Orbán Viktor interjúja Bayer Showban

Bayer Zsolt: Jó estét kívánok! Ez itt a Bayer Show rendkívüli kiadása. Vendégem a stúdióban Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke. Tisztelettel köszöntelek, szerbusz!

Szerbusz! Jó napot kívánok!

Nézőink kedvéért el szoktuk mondani, hogy sajnos 38 évünk van abban, hogy nem próbálunk meg magázódni, azóta ismerjük egymást, és úgyis elrontanánk. Vágjunk bele! Azt nyilatkoztad, azt mondtad, ha jól emlékszem, most Kaposváron, hogy a Békemenet óta egészen más a leányzó fekvése. Melyik leányzóé?

A „választás” nevű leányzóé, hiszen befordultunk a célegyenesbe. Eddig lehetett össze-vissza beszélni mindenféléket, ennyi, annyi, így mérni, úgy mérni, ilyen százalék, olyan százalék. Mostantól tények vannak, tehát nekünk is ki kell állni, az embereknek is ki kell állni. Most az a szakasz van, amikor a szemünknek kell hinni. És az biztató. És minden, amit látunk, az más, mint amit el akartak hitetni velünk az elmúlt másfél-két évben, miszerint mi már öregek vagyunk, és fáradtak, már nem lehet tőlünk remélni semmit, hogy a kormánynak igazából nincsenek már tervei, hogy a jövő már nem hozzánk tartozik, és ideje, hogy változtatások legyenek. Ehhez képest a világ lángba borult, és kiderült, hogy az a tudás, ami nekünk van, a biztonság fölértékelődött, az emberek is kezdik ezt látni, akikkel 2022-ben a háború ellen szövetséget kötöttünk, ők kezdenek előjönni. Tehát az egész érzés, amiben én vagyok, a Békemenettől kezdődően a tegnapi Kaposvárig, és szerintem ez vár rám ma Egerben is, az már arról szól, hogy akkor itt a puskám, hova lőjek? Szóval készen állok, induljunk neki.

Utolsó kérdés ezzel kapcsolatban. Ugye, jöttem ott, a Békemenet elején, megérkeztünk a Kossuth térre. Én abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy én sose látom, hogy mi van mögöttem.

Bánhatod.

Milyen volt a színpadról?

Nem az első Békemenet azért az életemben, tehát sok nagy tömeget láttam már, ez nagyon nagy tömeg volt, de igazából nem is a tömeg mérete az, ami onnan fölülről leginkább szíven markolja az embert, vagy szívbe markoló, hanem az energiaszintje, hogy fogalmazzak most minden spiritualitást mellőzve, van egy energiaszintje a tömegnek. Tehát azt lehet tudni, hogy ez a tömeg lógatja fülét-farkát, eljött, mert szokott, vagy eljött, mert nincs jobb dolga, vagy megszokásból, becsületből van itt, vagy azért jön, mert igenis fontos neki, és akar valamit. És akkor az energiaszint megnő. Részben a kisugárzás, az aktivitás meg az egymáshoz való viszony is. Tehát most egy fantasztikus tömeget láthattál volna, amit szerencsétlenségedre nem láttál, amely tele volt jó arcú emberekkel, az idő is segített valahogy, derűsek voltak az emberek, és tele volt a tér várakozással. És nem a beszélőt várták, persze el kellett ütni az időt valahogy, de nem arra voltak kíváncsiak, hogy mit fogok mondani, hanem hogy akkor megvagyunk-e, együtt vagyunk-e, mindannyian egy irányban állunk-e. És erre megkapták a választ. Szerintem az egész rendezvény egy fölemelt fejet mutató, tettre kész, győzelemre készülő, felelősségének a súlyát átlátó politikai közösség összejövetele volt. Ilyen értelemben lelkileg is erős volt, mondom, hogy a benne rejlő erő is nagyon erős volt, a sokaság is nagyon erős volt. A Jóisten is velünk volt, mert az egésznek adott egy olyan miliőt, amelyben nem lehetett nem megérezni, hogy nemcsak szám szerint vagyunk itt együtt, hanem az egész nemzet szinte, és akkor nemcsak a most élők, hanem még a ’48-asok is valahogy’ itt vannak, ott szólt a Nemzeti dal úgy, ahogy még sosem szólt szerintem, minden együtt volt ahhoz, hogy egy fantasztikus, erőt adó és felemelő, közös élményünk legyen. Így is volt.

Úgy fogalmaztál az imént, hogy lángba borult körülöttünk a világ. Engedd meg, hogy innen induljak. Valamelyik reggel a kávém mellé szokás szerint, ugye, olvasgatom a híreket, Hormuzi-szoros zárva, lángolnak a tankhajók, brutális támadás Harkiv ellen, nem tudom, hány halott, egy ukrán akárki megfenyegeti a miniszterelnököt és a családját. Az volt az első gondolatom, hogy hangulatában tán utoljára a nagyszüleim 1914-ben, meg a szüleim, nagyszüleim 1938-39-ben olvasgathattak ilyen hangulatú híreket. Hogy’ jutottunk mi el idáig?

És ráadásul valószínűleg csak a hírek felét hallgattad meg, mert ha hallgattad volna tovább, akkor mondták volna, hogy késes támadás valahol Hágában, valamelyik zsinagóga előtt lövöldöznek, és a Volkswagen bejelentette, hogy akkor elbocsát 50 ezer embert. Tehát miközben vannak a lángok, amelyek nyílt háborús konfliktusokat mutatnak, aközben valami erjed, feszül, recseg-ropog az egyébként megszokottan nyugodtabb nyugati világban is, tehát baj van ott is, ha nem is égnek még a lángok, de mozog a föld, azt lehet érezni. Tehát kétségkívül egy nagy változásnak az időszakában vagyunk. Jó lenne tudni, hogy tíz évvel később majd hogyan írják meg a történészek ennek a kornak a történetét, de biztos vagyok abban, hogy valami olyasmit fognak írni, hogy ezek voltak a világ átalakulásának legkockázatosabb és legnehezebb évei, amikor lezárult valami, amit most én globalista-liberális korszaknak neveznék, lehet, hogy ők majd nem így fogják nevezni, és jött helyette valami más, ami, azt hiszem, inkább a nemzetek korszaka lesz. És az egyik megszülte a másikat, szülési fájdalmak, baj, nehézség, összerendezetlenség az átmenetből talán logikusan következően, és ebben éltünk mi, akik most vagyunk hatvan-egynéhány évesek. Azt hiszem, hogy ez történik. Tehát nem keresem az egyetlen epicentrumot, ahonnan ez a rengés kiindul, hanem azt mondanám, hogy az, ami volt, a világnak az a rendje, ami volt, az nem működőképes többé. A világot irányító nagyok, közepesek és kicsik egyaránt – Magyarországot is beleértve ebbe a körbe – keresik a helyüket ebben az új világban. A szerencsésebbek és okosabbak – soroljuk magunkat ide – ezt békésen próbálják, minimalizálva a konfliktusokat, mentve a menthetőt és távlatokat keresve, mások, akik kevésbé okosak, kevésbé szerencsések, belesodródnak, mint egy rossz dodzsemautó minden mellettük elmenőbe: konfliktusok, ütközések, és így tovább. És nekünk az a dolgunk, hogy ebben a zavaros helyzetben, lehetőleg mi úgy menjünk át ebbe az új korszakba, hogy amikor megérkezünk, azt tudjuk mondani, hogy erősebbek vagyunk, mint amikor – kényszerűen ugyan, de – el kellett indulnunk, változtatnunk kellett, és meg kellett kezdenünk egy új korszakát Magyarország történetének, de azt nem legatyásodva, nem kifosztva, nem szegényen, nem rabságban, nem kókatagon, nem reménytelenül, nem válságokkal gyötörve, hanem egy terv szerint haladva, bizakodva abban, hogy ez jobb lesz, mint ami mögöttünk van. Valahogy’ így kellene egy jó kormánynak, így kellene átvezetnie a magyarokat ezen a néhány éves, talán egy évtizednyi időszakon.

