Panelbeszélgetés az MCC szegedi központjának megnyitóján

Réti Gergely: Nagy szeretettel és tisztelettel köszöntök én is mindenkit ezen az igazán különleges eseményen, és én is külön köszöntöm Orbán Viktor miniszterelnök urat és Krausz Ferenc professzor urat. Nagyon köszönjük, hogy itt vannak ma velünk. Az MCC célja olyan fiatalok nevelése, akik tehetségükkel és szorgalmukkal a magyar nemzet sikerességét szolgálják. Egykori MCC-s diákként személyesen is örülök annak, hogy a következőkben kiemelkedő eredményeket elérő személyekkel beszélgethetek a közéletről, tudományos világról, tudományról, a magyar tehetségről és ezek találkozási pontjairól. Miniszterelnök úr, Ön az ELTE jogi karán végzett 1987-ben, majd Oxfordban tanult filozófiát. Az egyetemi tanulmányai mellett a Bibó István Szakkollégium tagja is volt. Az volna a kérdésem Önhöz, hogy hogyan emlékszik vissza az egyetemi évekre, és mit kapott ebben az időszakban, amit napjainkban is hasznosítani tud?

Tisztelettel köszöntök én is mindenkit. Köszönöm szépen, hogy itt lehettek. Gratulálok mindenkinek, akinek a munkáját dicséri ez az épület meg a benne működő szellemi műhely is. Professzor úrnak is köszönöm, hogy ismét találkozhatunk. Örömmel jöttem, végre egy épület, amit nem a püspök épített ebben a városban. Az elmúlt időszakban ahhoz szoktam hozzá, hogyha valami történik Szegeden, az valahogy a katolikus egyház környékén történik. Örülök, hogy most azért mások is beszálltak ebbe a városfejlesztési versenybe. Ami az én emlékeimet illeti, én szerencsés ember voltam, mert nekem jó tanáraim voltak. Szerintem az egyetemi évek minőségét az dönti el, hogy van-e elég szerencséd ahhoz, hogy jó tanárok keze közé kerülj. És nekem szerencsém volt. Ez összefüggött egyébként azzal a nagy változással, ami készülődőfélben volt, csak senki nem értette pontosan, hogy mi történik; csak azt értette mindenki, hogy valami történik. A nyolcvanas évek közepén vagyunk, és azt lehetett tudni, hogy ez a kommunista rendszer, ez nem, nem, tehát ez nem lesz. Megoszlottak a vélemények, hogy ez tizenöt évig marad még, vagy tízig vagy háromig, én az utóbbiak közé tartoztam, siettettem volna a dolgot, de mindenki érezte, hogy valami új dolog jön, és ezért az egyetemeken szellemi pezsgés volt mindenhol. Tehát nemcsak a jogi karon, hanem a közgázon, mindenhol. A szakkollégiumok akkor jöttek létre, és úgy érezte az ember, hogy itt valami történik, amiben részt kell venni, meg kell érteni, és okos tanáraink, fiatal, lelkes tanáraink voltak, akik meg segítettek abban, hogy velük együtt gondolkodva értsük meg, hogy mi fog itt történni, és ha megértettük, hogy mi történik, akkor van-e abban nekünk valamilyen szerepünk? Kell-e valamit tenni, kell-e valahogy a részévé válni vagy irányítani az eseményeket? Én egy nagyon pezsgő és kifejezetten lelkesítő időszakként emlékszem vissza erre az időszakra, most beszélünk az 1984 és 1990 közötti időszakról. Egyszer Tellér Gyula – Isten nyugosztalja! – egy hasonló beszélgetésen vett velem részt, és akkor elmondtam, hogy milyen nagy idő volt az, és azt mondta, hogy ezt hagyjam abba, mert még a végén kedvet csinálok a későkommunista időkhöz. Mert az valóban nem volt ennyire lelkesítő, mert a lelkesítő az volt benne, hogy mindjárt vége lesz, és lehetett azon dolgozni, hogy vége legyen. Én egy nagyon különleges időszakban nőttem föl, és amit ma tudok, meg ami ma hajt, meg amit gondolok az életről, annak a tekintélyes részét ott kaptam, ezekben a beszélgetésekben, a négy-öt éven keresztül tartó folyamatos műhelymunkákban, a tanáraimmal való beszélgetésben. Mondok neveket. Kéri László, hogy provokáljam is a hallgatóságot egy kicsit, például neki is felelőssége van abban, hogy itt ülök, vagy Stumpf István, akinek a nevét lehet ismerni, vagy Fellegi Tamásét. Szóval sokan voltak fiatal oktatók, akik törődtek velünk, és nekik vagyok hálás azért, hogy képes vagyok ma is még mindig, ebben az élemedett korban még képes vagyok követni a világ változásait meg eseményeit, mert ott tanultam meg, hogy hogyan kell gondolkodni arról, hogy miképp érthetjük meg, ami körülöttünk történik. Úgyhogy ezt tudom mondani Önnek, vissza nem térő időszak volt, nem lesz már többet ilyen, örülök, hogy benne lehettem, mármint, hogy nem lesz többet kommunizmus, ezért nem kell többet megdönteni, úgy értem.

Réti Gergely: Professzor úr szintén az ELTE-n, majd a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult, végül pedig Bécsben szerzett Phd-fokozatot. Kik voltak Önre hatással, és mi adta az első inspirációkat a későbbi Nobel-díjas tudósnak?

Krausz Ferenc: Először is szeretnék csatlakozni Miniszterelnök úrhoz, legelőször is kifejezni nagy köszönetemet azért, hogy itt lehetek. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Miniszterelnök úrral egy asztalnál fogjuk diszkutálni a fontos dolgokat, és szeretnék gratulálni a Mathias Corvinus Collegiumnak ehhez a csodálatos létesítményhez, egyben Szeged városának, Magyarországnak, és talán a jövő generációja nevében megköszönni a magyar kormánynak, hogy ilyen projektekre is jut már forrás. Én úgy gondolom, hogy ez az a befektetés, ami a legjobban kamatozik Magyarország jövője számára. Úgyhogy ez egy rendkívül jó döntés, és bátorítanám a kormányt, hogy minél több ilyen projekt valósuljon meg a következő időszakban. Ami a kérdést illeti, ez egy rendkívül izgalmas időszak volt. Tulajdonképpen hasonló időszak, azt hiszem, egy-két éves csúszással jártuk itt az iskolapadot Miniszterelnök úrral annak idején, ott, a nyolcvanas években. A tanárok természetesen központi szerepet játszanak abban, hogy az ember hogy’ tud fejlődni, és én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy azt a területet, ami végül is aztán a pályafutásom központi területévé vált, a fizikát két világhírű tanártól, sőt talán még azt sem túlzás állítani, hogy a világ két legjobb fizikatanárától tanulhattam. A Budapesti Műszaki Egyetemen Simonyi Károlytól, az ELTE-n pedig Marx Györgytől. Tehát az, amit ők nekem útravalónak adtak, mind a mai napig segít engem abban, hogy végezhessem a munkámat, végezhessem a lehető legmagasabb színvonalon a munkámat. Ezt az időszakot ugyanakkor számomra szintén nagyon széppé tette például a közösségi médiák távolléte, így a mai perspektívából szemlélve sokkalta egyszerűbb volt tulajdonképpen visszavonulni és koncentráltan dolgozni. Nem kellett itt percenként az okostelefonra pillantani, hogy most éppen bejött-e valami eget rengetően fontos dolog, amire abban a pillanatban reagálni kell. Tehát ez nem volt egy kihívás akkor, ami ma a mai fiataloknak, sajnos, azt kell mondani, hogy már kihívás, hogy egy-két órára visszavonuljanak, és koncentráljanak, dolgozzanak. Tehát ez szerintem egy nagyon szerencsés helyzet volt, és ennek megvolt a pozitív hozadéka a munka végén is, mert a munka végén az egyetlen közösségi tevékenység az lehetett, hogy személyesen összejöttünk, és lementünk a Schönherz Kollégium alagsorába, és ott hajnali kettőig fociztunk, úgyhogy alig tudtunk fölvánszorogni a szobánkba, és pár óra alvás után másnap bemenni az előadásokra. Tehát ez valami egészen fantasztikus időszak volt, és én igazából egy picit sajnálom a mai korosztályt, hogy őnekik ebben a fajta működési módban már sajnos nincs részük.

