Orbán Viktor interjúja a Patrióta YouTube-csatornáján

Bohár Dániel: Köszöntöm a Patrióta stúdiójában Orbán Viktor miniszterelnököt. Köszönjük, hogy elfogadta a meghívásunkat!

Jó estét kívánok!

Alig néhány nappal ezelőtt, Budapesttől kevesebb, mint 200 kilométerre egy politikai merényletet követtek el Robert Fico szlovák kormányfővel szemben. Mire gondolt először, amikor meghallotta a hírt?

Hogy meghalt-e, vagy sem. Mert, ugye, a magyar nyelv jó, de a fordításokkal mindig baj van. Tehát ha rálőttek, meglőtték, lelőtték…

Mást jelent.

Mást jelent. Tehát az első ez volt, hogy túlélte-e vajon, mégiscsak barátinak nevezhető viszonyban vagyunk. Az első dolog, hogy szíven ütött, és gondoltam, hogy csak meg ne haljon. A második az volt, hogy jó nagy bajban vagyok, mert most akkor Brüsszelben a következő alkalmakkor egyedül maradok, ha háborúról meg még néhány, egyébként fontos kérdésről van szó, mert a szlovák miniszterelnök nemcsak egyet szokott velünk érteni, hanem ezt képviselni is szokta. A harmadik meg az volt, hogy mindjárt jönni fog Hajdu tábornok úr, és rám erőltet mindenfajta extra biztonsági szabályokat, amiket utálok, és még valahogyan ki kell bújnom alóluk. Ez a három gondolat jött egymás után.

Megtörtént egyébként a harmadik?

Mindegyik.

Mindegyik megtörtént akkor. A politikai merényletek mellett az elmúlt évtizedekben nem használatos kifejezés is velünk van, a mindennapjaink részévé vált: atomfegyverek, atomháború, atomcsapás. Macron elnök beszélt hasonlókról, de aztán idézhetném a lengyel elnököt, de akár a svéd miniszterelnököt is. Ön személyesen ismeri ezeket az embereket, akik most a mai napokban is atomfegyverekről, atomfegyverek bevetéséről beszélnek. Ön szerint Hirosima után van olyan ember, aki ezt komolyan gondolja?

Van. Természetesen van, mert közben a technológia is fejlődött, és a mi szemünk előtt, most, ahogy Ön is ezt mondta, hogy atombomba, akkor megjelenik a gombafelhő, Hirosima meg Nagaszaki, de közben a nukleáris technológia megjelent egyszerűbb formában is. Volt egy vita, hogy talán a britek vagy az amerikaiak valahogy nukleáris dúsításon átesett eszközöket adtak, lőszereket alapvetően az ukránoknak. Aztán itt vannak az úgynevezett harctéri vagy taktikai atomfegyverek, amelyekkel – nem ezek a hatalmas, nagy, nem tudom, hány mega erejű bombák, hanem – kifejezetten a harctéren harcoló egységeket lehet a többi eszközhöz képest hatékonyabban megsemmisíteni, és persze itt vannak ezek a hatalmas rakéták, a kicsik is meg az interballisztikus, nagy rakéták is, amelyekkel Hirosimát sokszorosan meghaladó erejű atombombákat, tölteteket lehet célba juttatni. Tehát szerintem az európai politikusok, amikor erről beszélnek, akkor leginkább taktikai, elrettentő eszközként gondolnak az atombombára, és nem olyanra, amit ténylegesen be kell vetni. De a probléma az, hogy senki sem gondolta a II. világháborúban sem, hogy majd be kell vetni, vagy be fogják vetni az amerikaiak. Meg általában a háborúk elején nem azt szokták gondolni, amit a közepén meg a végén gondolnak. És az elején még nagyon civilizáltan azt szokták gondolni, hogy bizonyos dolgok persze nem történhetnek meg akkor sem, hogyha egyébként durva lesz a helyzet a frontvonalon, aztán minden megtörténik, a lehető legrosszabb forgatókönyvek valósulnak meg. Szerintem ennek a lehetőségnek nincsenek tudatában azok, akik ezeket mondják.

Pont ezért, tehát hogyha beszélnek, ahogy Ön is fogalmazott, ha már beszélnek róla, az már rég rossz előjel.