Kicsit még muszáj, hogy itt maradjunk. Én már jó másfél hónappal ezelőtt megírtam ezt egy cikkben, de nem kapta fel a liberális sajtó, úgyhogy most Neked is, Neked szegezem. 2024 novemberében Trump megnyeri a választást. Két hét múlva egy hamburgi kikötőben, egy brit csatahajón, a Queen Maryn Európa legnagyobb fegyvergyártó cégeinek a vezetői összeültek – 2024 novemberében vagyunk! –, és ott elhatározták és eldöntötték azt, hogy ugyan Trump győzött, ez valószínűleg azt jelenti, hogy az Egyesült Államok nem fogja tovább finanszírozni Ukrajna háborúját, de semmi baj, majd az unió finanszírozza, mert finanszírozni kell. És nem sokkal ezt követően a Berni Klubban, ahol, ugye, az Európai Unió – hogy is mondjam? – titkosszolgálatai szoktak eszmét cserélni meg információt, elhangzik az a mondat, nem feltételes módban, hanem kijelentő módban, hogy 2029-ben legkésőbb Európa háborúban fog állni Oroszországgal. Ha azt mondom, hogy ezek riasztó információk, akkor azt hiszem, finoman fogalmaztam. Ebben a világban, amiről most Te is beszéltél, hogy’ tud, hogy’ lehetséges úgy átmenni a túlsó partra, hogy az ember megőrzi mindazt, amiről beszéltél?

Kezdjük talán Donald Trump elnök úr győzelmével. Indokolt, hogy innen induljunk, mert az egy történelmi, talán vissza nem térő lehetőség volt, hiszen az előző amerikai kormányzat, a demokraták beleléptették, beletolták maguk előtt, vagy magukkal rántották a nyugat-európai országok vezetőit is abba a háborúba, amit most orosz–ukrán háborúnak hívunk. Dönthettek volna úgy is, amit mi egyébként 2022 februárjában rögtön mondtunk, tehát a magyar pozíció hibátlanul, az első pillanattól kezdve a józan ész talaján állt, azt mondtuk, hogy ez nem egy európai háború, ez még csak nem is Nyugat és Kelet, nem is Oroszország meg a szabad világ közötti háború, hanem két szláv nép testvérháborúja. Ezért nekünk nem igazságot kell hirdetni, habár kétségkívül az egyik megtámadta a másikat, és persze nem baj, hogyha a filozófusok minél hamarabb morális tanulságokat is levonnak majd ebből a támadásból, de nekünk, politikusoknak az a dolgunk, hogy gyorsan szigeteljük el az egészet. Fogjuk a zakónkat, dobjuk rá, még mielőtt a tűz lángba borítja az egész lakást. Tehát nem beszállni, izolálni, elszigetelni, lecsillapítani, és majd valahogyan békét, tűzszünetet teremteni, és majd aztán a tárgyalások során a lehető legigazságosabb állapotokat elérni. Ezt kellett volna tennünk. De nem ez történt, hanem a Nyugat úgy döntött, hogy ezt a saját háborújának tekinti. Az amerikaiak döntöttek erről egyébként így, magukkal vitték ebbe a helyzetbe a nyugat-európaiakat. Elment az amerikaiak elnöke, ha jól emlékszem, talán Varsóba, ahol tartott egy nagy beszédet, már amit az állapota megengedett, de a jelentőségét tekintve mondhatjuk, hogy nagy volt a beszéd, ahol azt mondta, hogy az orosz vezetésnek meg kell buknia. Valójában meghirdette, hogy nem egyszerűen csak Ukrajnának kell itt győznie, hanem egy rendszerváltást kell elérni Oroszországban. Ezt a maga decens amerikai nyelvén, de egyértelműen mondta. És ez le is zárta a lehetőségeinket: menetelés a háborúba. Magyarország ebből kimaradt, de az talán egy másik kérdés, most a nyugati világ sorsáról beszélünk. Amikor Trump elnök győzött, akkor kinyílt egy történelmi ajtó, lehetett volna azt mondani: állj! Az előző csinálta, itt az új, az előző háború csinált, az új békét akar, gyorsan álljunk meg, és térjünk vissza oda, ahonnan el kellett volna indulnunk 2022-ben: két szláv nép testvérháborúja, borzalmas, elfogadhatatlan, fájdalmas, keserves, vessünk neki véget. És akkor történt az, amit ideidéztél, hogy az európaiak úgy döntöttek, hogy az amerikai elnök ugyan ezt mondja, őszintén meg is tett mindent egyébként annak érdekében, hogy ne csak mondja, hanem cselekedje is, és az európaiak azt mondták, hogy nem, mi ezt a háborút folytatni akarjuk. Most innentől kezdődnek a spekulációk, hogy ki, hogyan, miért. Én most egyelőre csak annyit mondanék, ha megengeded, hogy mára odajutottunk, hogy – amit, azt hiszem, Shakespeare nevez úgy, hogy – a háború kutyáit most már könnyű fölismerni, mert csaholnak. Tehát meg tudom mondani, hogy ki nyer biztosan ezen a háborún. Először is nyernek a fegyvergyárak. Elegendő megnézni a nagy fegyvercégek tőzsdei árfolyamát, azok hol voltak 2021-ben, 2022-ben, és hol vannak most. Tehát úgy érzem, hogy a háború kutyái közül a legerősebben ugatnak a fegyvergyárasok. A második, miután Oroszország egy energia-nagyhatalom, itt ugatnak a nagy energiacégek is, akik az olcsó orosz olajat ki akarják tolni Európából, így Magyarországról is, hogy a saját drágájukat eladhassák. Ennek az iskolapéldája a Shell maga, ami a legjobban testesít meg mindent, ami egy ilyen háborús kutya, amely hatalmas pénzeket nyert azon, hogy az orosz olajat és gázt hátrább szorították Európából. Ő be tudott jönni, és keresi a maga embereit, a maga ügynökeit, a maga megbízottjait, akiket különböző helyeken kormányra tud juttatni. Nem véletlen, hogy Magyarországon is az ellenzéki formációnak egy kulcsfigurája a Shell maga és a Shell képviselője. És akkor itt van a harmadik kutya, azok meg a finanszírozók. Mert a háborúkon a legtöbbet mindig a bankárok keresik. Mert sosincs egyetlen kormánynak sem elegendő pénze a háborúra. Még aki azt gondolja az elején, hogy van is, menetközben ki szokott fogyni, mert minden többe kerül, hosszabb ideig tart, és így tovább. És ezért megjelennek előbb-utóbb a hadikölcsönök. A hadikölcsön a világ legjobb üzlete. Hosszú távú, biztos vissza fogják fizetni, ha nem fizetik vissza, akkor adósrabszolgaként fogják törleszteni ezeket a hiteleket. És ez a három nagy erő, a fegyvergyárak, az energiacégek és a bankok nyomják hátulról a háborút. Hogy az európai politikusok ennek miért engedelmeskednek, arra, azt hiszem, hogy nemzetenként, országonként más-más oka lehet. Idáig már nem is merészkednék el. Én csak azt tudom megmondani, hogy itt miért nem járnak sikerrel. Mert kirúgom őket az ajtón. Tehát itt ez nincsen. Tehát nekem okoskodhat itt bárki, hogy Magyarországnak milyen érdekei vannak a fegyverkezésben. Mi tudjuk pontosan, hogy mekkora érdekünk van, milyen technológiára van szükségünk, mennyi magyar résztulajdonnak kell annak lennie, hogy ne csak vásárlók legyünk, hanem önellátók is, és azon én egyetlenegy centivel sem vagyok hajlandó túlmenni. És jöhet ide a Shelltől kezdve akárki is, hogy ő mit akar, Magyarországnak van nemzeti olajcége, a Mol. A Mol Oroszországgal kapcsolatban van, olcsó energiát ad a magyaroknak, és nem engedem, hogy a pozícióit meggyengítsék. Nem véletlen, a legutóbbi napok híre, hogy azért már a Mol háza táján is kaparásznak.

Arról majd még külön akarok beszélni.

És a bankárok is jöhetnek, mert hogyha nagyon sokáig okoskodnak, akkor a végén majd több bankadót kell fizetni. Tehát nem lehet velünk foghegyről beszélni, nem lehet diktálni, nem lehet a pénz tudatában fölülről beszélni lefelé a mostani magyar kormánnyal, ez egy szuverén magyar kormány, tehát a háború kutyáinak ott a helyük. Én nem engedem, hogy ők elfoglalják a magyar közéletnek egyetlen, nemhogy a közepét, még a sarkát se. Ezért mi ki tudunk maradni a háborúból. De úgy látom, más országok erre nem képesek. Mi tudunk nemet mondani, a nemzeti, patrióta kormánya Magyarországnak tud nemet mondani, más európai kormányok nem tudnak.

Azt mondtad az imént, hogy nem mész bele abba, hogy nemzetenként végig kinek milyen okai vannak.

