilyen felméréseket hallani. Miért nem kérdezik meg az európai választókat, hogy akarják-e, hogy honfitársaik Ukrajnában harcoljanak, hogy bevonódjanak az országaik a háborúba?
Az igazság az, hogy megkérdezik őket, csak nem úgy, ahogy mi gondoljuk. Tehát nincs népszavazás, nekik nincs nemzeti konzultációjuk. Általában itt, Nyugaton sokkal inkább az az elterjedt fölfogás, hogy a választásokon kell megkérdezni az embereket, utána igyekszünk jól tenni a dolgunkat, aztán majd beszéljünk négy év múlva megint. Ugye, Magyarországon azért a bevonódásnak mindenfajta technikáit építettük ki az elmúlt tíz-egynéhány évben, amit van, aki kedvel, van, aki kritizál, de azt nem lehet mondani, hogy Magyarországon ne kínálná föl a kormány rendszeresen a lehetőséget arra, hogy közös ügyeinkben, fontos ügyeinkben lehessen az embereknek nemcsak elmondani a véleményüket, hanem megfelelő hangerővel tudják elmondani a véleményüket. És persze az ember nem tudja teljesen alávetni magát a közhangulat mindenkori változásának, de azt meg tudjuk ígérni, és én tartom is magam ehhez, hogy az emberek véleményének megkérdezése nélkül az ország számára fontos döntéseket nem hozunk. És valóban: a választásokon meg majd az emberek eldöntik, hogy akkor az ő véleményüket mennyire akceptálta a hivatalban lévő kormány. Itt úgy történik ez, nézze meg a mostani választásokat, hogy háború ide, háború oda, ugye, megtartják Európában a soron következő parlamenti választásokat minden országban. És azt érzékelik az európai vezetők, hogy az európai közvélemény inkább támogatja azokat a pártokat, amelyek békepártiak, és kevésbé azokat, akik háborúpártiak. Az eb ott van elhantolva, ez azért nem eredményez egy békepárti fordulatot Európában, mert Brüsszel valójában Soros György hálózatának a foglya. Tehát nem tudom, hogy a magyarok mennyire tudják elképzelni, de itt a Soros-féle hálózat beépült az európai intézményekbe. Olyannyira beépült, hogy az európai intézmények pénzt adnak nekik, hogy működjenek. Tehát itt már nem egyszerűen csak véleményt befolyásoló pozícióik vannak a Soros-birodalom embereinek, hanem olyan erős alkupozíciói, hogy a saját maguk fönntartásához szükséges pénz egy részét ki tudják venni a brüsszeli kasszából. Bent vannak a bizottságban, bent vannak az Európai Parlamentben, jó néhány miniszterelnök egyértelműen Soros által kitartott ember. Szóval azt kell mondanom, hogy az európai emberek véleményét, annak az érvényesítését az is nehezíti, hogy maga Brüsszel egyre inkább foglyává válik a Soros György által fölépített, nagy munkával az elmúlt harminc évben fölépített, nemzetközi aktivistahálózatnak.
Igen, csak így kialakul egy törésvonal a társadalmak és a nyugat-európai politikai elit között, és ez a törésvonal egy másik kérdésben, méghozzá az ukrán gabona vagy az európai gazdák kérdésében is megmutatkozik. Ugye, Ön tegnap azt írta a közösségi médiában, hogy az uniós csúcs egyik legfontosabb kérdése az ukrán gabona ügye lesz. Az európai gazdák hónapok óta tiltakoznak emiatt és más, őket hátrányosan érintő intézkedések ellen. Körvonalazódik-e itt valamilyen brüsszeli megoldás?