Hát hogyne! Vannak szavak, amelyek egyre-másra tűnnek föl, lassan közhasználatúvá válnak, és riasztóak önmagukban is. Tehát, mondjuk az, hogy Ukrajna–NATO-misszió, NATO-misszió Ukrajnában; ettől föláll a szőr az ember hátán. Aztán itt vannak a taktikai atomfegyverek. Aztán a dúsított eljárással fölturbózott lőszerek. Aztán a világháború maga. Aztán katonákat kéne küldeni egy védelmi szövetség nevében, mint a NATO egy a védelmi szövetség területén kívül eső területekre, egy másik ország vagy két másik ország között zajló háborúba. Ezek rémisztő dolgok, csak kezdünk hozzászokni. Én most a kialakult helyzet miatt olvasgatom az I. és II. világháború előhangját jelentő naplókat, visszaemlékezéseket. Vannak köztük nagyon őszinték is, hogy hogyan volt háborús hangulatban egy egész kontinens, egy egész ország, maguk az emberek is, de a politikai vezetők is milyen felelőtlenül és átgondoltság nélkül ígérték azt, hogy ez gyorsan befejeződik, ez limitált lesz, és így tovább, és így tovább, mert hát egyetlen világháború sem kezdődött úgy, hogy kiálltak a vezetők, és proklamálták, hogy mostantól pedig világháború lesz. Tehát nem így kezdődik. Érdemes ezt megtenni. Valahogy az ezzel kapcsolatos rezisztencia a nyugatiak fejében kevésbé erős, mint a mienkben. Nem tudom, mi az oka, sokat gondolkodom ezen. Talán az, hogy ők szoktak is nyerni ilyen háborúkat. Ők a győztes oldalon voltak. Van, aki két világháborúban is. Mi mind a két alkalommal a vesztes oldalon voltunk, ezért a mi reflexeink mások. És mi szerintem közelebb vagyunk a háború valóságához. Mert a háború valósága szörnyű. Tehát lehet okosakat mondani stratégiai elrettentésről, de amikor a háború kitör, ott kezek, lábak, fejek hiányoznak, ott asszonyok maradnak özvegyen, ott gyerekek lesznek árvák. Rossz esetben – most Ukrajnában ilyen eset van – egész nemzedékek esnek ki egy nemzetnek az életéből, olyan élőerő-veszteség van, amit lehet, hogy egy nemzet ki se tud heverni. Szerintem mi is szenvedünk még mindig az I. világháborús veszteségeinktől. Tehát az iszonyata a háborúnak itt, Magyarországon a mi számunkra azonnal beugrik: a bombatölcsérek Pesten, a lebombázott város, és úgy látom, mintha Nyugaton ez a reflex, hogy azonnal beugranak ezek a riasztó személyes élményeket, mármint a családok személyes élményeit tartalmazó képek, mintha nem lenne ilyen automatikus.

Sőt, szerintem a legtöbb magyar ember fejében ott motoszkál ez a kérdés, amit én most fel is tennék Önnek. Mit gondol arról, ezek a folyamatok, amikről most is beszéltünk, vezethetnek a harmadik világháborúhoz?

Benne vagyunk egy olyan folyamatban, amiről lehet, hogy tíz év múlva azt fogják mondani, hogy ez már a harmadik világháború előeseményeihez vagy kezdeti eseményeihez tartozott. Tehát mikor az I. világháború elkezdődött, akkor valami olyasmit mondtak, hogy ez a harmadik Balkán-háború. Vagy amikor a németek lerohanták Lengyelországot, akkor Danzig-konfliktus, aztán Molotov–Ribbentrop-paktum, de nem gondolták, hogy ebből egy világméretű, tízmillió-szám áldozatokat szedő háború kerekedik ki. De amikor most a történészek megírják ezeknek a háborúknak a történetét, akkor ezekkel a kezdőlépésekkel írják meg a könyveiket. Tehát nem zárható ki, hogyha a dolgok rosszra fordulnak, és nem tudjuk megfékezni a Brüsszelben kialakult háborús pszichózist, az örvényből nem tudjuk kiragadni az európai politikát, ebből a háborús örvényből, akkor lehet, hogy úgy írják majd meg ezeknek az éveknek is a történetét, mint egy nagy európai világháború első egy-két évének epizódjait.

Ön is már említette, hogy a háború akár Ukrajna esetében nemzedékeket tud megnyomorítani, kitörölni a történelem forgásából, de aztán van a háborúnak egy gazdasági vetülete is. Hoztam néhány gazdasági adatot, például az Egyesült Államok GDP-je az elmúlt évben 2,5 százalékkal nőtt, az orosz pedig 3,6 százalékkal bővült, eközben a német gazdaság teljesítménye 0,3 százalékkal csökkent. Ha visszaemlékszem, amikor kitört a háború, és az európai vezetők beszéltek arról, hogy majd a szankciók térdre kényszerítenek itt mindenkit, de leginkább az oroszokat, hát nem ez volt az ígéret. Mi lesz így Európával? Ki ezért az egészért a felelős?