Én vagyok a miniszterelnök, tudod, és akkor diplomáciai botrány lenne belőle, ha most elmondanám, hogy szerintem mit miért csinál a német, a francia, és így tovább.

Én akkor bele foglak kergetni egy ilyen botrányba, mert nem tudom kihagyni a németeket. És hadd kezdjem el onnan, ha volt két nemzet a XX. században, amelyik megtanulhatta volna azt, hogy soha többé háborút, azt gondolom, a német meg a magyar. Úgy tűnik, mi megtanultuk. Most ehhez képest itt áll három német ember. Ursula von der Leyen, Weber és a kancellár. A leghangosabban állnak oda a háború mellé. Weber elmondja a szájával, a legszebb álma, hogy európai uniós felvarrós katonák masírozzanak ukrán földön.

Ő az Európai Néppárt vezetője. Milyen jó, hogy onnan kijöttünk…

Egy éve töprengem azon, az a Németország, amelyik ráadásul a második világháború után megkapta a Marshall-segélyt, a világ leggazdagabb, legnyugodtabb, legirigyeltebb helye volt. Mit akarnak megint? Miért nem tudják megtanulni azt, hogy ráadásul az oroszokat nem fogják soha legyőzni? És megint ez a mániájuk. De miért?

Ez az, ami a leglátványosabb…

Ezért is kérdeztem ezt.

…most, amit leírtál, itt a szemünk elé rajzoltál. De van itt egy kevésbé látványos, de ugyanilyen talányos dolog is. Mert miközben a németek valóban az élére ugrottak a háborúpárti erőknek, aközben a német ipar, amely Európa gyöngyszeme volt, a szemünk láttára rozsdásodik, és épül le. Tehát megszűnt az alumíniumipar, a vegyipar nagy bajban van, a német autó, mint legenda, szép lassacskán másod-harmadsorba szorul vissza. A német rejtély, amiről te beszélsz, nemcsak azt foglalja magában, hogy a külpolitikai tanulságait a történelemnek furcsa módon vonják le, vagy rosszul vonják le, hanem eközben annak a sikernek a tanulságait, ami ebből az agyonvert, lebombázott, megalázott állapotból, a második világháború utáni helyzetükből kiemelte őket, és ismét Európa élére tette, a leggazdagabbak, a legerősebb technológia, amit akarsz, hogy ezt meg hagyják tönkremenni. Hát azt se értem, hogy ez mitől van. Ez a két dolog egymással párhuzamosan zajlik. Mit tudok fölhozni a mentségükre, hogy kimeneküljek a Te csapdádból? Én ott ültem Scholz kancellár mellett, talán Versailles-ban volt az az európai uniós miniszterelnöki csúcs, ahol először került elő az orosz energia és a háborús szerepvállalás mértékének a kérdése. És mind a két ügyben a német kancellár a mienkkel egyező álláspontot képviselt, az eszkalációt vissza kell szorítani, nem szabad, hogy a tűz tovaterjedjen, ezért ő például fegyvert nem is ad, talán hátizsákot vagy sisakot, de halált okozó fegyvert biztosan nem, és „csak a testemen keresztül” – mondta – „lehet leválasztani Európát az olcsó orosz energiáról,” hiszen az a stratégiánk lényege: a fejlett európai technológia és az olcsó orosz energia – ha bármelyik elemét ennek kicseréljük, mi lesz helyette? És akkor, emlékszem, hogy a német liberális sajtó, amiről azt gyanítom, hogy nincs német kézben, most nem jogi értelemben, hanem mondjuk úgy, hogy szellemi vagy intellektuális befolyást tekintve, leszedte róla a keresztvizet. Embert még ennyire hülyének nem mondtak el, mint a szerencsétlen kancellárt, aki a helyes álláspontot képviselte. Minden volt, csak okos ember nem. Teszetosza, döntésképtelen, és így tovább. Majd két héttel később ismét ott ültem a kancellár mellett, ahol bejelentette, hogy fegyvert természetesen kell vinni, és nagyon fontos, hogy a lehető legjobb fegyvereket vigyük, és Németország ennek az élére áll, és hogy természetesen meg kell szüntetni az orosz energiától történő függést. És másnap ugyanez a német szellemi világ megírta, hogy ilyen alaposan mérlegelő, ilyen megfontolt és ilyen okos döntésre jutó kancellárt még a Föld nem hordott a hátán. Tehát, azt hiszem, hogy ott, Németországban nem a politikusok, legalábbis amit láttam a háború ezen szakaszában, nem a politikusok akarata irányította azt, hogy mi történik, hanem kívülről, különböző eszközökkel kifejtett nyomások terelték őket ebbe az irányba. Ez az én személyes tapasztalatom.

Akkor így most, hogy hallgattalak, és még a mentséget is elmondtad, egy pillanatra még mindig itt maradva, az egyik kedvenc olvasmányom, bár nem vidám, Jean Sevillának az „Értelmiség terrorizmusa” című műve. Úgy kezdi, a 2000-es évek elején írja, tehát 1950-től kezdi nagyjából, első mondat: ötven éve tart. Füstös párizsi kocsmákban, francia értelmiségiek, Sartre-tól Simon de Beauvoirig próbálják elmagyarázni újra és újra a világot. Szerelmesek voltak Maóba, imádták Pol Potot, rajongtak Sztálinért, kitalálták, hogy összenyitjuk a világot, beengedjük a világ összes…

…nélkülözőjét…

…nélkülözőjét mindenhonnan. Ezek a bevezető mondatai Sevilla könyvének. Ma ebben a világban élünk. De, amit megint csak nem értek, ez az értelmiség ilyen volt mindig – értem, mindig ezt akarták, életükben véletlenül nem találták el a helyes választ semmire, és fantazmagóriákat és illúziókat kergettek. De ennek ellenére a nyugati világ negyven évig, ötven évig vidáman, boldogan, gazdagon, szabadon működött. Hogy’ lett az utolsó tizenöt-húsz évben ebből az elmebajból a mainstream politika? Hogy’ harcolták ezek bele magukat abba, hogy ma itt tartunk?

Nehéz kérdések ezek. Mi az, amit tudok, vagy biztosan merek mondani? Az első, hogy nekik is élniük kell valamiből. Tehát őket is fizeti valaki. Persze mondhatjuk azt, hogy miután neves filozófusok és írók és szellemi emberek, és a piac megvásárolja a műveiket, és eltartják magukat, de a valóság nem ez, ez csak része a valóságnak, mert egyetemi katedra azért kell, mert ösztöndíjak csak kellenek, és így tovább. És az elmúlt néhány évtizedben Európában kiépült egy olyan pénzügyi hálózat, alapítványok, illetve bizonyos NGO-k, tehát ezek a nem kormányzati szervezetek kart karba öltve az egyetemi intézetekkel, amelyek bőségesen termeltek, és adtak pénzt arra, hogy a bizonyos – nevezzük most liberálisnak – eszméket, elveket kultiváló, kitermelő, művelő, terjesztő értelmiségnek kényelmes, jó élete legyen, és nagy befolyása. Ez szerintem biztosan része annak a folyamatnak, amiről beszélünk. A második elem, ami talán segít megérteni az okokat, az, hogy közben a Szovjetunió leverése után az a gondolat, hogy a politikának nemzeti alapon kell állnia, vészesen meggyengült. És ezek az emberek, akikről Te beszélsz, egyébként nagy, magas minőséget képviselő szellemi emberek, előbb-utóbb mind arra a következtetésre jutottak, hogy a világot, tehát nem az ő nemzetüket, még csak nem is Európát, a világot olyan bajok fenyegetik, amellyel szemben csak a nemzeteken túlnyúló politikai erőkkel lehet föllépni vagy megbirkózni. Kezdték a népesedéssel, aztán a világéhezéssel, aztán jött a klímaváltozás. Én nem mondom, ezek nem súlyos gondok, kétségkívül azok, de valójában ezek mögött a gondok mögött mindig olyan megfejtések sorakoztak föl, olyan műveket írtak, amelyeknek mindig ugyanaz volt a konklúziója, hogy ezek olyan mély bajok, amelyeket már nem lehet a nemzetek szintjén, a nemzetek közötti együttműködéssel kezelni, hanem szükség van egy rajtuk túlnyúló – nevezzük – világkormányzásra. Ez Kant óta létező gondolat. Itt most már azért nemcsak filozófiai alapokról beszélünk, hanem nagyon konkrét, szociológiai természetű kihívásokról. És előbb-utóbb ezek az értelmiségiek mind morális alapon – mert az nekik nagyon fontos! – valahogyan a világkormányzás ilyen vagy olyan hívévé szegődtek. Ezért mindig ugyanők tűnnek föl azon bajok mögött, amely bajok ugyan változnak, de a bajok orvoslására megírt munkákból, ahol mind globális kormányzás felé mutató tanácsok vannak, ott mindig kiderül, hogy ők a szerzők, ez ugyanaz a világ. Tehát itt valójában szerintem zajlik egy olyan megdolgozása – azt is látom, hogy ez nem véletlen, bár van korszellem, amit nem kell egy összeesküvés-elméleti központból elgondolni, de szerintem itt még vannak is ilyen összeesküvés-elméleti központok –, annak a gondolatnak a felépítése, eljuttatása a Te agyadba, az enyémbe, a nézők agyába, hogy a világ túllépett már a nemzeti keretekben való szerveződésen, a nemzeti kormányok már nem alkalmasak a bajok megoldására, nagy világkormányzásra van szükség. És persze akkor világbizniszre is szükség van, akkor természetesen a nemzetállami hatásköröket valahova tenni kellene, a pénzek csatornázása, irányítása se nemzetállami szempontból kell, hogy történjen, hanem egy magasabb szinten meghozott döntések logikáját kellene, hogy kövesse. Szóval zajlik a világkormányzásnak ilyen vagy olyan formában történő bevitele és az agyaink áthuzalozása erre a gondolatra, és ők, ezek az értelmiségiek mind előbb vagy utóbb ennek lettek a hívei. Akik nem, bár korábban ehhez a társasághoz tartoztak, de nemzeti alapon voltak…