Talán egy mondatot érdemes segítségképpen elmondani a hallgatóknak, hogy mi a baj gyökere. Mert, ugye, Magyarország egy olyan ország, amely a nemzetközi kapcsolatokat támogatja, mi nem az elszigetelődést, hanem a kereskedelmet, a beruházást, a gazdasági együttműködést támogatjuk, és most hirtelen ellenezzük az ukrán gabona behozatalát Európába. Mi ennek az oka? Ezt onnan lehet megérteni, hogy az Európai Unió rendkívül bürokratikus és szigorú szabályokat állít föl az európai gazdák számára, hogy hogyan kell termelni, milyen vegyszert használhatnak, milyet nem, lehet-e GMO, lehet-e génmódosított vetőmag, a gazdálkodásnál milyen környezeti szempontokat kell figyelembe venni, milyen vegyszert lehet használni, mennyi lehet a műtrágya. Tehát nagyon komoly, gyakran már az ésszerűség határán túli előírásokkal csökkentik a termelékenységét az európai gazdaságoknak, az európai farmereknek, az európai gazdáknak. Ukrajnában ilyen szabályok nincsenek. Tehát amikor valakinek erős megkötöttség mellett kell termelnie búzát, a másiknak meg mindenfajta megkötöttség nélkül, akkor a megkötöttség nélkül termelőnek óriási versenyelőnye van: olcsóbban termel, olcsóbban tud előállítani, akkor is megvan a profitja, ha olcsóbban adja el a termékét, és ha olcsóbban tudja eladni a termékét, mint a magyar gazda, akkor a magyar gazdának a piacát elveszi. Ma szenvedünk ettől, tehát ez Magyarország számára egy nagyon súlyos gond. A magyar gazdák a terményeik egy részét eddig el tudták adni Európában. Hat-hét olyan ország van Európában, aki több élelmiszert állít elő, mint amennyit elfogyaszt. Most ennek a hat-hét országnak a gondjáról beszélünk, közte Magyarországéról. A mieink termelnek, eladják az európai piacokon, elég jó pénzt kapnak érte, és a következő évben ebből a pénzből termelnek megint. Most bejön az olcsó ukrán termék, a nyugat-európai vevő, élelmiszeripari vevő megveszi az olcsóbb ukrán terméket, és azt dolgozza föl, és abból ő is egy olcsóbb élelmiszert állít elő, neki is nagyobb profitja van. És a magyarét nem veszik meg. És benn marad a raktárakban. Tele vagyunk most is. És óriási erőfeszítéseket teszünk, hogy hogyan tudnánk a következő évi betakarításig ezeket a készleteket valahol elhelyezni úgy, hogy a gazdáink ne menjenek tönkre, hanem a következő évi gazdálkodáshoz szükséges bevételük meglegyen. Most ez a probléma lényege. És Brüsszel süket erre a dologra. Tehát ő háborús lázban ég, egy háborús spirálban van, ő azt látja, hogy segítsük az ukrán gazdákat, rajta, ezen keresztül segítsük Ukrajnát is, de ezzel tönkretesszük saját magunkat. Ennél sokkal értelmesebb lenne, hogyha visszaállnánk oda, ahol voltunk, és azt mondanánk, hogy nem engedjük be az Ukrajnából érkező gabonát, vagy – ha tisztességesek akarunk lenni – a másik megoldási lehetőség az, hogy azt mondjuk, hogy ugyanolyan könnyű szabályokat alkalmazunk a mi gazdáinkra, mint Ukrajnára. Tehát, ha versenyt akarunk, akkor fair versenynek kell lenni, a termelési föltételeket közelíteni kell egymáshoz. Akkor vagy ne legyenek szigorú szabályok Európában sem, vagy a beérkező importgabonával szemben is állítsuk fel ugyanazokat a termelési föltételeket, mint amivel sújtjuk a saját gazdáinkat. A gazdák nem véletlenül dühösek. A gazdaembernek a hátán fát lehet vágni. Tehát sok kell ahhoz, hogy ő azt mondja, ahelyett, hogy a saját dolgommal foglalkoznék, most akkor álljunk össze, szervezkedjünk, és induljunk meg. Ez a gyári munkásokra inkább jellemző meg a közalkalmazottakra. A gazdákra nem. Ha a gazdák szervezkednek, megindulnak, elmennek valahova, akkor lehet tudni, hogy nagy a baj. És ma egész Európában, mármint azokban az országokban, akik eladásra termelnek, tehát exportálnak mezőgazdasági terményeket, mindenhol nagy a baj. Csak Brüsszelnek fontosabb Ukrajna, mint az európai gazdák.