Na, hogyha a gazdasági terhekről beszélünk, az Európai Unió országai eddig beletettek ebbe a háborúba körülbelül 100 milliárd eurót, az Egyesült Államok szerintem nem maradt le ettől, akkor nagyjából 200 milliárd eurónál vagyunk. És az európai gazdaság esetében a meg nem történt gazdasági fejlődést is a háborús veszteségekhez érdemes számolni, ami nyilván még kitesz másik néhány százmilliárdot. Tehát iszonyatos veszteségeket szenvedünk el már most. Egyébként az emberek nem tudják, de már ők is fizetnek a háborúért, mert ha bemegy az ember a boltba, és megnézi az árakat, akkor látja, hogy ezek furcsa árak. Békeidőben nem ilyen árak szoktak lenni. Itt valami történt, és ez a valami a háború. Mert abban a pillanatban, ahogy egy háborús légkörbe kerül a gazdaság, mint ahogy az egész európai gazdaság ma ebben a légkörben él, akkor először fölmennek a hitelkamatok, aztán az energiaárak, aztán a szállítási költségek, aztán a cégek biztosítása érdekében letett összegek, aztán a vállalkozók óvatossá válnak, mert most nem a fejlesztések ideje van, és már-már minden hajtja fölfele az árakat, és már ezt Ön, én, mindannyian megfizetjük. Tehát mi már benne vagyunk a háború finanszírozásában, még Magyarország is, amely az egyetlen ország, amely mindent megtesz, hogy kimaradjon ebből a háborúból, mert mindenki más befele mászik, mi kifele jövünk. Nekem az elejétől fogva ez az egész dolog nem tetszett. Most nemcsak azért, mert a háború nem tetszik az embernek általában. És lehetett azért gondolni, hogy két szláv nép, ha komolyan beleáll egy háborúba, két katonanemzetről van szó, annak azért lesz súlya. És most persze senkiről nem tudjuk elhinni, hogy igazat mond, ezért a hivatalosan közzétett áldozatok száma sem hihető el, de ahogy mi kalkulálunk, vagy a mi szolgálataink kalkulálnak, az úgy fest, hogy valahol az áldozatok száma az 500 ezer és az egymillió között van. Már most! Úgyhogy még csak két szláv ország háborúzik, még nem Európa. Ha lesz időnk, beszélhetünk esetleg arról is, hogy a világháborúk milyen demográfiai hatást gyakoroltak a kontinensünkre meg Magyarországra is, és ennek mind a mai napig hogyan fizetjük az árát a hiányzó gyermekek formájában. De visszatérve a dolgok kezdetére, hogy nekem miért nem tetszett az egész az elejétől kezdve a háború szörnyűségén túl. Azért, mert a politikában a logikus okfejtés nehéz döntések előtt elvárható. És nagy lelkesen ismertették azt a stratégiát, hogy akkor az ukránok készen állnak arra, hogy harcoljanak, mi pedig adunk majd pénzt, meg adunk hozzá fegyvert. Ez a stratégia lényege. Hogy honnan jön ez a stratégia, erről is érdemes beszélni, mert ezt már Soros György 1993-ban megírta, de ezt most tegyük félre. Nekem nem az volt a bajom, hogy Soros György megírta, hanem az volt a bajom, hogy na jó, ha ez a stratégia, akkor – kérdeztem – mégis Önök szerint mennyi fegyverre és mennyi pénzre lesz szükség ahhoz, hogy azt a célt elérjük, hogy az oroszokat kiszorítsuk onnan úgy, hogy közben az oroszok ezt nem tétlenül nézik, hanem ők is termelnek, tehát dobnak be ide fegyvereket, és tesznek be pénzt? Mégis mi a nagyságrendje annak a pénznek és annak a fegyvermennyiségnek, amivel a stratégiánk szerinti győzelmet el lehet érni? És erre az a válasz volt, hogy: Putyin nem győzhet. Mondom, ember, ezt értem! Mi a szám? Mégis hány százmilliárd euróról beszélünk és mennyi fegyverről? Mert egy stratégiának, még ha nem is lehet egy háború részleteit megtervezni, de egy háborús stratégiának mégiscsak ésszerű megfontolásokon kell nyugodnia. És ez azóta se volt. És ezt a kérdést mindig fölteszem, minden negyedévben egyszer megkérdezem, hogy van-e már kalkuláció arra nézvést, különösen most, hogy az oroszok sikeresen átállították magukat egy hadigazdaságra, és termelik a fegyvereket, és van pénzük, és van növekedésük, mert egyáltalán nem szorultak ki a világ energiapiacáról, csak bonyolultabban jutnak oda, mégis, ennek fényében most akkor mennyi lesz ennek a vége? És nincs válasz.

Miért nincs válasz?

Mert ők maguk sem tudják.

Tehát akkor ez egy feneketlen kút.

Úgy sodródik bele Európa egy háborúba, hogy az általa kitűzött katonai cél eléréséhez szükséges költségekről és eszközökről nagyságrendi becslése sincs. Ennél felelőtlenebb dolgot még életemben nem láttam.

Nagyon érdekes volt a felvetése, amit mondott, beszéljünk róla. A társadalmakat egy ilyen háború hogyan tud kettétörni?