Azokat kicsinálták.

…azokat mind kitették onnan.

Lásd Albert Camus-t. Igen. Ők tették ki onnan.

Szóval szerintem zajlik egy ilyen folyamat, és ezért, bár én sokáig nem tartottam ezt a meghatározó erejű folyamatnak, de ma már én is úgy gondolom, hogy ami a világpolitikában zajlik, és persze a világpolitika sokkal bonyolultabb, minthogy egy ilyen dichotómiában vagy ellentétpárral le tudjam írni, de mégiscsak a meghatározó dolog, ami zajlik, a nemzetek fölötti, hatalmi központok létrehozása, legitimálása, működése, ezeknek az elfogadtatása versus létező közösségek, ami a család, ami az önkormányzat, ami a nemzet, ami a valóság és ennek a függetlenségéért és szuverenitásáért folytatott küzdelem. Ez, azt hiszem, a mai világerők egymásnak feszülése mögött föllelhető elemzés, ami alapján én is dolgozom, és állok ki egyébként – ezt Európában szubszidiaritásnak nevezik – a mellett a politikai berendezkedés mellett, hogy minden döntést ott hozzunk meg, ahol a valóság van, és ne engedjük, hogy egy világkormányzás a jogainkat, a jövőnket, a pénzünket, a szabadságunkat innen kirántsa, kiszippantsa valahova, és többé ne is lássuk. Ezért változott meg, nagyon erősen lett kritikusabb a véleményem az Európai Unióról is, ahol korábban dominánsnak láttam a jó vonásokat, és most dominánsnak látom a fenyegető vonásokat.

Majd erre is visszatérünk, de most szálljunk vissza egy kicsit a szent humuszig. Már utaltál rá, de azért ezt egy kicsit bővebben meg kell beszéljük. Mindjárt az orosz–ukrán háború elején felrobbantják az Északi Áramlatot. Körülbelül két évig hallgattuk ezután a liberális sajtóban, hogy biztos az oroszok voltak. Ma már tudjuk, hogy az ukránok voltak. Most ott tartunk, hogy elzárták a Barátság kőolajvezetéket. És a legutolsó, riasztó hírek számomra, hogy az ukránok elkezdték támadni a Török Áramlatot is, hogy gázunk se legyen, mert ha egyszer azt telibe trafálják, akkor végképp nem tudom, hogy mi lesz. Ezzel párhuzamosan, ugye, most a másik oldalon van egy varázsszó, mindig van egy varázsszavuk, most a diverzifikáció az új varázsszó, hogy, ugye, meg kell szüntetni az egyoldalú energiafüggést, több helyről kell az energiát beszerezni. Amit én most úgy látok, lehet, hogy nincs igazam, hogy a Barátság kőolajvezeték legyen kiiktatva, az se baj, ha az ukránok felrobbantják a Török Áramlatot, az Északi Áramlat már föl van robbantva, hurrá-hurrá, majd helyette jön az LNG meg mindenféle más az Adrián. Tehát a biztos olcsó helyére egy bizonytalan drágát tegyünk, és a végeredmény ugyanúgy egy-egy, mert a diverzifikáció nem történik meg, eddig volt a biztos olcsó, most helyette van egy bizonytalan drága. Ha mindezt sikerül véghezvinniük, és Isten ne adja, a Török Áramlattal is történik valami, meddig tudjuk, és hogyan tudjuk mi ezt átvészelni és kibírni?

No, szeleteljük a gondokat, mert sok kérdés, sok válasz. Először is válasszuk külön a gázt meg az olajat. Ugye, a gáz Európába három irányból jött kelet felől, három vezetéken jött kelet felől. Volt az Északi Áramlat, ezt csinálták meg a németek, aminek az értelme az volt, hogy Ukrajnát kikerülve is meg tudjon érkezni, tenger alatti vezetéken a gáz Oroszországból az európai gazdaságba. Volt a Testvériség vezeték, de a lényeg, hogy volt egy gázvezetékünk is, és van a Déli Áramlat. Na, most először fölrobbantották az Északi Áramlatot. Az a szürreális élményeim közé tartozik, ha szabad untatni itt a nézőket ilyen személyes emlékekkel, hogy mi történt az első Európai Tanács ülésen, a miniszterelnökök csúcsülésén, amikor ez bekövetkezett. Mindenki így nézte a német kancellárt, hogy akkor most…

Mi lesz?

…biztos mond valamit. Mégis az övék. Mégiscsak a német szuverenitás arculcsapása. Mégiscsak arról van szó, hogy egy 84 milliós országgal szórakozik nyilvánvalóan egy éppen bajban lévő Ukrajna méretű államocska. És semmi! De semmi! Azt úgy kell elképzelni, hogy semmi. És amikor valaki ott próbált erről mondani valamit, mondta, hogy de nem, majd, ez most még nem tisztázott, és kész. És akkor láttam, hogy ez nem az a Németország, amire én gondolok, hogy lehet a valóságban, mert ilyet nem nyel le. Még egy megrendült vagy meggyengült európai középhatalom se nyel le, nemhogy egy 84 milliós, ereje teljében lévő, még iparilag akkor nagyon erős, a technológiai színvonalát tekintve a világ élbolyába, élvonalához tartozó ország. De ez megtörtént, oké. Utána Zelenszkij lezárta a Magyarországra jövő gázvezetéket, csak erre már nem emlékszünk. Tehát a mostani olajblokádnak volt egy előképe, ez egy gázblokád volt, azt lezárta. Azt fölrobbantotta, ezt lezárta. Csak, ugye, mi a 2015-16-os krími háború óta tudtuk, hogy előbb-utóbb valami ilyesmi lesz, és nekünk kell építeni egy másik, Ukrajnát elkerülő vezetéket, az északi tőlünk messze van, kell egy déli. Ez egyébként Szijjártó zsenialitását dicséri, aki ezt éles szemmel fölfedezte, és át is verte rajtunk. És az ő ötlete volt az, hogy ne jelentsük be, hogy Déli Áramlatot építünk, mert azt meg fogják puccsolni, hiszen egyszer volt már egy kísérlet. Nabuccónak nevezték…

Persze! Fúrták minden alkalommal.