Azok a tüntetések, amelyekre Ön is utalt, és amelyeket látunk, egyébként tükrözik Ön szerint a Brüsszellel kapcsolatos európai közhangulatot is?
Szerintem igen. Tehát azért, ha visszamegyünk a kályhához, az európai intézményről nehéz – hogy mondjam? – objektíven vagy tényszerűen gondolkodni, de ha egy jó látószöget akarunk fölvenni, akkor vissza kell mennünk ahhoz a kérdéshez, hogy miért hoztuk létre az Európai Uniót. Két célból hoztuk létre az Európai Uniót. Azt akartuk, hogy béke legyen meg jólét. Most ehhez képest menetelnek bele egy háborúba, és a gazdaság nem jólétet ad, hanem egyre több társadalmi csoportnak – lásd: gazdák – okoz inkább nehézséget, a középosztály a túlélésért küzd, tehát nincs siker a jólét tekintetében sem. Tehát háború van és rossz lét ahelyett, hogy béke lenne és jólét. Ez volt az ígéret, amit ma Brüsszel nem tud teljesíteni. Ezért az embereknek az érzése alapvetően negatív a brüsszeli bürokraták iránt, nem az Európai Unió iránt, mert az a gondolat, hogy működjünk együtt, ott, ahol erősek vagyunk, adjuk össze az erősségeinket, ott, ahol valaki gyengébb, próbáljuk közösen orvosolni a gyengeséget. Ezt mindenki támogatja, minden normális ember, ez egy jó ötlet. A baj a brüsszeli bürokratákkal van.
Ugye, erre utalva mondta Ön azt március 15-én is és már korábban is, hogy el kell foglalni Brüsszelt. A legtöbb felmérés a jobboldali pártok előretöréséről szól az európai parlamenti választáson, de mennyire lehet ez jelentős? Mi kell ahhoz, hogy sikerüljön elfoglalni Brüsszelt?
Én is sokat gondolkodom azon, hogy jól közelítjük-e meg az európai politikai küzdelmeknek az ügyét, jól értjük-e meg. Mert, ugye, hagyományos kategóriákban gondolkodunk, van jobboldal, baloldal, van globalista, van szuverenista. De itt most egy új dimenzió is nyílt, és én is próbálom magam valahogy’ hozzáigazítani az új helyzethez. Szóval a döntő kérdés nem az, hogy ki a bal-, meg ki a jobboldali, hanem ahogy az európai vezetők egyre inkább masíroznak befelé a háborúba, úgy látom, hogy a döntő kérdés nem a párthovatartozás lesz, hanem hogy ki a békepárti, és ki a háborúpárti. Tehát ha ma Magyarországon erről kellene valakivel beszélnem, mondjuk, a választópolgárokkal, akkor azt mondanám, hogy szerintem az a jó, ha Magyarországon is, meg a többi európai országban is minél több békepárti politikust küldünk az Európai Parlamentbe és minél kevesebb háborúpártit. Ez a döntő dolog. Aztán, hogy utána majd ebből hogy’ lesz bal-jobboldali együttműködés, vagy ki lesz az erősebb, erről is érdemes beszélgetni, de a legfontosabb, hogy állítsuk meg ezt a háborús pszichózist, mert menetelünk bele egy háborúba. És ne felejtsük el, ez egy lokális, egy helyi ügy volt, valahol ott, Donyeck külsőn. És most már ott tartunk, hogy a NATO országainak katonai szintű bevonódásáról beszélgetünk, és ha ne adj’ Isten, úgy vonódik be valamelyik NATO-tagállam, hogy fegyveres konfliktusba is kerül Oroszországgal, akkor már nincs olyan messze a világháború. Ezt az ember nehezen mondja ki, mert ez egy súlyos szó, és nagyon súlyos emlékeket is ébreszt föl, de el lehet jutni egy lokális konfliktustól egy világháborúig. Szoktam mondani itt a védett nyugat-európai világban élő barátainknak, hogy a világháborúk azért Közép-Európából indultak el, és mi azt tanuljuk az iskolában, hogy az I. világháború nem úgy indult, hogy bejelentették, hogy ez itt az I. világháború, ami egy lokális konfliktus volt, talán úgy hívtuk, ha jól emlékszem, hogy a harmadik balkáni háború, és ez csak lépésről lépésre alakult át, terebélyesedett ki, és utólag kiderült, hogy ez már a világháború első felvonása volt. Úgyhogy én mindig óvatosságra intem őket, nehogy abban a helyzetben találja magát Európa meg a világ, hogy azt hisszük, hogy csak egy lokális konfliktushoz viszonyulunk, de valójában előidézünk a részvételünkkel egy egyre növekvő háborús térséget, háborús pszichózist, ne adj’ Isten egy világháborút.