Az nagy dolog, hogy a professzor úr pozitív dolgot mondott rólam, mert egy móri dicsér egy felcsútit, ez nagyon ritka. Nem vagyunk földik, de közel vagyunk egymáshoz. Talán annyit, Professzor úr, még azért ehhez tegyünk hozzá, hogy azt ma nehéz elgondolni, hogyha valakivel akarsz találkozni, akkor nem tudod fölhívni. Tehát ha valakivel akartál beszélni, akkor oda kellett menni hozzá, aki vagy otthon volt, vagy nem, vagy a munkahelyén volt, vagy nem, tehát az egész életrend, az egésznek a dinamikája, amiben éltünk, merőben különbözött attól, amivel most találkozunk. És persze itt biztos van tudomány, amelyik ezzel foglalkozik, de úgy érzem, hogy lehet, hogy kevesebbet tudtunk, tehát hogy kevesebb ismeretünk volt, de amit tudtunk, azt mélyen tudtuk. Tehát miután meg kellett beszélni, oda kellett menni, meghallgattuk, szóval valahogy a megértésnek a mélysége a mostani, ilyen, információtengeren szörföző gondolkodásmódhoz képest egészen más volt. Tehát én, amikor beszélek most a fiatalokkal, akár a saját gyerekeimmel, és én látom, hogy máshogyan rakja össze azt, amit mondani akar, mint ahogy ezt mi csináltuk. Nehéz ezt jól megfogalmazni, de itt van azért egy nagyon komoly nemzedéki különbség, amit nekünk, mert mi vagyunk az idősebbek, kell kezelni ahhoz, hogy meg tudjuk magunkat értetni velük. Tehát nekünk erőfeszítést kell tenni. Ezt érzem, figyelni kell rá, hogy a ma 18-20-22 évesek értsék, hogy egyáltalán mi a fészkes fenét akarok mondani. És nem azért, mert bonyolult dolgot mondok, hanem az a mód, ahogyan átadom az információt, más, mint ahogy ezt mi csináltuk valaha, a nyolcvanas években. Mindenesetre két fontos dolog volt: a kommunisták bukjanak meg, a szovjetek menjenek haza. Ez a két, mondjuk, interdiszciplináris megközelítés uralkodott.

Réti Gergely: Ami az egyetemi életen túl még sok hallgatót foglalkoztat itt, a teremben, a pályaválasztás. Miniszterelnök úr egy 1988-as interjúban azt mondta, hogy egy jó egyetemi tanár szeretne lenni és államelméletet tanítani. Most a gyakorlatban mutatja be mindezt, és Önt tanítják az egyetemeken. Miért választotta az akadémiai pálya helyett a politikát?

Nekem az édesanyám pedagógus, nyugdíjas pedagógus, ráadásul gyógypedagógus, tehát ennek a szakmának a mélységeit elég jól ismerem, hogy hogyan lehet valakiből, a legnehezebb helyzetben lévő emberből is – mamám logopédus is, meg értelmi fogyatékosokkal is foglalkozott –, tehát a legnehezebb helyzetben lévő emberekből is hogyan lehet kihozni a legtöbbet. Az egy fantasztikus dolog, hogy elkezdesz vele foglalkozni, és akkor fél év után kiderül, hogy olyasmikre képes, amit fél évvel ezelőtt senki se tudott volna elgondolni róla. Tehát engem ez motivált az édesanyám miatt. Az apám meg, az édesapám pedig mérnök. Én csak arra emlékszem, amikor mentünk a Trabanttal Brno külsőn valamikor ott, a hetvenes években, a hetvenes évek elején, csak azt hallottam, hogy a mérnök megmondta, hogy nálunk ez nem így van, hogy nem tudom, valami hídnak a nem tudom, mije, az útpadka nem így van. Tehát folyamatosan azt hallottam, hogy amit látok valahol, azt hogyan kellene hazahozni, és otthon jobban megcsinálni, mint ahol látom. Tehát én kaptam egy olyan indíttatást, ami mindig többről szólt, mint saját magad. Tehát nem azt mondták, hogy legyél jó sebész, vagy nem tudom, micsoda, és akkor ügyesen műtsél, vagy legyél jó tudós, hanem hogy valahogy, amit csinálsz, annak legyen egy közvetlen haszna. Úgyhogy én mindig is ott billegtem valaminek a megcsinálása, végrehajtása meg a kigondolása között. És mind a két világ csábított: a szellemi része is meg az akció része is. És ez így volt velem a nyolcvanas években. Én azt gondoltam, hogyha a kommunistákat nem tudjuk itten valahogyan móresre tanítani vagy félresöpörni, akkor valószínűleg abban a világban, amit kommunista világnak hívtak, ott talán még a tudományban lehet a legszabadabban létezni. És miután a gondolkodásom humán természetű volt, meg a politika érdekelt, valahogy az államtudományok környékén képzeltem el magamat. Sokat gondolkodtunk és beszélgettünk is erről. Tehát az nem véletlen, hogy Stumpf István kancelláriaminiszter lett később az első kormányunkban, az egyetemi társam a mostani házelnök, a volt köztársasági elnök szintén Bibó-kollégista volt korábban, Szájer professzor úr az európai parlamenti frakciónk vezetője volt. Ők mind államelméleti érdeklődésű emberek voltak, akiknek a Jóisten megadta azt a lehetőséget, hogy miután jól kigondoltunk mindent, mármint elolvastuk a könyveket, meg megtanultuk, amit meg lehetett, egyszer csak kiderült, hogy akár meg is csinálhatnánk, amit tanultunk. Mert mégiscsak az történt, hogy 1990-ben szabad választások lettek, mi bekerültünk a parlamentbe, bekerültünk, beküzdöttük magunkat a parlamentbe, és akkor hirtelen föl kellett építeni a bukott kommunista állam helyett egy polgári államot, és azt törvényeken keresztül kellett megcsinálni, és ott voltunk az események közepében. És ez egy olyan vonzerőt jelentett, beszippantott, magával ragadott bennünket, és onnantól kezdve mindannyian otthagytuk, elhagytuk azt a gondolatot, hogy tudósok legyünk, és tanítsuk, mert ott volt a lehetőség, hogy csináljuk: ne olvassuk, hanem csináljuk meg. És ez ott tart azóta is a politikában. Így lettem tantárgy. Különböző megjelölésekkel, nem mind elegáns, vannak kevésbé elegáns diszciplínamegjelölések is, de hát így lettünk politikusok végül is. Nem tudom, hogyha ilyen konszolidált világban nőttünk volna föl, mint a mostani fiatalok, akkor ez lett volna-e a választásunk, de abban az időszakban olyan sodrásban voltunk, hogy szinte nem is lehetett ezen olyan sokat gondolkodni, mire kigondoltam volna a választ, már benne voltam. Így kaptunk 9-10 százalék közötti támogatást az első választáson 1990-ben. A fiatal demokráciának szüksége van fiatal demokratákra – ez volt a közmeggyőződés, ezért küldtek be oda bennünket, és ha már beküldtek, akkor meg csináljuk jól. És akkor így elindultunk ebben a szakmában vagy hivatásban, és jutottam ide, a professzor úr mellé kontrázni.