És akkor azt találta ki a külügyminiszter úr, hogy szépen, egyenként kössünk mindenkivel megállapodásokat, zaj nélkül kötögessük össze a csővezeték-szakaszokat, a kompresszor-teljesítményeket emeljük meg, és a végén a törökökön keresztül létre fog jönni egy vezeték. Ma ebből élünk. Ha ezt akkor nem csináljuk meg, akkor ma nincs Magyarországon olcsó gáz. Akkor a rezsi itt nem évi 250 ezer forint, hanem még az egymilliót is meghaladja. De ezt megoldottuk, és egyelőre ez a vezeték működik. Na, most az ukránok fölrobbantották az északit, lezárták a magyart vagy a közép-európait, logikus, hogy előbb-utóbb meg fognak próbálkozni a Déli Áramlattal is. Most, hogy blokád alá vették az olajat, még inkább hihető az én számomra, hogy veszélyben van a Déli. Erről most többet nem akarok mondani, de folyamatosan kapcsolatban vagyunk a Déli Áramlat országcsőszakasz tulajdonosaival, és egyeztetjük a biztonsági teendőinket, hogy meg tudjuk védeni ezt az áramlatot. Ez a helyzet a gázzal. És van az olaj. Most, ugye, olaj Magyarországra nem tud jönni tengeren a közismert történelmi baleset következtében, és ezt a bajt most gyökerében nem tudjuk orvosolni belátható időn belül. De olaj meg holnap reggel kell, következésképpen csővezetéken tudunk olajat behozni. Két irányból jön Magyarországra cső. Jön keletről, Oroszországból, Ukrajnán keresztül, és jön délről, Horvátországon keresztül. Az egyik, ami Ukrajnán keresztül jön, az a nagy, mondhatnám az a főcső, és ami délről jön, az a mellékcső. Most van egy vitánk a horvátokkal, hogy ez a mellékcső megnagyobbítható-e, mennyit tud vinni, hogy’ kell azt tesztelni, de ezt most tegyük félre, nekünk jó egyébként, hogyha minél többet lehet hozni abból az irányból is. De az biztos, hogy ma két irányból hozunk. Ami azért fontos, mert ellátásbiztonságot ad, nem jön az egyiken, jön a másikon. Ha ebből bármelyiket lezárjuk, mint most Zelenszkij blokád alá vette az Ukrajnából jövőt, vagy valaki más blokád alá venné a horvátot, akkor a kettőből egy lenne. Én ámulok, hogy büntetlenül lehet olyan primitív dolgokat mondani, mint a Tiszának az energetikai szakértője, a Kapitány nevű ember, aki azt mondja, hogy leválunk az orosz olajról, és majd ezt diverzifikálással oldjuk meg. A diverzifikálás szó azt jelenti, hogy a lehetőségeink számát növeljük, szélesítjük. Amikor szűkítjük, az nem diverzifikálás, az pont az ellenkezője! Tehát azt mondani, hogy egyiket lezárjuk, és diverzifikáljuk a másikkal az ellátásunkat, úgy szamárság és pőre butaság, ahogy van. Tehát nekünk az az érdekünk, hogy mind a két vezeték működjön, részben azért, mert a mennyiséghez szükséges, hogy mind a kettőn jöjjön, részben azért, hogy ne legyünk kiszolgáltatva. Ha bármelyik nincs, akkor annak az egy csőnek a tulajdonosa, amelyik marad, monopolhelyzetbe kerül. És én nem vagyok boldog attól, hogy az ukránok monopolhelyzetet alakíthatnak ki Magyarországon, de attól sem lennék boldog, hogyha a horvátok alakítanának ki monopolhelyzetet, mert nekünk nem szeretni meg bízni kell a másik, szomszédos országban, hanem garantálni az ellátást a magyar emberek számára, akárhogy is fordul a szél a két ország kapcsolatában. Tehát nekünk legalább két vezeték kell: egy fő és egy mellék. Ezért harcoltam olyan nagyot az amerikai elnöknél, aki, ugye, kitalálta, hogy most akkor a háborút úgy próbálja befejezni, úgy gyakorol nyomást az oroszokra, hogy a gáz- és olajimportot Oroszországból szankció alá veszi egész Európában. És nekem azt kellett kiharcolnom, hogy értse meg, hogy a mi speciális helyzetünk, hogy nincs tenger, azt követeli meg, hogy hagyja meg nekünk ezt a lehetőséget, és el is értük, meg is egyeztem, kezet is ráztunk rá, meg is valósítottuk, Magyarország nem szenved semmilyen amerikai szankciót akkor, hogyha olcsó olajat és gázt használ. Ezt rúgta föl, ezt vette blokád alá Zelenszkij, itt hozott egy döntést, és ezzel elreteszelte az olcsó orosz olaj útját Magyarországra. Hogy miért pont most tette ezt, arról meglehet a véleményünk. Egy dolgot tudok mondani, hogy az igaz, hogy időnként zavarok lépnek föl, mint minden nagy műszaki létesítménynél a működés tekintetében. 22-szer lépett föl eddig zavar, mindig meg tudták oldani, hogy újraindítsák. Most, hogy a választásokhoz közeledünk, 23. alkalommal valahogy’ nem sikerül, és a delegációnkat, akiket oda akarunk küldeni, hogy közösen velük állapítsuk már meg a tényeket, azokat pedig nem engedik oda. Itt állunk most.

Az imént már utaltál rá, de ez van annyira fontos, hogy bontsuk ki minden szeletét. Van ez a tiszás Tarr Zoltán, szerintem mi fizetjük, mert ő az, aki mindig elmeséli, véletlenül elmondja az igazat. Ez az ember néhány nappal ezelőtt azt bírta mondani, hogy külön munkacsoport foglalkozik a Tiszánál azzal, hogyha megnyerik a választást, akkor mit csináljanak a Mollal, a vezetésével, és a tulajdonosi szerkezetét is hogyan alakítsák át. Lehet, hogy nekem vannak összeesküvés-elméleteim, de amiről eddig beszéltünk, és az, hogy a hatalomra ácsingózó, legnagyobb ellenzéki erő ma még közelében sincs a hatalomnak, és a Mollal kezd el foglalkozni, és annak is a tulajdonosi szerkezetével, én nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy itt megérkeztünk. Miért van ott Kapitány István és a Shell? Mit akarnak a Mol tulajdonosi szerkezetével? Hogy néz ki a Mol…