Ez a háborúpárti és békepárti törésvonal a hazai politikában is jelen van?
Kétségkívül ez a legfontosabb kérdés szerintem a magyar belpolitikában. Mondom még egyszer, vannak ezek a Való Világot idéző sorozatok, amik izgalomban tartják az érdeklődő közvéleményt, de a fontos dolog természetesen nem ez, meg nem az ilyesmi. A fontos dolog a háború. És ebben az európai baloldal háborúpártisága megjelenik a magyar politikában is, mert, hogy egyszerűen fogalmazzak: aki fizet, az rendeli a zenét. És miután a magyar baloldal tápcsatornája, köldökzsinórja itt van Brüsszelben meg Amerikában, tehát innen etetik őket, innen pénzelik őket, megvették őket kilóra, ahogy a kocsmaasztal mellett mondaná két beszélgető magyar, hát aki adja a pénzt, az rendeli a zenét. Tehát miután ők kiszolgálói a háborúpárti amerikai és európai erőknek, így az európai baloldalnak is, ezért ők Magyarországon értelemszerűen háborús álláspontot képviselnek. Azt kell csinálni, amit a nyugatiak csinálnak – ebben a rövid mondatban összefoglalható minden. Az a különutas politika, amit a magyar kormány csinál, amelyik azt mondja, hogy nem akarunk belevonódni ebbe a háborúba, mindegy, nekem mit mondanak itt, Brüsszelben, meg mit mondanak a franciák, ez mind nagyon érdekes, de ez nem befolyásolhatja a magyar kormány politikáját, mert az kizárólag a magyar emberek érdekéből indulhat ki. Ez a megközelítés itt, Brüsszelben is be van tiltva, és a magyar baloldal is folyamatosan támadja. Tehát ők belerántanák Magyarországot a háborúba. Nekem nincs kétségem afelől, hogyha nem nemzeti, jobboldali kormány lenne Magyarországon, akkor lábszárközépig, kötésig, de lehet, hogy szügyig állnánk benne abban a konfliktusban, ami egyre terebélyesedik a nyugat-európai országok és Oroszország között.
Ugye, június 9-én Magyarországon nemcsak európai parlamenti, hanem önkormányzati választásokat is tartanak, és a Fidesz a múlt héten megnevezte a főpolgármester-jelöltjét. Szentkirályi Alexandrát indítják. Közben a baloldali városvezetés részéről folyamatosan azt hallani, hogy a kormány kivérezteti a fővárost, hogy nincs terve, koncepciója Budapestre nézve. Mi a Fidesz célja Budapesten, Budapesttel?