Réti Gergely: Professzor úr, Ön gondolkodott valaha abban, hogy a publikáláshoz, a kutatáshoz szükséges rengeteg energiát az életnek másik területén is hasznosítsa, vagy egyenes volt az út és egyértelmű?

Krausz Ferenc: Nem gondolkodtam abban, az én történetem lényegesen rövidebben összefoglalható. Volt egy általános iskolai fizikatanárom, aki tulajdonképpen azzal, ahogy ő azt el tudta mondani, olyan mértékig felkeltette az érdeklődésemet, hogy úgy tizenhárom-tizennégy éves koromban nyilvánvalóvá vált, hogy a fizikának valamilyen szerepet majd játszania kell a későbbi életemben, és aztán az egyetemi évek alatt vált tulajdonképpen ez a fajta sejtés biztossá, és a korábban említett professzor urak, Simonyi Károly és Marx György professzor urak, illetőleg jó néhány más, jó néhány további, világszerte ismert, világszínvonalú tanárkolléga vezetett ahhoz, hogy bizonyossá vált, a fizika nemcsak mellékszerepet fog játszani a pályafutásomban, hanem főszerepet. Attól kezdve igazából az egyetlen dolog, ami nyitva maradt, az, hogy a példaképemet, Rubik Ernő professzor urat idézzem: a helyes kérdés megtalálása.

Réti Gergely: Köszönöm szépen! Sokszor halljuk, hogy bár a tehetség utat tör magának, mégis fontos a támogatás és a kiteljesedést segítő társadalmi környezet. Hogy’ látja, Miniszterelnök úr, melyek a legfontosabb tényezők a tehetség kibontakoztatásához, és mi az, amiben a kormány tud segíteni?

Nehéz ezt megmondani. Én Krausz professzor úrnak a nevével először úgy találkoztam, hogy egy kormányülésen, most fölfedem ezt a titkot, de nevek nélkül, mert senkit nem akarok kellemetlen helyzetbe hozni, hogy egy kormányülésen azt mondta az egyik miniszter, hogy ebből a Krausz nevű professzorból Nobel-díjas lesz. Mire a vele közismerten rivalizáló viszonyban lévő, másik miniszter azt mondta, hogy nem is tudom, mit mondott, hogy mit fog ő csinálni, hogyha ebből az emberből Nobel-díjas lesz. És akkor fölírtam, hogy előbb-utóbb majd ez a kérdés eldől. És akkor megjegyeztem, hogy van egy Krausz nevű fizikusunk valahol Németországban, aki a miniszterek megosztott véleménye szerint előbb-utóbb majd Nobel-díjas lesz. Csak azt akarom mondani, hogy nem lehet tudni, miből lesz a cserebogár. Szóval ez nehéz, nehéz azt megmondani, hogy egy tehetség végül is hogyan teljesedik ki. És nem is kell túlokoskodni szerintem a dolgot. Olyan ez, mint a hardver meg a szoftver. Tehát iskola kell, tanárok kellenek, jó körülmények, hogy az ember kedvet kapjon ahhoz, amit tanul, azok kellenek. Ez az állam dolga szerintem. És itt nagyjából véget is értünk. Mert innen valami rejtélyes módon az a kérdés, hogy a Jóisten beleplántált-e valami ambíciót abba a diákba. És ha beleplántált, akkor abból lesz valami. Ha nem, akkor is lesz belőle valami, csak nem az. Akkor is egy hasznos ember lesz majd ő, de nem fogja kifutni magát. Tehát valami nem megfejthető, rejtélyes, éjjel-nappal az embert mozgató nyugtalanság, vibrálás, érdeklődés, valami leküzdhetetlen éhség, az kell, mert egyébként az ember középszerű lesz. A középszer is – most negatív összefüggésben tűnik fel ez a kifejezés – nagyon derék dolog, a középszer megbízhatóság, kiszámíthatóság, arra nagy szükség van egy társadalomban. De a legjobbaknak nem szabad beleragadni a középszerbe, hanem valahogy ez a nyugtalanság ki kell, hogy ragadja őket onnan. És ez szerintem minden tehetség esetében így van, ha fizikáról beszélünk, sportról vagy éppen politikáról. És ezt nem mi döntjük el, hanem a Jóisten. A kérdés csak az, hogyha az ember ezt megtapasztalta magában, akkor megindul-e, oda-, átadja-e magát ennek az érzésnek, vagy nem. Aki ezzel szembefordul, a kényelmet választja, inkább visszaül, langyosba megy, annak hiába adott a Jóisten tehetséget, nem jön ki. De ha egyszer az ember átadja magát ennek, bármilyen okból, a szülők miatt, a tanár miatt vagy a Jóisten miatt átadja magát, elviszi valahogy erre, nem?

Krausz Ferenc: Abszolút. Föl a csillagokba!