És a bankszektorban meg az Erste. Nincsenek itt csodák. Tehát mit akarok én mondani, vagy mit tudok itt mondani? Elnézést, hogyha illúzióromboló lennék, akár Neked, akár a nézők számára, de a nemzetközi politikának van egy ilyen arca. Ugye, mi a nemzetközi politikát ilyen értelmiségi módon szoktuk megfejteni. Ugye, egy ilyen tízmilliós ország léthelyzete indokolja is, hogy bonyolult hatásmechanizmusokat elemezzünk, hogy ha te ideállsz, én odamegyek, ha te itt tekered el, akkor ez történik. Szóval a külpolitikának van egy ilyen, szinte romantikusan magas intellektuális megközelítése, amikor meg akarjuk érteni. És talán nem baj, hogy van ilyen, mert talán ez a rétege is létezhet a külpolitikának. És persze van a hagyományos diplomáciai, államközi érintkezés világa is. De a törzse, a lényege a nemzetközi politikának a pénz. Ezt néha kereskedelemnek hívják, néha beruházásoknak, de a pénz. És az arról szól, hogy hogyan tudsz befolyást szerezni és a befolyásodon keresztül profitot szerezni. És ne legyen illúziónk: 2010-ben mi itt egy nagyon határozott, hogy ne mondjam, durva politikát vezettünk be. Ráadásul meg is hirdettük, mert a magyar nem bír magával, különösen, hogyha ilyen miniszterelnöke van, mint jómagam, én szeretem megmondani, szinte segítve mindenkit, hogy alkalmazkodhasson ahhoz, ami következik, hogy mit fogunk csinálni. És én megmondtam: az energiaszektor többsége visszajön magyar kézbe. Merthogy azt elvitték közben itt a Gyurcsányék alatt. A bankszektor legalább 50 százaléka magyar kézben kell, hogy legyen. A médiaszektor, mert az egy befolyásgyakorló szektor, legalább 50 százaléka magyar kézben kell, hogy legyen. Aztán a telekommunikációs rendszer egy nagy része, még oda nem értünk el, de annak nagy része magyar kézben kell legyen. És akartam ezt még a kiskereskedelem esetében is, a nemzetközi multiláncoknál, mert, ugye, ez egy mezőgazdasági ország, és ott fölözik le a gazdáknak meg a magyar élelmiszeriparnak a profitját, és ott nekünk befolyással kell rendelkeznünk. Tehát nem véletlenül tűztem ki ezeket a célokat, és az ötből hármat megvalósítottam, egynél úton vagyok, az ötödiknél elakadtam ebben a pillanatban, de most ezt tegyük félre. De háromnál, az energiaszektornál, a bankszektornál, médiaszektornál elértük, amit akartunk. Most ez azt jelenti, hogy itt befolyást, üzletrészeket, hatalmi, gazdasági pozíciókat csoportosítottunk át, hogy legyek udvarias: tőlük hozzánk. Nem vagyunk kommunisták, nem államosítottunk le semmit, tehát jogilag hibátlan és kivételesen szabályos módon vezényeltünk le mindent. Tehát úgy történt meg ezeknek a szektoroknak a tulajdonszerkezetváltozása, hatalmi átrendeződése, hogy az az európai normáknak megfeleljen, senki egy szót nem szólhatott, adtunk, vettünk, fizettünk, összevontunk, és rendben lett, megállapodtunk, és a végén rendbejöttünk. De ez nem jelenti azt, hogy őket boldoggá tettük ezzel, mert ők ezt mind nem akarták. És ők alig várják, hogy az én miniszterelnökségem a végére érjen, a nemzeti kormánynak vége legyen, és jöjjön egy olyan kormány, amellyel egy új megállapodást lehet kötni, hogy a pozícióikat egészben vagy részlegesen visszaszerezzék. Ráadásul ezt még színesíti az a dolog is, hogy nemcsak azt csináltuk, hogy itt a tulajdonszerkezetet átalakítottuk, ami a Molt is megerősítette, az OTP-t is, sorolhatnám tovább, hanem azt is csináltuk, hogy miután mi egy nemzeti alapon álló kormány vagyunk, az azt jelenti, hogy nemcsak a nemzetet, hanem a népet is szolgálni kell, ugye, mi ezekre a szektorokra kivetettünk olyan típusú adókat, amelyekből finanszírozzuk azokat a dolgokat, amelyeket egyébként Magyarországon korábban még soha nem láttunk, a nyugat-európai országok sem képesek rá, és kész rejtély mindenki számára, hogy honnan van rá pénz. A 13. havi nyugdíj visszaépítése, a 14. havi nyugdíj, az édesanyák életkorig való adómentessége, a 3 százalékos fix otthonteremtési hitel. Magyarországon tud ma egy fiatal a legolcsóbban saját otthonhoz jutni egész Európában, amikor nem vagyunk a leggazdagabbak, és mégis ez itt van. Ennek a megfejtése egyszerű. Egy kombinált, jól kigondolt, európai követelményeknek is eleget tevő adórendszerrel tizenöt év alatt 15 ezer milliárd forintot elvettünk, de én vállalom személyesen is, hogy elvontunk ezektől a szektoroktól, és odaadtuk az embereknek ilyen-olyan-amolyan célokra. Ezért van Magyarországon ma ezekben az ügyekben – családtámogatás, adómentesség, fiatalok támogatása, nyugdíjasok – vagyunk följebb annál, mint amit az ország primer gazdasági számai, GDP-növekedés és így tovább indokolnának, mert máshogy vannak elosztva a Magyarországon keletkező pénzügyi erőforrások, mint a többi nyugat-európai országban. Mondhatnám, itt népbarátabb módon van. Persze vigyázni kell, mert mindent nem lehet, mert akkor a gazdasági versenyképesség lezuhan, és az egész rendszer megáll, ez volt a szocializmus, de van egy határ, ameddig szabad elmenni. Ezt nem lehet körzővel meg vonalzóval kijelölni, de gógyival lehet. Tehát nézni kell mindig, mérni, és annyi terhet kell rájuk tenni és elvonni pénzt a közérdekre vagy az emberek érdekében, amennyi a versenyképességüket nem teszi tönkre, és tudnak újra profitot termelni. Tehát mi ezt a rendszert működtettük. Tehát egyfelől a nagy nemzetközi tőke veszített a nemzeti alapú tulajdonátrendezésen, majd veszített az adórendszeren. Alig várják, hogy megfojtsanak egy kanál vízben. Mosolyognak persze rám, de én látom, hogy alul szorongatják az asztal alatt a bicskát, hogy hogyan lehetne végre, ahogy ők mondják: egy piacbarát meg versenybarát meg versenysemleges – ahogy ők mondják –, kiszámítható kormányt kapni, hogy vissza tudják venni a pénzüket. Valójában minden választás Magyarországon, de talán máshol is hangsúlyosan a pénzről szól, és miután itt a nemzetközi kapcsolatoknak ebben a választásban külön jelentősége van, a nemzetközi politika pedig a pénz újraosztásának lehetőségéről szól, ezért ez megjelent a magyar választásban. Úgy tűnik, mintha külpolitika lenne, de valójában nem. Ez a legvéresebben belpolitikai, pénzügyi kérdés.

Igen.

Így tudom leírni a helyzetet.

Akkor viszont mondjuk ki: amikor azt mondják Tiszáék, hogy mi megőrizzük a rezsicsökkentést, majd rögtön utána azt mondják, hogy leválunk az olcsó orosz olajról, és már most bejelentik, hogy majd ők a Molt átrendezik, és majd jön helyette a Shell, akkor ez körülbelül ugyanaz, mint amikor Gyurcsány Ferenc elmondta az őszödi beszédet.

Rosszabb!

Rosszabb!

Rosszabb! Nehéz elképzelni, de ez rosszabb. Mert ezek a csávók vagy ezek az államférfi-jelöltek előre vannak megvéve. Szerintem Gyurcsány Ferenc miniszterelnök úr rossz üzleteket is kötött Magyarország számára, amikor például elfogadta a bankoknak azt a javaslatát, hogy a nemzeti alapon álló forintban nyújtott lakáshiteleket, amiket 2002-ben…

Cseréljük le devizahitelre…

…cseréljük le devizahitelre, amiért minimum részlegesen felelős. Akkor szerintem a bankárok számára hozott, különösen a nemzetközi bankok számára hozott egy olyan döntést, ami szerintem gonosz is volt, mert tudhatta előre, hogy milyen kockázattal jár, felelőtlen is volt, mert nem volt terve arra, hogy mi van akkor, hogyha beszakad az egész, mint ahogy be is szakadt. Tehát hozott ilyen döntéseket. De azért azt nem mondanám, hogy benne ült a nemzetközi nagy cégeknek a zsebében. Ezek a csávók, ezek a liberális csávók vagy államférfi-jelöltek nagy nemzetközi cégektől meg az Erste Banktól meg a londoni lobbicégektől jöttek, ők születetten ilyenek. Tehát én azt gondolom, hogy az, ami az országra várna kifosztás szempontjából, ha nem nemzeti kormány lenne, hanem egy ilyen brüsszeli, liberális, Tisza-féle kormány, az a szimpla kifosztása az országnak, és nemcsak makroszinten, hanem egyenként. Ennek az a vége aztán, hogy akkor át kell alakítani az adórendszert, akkor mégsem egykulcsos, hanem progresszív, mint ahogy ezt néha elkottyantják, és a családtámogatási rendszer is igazából igazságtalan, túl bőkezű, ahogy mondják…

A nyugdíj túl magas.

A nyugdíj túl magas, az édesanyának az adókedvezmény fölháborító. Tehát ezeket vegyük komolyan! Hogyha nem védjük meg magunkat, és én erre vállalkozom, tulajdonképpen, az én választási programom az, hogy ezzel szemben hajlandó is meg, azt hiszem, képes is vagyok megvédeni az embereket; ha nem védjük meg ezzel szemben magunkat és az országot, ki fogják fosztani, ki fogják zsebelni a magyar családokat. Ez a végső tétje a választásnak.

A minap volt egy hír úgy, mellékesen. A hír úgy szólt, ha jól emlékszem, Németországban a német rendőrség elkapott egy magyar autóst, akinél egymillió euró készpénz volt. Rögtön lekapcsolták, félreállították, most éppen vizsgálják, hogy honnan van. Ez, azt hiszem, érthető, de amikor Magyarországon áthalad egy autó, ahol szemeteszsákokba be van gyömöszölve néhány milliárd, továbbá 14-15 kiló arany, és mi megkérdezzük, hogy bocsika, álljunk már meg egy percre, ti kik vagytok, honnan hova viszitek, akkor nem is, most már ott tartunk, hogy terrorcselekménnyel próbálják meg megvádolni a szeretve tisztelt magyar kormányt emiatt. Mi ez? Mi volt ez a kis autócska?

Ráadásul még ha csak a pénzről lenne szó, azért az is szokatlan. Én kértem egy kimutatást arról, hogy Magyarországon a többi ország irányában milyen pénzmozgások szoktak történni, meg a magyar bankok, akik nemcsak Magyarországon működnek, mekkora készpénzforgalmat bonyolítanak ilyen módon, ezek nincsenek köszönőviszonyban egymással. És ez csak egy szállítmány. De még ennél is szemet szúróbb az, hogy mégiscsak tábornokok irányították az egészet, sőt személyesen kísérték. Ezt vizsgáljuk természetesen. Én az áthaladás szót nem használnám. Én azt tudom, hogy bejött ide, Magyarországra, és itt mozgatták. Hogy ki is akarták-e vinni, vagy leesett volna egy-egy köteg közben, vagy valahova hozták, ezeket most vizsgáljuk. De ennél van egy izgalmasabb dolog is, a következő hetekben biztos lesz erről szó. Nemcsak Nyugatról hoztak be ide, hanem Ukrajnából is, visszafele! Most ezeket is fölgöngyölítettük. Ukrajnából ki! Abból a csóró országból!