Az I. és a II. világháborúban – ha a tanulmányaimat pontosan idézem föl – Európában elvesztettünk ötven-egynéhány, talán 57 millió embert, és mi, magyarok is 1,5 millió fölött vagyunk a két háború áldozatainak számát tekintve. Javarészben, túlnyomó többségében fiatal, már családos vagy már majdnem családos emberekről beszélünk. Tehát Magyarország is elvesztett az elmúlt száz-egynéhány évben, száz évben, elvesztett 1,5 millió fiatal férfit. Ők mind hiányoznak, meg a gyerekeik meg az unokáik mind hiányoznak. Ha ők meglettek volna, és normális családi életet tudtak volna élni, akkor Magyarországnak ma nem lennének demográfiai problémái. És szerintem nem lenne Európának sem ilyen baja, mert az 57 millió nagyszülő és szülő magas szám. És akkor az egész migráció ügy, hogy itt van egy üres tér, ahová át lehet jönni a Földközi-tenger másik oldaláról illegális migránsként, és be lehet lakni, hiszen nincsenek ezek a fehér keresztények itt elegen úgysem, ez mind nem létezne, ez a probléma. Ezeket mi a háborúban veszítettük el. Mert persze a háború Európában nemzetek közötti összeütközés elsősorban. Tudjuk, hogy ki-ki antant, és így tovább, tudjuk, szövetséges centrális hatalmak, szóval értjük, hogy miről van szó, központi hatalmak, de valójában, ha e fölé tekintünk, egy magasabb horizonton nézzük ezt, akkor minden európai háború egyúttal európai polgárháború is, ahol egymást irtjuk, szemben más civilizációkkal, ahol nincs ilyen háború, vagy nem irtják ilyen mértékben egymást, és ezért az ő számuk és arányuk a glóbuszon nő, a mienk meg a háború következtében megreked. Tehát a háborúk hoznak egy nagyon súlyos hétköznapi gazdasági megterhelést mindannyiunknak, az odaveszett családok miatt fájdalmat, szörnyűségeket a családoknak, ahonnan a fiatalok elmentek katonának, és történelmi horizonton pedig leértékelik azt, amit fehér keresztény európai civilizációnak nevezünk, mert elfogy belőle az erő, mert az erő mégiscsak az emberekből jön, nem a technológiából. Tehát ezért nekünk, európai vezetőknek az első reflexünk minden háború esetében, mert konfliktusok persze mindig kitörhetnek, az kellene, hogy legyen, hogy nem szabad eszkalálni, nem terjedhet tovább, meg kell fékezni, kudarcnak kell minősíteni minden fegyveres konfliktust. Azt kell mondani, mi, politikusok kudarcot vallottunk, hiszen a diplomaták kiadták a kezükből az események irányítását. Nem a katonáknak kellene eldönteni a jövőt, hanem a választott vezetőknek, diplomatáknak. És ha meg mégis kitört a konfliktus: izolálni, elszigetelni, lezárni, limitálni, tárgyalni azonnal! Nem pedig beleugrani, nemzetközivé tenni, mögé állni és fölnagyítani, hogy aztán a végén odajussunk, hogy a világháború szélén egyensúlyozik a nyugati világ, ahogyan ezt most tesszük.

Hogyha már itt tartunk, arról mi a véleménye, hogy több nyugat-európai országban, Németországban is a sorkatonaság visszaállításáról beszélnek, fiatalokat sorozhatnak be? Tehát megint ott tarthatunk, mint itt az előbb említett történelmi példák, mint az I. és a II. világháború?

Két különböző dologról is szólnak a hírek. Az első maga a sorkatonai szolgálat, amiről mindig lehet gondolkodni. Most, miután béke volt Európában, mindannyian azt gondoltuk, hogy nincs szükség sorkatonai szolgálatra. Profi hadseregek egy NATO-köteléken belül ezt a munkát, ami egyébként egy szép, nehéz, kockázatos, emberéleteket kockáztató feladat, megvédeni a hazát, fegyverben lenni, gyakorlatozni, készen állni, másképpen élni, mint az ország többi része, mert a katona nem egyenruhás munkavállaló, hanem harcos, potenciális vagy tényleges harcos, aki erre készül, szóval lesznek emberek, akik erre vállalkoznak, ez szerintem ráadásul a nemzetek jobbik része, ők elszánt, komoly emberek, és a többiek így megússzák, megúszhatják a sorkatonai szolgálatot. Most itt tartunk ebben a pillanatban. Ezt majd meglátjuk, hogy hogyan alakul, hogy Európában lesz-e újra sorkatonasági hullám, vagy nem lesz. Jó lenne kitartani a mostani állapotok mellett, és profi hadsereggel megoldani, amit kell, és biztatni a fiatalokat, hogy ilyen egy-két hónapos kiképzéseken, tartalékos kiképzéseken azért vegyenek részt, hogy egy fegyvert össze tudjanak rakni, szét tudják szedni, magukat meg tudják védeni. Szóval van néhány alapismeret, amit szerintem sorkatonaság nélkül is át lehet adni a fiataloknak, a „Honvédelem” című tárgyat oktatni kell az iskolában. Szóval ez egy átlátható és kezelhető kérdéskör. Amitől azonban herótot, vagy nem tudom, hogy kell ezt mondani, kiveri a víz az embert, herótot kap, az, amikor azt mondja ez a Weber nevű, derék néppárti politikus, hogy akkor európai sorozás kell. Ja, hogy majd te, barátom, Németországból vagy Brüsszelből megmondod a magyar családoknak, hogy akkor a fiaikat adják be valami kötelező sorozásos európai hadseregbe, és majd ti megmondjátok, hogy hova kell menni, hát Voronyezsnél emlékszünk arra, hogy amikor ti, kedves német barátaink megmondtátok, hogy hova menjünk, akkor nem a magyar csapatok értékének megóvása volt az első szempont. Tehát mi nem akarjuk, hogy valaki más dönthessen a mi katonakorú fiataljainknak a bevetéséről, ide-oda vezényléséről. És ő erről beszél, egy összeurópai hadseregről, amelybe kötelező besorozás van. Na, hát ezt nem! Ezt felejtsük el! Őrült ötletek egyik példánya.

Milyen mozgásterünk van ebben a nem túl rózsás európai helyzetben nekünk, magyaroknak?