Erre viszi, föl a magasba. Ez a helyzet. Lehet ezen segíteni, csak nem lehet, ezt a fajta tehetséget nem lehet kinevelni, hanem csak teret lehet neki nyitni meg segíteni lehet őt, aztán hadd menjen. Ezért nem szabad sose megsértődni a tehetségeken. Borzalmas dolgokat szoktak mondani a tehetséges gyerekek. Én foglalkozom futballakadémia-működtetéssel, és ott is nagyon tehetséges gyerekektől időnként borzalmas dolgokat hallok, de ez nem baj, ez belefér, hagyni kell. És akkor is repülni fog, ez az én tapasztalatom. És nagyon örülök, hogy olyan munkám van, hogy sok ilyet láthattam. Tehát nagyon sok embernek nyújthattam áttételen keresztül segítséget, például az MCC megerősítésében vehettem részt, vagy csináltam olyan dolgokat, amikből aztán végül is tehetségek jöttek ki. Tehát én a hardver részét igyekeztem megoldani, de tudnunk kell, hogy ahhoz, amiről beszélünk, a Nobel-díjról, szóval a nagy dolgokhoz kell valami titokzatos belső dolog is.

Réti Gergely: Professzor úr, Önnek komoly nemzetközi tapasztalatai is vannak. Hogy’ látja, miben különböznek a magyarországi és a nyugat-európai lehetőségek egyetemi és kutatási tekintetben, illetve mit tehetne Magyarország, hogy a tehetségeink minél nagyobb része a jövőben itthon tevékenykedhessen, és itthon járulhasson hozzá hazánk fejlődéséhez?

Krausz Ferenc: Húha, mennyi időm van a válaszra? Ez egy nagyon-nagyon tartalmas kérdés, de azért megpróbálok strukturáltan itt a fontos részein végigmenni. Talán kezdeném azzal, hogy tulajdonképpen mik a fontos részei a felnőtté válásnak a tudományok területén, tehát aki egyszer majd egy nagy tudós, innovátor szeretne lenni, annak milyen fázisokon kell átmennie. Nyilvánvalóan az első lépcső az alapoktatás, általános iskola, középiskola, utána jön az egyetem, és utána pedig már a kutatást is magába foglaló PhD-fokozat megszerzése, aztán ennek a folytatása. Úgyhogy ilyen három, viszonylag jól elkülöníthető szakaszból áll. És a kérdésre visszatérve, hogy hogy’ állunk? Én úgy gondolom, hogy érdemes a legjobbakkal való összehasonlítást ebben a struktúrában megtenni. És akkor kezdeném a jó hírrel, és aztán majd jönnek a kevésbé jó hírek. A jó hír az, hogy a közepén, az egyetemi oktatás annak ellenére, hogy azért az itthoni források még az elmúlt tíz-húsz év óriási erőfeszítése ellenére sem egészen azon a szinten vannak, mint, mondjuk, a Stanford vagy a Harvard Egyetem, de ennek ellenére világszínvonalú – köszönhetően rengeteg kiemelkedő egyetemi tanárunknak. Egyébként nagyon jó helyen vagyunk itt. Szeged a felsőoktatásunk egyik fellegvára, kiváló tanárokkal, kiváló kutatókkal. Tehát én úgy gondolom, hogy ez az a fázis, ahol abszolút versenyképesek vagyunk jelenleg is, és én úgy gondolom, hogy ez még tovább javulhat az egyetemi modellváltásnak köszönhetően, ami az egyetemeknek megadja azt a lehetőséget, hogy autonóm módon ők arra koncentráljanak, ahol igazán versenyképesnek látják magukat, és oda fókuszálják a forrásaikat, és azokat tegyék még versenyképesebbé, nemzetközi összehasonlításban. Tehát itt nagyon jól állunk. Az alapképzés területén, hogyha nem veszik ünneprontásnak, azért megfogalmaznék kritikát. A tantervekkel szerintem komoly problémák vannak. Egyébiránt talán vigasz, még ha sovány is, hogy ez nem egy magyar jelenség, ez sajnos egy európai jelenség. Tehát például az, hogy az élő, élettelen tudományokat elkezdik összegyúrni egy tantárgyba, és akkor azon belül csöpögtetünk egy kis fizikát, egy kis biológiát és egy kis kémiát, így nem lehet nemzetközileg versenyképesnek lenni. Aminek köszönhetően mindennek ellenére még mindig kikerülnek az alapoktatásból óriási tehetségek, amiket látunk, ugye, a nemzetközi diákolimpiákon is, éppen az idei évben is kiemelkedően szerepeltek matematikusaink – hála Istennek! –, azt tulajdonképpen a kiváló, világszínvonalú tanáraik mentik meg. Tehát a kis tanár bácsiknak az utódai még itt vannak közöttünk, hála a Jóistennek, akik kinevelik ezeket a tehetségeket, annak ellenére, hogy a tanterv sajnos erre nem biztosít optimális körülményeket, úgyhogy itt úgy gondolom, hogy komoly teendők vannak. De mondom, a jó hír az, hogy rendkívüli képességű és tenni akaró tanáraink vannak. És egyébiránt ezeket a tanárokat szeretnénk összefogni és egy országos, nagy erőfeszítéssel a legfontosabb, a jövő szempontjából legfontosabb területeken, az élő, illetve természettudományok területén egy olyan koncepciót kialakítani, ami a legjobbakból még jobbakat csinál, és a lehető leghatékonyabban fejleszti a tehetséget már ebben az első, kritikus időszakban, különösen 14 és 18 év között. És akkor jön a harmadik szakasz. És ez a legproblémásabb, ugyanis a legjobbainknak igazából, hogyha felelősen viseltetünk a sorsuk iránt, akkor azt kell tanácsolnunk, hogy miután megszerezték az alaptudást, amire a magyar egyetemek kiváló lehetőséget biztosítanak számukra, azután bizony, remélhetőleg addigra azért úgy elkezdett kialakulni, hogy milyen irányban megy az érdeklődés, és akkor hogyha ez megvan, akkor bizony keressék meg, keressenek egy olyan kutatóhelyet, ahol azon az adott területen, ahol a fiatal végzett hallgató a maga számára a helyes kérdést megtalálta – megint csak Rubik Ernőt idézve –, azon a területen keresse meg a világ egyik legjobb kutatócsoportját, menjen oda, és ott szerezzen lehetőleg minél magasabb színvonalú tudást. És ezt a legjobbjaink teszik is, ami nagyon jó is, csak az a nem jó benne, hogy ezek a kutatócsoportok túlnyomó részben külföldön vannak, és ennél még rosszabb az, hogy jó néhány, jelentős százaléka ezeknek a kutatócsoportoknak magyar származású, világhírű kutató irányítása alatt áll, több mint 90 százalékuk külföldön. Tehát én úgy gondolom, hogy az a következő időszak óriási kihívása, hogy ezekből a kutatókból minél többet hazahozzunk, és az ő vezetésükkel kialakítsunk itt, Magyarországon olyan tudásközpontokat, amelyek csúcskutatást képesek végezni, és a csúcskutatással alapvetően képesek korszakalkotó felfedezéseket tenni, diszruptív technológiákat fejleszteni, ami tulajdonképpen a jövőnk alapja.

Mondhatok pár gondolatot ehhez?

Réti Gergely: Természetesen!