Állítólag, ha nem kapják meg az EU-s hitelt, akkor már fizetést se fognak tudni adni.

Szóval itt most meg kell vizsgálnunk a másik irányú összes pénzmozgást is, ami bejött Ukrajnából, és innen repülőn, így-úgy-amúgy kifele ment. Hova, kiknek, miért? Tehát itt egy alapos, átfogó, sok szempontú vizsgálat zajlik.

Ha már Ukrajna, és úgyis közeledünk a beszélgetésünk végéhez, de azért muszáj rákérdeznem. Földi Laci volt itt a vendégem vasárnap, és azt mondta, mikor ez szóba került, hogy olyan még csak-csak előfordult, hogy egy országból valaki életveszélyesen megfenyegeti egy másik ország vezetőjét. Uram bocsá’, ráadásul még annak a családját is. De ilyenkor, ha ilyen van, akkor abból az országból, ahonnan a fenyegetés jön, annak az országnak a hivatalos vezetése azonnal jelentkezik, és azt mondja, hogy elnézést, bocsánat, elhatárolódunk, semmi közünk hozzá. Fölhívott téged Zelenszkij, hogy bocs, bocs, Viktor, ezek nem mi vagyunk, ez nem az ukrán állam?

Nem, ő jár élen ebben. Tehát ő fenyegetett meg először, és a kutyáit is minden nap szabadjára engedi. Jó, de próbáltam ezt kezelni a Békemenet-beszédben is, hogy korábban kell fölkelni néhány száz évvel annak, aki egy ezeréves Magyarországot akar megfenyegetni. És távol áll tőlem minden patetizmus, meg sajnáltatni se akarom magam, mert tudtam, hogy mit vállalok, amikor miniszterelnök lettem, meg amikor ezeket a döntéseket, amiknek csak egy részéről beszéltünk itt, azokat meghoztam, de én Batthyány Lajos székében ülök minden kormányülésen, szóval onnan nézem a világot. Tehát nem vagyok fölkészületlen az ilyen helyzetekre. Nem esik jól. Van ennél jobb programja is az embernek, minthogy a neki címzett meg a családjának címzett fenyegetéseket mérlegelje, hogy mennyire kell őket komolyan venni. Tehát nem esik jól, de nem érdekes. Nem szabad, hogy befolyásoljon, és nem szabad, hogy az ember szívéig elérjen, és egy ilyen bizonytalan rezgést okozzon. Nem is használom a gyávaság szót, csak egy ilyen tutista, „biztosra kell menni” életérzés ne hatalmasodjon el rajtad, mert ha magyar vagy, és az országot kell vezetned, akkor ott mindig kell gógyi, bátorság, némi ravaszság, tehát a nálad nagyobbakat, erősebbeket azért csak túl kell gondolni valahogy, ügyesen meg kell kerülni, ha már szkanderban nem is tudod lenyomni, ott, ahol érdekeid vannak, annak valahogy’ csak érvényt kell szerezni, és ehhez kell egy fitt lelkialkat. Ha meg vagy fenyegetve, és hiszel a fenyegetéseknek, és tartasz tőlük, akkor ezt elveszíted. És abban a pillanatban csak egy szokásos diplomáciai szereplő leszel, és nem tudsz kihasználni lehetőségeket Magyarország számára, ahhoz pedig kell, hogy lelkileg és érzelmileg is meg intellektuálisan fitt legyél. Mi ebből élünk. 2010 óta, most nem akarom itt megírni a saját kormányzásunk történetét, de rengeteg történetem van, hogy hogyan ragadtunk meg bizonyos pillanatokat, amivel részben nagyon sok pénzt kerestünk Magyarország számára, fontos gazdasági pozíciókat fogtunk meg, vagy maradtunk ki bajból, hogy csak a migrációt meg a kerítésépítést hozzam, ahol óriási nyomás mellett kellett kisiklanom azokból a szorításokból, ahol a markok egyébként már közeledtek hozzám, hogy betoljanak bennünket is a migránsbarát országoknak a táborába. Tehát amit mondani akartam ezzel, az, hogy ezek a fenyegetések nem szabad, hogy személyes üggyé váljanak, nem szabad, hogy személyes félelemhez vezessenek, ezt félre kell tolni, és végezni kell a munkát. Akinek meg az a dolga, mert vannak Magyarországon biztonsági szervezetek, akik egyébként az ország vezetőjének a biztonságát garantáljak, azokmeg tegyék a dolgukat szépen, csöndben, mindenfajta föltűnés nélkül, de amit meg kell tenni, azt tegyék meg, hogy én, mi, mindannyian nyugodtan tudjunk dolgozni.

Két kérdésem van még a végére, Miniszterelnök úr. Az egyik: 38 éve alapítottuk ezt a Fideszt. Nem tudom, Te hogy’ vagy vele, én tele voltam illúzióval.

Milyen jó ötlet volt!

Milyen jó ötlet volt, de tele voltam illúzióval a Nyugattal kapcsolatban. Eltelt 38 év, az illúzióim jelentős része elszállt az ablakon. Most körülnézek így hirtelen. Brüsszel minden létező módon zsarol minket, fenyeget minket, nem adják oda a pénzünket mondvacsinált okokra hivatkozva, számonkérik rajtunk a jogállamiságot 0-24-ben, miközben magasról tesznek az uniós Alapszerződésre és minden jogra. Nyugtass meg, hogy van még értelme nekünk tagja lenni ennek az uniónak.

Nem akarok hamis illúziókat kelteni itt, és nem akarom azt mondani, hogy egy magabiztos igen a válaszom erre, hanem inkább egy tétova igen, de még igen. Mert mivel állunk szemben? Ugye, van az illúzió, amiről beszéltél. De hát honnan és mi más gondolhattunk volna Európáról, mint azt, amit a könyveinkből olvastunk? Meg amikor kiszabadultunk, ugye, háromévente egyszer lehetett a komcsi időkben is Nyugatra menni, és egy mentafagyit rendeltél Bécs egyik utcasarkán, és ott volt a szabad világ, mégis mit kellett volna gondolnunk, ha nem azt, hogy hát ez mennyivel jobb, mint az, ahol mi vagyunk, és hogy hát ilyen kéne nekünk is? Azt akkor még nem láthattuk, hogy egész Európa – és lehet, hogy akkor még nem is volt, csak később vált azzá – olyan, mint a vágott virág. Pompázatos, színes, ott van a vázában. Lehet, hogy még szórnak bele valami sót, hogy még ott néhány napig szép legyen, de már semmi köze ahhoz a talajhoz, amiből szárba szökött. És ilyen értelemben mi nem vettük észre, nem tudtuk, hogy ez cserepes virág vagy vágott virág. És mostanra úgy tűnik, hogy inkább az utóbbi. Van ez a problémánk. A második dolog, hogy maga sem tudja Európa, hogy mit gondoljon saját magáról. Tehát nemcsak az okozza az én bizonytalanságomat, hogy jól látom-e őket, hogy intellektuálisan jól mérem-e föl, ami a szemem előtt van, hanem amikor próbálom megtudni tőlük, hogy ők mit gondolnak magukról, akkor nem jön értelmes válasz, mert ők is elbizonytalanodtak. Nem világos, hogy mi Európa hivatása. Volt Európának hivatása, sőt küldetése, és volt oka, hogy büszke legyen saját magára. Európa nélkül a világ ma nem tartana ott, ahol. Fantasztikus dolgokat csináltunk meg, 1945-ig mi is, tehát a komcsi időkig mi is benne vagyunk, a szovjet megszállásig mi is benne voltunk ebben, ez a mi sikerünk is, ami Európa. Csak közben a világ megváltozott, és Európa valahogy’ ebből a versenyből, ebből a modern korból kiesett, és keresgéli saját magát. És most még csak ott tart, hogy a sebeit nyalogatja. Tehát amikor én beszélek európai vezetőkkel, most neveket nem fogok mondani, akik elég kifinomultak intellektuálisan, hogy érzékeljék ezt a problémát, mert nem mindenki érzi, vannak ilyen propagandista alakok is, de akik érzékelik ezt, azokon a zavarodottságot, sőt talán inkább a sértettséget érzem. Tehát hogyan lehet úgy semmibe venni Európát meg a nagy európai nemzeteket, mint ahogy ez most történik? És nem érti. Körülnéz, hogy de hát mi voltunk a legnagyobbak, a legerősebbek, a leggazdagabbak, a legokosabbak, a legszebbek, és most mindenki elmegy mellettünk, és ránk se…

Hederít.