Ki kell maradni! Két világháború volt. Úgy kezdtük mind a kettőt, komoly emberek álltak az ország élén, nagyon komoly emberek álltak az ország élén, hogy ki akartunk maradni, mert a magyar nemzeti érdek ez volt. Tisza István még azt is világossá tette, hogyha belemegyünk a háborúba, és ott nem nyerünk, akkor a történelmi Magyarország szétesik, ezért nekünk nem szabad belemenni a háborúba. És a bécsi haditanácsban végig ezt az álláspontot képviselte egész addig, amíg le nem nyomták. Eljött a pillanat, és belepréselték az akkori magyar kormányt az I. világháborúba. Horthy Miklós is ki akart maradni a világháborúból, intaktan akarta megőrizni a magyar hadsereget, és semmiképpen nem akart alárendelt szerepben, semmilyen háborús helyzetbe kerülni, de a végén a németek mégis belenyomták Magyarországot a háborúba. De az a kérdés, hogy a mi nemzedékünk, ha ilyen helyzetbe kerül, jobb lesz-e náluk? Jobban tud-e teljesíteni? Ki tudunk-e maradni? És ez óriási nehézségeket okoz. Tehát én átérzem a régi nagy öregeknek az összes dilemmáját meg fájdalmát, mert látom én is, érzem a kezeket a vállamon meg a hátamon, ahogy tolnak bele, lefele, előre, mint Magyarország miniszterelnökét a háború felé. Minden alkalommal! És ott ellen kell állni. Meglátjuk, mire leszünk képesek. Most nem akarok direkt kampányba belemenni, de minél stabilabb a magyar kormány, minél egyértelműbb a magyar emberek álláspontja a háború és béke ügyében a béke oldalán, minél inkább van min megvetni a lábamat, vagy nekivetni a hátamat, annál több esélyem van arra, hogy kívül tudjuk tartani az országot a háborúból.

És amikor Brüsszelben csatázik ugyanebben a témakörben, akkor ezt a nyomást meg ezt a mozgásteret hogy’ lehet a lehető legjobban kijátszani, bejátszani?

Megvan ennek a tudománya. Semmilyen kérdés nem fekete-fehér, mindig vannak, akik nem teljesen értenek egyet, csak egy kicsit vagy csak részben. Mindig van valami rés, ahova az ember be tud valahogy ott, legalább részkérdésekben talál szövetségeseket, vagy föl tud tenni olyan kérdéseket, amelyek nincsenek kidolgozva, és ezért újratárgyalást kérhet. Most ezeket nem adom ki, ha nem muszáj, de van egy…

A politika művészete…

…van egy lista, igen, a zsebemben, hogy ilyenkor mit kell csinálni, és próbálkozom. De időnként ez brutálissá válik, tehát az okos megközelítések terét beszűkítik, és az nagyon brutális. Igen vagy nem? És akkor 26-an fölteszik a kezüket, vagy 26-an mondják, hogy igen, és mondják, hogy nem. Ilyen ez. A NATO még nehezebb dilemma lesz majd, az most jön. Úgy látom, hogy az európai uniós törekvéseket, hogy belenyomjanak bennünket a háborúba, már kiismertük, kitanultuk, és az azzal szembeni ellenállásnak a technikáit is kidolgoztuk. Most egy új szakasz jön, ez a NATO, ez egy nehezebb dolog, hiszen ez egy katonai védelmi szervezet. Itt azért a mozgásteret más négyzetméterszámban mérik, mint a hagyományos civil diplomáciában, és a NATO most arra az ösvényre akar rálépni, hogy maga is szereplője legyen ennek a háborúnak. Hogy a NATO-t vissza tudjuk-e ettől tartani, vissza tudjuk-e fogni, erre az esélyeink korlátozottak, mert úgy látom, hogy az érvek, amiket eddig bemutattunk, nem voltak meggyőzőek, vagy nem érdekelte a másik oldalt, nem akart meggyőzve lenni eleve, de hogyha lesznek tényleges katonai akciók, vagy ahogy ők mondják: NATO–Ukrajna-misszió, hogy abból hogy kell kimaradni, ez még a jövő zenéje. Ennek is biztos megtaláljuk majd a módját, mert egyszerre akarjuk megőrizni a NATO-tagság jelentette biztonságot, hiszen azért mentünk be a NATO-ba, mert ott azt mondták, az van a szerződésben, hogy megvédjük kölcsönösen egymást, ha a NATO-országok területét támadás érné. Most itt nem éri támadás NATO-országok területét, hanem a NATO akar előremozdulni. Hogy ebből hogyan, miképpen lehet kimaradni, nézem én is, hogy hogy’ csinálták a franciák, milyen viták voltak korábban, ennek milyen jogi megoldásai voltak, milyen megállapodásokat lehet kötni. Meg fogjuk találni ezt a megoldást is. A NATO-ban is ki kell tartanunk a béke mellett, és meg kell akadályoznunk, hogy belekényszerítsenek bennünket a háborúba, akármilyen katonai érvekkel is teszik ezt meg, a végén nekünk ebből ki kell maradni. Vannak, akik az ellenkező irányba érvelnek, azt sem mondom, hogy nem logikátlan, amiket mondanak, de olyan mérhetetlen kockázata van Magyarország számára, hogy ezt a kockázatot aztán odaveszett fiatalok tíz- meg százezreiben lehet mérni. Tehát én azt gondolnám, hogy tegyünk meg mindent, maradjunk ki, hátha nekünk sikerül az, ami Horthynak meg Tiszának nem sikerült.