Okos embereknek az ötleteiből jönnek létre a komoly dolgok, ezt akarom mondani talán. Hogy jöttek létre a KEKVA-k? Tehát ezek az egyetemek, amiket itt alapítványi kuratóriumok irányítanak. Ezek úgy jöttek létre, hogy meglátogatom egyszer Oláh Györgyöt Amerikában, aki egy magyar Nobel-díjas volt, kémiai Nobel-díjas. És kérdeztem tőle, hogy miután szokott jönni Magyarországra időnként, szerinte mi az a különbség, ami miatt nem otthon kutat, hanem itt kutat Los Angelesben, és szerinte mit kéne csinálni. És azt magyarázta nekem, ha jól értettem, hogy a magyar egyetemek izoláltak. Tehát egy saját világban élnek, és nincsenek bekapcsolva abba az ökoszisztémába – talán ez a modern kifejezés –, amelyből az életerőt kéne nyerniük. És például elmagyarázta nekem, mert kérdeztem, hogy miért nem hozza haza a találmányait. Mondtam, hogy ezért jöttem, én mind megvenném. Akkor neki volt egy olyan tudományos iránya, hogy a szén-dioxidból próbált energiát előállítani, a kínaiak óriási mennyiségben vásároltak is licenceket tőle. És mondtam, hogy micsoda jó dolog ez, keressük azt, hogy Magyarország hol tudna előretörni. Itt ez a remek dolog, te vagy, Professzor úr, az atyja az egésznek, gyere haza, segítünk, csináljuk meg. Mondta, hogy igen, de az összes felfedezésének a tulajdonjoga és hasznosítása az egyetemnél van. Mert ez valahogyan, valami cég–egyetem együttműködés keretében finanszírozott kutatás volt, ezért nem ő rendelkezik ezzel, hanem javarészben az egyetem, úgyhogy nem tud ebben segíteni. Viszont el tudja magyarázni, hogy ők ezt miért így csinálják. És ha megértem, esetleg csináljak otthon valami ilyesmit. Most ezt csak azért mesélem, hogy egy-egy ilyen gondolat korábban sikeres emberektől nagyon sokat segít. Ugyanígy vagyok most a professzor úrral. Itt próbálok egyezkedni, most nem tudom, szabad-e erről beszélni, egyezkedni a professzor úrral arról, hogy segítsen abban, amit ő leírt, hogyha ennyi kiváló kutatónk van külföldön, és külföldi kutatóintézetekben vannak, akkor miért nincs legalább négy-öt itthon, ahol a következő Nobel-díj esélyes vagy talán már annál is többnek mondható tudósok itthon kutatnának, mert ez nem pénzkérdés. Persze első látásra egy nagy összeget le kéne tenni, de nem erről van szó igazából, hanem hogy hogyan tud az állam arra garanciát kapni, hogyha letesz egy ilyen összeget, abból nem egy habókos kísérlet lesz, hanem valami olyasmi, aminek van egy kijárata, és a végén valami eredménye is lesz. Erről beszélgetünk a professzor úrral, és remélem, hogy sikerül neki. Úgy, mint ahogy az Oláh professzor úrral való beszélgetés után ültem le Pálinkás professzor úrral, aki azóta politikailag természetesen elvadult, és már teljesen másik térfélen fejti ki a jótékony működését, de ő hozta be ennek a gondolatnak az eredményeképpen a Lendület Programot, ha emlékeznek még erre. Tehát Pálinkás professzornak a javára kell írnunk azért számos dolgot, mint a Magyar Tudományos Akadémia elnöke behozta ezt a Lendület Programot, amivel szerintem nagyon sok fiatalt tudtunk hazahozni és közelebb hozni a magyar tudományos élethez. Tehát azt akarom csak ezzel mondani, hogy a kormányzatot gyakran képzelik el úgy, mint egy gyárat. Valahogy az elején valami nyersanyagot betesznek, és akkor az ott halad, és a végén lesz belőle egy program. Ez nem így van, hanem úgy lehet nagy dolgokat csinálni, hogy a világban meglévő sikeres magyarokat meg kell keresni, és meg kell őket kérdezni, hogy van-e valami tanácsuk a számunkra, amit meg lehetne-e valósítani. És akkor a dolgok létrejönnek. Ha már az oktatási rendszerről beszélünk, ugyanezzel a bajjal küszködöm, mert mindenki azt mondja, amit a professzor úr nagyjából, hogy az alaptantervek és annak a tudománylehatárolása vagy tudományágak szerinti, tantervi lehatárolása, azoknak az összeillesztése nincsen rendben. Úgyhogy most a Corvin-láncosokat kértem meg arra, hogy ne oktatási szakemberként, hanem mint a szellem, mint a magyar szellem legkiválóbb, élő képviselői üljenek már össze, és adjanak a kormánynak egy madártávlatból megfogalmazott javaslatot arra, hogy ne a részletekben mi legyen, hanem hogy az egésszel mi a baj. Ha van baj, akkor hol van baj az egésszel, és hol kéne beavatkozni. Én hiszek abban, hogy a kormánynak nemcsak gyárként kell működnie, hanem a már meglévő tehetségekből az impulzusokat be kell fogadni. De azért igaza van a professzornak abban is, hogy pénzkérdés is. Én fölírtam ide magamnak, hogy ma az Európai Unión belül az innovációra fordított összeg tekintetében a 21. helyen vagyunk a 27-ből, és ha már az áttörés éve az idei, az a terv, hogy 2030-ra bekerüljünk Európa 10 legjobbjába innovációban, és van egy terv, ami arról szól, hogy a világ legjobb 10-ébe kerüljünk be 2040-re. Ezek nagy tervek, ezeknek van költségvetési kihatása is, de azért hoztam csak a számokat, hogy valahogy egy tendenciát vagy egy perspektívát érzékeltessek, hogy abban közmegegyezés van Magyarországon, hogy enélkül nem tudunk versenyképesek lenni, talán megmaradni se a modern világban, ha ezt az áttörést nem hajtjuk végre a tudomány területén is. Még sok mindent írtam ide, de haladjunk, mert elveszem a professzor elől az időt.