…hederít. És ennek a földolgozása zajlik most. Tehát ezért van az, hogy elmennek a világba az európai vezetők, ide-oda-amoda, olyan helyekre, ahol a fejlődés tízszer dinamikusabb, mint az ő világukban, mint itt, Európában, és ott kioktatják őket. Azok szegények néznek rájuk, hogy ember, te most jöttél onnan, amit már mi nem is tartunk számon, mint a jövő fontos szereplője. Onnan idejössz, abból a bajból, egy múzeumból, és idejössz a jövőben sikeres országokat oktatgatni valamiről? Hogy hogy’ kell a világot elgondolni meg berendezni? És akkor kinevetik őket. Tehát ez az egész furcsa, faramuci, gyakran megalázó helyzet ma mindennapos élmény az Európai Uniónak meg az európai országok számára. A kérdés az, hogy van-e értelme egy ilyen közösséghez tartozni? Először is erre van két válaszunk. Az első, hogy hova tartozol, az földrajzilag meghatározott. Nem tartozhatunk Új-Zélandhoz, merthogy Magyarország ott van, ahol, egy ország nem tudja megváltoztatni a házszámát, egy. Tehát ez a mienk. A második, hogy azért van egy közös történelmi gyökérzetünk. Van egy elgondolásom arról, hogy miért különbözünk a nyugatiaktól, de oly’ sok mindenben hasonlítunk is rájuk, és abban értékes közös szellemi örökség is van. Azt nem dobhatjuk ki, nem fordíthatunk neki hátat. Tehát nekünk az okozna boldogságot, ha együtt gyógyíthatnánk meg ezt a kontinenst. Csak ők egyelőre még a betegségüket sem akarják elismerni. Nem lehet valakit meggyógyítani, hogyha azt állítja magáról, hogy makkegészséges, és oktatgatja a nála két súlycsoporttal följebb lévő izompacsirtákat. Tehát kell egy kis idő, amíg lenyugszanak, amíg szembe mernek nézni a valósággal, kialakítanak érzést először, megbarátkoznak vele, kialakítanak néhány gondolatot arról, hogy akkor egy ilyen helyzetben mit kell tenni. És ahhoz lehetne társulni, arról lehetne beszélni. De nincsenek ebben az állapotban. Szellemi értelemben, történelmi tudat szempontjából mi, közép-európaiak, nemcsak a magyarok, a közép-európaiak sokkal inkább fittek vagyunk, mint ők. Tehát mit tudunk velük kezdeni? Hogy van-e még értelme velük valamit kezdeni, hozzájuk tartozni, együttműködni, erre most még nincsen válasz. A szívemben van egy válasz, hogy jó lenne, ha lenne.

Utolsó kérdés, és kérlek, hogy segíts. Térjünk vissza az egész beszélgetésünk elejére. Más a leányzó fekvése. Én ezt onnan is látom, nemrégiben volt Romániában egy választás, ahol győzött valaki, aki nem tetszett Brüsszelnek, és Brüsszel bejelentette, hogy a választás érvénytelen, mert orosz befolyásolás történt. Elkezdték felépíteni idehaza azt a narratívát, hogy itt vannak az oroszok. Az oroszok már a spájzban vannak, és itt befolyásolják a 12-ei magyar választásokat. Ez számomra két dolgot üzen. Egy: ők is érzik, hogy más a leányzó fekvése. Kettő: megnyerjük a választást, Te el tudod képzelni, hogy Ursula von der Leyen másnap azt fogja mondani, 13-án, hogy érvénytelen volt a választás, mert orosz befolyásolás történt?

Az orosz befolyásolás nevű történet szánalmas. Már Amerikában is az volt nekem, hiszen Trumpot, Trump elnök urat minden választáson szurkálták az oldalát, ezzel dögönyözték. De, ugye, a kibervilágban élünk, ha jól tudom, a csalás valami kiber dolog lenne, ilyen ködös valami. Na, de annak nem az a lényege, hogy nem kell odamenni, ahol a hatást kiváltod, hanem otthonról is lehet. Tehát miért kéne ide bejönnie bárkinek is? Na, mindegy is! Ráadásul nem is tudunk ilyenekről. Harmadrészt pedig mi azok vagyunk, akik haza szoktuk őket küldeni, nem pedig behívni, azért álljon meg a menet! No, tehát ez egy mese, ezt tegyük félre, abból is a silány fajta. A csalás narratíva. Ezzel mindig próbálkoztak. Tehát én emlékszem rá, 2010 óta, most hívjuk baloldalnak vagy brüsszeli oldalnak, az mindig fölkészült arra, hogyha nem ő nyer, akkor legyen egy második kártya a kezében, hogy „hiszen csalás történt.” Csak olyan nagyon nyertünk mindig, hogy nem lehetett ezzel előhozakodni. Kétharmados választási győzelemnél azt mondani, hogy de hiszen elcsalták a választást, az komolytalan lett volna, bár volt néhány ilyen hang, de nem volt komoly. Most persze én 3 millió szavazatra hajtok, meg megyek, és szeretném, ha kétharmad lenne, de ez kisebb esélyűnek látszik, mint korábban. Talán ennyit mondhatunk. Még ha a győzelemben nagyon erősen hiszek is, azért a kétharmad most nehéz. Tehát volt egy Németh Miklós nevű gerelyhajítónk, az is dobott egyszer akkorát, hogy kiszakadt a világrekord, tehát ezt se zárjuk ki. De valóban, most politikailag ésszerűbbnek tűnik az ő oldalukról építeni ezt a narratívát, de én nem erre számolok. Én arra számolok, hogy egy magabiztos győzelmet aratunk, ezért még nagyon sokat kell dolgozni, nagyon sok emberrel kell találkozni, nagyon sok emberrel kell értelmesen beszélni, nagyon sok embernek a bizonytalanságát, kétségeit kell eloszlatnunk, ezért is megyek mindjárt Egerbe, hogy ezt megtegyem. És utána mindenki meg fog velünk egyezni. A barátaink boldogok lesznek, az ellenfeleink pedig meg fognak velünk egyezni. Most egy-egy foguk tört ki az elmúlt tíz-egynéhány évben, most az egész fogsoruk ki fog esni. Tehát beleharapni Magyarországba, beleharapni ebbe a kormányba, ebből ők csak rosszul jöttek ki. Vegyük végig! 2010 után mi berendeztünk egy más gazdaságot, a mienk működik, az övék nem. Hiába mondják, meg zsonglőrködnek az ilyen makrogazdasági számokkal, ha megnézem az otthonteremtést, a családtámogatást, a 11 százalékos minimálbér-emelést, tehát a mienk, lehet, hogy ők gazdagabbak még, de a mienknek a logikája működőképesebbnek tűnik, mint az övék. Ez egy jobb modell, a magyar modell jobb, mint a brüsszeli modell. Akkor itt volt a migráció kérdése. Megint összekülönböztünk, durváskodtak, zsaroltak, minden volt. Ma verik a fejüket a falba, hogy nem azt csinálták, amit mi. És ugyan még büntetnek bennünket, de ennek a heve, a tüze már nem az, ami volt. És aztán itt van a háború kérdése, ahol ugyanez be fog következni. Tehát én azt gondolom, mert az európai közvélemény azt nem fogja elfogadni, hogy miközben otthon córesz van, gyárakat kell bezárni, nincs pénz, aközben milliárdokat küldenek nyakló nélkül Ukrajnába, ezt nem lehet akármeddig folytatni. Tehát én azt hiszem, hogy egy olyan helyzetben találjuk magunkat az áprilisi választások után, amikor az európai kritikusaink, versenytársaink vagy ellenfeleink arra a következtetésre fognak jutni, hogy jobb lenne a magyarokkal valahogy’ megegyezni. És én nem vagyok semmi jónak az elrontója.

Miniszterelnök úr, köszönöm, hogy itt voltál! Fel, győzelemre!

Köszönöm a lehetőséget! Hajrá, magyarok!Hajrá! Önöknek köszönjük a megtisztelő figyelmet! Találkozunk vasárnap! Minden jót, viszontlátásra!