Átalakulóban van a világ, a világrend körülöttünk. Beszéltünk arról, hogy Európában milyen mozgások vannak. Mit csinál eközben a többi szereplő?

Megtömi a zsebeit mindenesetre, mert a világgazdaság egy folyamatos versenyfutás, köröznek ott a nemzetgazdaságok, és ha valaki kiszáll ebből a versenyből, akkor körhátrányba kerül, a többiek meg körelőnybe, és a végén hamarabb érnek oda a győzteseknek kikészített díjakhoz, mint azok, akik körhátrányban vannak. Tehát a világgazdaság lehetőségeit, pénzben kifejezhető lehetőségeit ők begyűjtik, mi meg nézünk ki a fejünkből. Most Európa ebben a helyzetben van.

Jó felállás…

A legjobb erre az energia esete. Az amerikaiak gond nélkül tudják eladni a fölöslegeiket olajból és gázból is, miután az európaiaknak megtiltották, hogy az oroszoktól vásároljanak. Persze Magyarországot leszámítva, mert mi ellenálltunk. A kimaradás egy tipikus példája ez is: sikerült kimaradni a rosszból. Az oroszok közben kifejlesztették azokat a technikákat, hogy a gázt már nemcsak csövön, hanem, mint az amerikaiak, ilyen nagy tankhajókon, LNG-terminálokon keresztül is tudják mozgatni a világban. Az orosz gáz legnagyobb vásárlói a mögöttünk hagyott hónapokban úgy néznek ki, hogy nem mi vagyunk elöl. Első Olaszország, második Spanyolország, mint LNG – de orosz –, a harmadik Magyarország. Tehát itt zajlik a háttérben egy ügyeskedés, egy időnként hipokrita, kétszínű…

Ez egy ilyen európai szankciókra…

…igen, de összességében, végül is ezen az egészen mi veszítünk, az amerikaiak nyernek. Az oroszok azért nem nyernek, mert a háború azért iszonyatos teher nekik, de ők ezzel finanszírozzák a háborújukat. A kínaiak pedig azt látják, hogy az egész világon átalakuló erőviszonyok mind az ő kezükre játszanak, mert ők aztán ezen erősödnek. Megkapták tőlünk, európaiaktól a teljes orosz gáz- és olajrendszerhez való hozzáférést, mert hogyha az európaiaknak nem kell, hát az oroszok eladják másnak. Építik az iszonyatos vezetékeket, ez a Szibéria Ereje. Erről egyeztetnek állandóan, haladnak is előre, ezek nem dumák, ezek ténylegesen megvalósuló, nagy infrastruktúra-fejlesztések, amin keresztül összekapcsolják a kínai meg az orosz gazdaságot. És ezt mi tárcán kínáltuk föl. Szóval Kína nagyot nyer. Akaratán kívül. Tehát nem tudom azt mondani, hogy ők ilyen kétszínű, hipokrita módon alig várták már, hogy ez a helyzet előálljon. Egész egyszerűen a többiek úgy tologatták a bábukat a sakktáblán, hogy végül ez a kínai sakk-kockákat fölértékelte.

És számíthatunk arra, hogy az Egyesült Államokban változás fog történni? Leginkább nyilvánvalóan novemberre gondolok.

Szerintem az ellentámadást, hogy stílszerű legyek, nekünk, békepártiaknak két fronton kell megnyitnunk. Az egyiket már meg is nyitottuk, itt most már győzni kellene: ez az európai választás. Ahol nemcsak arról van szó, hogy legyen több békepárti képviselő az Európai Parlamentben, mint háborúpárti, hanem arról is, hogy az európai emberek tolják a saját kormányaikat abba az irányba, hogy kevesebb háború és több béke. Mert nem fehér-fekete ez, tehát nem úgy lesz, hogy hirtelen a kormányok megvilágosodnak, hogy akkor háborúról békére váltanak. Ez csak a szlovákokkal történt Robert Ficónak köszönhetően, aki megnyerte a választást. Inkább úgy történik az, hogy a további, háború felé vezető lépésekből egyre többen akarnak kimaradni, egyre többen mondanak nemet, és a végén az egész lelassul, aztán elkezdhetünk visszahátrálni a béke irányába. Én inkább ezt ilyen folyamatként képzelem el, de ez csak akkor történik, hogyha az európai emberek az európai választáson egyértelműen a béke mellett fognak majd szavazni. Akkor ez a folyamat, ez az európai küzdelem megnyerhető. De ez csak a fele a melónak, mert a másik fele az az Egyesült Államok novemberi választása. Ha a mostani háborúpárti demokrata kormányzat marad, akkor nehéz lesz a béke irányába lépnünk. Ha Donald Trump visszatér, akkor se lesz egyszerű, de szerintem akkor az világos, átlátható és gyors cselekvést tesz lehetővé, ami persze bonyolult tárgyalásokat eredményez majd, de legalább lehet látni, hogy lekanyarodunk a háborús ösvényről, és a béke ösvényére lépnek át az amerikaiak, még hogyha egyébként a békéhez hosszú tárgyalások után is jutunk el. De nekünk a legfontosabb most – persze a tűzszünet a legfontosabb, az azonnali tűzszünet, de leginkább – egy biztonságérzet kéne, egy perspektíva, hogy azt hihessük mindannyian, hogy persze történt egy nagy baj, itt egy háború, de észnél vannak a vezetőink Európában és Amerikában is, és mindenki azon dolgozik, hogy lezárja ezt a háborút, nem azon, hogy kiterjessze. Mert ma az emberek azért nem bíznak egyetlen nyugat-európai kormányban sem, mert azt látják, hogy a vezetőik nem lezárni akarják a bajok forrását, hanem…

Eszkalálni.