Krausz Ferenc: Spontán, rövid reakció, hogy, Elnök úr, nagyon-nagyon jó híreim vannak, ugyanis én úgy gondolom, hogy kivételes helyzetben van Magyarország ahhoz, hogy tulajdonképpen ezen a területen egy csodát vigyünk véghez, ugyanis megvannak azok a tudósok, akikkel ezt meg lehet tenni, tehát nem kell őket kitalálni, mert ilyen tudósokat nem lehet csak úgy kitalálni, meg úgy egy csettintéssel létrehozni. Tehát megvannak, és igazából megvannak az élő példák arra is, hogy ezt hogy’ lehet megtenni. Ez úgy ötvöződik, mondjuk, egy német és egy kínai példából. A német példa a Max Planck Társaság, és a nagy titok ott az, hogy a Max Planck igazgatók tulajdonképpen teljes szabadságot kapnak, kapnak évi 2-2,5 millió eurós támogatást, és gyakorlatilag azzal többé-kevésbé azt tesznek, amit ők ésszerűnek tartanak. Nyilván pár évenként van egy értékelés, és meg vannak mérve, hogy megfelelő színvonalon végzik-e a munkájukat, ez természetes, de attól eltekintve teljes a szabadságuk, és az eredmény az, hogy az utóbbi hat évben a Max Planck Társaságnak öt darab Nobel-díjasa volt. Az utóbbi hat évben öt Nobel-díjas! És megvan arra is az időközben bevált gyakorlat, hogy hogyan lehet külföldön működő, világszínvonalú, világvezető kutatókat, akik úgy be vannak ágyazódva, hogy onnan őket még kibombázni se lehet, úgy hazahozni, hogy ők a saját hazájukban is számottevő és korszakalkotó munkát végezzenek. Erre találta meg Kína a megoldást, amely megadja a külföldön dolgozó világnagyságoknak azt a lehetőséget, hogyha ők évente az idejük 30-40 százalékát otthon töltik, tehát fizikailag, nem zoomon meg egyéb csatornákon keresztül kommunikálnak, hanem fizikailag ott vannak az országban, és felépítenek egy csoportot és egy tudásközpontot, akkor arra gyakorlatilag ilyen Max Planck színvonalú vagy időközben talán még afölött álló támogatást nyújtanak, mesés fizetésekkel. Tehát a kínaiak a világ legjobb tudósainak olyan fizetéseket nyújtanak, ami számunkra csak a foci világából ismert. Tehát gyakorlatilag az a…

…rendnek kell lenni a világban.

Krausz Ferenc: Így van, tehát kezdik rendbe tenni a világot, és gyakorlatilag az a koncepció, amit Elnök úrnak majd be szeretnék mutatni a következő hetekben, hogyha kapunk rá lehetőséget, tulajdonképpen ennek a kettőnek – röviden megfogalmazva – az ötvözete. És ez kiegészítve egy olyan tehetséggondozó programmal, amire itt, Magyarországon van egy egészen egyedülálló példa. A Nemzeti Tudós Akadémia építette ezt fel az elmúlt tizen-egynéhány évben innen, Szegedről kiindulva és jelenleg is szegedi központtal az orvosbiológia területén. Ők létrehoztak egy olyan modellt a tehetségek felkutatására ezen a területen, és évről évre azokból a viszonylag nagyszámú gyerekekből, akik alapvető érdeklődést mutatnak, kicseresznyézni lépésről lépésre a legjobbakat, és ezeket a legjobbakat egy érett koncepcióval kísérni és fejleszteni, ez egy világszenzáció, a Nature Medicine-ben, ami az egyik első számú orvostudományi területen a szaklap, publikálták le ennek a metódusát. Nobel-díjasok jönnek ide, és tartanak ezen program keretében rendszeresen középiskolásoknak előadásokat. Tehát ez egy abszolút hungarikum, amire úgy gondolom, büszkék lehetünk. Az érdekes csak benne az, hogy elkezdtem a matematika, fizika és informatika területén egy alapítvány megszervezését, a MatFiz Alapítványt, amely időközben a megalapítás alatt van, és ennek keretében a legjobb fizika- és matektanárokkal összeültünk, hogy akkor hogyan tudjuk megalkotni ezalatt azt a koncepciót, amivel a legjobbakat még jobbá tudjuk tenni. És akkor meghívtam Hegyi Péter professzor urat, aki az egyik megalkotója ennek a koncepciónak, ő ezt bemutatta, és akkor így néztek a kollégák, hogy’ lehet, hogy mi erről nem is tudunk? Tehát orvosbiológia területén is, ott pedig mellettem ültek a matematika, fizika, informatika kiváló képviselői, Magyarországon itt a példa, de a másik területek képviselői nem tudtak róla. Úgyhogy igazából nem szeretnénk itt feltalálni a spanyolviaszt. Ezt a koncepciót, ami már ki van próbálva, kiválóan működik, csodálnak érte a világ minden részéről, még Ázsiából is, ezt szeretnénk a lehető leggyorsabban átültetni a matematika, fizika, informatika területére az új alapítvány alatt, és ezt összegyúrni azzal a koncepcióval, hogy hazahozzuk a legjobbakat, kialakítunk körülöttük tudáscentrumokat, és ettől kezdve, hogyha ez sikerül, akkor az abszolút nem probléma, hogyha ezek a fiatalok, miután eljutnak itt, mondjuk, az egyetemi tanulmányaik végére, mondjuk, azt mondja, hogy akkor én most elmegyek a Harvardra vagy a Stanfordra vagy Oxfordba, és ott megcsinálom a PhD-met, hogyha itt vannak Magyarországon azok a világszínvonalú tudásközpontok, akikkel ők már kapcsolatban vannak, és onnan esetleg mentorok az ő útjukat kísérik, és itt olyan színvonalú munka folyik, hogy megvan az esély arra, hogy nagyot alkossanak, ezek a legkiválóbbjaink, akkor ők vissza fognak jönni. Nagy számban vissza fognak jönni. Tehát itt ezek az egyes kiváló tudósok mágnesként fogják visszahozni a legkiválóbb fiataljainkat. Semmilyen más stratégia erre nem tud működni. Az Isten pénzét is beleölhetjük infrastruktúrába, a legkiválóbb műszerekbe, a gyönyörű tudománypalotákba, hogyha nincsenek itt a világvezető tudósok azokon a területeken, ahol mi előre szeretnénk haladni, akkor el fogjuk veszteni a legtehetségesebb fiataljainkat. Tehát ez a kulcsa mindennek, és tulajdonképpen erről szól az a koncepció, amit Elnök úr hamarosan meg fog ismerni. A koncepció lényege az, hogy hozzunk létre gyakorlatilag egy magyarországi Max Planck Társaságot, de a Max Planck 3 milliárd eurós költségvetésének, mondjuk, kevesebb, mint 5 százalékából. Ezt a csodát úgy lehet megtenni, hogy itt nincs szükség igazából egy intézményrendszerre, mert azok itt vannak, itt vannak a kiváló egyetemeink, itt van a HUN-REN intézményrendszere. Mind a kettő a legutóbbi reformok alapján olyan szabadsági fokkal rendelkezik, hogy minden lehetőségük megvan arra, hogy tudatosan arra fókuszálják a meglévő forrásokat, ahol már most vagy versenyképesek, vagy annak a közelében vannak, tehát ahova a legérdemesebb további forrásokat invesztálni, tehát ez az infrastruktúra megvan, és tulajdonképpen azok a források, amik pluszban az új koncepció keretében szükségesek, 100 százalékban a kutatók számára állnának rendelkezésre. Tehát nem egy infrastruktúra fenntartására, nem egy nagy szervezet működtetésére, ami a Max Planck Társaságban elviszi a költségvetésnek a háromnegyedét, hanem teljes mértékben a kutatók számára.