Ugye, hogy átugorjunk akkor a magyar belpolitikára. Mondjuk, az egyik legfontosabb célunk az az, hogy ami pénz nekünk jár itt Brüsszelben, azt megkapjuk, és ne engedjük, hogy a magyarországi baloldaliak, akik itt, Brüsszelben dolgoznak, megakadályozzák. Fontos Budapest, és én szívesen foglalkozom a budapestiek számára fontos kérdésekkel, de ma a budapestiek számára sincs fontosabb kérdés annál, minthogy el tudja-e érni a magyar baloldal azt, hogy az óvónőknek és a pedagógusoknak adott magas fizetés egy részét Brüsszel elvonja, és visszahozza ide, az európai központba, mert ma ez a csata zajlik. Tehát a magyar parlamenti képviselők itt, Brüsszelben nyíltan, nyilvánosan azért beszélnek, azért dolgoznak, azzal érvelnek, hogy azt a pénzt, amit ma odaadnak a pedagógusoknak meg az óvónőknek, a magyar kormányon keresztül brüsszeli pénzeket, ezeket vonják el, és vegyék vissza. Tehát Budapest számára sincs szerintem fontosabb kérdés, mint az, hogy egy szuverén magyar kormány legyen Magyarországon, és ne jöjjenek olyan emberek Brüsszelbe, akik a magyar emberek ellen dolgoznak. Na, most, ha várospolitikáról beszélünk, mert Budapest mégiscsak a nemzet fővárosa, persze a budapestiek otthona, és fontos, hogy hol áll meg a villamos, meg hogy’ működnek a közszolgáltatások, de azért ez a mi nemzetünk fővárosa, az országos ügyekből nem tudja magát kivonni. Most Budapestet figyelve 2019 óta, akkor volt az utolsó önkormányzati választás, ott én azt látom, hogy Budapest is fogságban van. És látom a régi embereket, ugye, én sem vagyok éppen egy kezdő balett-táncos ebben a műfajban, tehát én majdnem mindenkit, sőt azt hiszem, mindenkit ismerek, aki valaha a baloldali kormányok mögött dolgozott gazdasági szakemberként, miniszterként, államtitkárként, és így tovább. Most ők bent ülnek a fővárosban. Tehát nem tudom, hogy az átlagos, magyar politikát figyelő ember mit lát? Ő valószínűleg a főpolgármestert látja. De ez egy csalóka kép, mert a fontos ügyeket a városban nem a főpolgármester dönti el. Hát nehéz is róla ezt elképzelni, hogy ő fontos ügyeket éppen eldönt. Ellenben azt jól látom, mert ismerem a szereplőket, hogy akik valaha tönkretették az országot, 2010 előtt csődbe vitték Magyarországot, ők mind ott ügyködnek a fővárosban, ott ülnek, onnan fizetik őket, és ugyanazt a politikát csinálják, mint amit a kormányban csináltak 2010 előtt. Azért ment csődbe Magyarország, azért kellett a csődből kirángatni, mert valaki oda vitte. Most akik oda vitték az országot, ők most épp oda viszik a fővárost is: ezért üres a kassza. Azért ez Magyarország leggazdagabb városa! Hát nemhogy leggazdagabb, messze-messze-messze a leggazdagabb, a legnagyobb lehetőségekkel rendelkező, óriási gazdasági potenciál. Hát virágozni kellene! Ott mindennek rendben kéne lennie! Tisztaságnak kéne lennie! Nem akarok beleszólni a főpolgármester úr munkájába, de a legrendezettebb, legmagasabb életszínvonalat nyújtó, szép, kényelmes életünk kellene, hogy legyen Budapesten a számok alapján, amit az a város teljesít a gazdaságban. De nem ez van, mert a pénz úgy, mint 2010 előtt az ország kasszájából, most a főváros kasszájából szétfolyik. Én azt remélem, hogy olyan főpolgármestert választanak majd a magyarok, aki ennek gátat vet. Ki kell tenni a Gyurcsány-féle embereket a városvezetés mögötti világból. Ha ez nem történik meg, akkor elfolyik, elvész Budapest minden erőforrása, és bekövetkezik a csőd, amelyhez nagyon közel van már a város.
A tegnapi európai uniós csúcstalálkozóról, az orosz–ukrán háborúról és az ukrán gabona ügyéről is kérdeztem az elmúlt fél órában Orbán Viktor miniszterelnököt.