…eszkalálni. Tehát legalább az a biztonságérzet kellene a nyugati világnak, hogy a vezetők észnél vannak, és a lezárás, a béke felé mozdulnak. Ha ez bekövetkezik, akkor gyorsan tud megváltozni minden, a valóság érzékelése, az európai embereknek a félelme, az aggodalma elkezd csökkenni, a gazdaságban a vérkeringés fölgyorsul, akkor inkább megindulnak a beruházások, lejjebb jön az infláció, olcsóbbak lesznek a hitelkamatok, tehát akkor hirtelen visszatér, a zsibbadtság után visszatér a normális vérkeringés az európai vagy a nyugati gazdaság vérkeringésébe.

Azt is látjuk azért, hogy a háborús lobbi elég erőteljesen jelen van Magyarországon is. Mit akarnak Magyarországgal? Mi a céljuk velünk? Mit akarnak itt elérni?

Akkor most vessük bele magunkat az összeesküvés-elméletekbe.

Az?

Azt szokták mondani, hogy összeesküvések vannak. Az összeesküvés-elmélet mindig leegyszerűsítő, tehát óvakodni kell tőle, de azért összeesküvések vannak. Tehát erről nemcsak hogy lehet, hanem kell is gondolkodni, különösen egy olyan ország esetében, ami a világ legnagyobb összeesküvőjét adta az emberiségnek Soros György személyében. Tehát ha valakinek van joga, oka, hogy összeesküvésről gondolkodjon, a legnagyobb konspirátor, tőkespekuláns, ügyeskedő, háttérben machináló embere a világnak a mi hazánkfia. Szerintem magyaroknak szabad ebben az összefüggésben gondolkodni. Nem egyszer és nem kétszer tett Soros György arra kísérletet, hogy úgy, ahogy van, megvásárolja a teljes magyar gazdaságot. 1990-ben, erről az Antall-kormány akkori tagjai tudnának mesélni, aztán az OTP-t, erről meg a Horn-kormány tagjai tudnának mesélni, aztán a 2000-es években megint. Tehát van nekünk kicsi történetünk is az összeesküvésről, de most egy nagy, európai léptékűvel állunk szemben. Hogy’ néz ki szerintem azoknak a terve, akik nyernek a háborún? Nemcsak Soros György nyer ezen a háborún, többen vannak itt, akik spekulálnak: az egész fegyveripar, a fegyvervásárlást és gyártást hitelezők. Tehát széles…

Ez egy óriási biznisz.

Óriási pénzek és óriási tétek vannak az asztalon. Most szerintem úgy fest az ő stratégiájuk, ahogy figyelem őket, hogy négy dolog kell az ő sikerükhöz. Először kell fegyver, annak a gyártását majd meghitelezik. Aztán kell ember, aki hajlandó harcolni, ezek most a szegény ukránok. Aztán kell olyan kormány, amelyik mindezt akarja, illetve olyan kormányok. Ezeket lehetőleg meg kell venni, mint ahogy Magyarországon is a baloldalt megveszik – abban a reményben, hogy majd kormányra kerülnek, és akkor már ez meg is van oldva. Nyugat-Európában ez a folyamat előrehaladottabb állapotban van, az európai intézményekben szintén. És a negyedik fontos: a média, méghozzá, mondjuk úgy, hogy egy korrupt média kell, amelyet vagy ők tartanak kézben, vagy ők hoztak létre, amely háborúpárti hangulatot csinál. Egyébként ez nem szokatlan, az előző háborúk idején is láttunk ilyen behatolást a pénztőke részéről a médiába. Tehát kell egy média, amelyik azt hiteti el az emberekkel, hogy itt nem lehet mást tenni, egyetlen lehetőség van, a háború, sőt még azt is mondja, hogy aki háborút mond, az helyes dolgot mond, az áll a morálisan helyes pozícióban. Ezt mondja a nyugat-európai média szinte korlátlanul, Magyarország és egy-két ország kivétel. Magyarországon például lehet vitatkozni a háborúról. Próbálna egy ilyen műsort csinálni Nyugat-Európában! Az hány emberhez jutna el? Tehát ez nem lehetséges! És hogyha valaki ezekben a nyílt társadalomhoz kapcsolódó ügyekben – LMBTQ, migráció, családpolitika, demográfia, háború – kiáll a sorból, az a munkahelyétől kezdve mindenhol számíthat valamilyen típusú retorzióra. Tehát a nyugat-európai szabadság, jelentem, rossz bőrben van. Mi azt gondoljuk, hogy ott is úgy van, mint itt.