Szabad még…

Réti Gergely: Természetesen!

…folytatni ezt vagy kapcsolódni hozzá? Sok pénzről beszélünk, az a kérdés, hogy egyáltalán van-e a magyaroknak szükségük erre? Tehát azt a kérdést érdemes föltenni, hogy a magyarok miért is akarnak jelen lenni a magas tudományokban, és vajon nem elegendő-e kibocsátani a tehetségeseinket külföldre, és akkor hozzátesszük a világhoz rajtuk keresztül, amit tudunk, de Magyarországnak nincs szüksége arra, hogy a saját tehetségeit saját maga gondozza, és itt érjenek el világraszóló eredményeket. Miért szükséges ez? Kell egy érv, mert amikor elköltjük az adófizetők pénzét, akkor kell egy világos válasz arra, hogy ennek van értelme, azon túl, hogy néhány tudós kifuthatja a saját tehetségét. És a mi érvünk, a mostani, mondjuk úgy, hogy nemzeti kormánynak az érve az, hogy a tudomány nem nélkülözhető a nemzet fönnmaradása szempontjából. És nem azért, mert olyan anyagi termelőerőt állítana elő, ami később majd hasznosul a gazdaságban, mert vagy hasznosul, vagy nem. Hanem azért, mert mi a történelem viharai miatt egy olyan helyzetben lévő és akkora nép vagyunk, ez a tíz-egynéhány millió, aminek folyamatosan bizonyítania kell a jogosultságát a létezésre. Ha ezt nem tesszük, akkor egész egyszerűen felfalnak bennünket, túlnépesednek, elfoglalnak, valami lesz velünk, de biztos, hogy elviszik a tehetségeinket, szóval egész egyszerűen szét fogunk esni. Tehát ha meg akarunk maradni abban a kulturális minőségben, amit, mondjuk, magyar civilizációnak lehet nevezni, és aminek van egy ezeregyszáz éves, ismert folytonossága, tehát hogyha ezt fönn akarjuk tartani, akkor nekünk jelen kell lenni ott, ahol a világ legnagyobb szellemei alkotnak. Nem tudjuk dominálni, mert annyian nem vagyunk, persze egy-egy koponyánk akár még ezt is megteheti, de szám szerint nem fogjuk ezt a világot dominálni, de az, hogy a magyaroknak joguk van a létezésre a teljesítményük okán, ennek az egyik területe, ahol ezt bizonyítanunk kell folyamatosan, az a tudomány. Van a kultúrában is ilyen teendőnk meg a sportban is szerintem, de a tudomány is egy ilyen terület. Ezért nekünk, a közösség fönnmaradásának, bár nem mindenki számára nyilvánvaló, de számomra evidens előfeltétele, hogy a tudományban ott kell lenni a világ legjobbjai között. Ha nem vagyunk ott a világ legjobbjai között, akkor szép lassan nemcsak onnan fogunk kikopni, hanem az egész kultúránk, az országunk, a nemzetünk valahogyan kirojtosodik, ellaposodik, és szép lassacskán asszimilálódik, eltűnik. Tehát ha meg akarunk maradni ebben a kulturális minőségben, amiben csak mi vagyunk, magyarok, mert rajtunk kívül senki nincs ebben, ugye, mert csak mi vagyunk azok, akik, ahhoz tudományos teljesítmény kell. És ez a döntő indok arra, hogy miért kell akár erőnkön felül is egyébként a tudományra pénzt fordítani, hogy a nemzet, a közösség megmaradásának ebben a szegmensében teljesíteni tudjunk. Ez kulcskérdés. Hogy a tudósaink értik-e ezt, az egy másik kérdés. Az jó lenne, ha mindenki értené. Ez nem olyan könnyű dolog, de fontos, hogy a tudósok tudatában legyenek annak, hogy a magyarok közössége tulajdonképpen erőn fölüli lehetőségeket próbál teremteni annak érdekében, hogy valamit visszakapjon nem egyszerűen a tudományos kutatási eredményekben, hanem azzal, hogy a magyarokat elhelyezik, a tudósok is elhelyezik a világ egy polcán, ami méltó hozzánk, meg amitől azok vagyunk, akik. És ezt a tudósoknak jó lenne érezniük, az is lehet, hogy extra motivációt is ad a számukra. Úgyhogy én örülök, hogyha Magyarországra vissza tudjuk hozni ezeket az embereket, és ez a kapcsolat, ez a fölismerés, ez a hivatás, ami a szakmájukon túl minden magyar tudósnak hivatása, vagy akaratán kívül vagy akaratlagosan, de ő hozzájárul ahhoz, hogy a közösségünk fönnmaradjon, ez világos lenne. És ezt nem lehet megtanítani, itt kell élni, ez szívből jön. Ha az ember hazajön, akkor ezt valószínűleg megérzi, és akkor megérte a sok befektetett energia a kormányzati oldalról is. Ez a mi reményünk, ezért beszélgetünk így a professzor úrral nagy dolgokról, mint amit itt hallhattunk.

Réti Gergely: Hogyha megengedik, akkor most egy kicsit más vizekre eveznék. Ha akarjuk, ha nem, de a mesterséges intelligencia és annak különböző megnyilvánulási formái hatással vannak az életünkre. Mindkettejükhöz fordulnék: veszélyt vagy lehetőséget látnak ebben? Miniszterelnök úr, parancsoljon!

Én nem értek hozzá, tehát a professzor urat kell megkérdeznünk erről.

Krausz Ferenc: Én sem értek hozzá, de azért megpróbálok néhány értelmes mondatot mondani. Én úgy gondolom, hogy ez nem vagy-vagy, hanem igazából mind a kettő fennáll, tehát veszélyt is rejthet magában, annak függvényében, hogy kinek a kezébe jut, és természetesen óriási lehetőségeket. A veszélyt én igazából a terrorizmus kategóriába sorolnám, tehát hogyha a terroristák elkezdik szisztematikusan a mesterséges intelligenciát különböző célokra használni, akkor az bizony komoly veszélyt jelenthet a társadalom számára, de hála Istennek ez Magyarországon nem veszély, a körültekintő politikának köszönhetően. Úgyhogy én úgy gondolom, hogy speciálisan Magyarországra igaz az, hogy itt messze a pozitív lehetőségek dominálnak, és én rendkívül jó döntésnek tartom azt, hogy elnök úr itt egy kormánybiztost nevezett ki erre a területre, nem is akárkit. Talán, hogy egy kis kritikát megfogalmazhatok…

Figyelek.

Krausz Ferenc: Olyasvalakit sikerült kinevezni, akit igazából egy percre sem szabadott volna elengedni. 

Hát nem olyan egyszerű az, igen…

Krausz Ferenc: Igen, hát az lehet, de óriási, hogy visszajött. Miért is fontos ez? Azért fontos, mert a mesterséges intelligencia az életünk számos területét, tudomány, technika, technológiafejlesztés, számos területét befolyásolja már most, és fogja még inkább a jövőben. És itt nagyon különböző igények fogalmazódnak meg a mesterséges intelligencia, illetőleg az algoritmusfejlesztés irányában. És én úgy gondolom, hogy az nagyon-nagyon fontos és hasznos lehet, hogy ezeket a különböző projekteket, amelyek különböző feladatok megoldására megindulnak, azt azért valaki föntről lássa, és valaki föntről gondoskodjon arról, hogy ők azért néha beszéljenek egymással. Ugyanis maguk a megoldások, az algoritmusok fejlesztése nagyon hasonló lehet két nagyon különböző probléma megoldásához, és lehet, hogy ez a két csapat, amelyik ezeken dolgozik, igazából nem is nagyon tud egymásról, mert annyira különböző területen dolgoznak. Tehát ahhoz, hogy valaki legyen, aki ezt az egészet átlátja, hogy egyáltalán ezen a területen mi történik Magyarországon, és hogyan lehet ezeket a szakembereket és projekt teameket időnként összehozni, hogy cseréljék már ki a gondolataikat, meséljék már el egymásnak, hogy mit tesz a másik, és fedezzék már fel, hogy hé, amit te teszel, az nekem is hasznos lehet, akkor fogjunk össze, és dolgozzunk együtt rajta, és a végén két teljesen különböző irányban lesz valami nagyon hasznos eredmény, és sokkal gyorsabban célhoz tudunk jutni. Tehát én úgy gondolom, hogy ez egy nagyon jó és nagyon fontos döntés volt, és ahogy a személy megtalálása, az pedig hát zseniális…

Két dolgot tudok mesterséges intelligencia ügyben ehhez hozzátenni. Az első, hogy még Palkovics László, akiről most itt tulajdonképpen rejtve beszélgetünk, mondta nekem egy kormányülésen, amikor kérdeztem, hogy mi az a mesterséges intelligencia – ez régen volt –, hogy az micsoda egyáltalán? És azt mondta, hogy nem kell belebonyolódni. Az a lényeg, hogy nagyon sok adatot kell összegyűjteni, értelmes kérdést kell föltenni, és megkapod rá a választ. Mondtam, de akkor az államigazgatás nagy részét elcsaphatjuk. Mondta, hogy azért ez nem ilyen egyszerű, de a dolog mégiscsak az, lényege mégiscsak az, hogy a munkának a technikai részleteitől meg tud szabadítani. Tehát, hogy olyan munkákat végez el helyetted, hogy te az agyi képességeidet nem a technikai adat összerendezésre fordítod, hanem az abból való továbbgondolásra tudod fordítani. Ezt értettem meg abból, amit László mondott. Másfelől pedig egyszer belebotlottam egy ilyen mesterséges intelligencia valamibe, mentem, és előadást kellett tartanom, talán tavaly valamikor a gazdasági semlegességről, az európai elnökség keretében itt, Magyarországon. És akkor mondtam a munkatársamnak, hogy üsse már be ebbe a mesterséges intelligencia izébe, és adjon le egy rendelést. Kérek egy politikai beszédet a mesterséges intelligenciától: Magyarország gazdasági semlegessége. Ilyen hosszú legyen, radikális hangütés, meg nem alkuvó, egyenes, világos beszéd. Ezt kérem. És én kaptam erre egyet, előállítódott ez a dolog, pillanatok alatt tulajdonképpen, és elolvastam azt a szöveget, és 80 százaléka rendben volt. Hülyeség csak 20, vagy ilyen félrevivő, tehát ahol lebukást jelentő 20 százalék csak annyi. A többi 80, azt akár én is írhattam volna. És akkor elkezdtem gondolkodni, hogy akkor miért vagyok én? Vagy egyáltalán: a mi szakmánknak mi az értelme? Miért vagyunk mi? Vagy hogy’ lesz ez? Tehát szerintem van itt jó néhány, most nem akarom Önöket untatni, hogy milyen választ adtam erre a kérdésre, de vannak kérdések, amelyeket a mesterséges intelligencia számos szakmával szemben nagyon szigorúan fölvet, hogy egyáltalán, amit te csinálsz, az kell-e, így kell-e? Ha ezt valaki, a mesterséges intelligencia megcsinálja helyetted, akkor nem mást kell-e csinálnod, hogy kell átszervezni. Sokat gondolkodom ezen, ha most Palkovics miniszter úr visszatér, majd kapok újabb impulzusokat, de az biztos, hogy a politika szakmáját a kommunikáció, az emberekkel való kapcsolattartás, a gondolatok elmondása, elmagyarázása világában nagy változást hoz, és kihívást is jelent a mi számunkra, mert valóban itt most van egy probléma, hogy kinyitja a középszer előtt a kaput. Mert ha le tudok hívni egy beszéd 80 százalékát jó minőségben egy gépből, szóval ott akkor már úgy járunk, mint az újságírók; nem akarok most más vizekre evezni, de, ugye, ők úgy jártak, hogy akinek van egy ilyen modern telefonja, az újságíró. Ez történt ezzel a szakmával. Van egy ilyen modern mobiltelefonod, fölveszed, rámondasz három mondatot, és az egy hír. És azt fölteszed valami felületre, és akkor az ott működik. Tehát át kell gondolni nekünk, döntéshozóknak és politikusoknak is, hogy a mesterséges intelligencia nem technikai, hanem érdemi szempontból hogyan fogja átrajzolni a szakmánkat. Lehet, hogy ezt már nem nekem kell kigondolnom, hanem az utánunk következő fiataloknak, de ezen kell gondolkodnunk.

Krausz Ferenc: Egyébként egy ezzel kapcsolatos további kihívás, és teljesen egyetértek Miniszterelnök úrral, hogy itt azért óriási kihívásokkal kell szembenéznünk. Úgy gondolom, hogy egy nagy kihívás a sok közül az, hogy hogyan lehet a mesterséges intelligenciát az oktatásba úgy beleintegrálni, hogy az pozitívumként, pozitív elemként jelenjen meg, és a szerepe ne abban álljon, hogy megoldja a tanulóknak a házi feladatát. Tehát itt a tanterv és a tanárok is rendkívüli kihívás előtt állnak, olyan feladatokat és olyan jellegű kihívásokat kitalálni a tanulók irányába, amelyekre nincs egyszerű megoldás a mesterséges intelligencia részéről, illetőleg könnyen felismerhető, hogyha a megoldás a mesterséges intelligenciától származik. Ez egy óriási kihívás, és ez előtt állunk.

Réti Gergely: Még rengeteg kérdésem van, de sajnos az időnk végéhez értünk. Én szeretném megköszönni Miniszterelnök úrnak és Professzor úrnak a kiváló beszélgetést, Önöknek, Nektek pedig a figyelmet, és további értékes időtöltést kívánok!

Köszönjük szépen!

Krausz Ferenc: Köszönjük szépen!