Bárki azt mond, amit akar?

Ez egy kávéházi ország. Itt, amikor baj van, és nem kéne, hát akkor is mindenki beszél, nem ilyenkor, amikor még nincs is nagy baj. Tehát Magyarországon nem lehet az emberekbe belefojtani a szót, ez a komcsiknak se sikerült, pedig ők aztán igazán próbálkoztak.

Volt próbálkozásuk…

Ha ránézünk ma a magyar médiára, ami olyan, amilyen, természetesen, bár nyilvánvalóan most nem azért jöttünk össze, hogy ezt megbeszéljük, de legalább a fele egy világértelmezést ad, mondjuk egy ilyen liberálist, a másik fele meg ad egy konzervatív, nemzeti, szuverenista világértelmezést. Ez a tág mozgástér a világ leírására, értelmezésére Nyugaton nem áll rendelkezésre. Ön kinyit egy újságot a német baloldaltól a jobboldalig, akkor persze tónusbeli különbségek vannak, de mind ugyanazon a sávon belül halad. Nincs sávból kibeszélés, hát jól néznénk ki. Aki ott kibeszél, megvannak a technikák és eszközök arra, hogy annak elmenjen a kedve az ilyesmitől, legyen az egy politikai párt vagy éppen valamelyik médiatulajdonos. Úgy néz ki a háborún nyerészkedőknek a forgatókönyve: fegyver, katona, megvásárolt kormányok és általuk, a tőkések, háborúpárti tőkések által alapított vagy megvásárolt média. És ezt egy rendszerbe fogják össze, és ez nyomja előre a háborús gépezetet. Most az a kérdés, hogy mit lehet ezzel szemben tenni? Kimaradni!

Azt nem értem alapvetően, hogy mi egy tízmilliós ország vagyunk. A többi ország, a nyugati országok nagy része már mind beállt a sorba. Most miért nem mindegy ennek a háborús lobbinak, hogy mi, magyarok tízmillióan mit mondunk?

Erről próbálom őket meggyőzni. Tehát én azt mondom nekik, hogy fiúk, értem én, szerintem, amit csináltok, az nem jó, nem logikus, nem kellene, mindannyian majd meg fogjuk ennek inni a levét, de ha csináljátok, legalább bennünket hagyjatok békén. Ezt mondom a migrációban is, az LMBTQ-ügyben is és a háborúban. Bennünket hagyjatok békén! Tízmilliós ország…

Miért nem hagytak békén?

Mit számít ez nektek? Magyarok, mondjátok, hogy ezek olyanok, amilyenek, nem lehet beszélni a fejükkel, nem hallgatnak ezek senkire, élik ott valahol a Duna-Tisza közi sztyeppén, azt se tudják, hol van persze Magyarország, élik ott valahol messze a világukat, egyék a birkapörköltjüket, meg fonják varkocsba a hajukat, meg nem tudom, szóval, csináljanak, amit akarnak, nincs ennek jelentősége. A baj az, hogy van jelentősége. Mert annak, amit ők csinálnak, annak a zsanérja, amin az egész ajtó megfordul, hogy mindenki szem a láncban, nem maradhat ki senki, mert ha egy kimarad, és kiderül, hogy sikeres – és Magyarország egy sikeres ország, függetlenül attól, hogy mi sosem vagyunk elégedettek a saját teljesítményünkkel, ami helyes –, de valójában azért mégiscsak ez egy demokrácia, ahol szabadon lehet beszélni, ez egy biztonságos ország, ennek a gazdaságát már nem tudom hányszor próbálták itt a sorosisták megfojtani meg kizsigeredni, de nem, áll a lábán, visszatért a COVID után, ezt a háborút is át fogja vészelni, közben a mérete kétszeresére nőtt, miközben mindenki mondta, hogy ez már halálra van ítélve, az emberek megtakarításai fölmentek az ezermilliárdról az ötszörösére, szóval ez az ország nemcsak, hogy él, dolgozik, hanem van saját stratégiája és sikeres. És ha sikeres tudsz lenni úgy, hogy kimaradsz, akkor azt mondják a többiek is vagy esetleg néhányan, hogy mások is megpróbálhatják ezt, például nekünk jobban passzolna a magyarok stratégiája, mint a francia–német tengely által javasolt megoldás.

Tehát kockázat vagyunk?

Igen, azt gondolom, hogy egy veszélyes példa vagyunk. De én próbálom őket meggyőzni, hogy mi nem vagyunk veszélyesek egyáltalán, hagyjatok bennünket békén. Aztán amikor már nem megy, akkor harcolunk, akkor fölvesszük a kesztyűket, de amíg lehet, inkább megpróbálom a lehető legolcsóbban, nem a saját kényelmi szempontom szerinti legolcsóbban, hanem az ország szempontjából legolcsóbb módon kívül tartani Magyarországot az elmebetegségeken.

A végére maradt talán az egyik legfontosabb kérdésem. Mit gondol, ki lehet rántani Európát ebből a háborús ösvényből, őrületből? Lehet fordulópont június 9-e?

Fontos állomás lehet június 9-e. Hogy rögtön meg is fordul, azt az amerikai választások nélkül nehezen tudom elképzelni, de hogy az amerikai választások tétjét megnöveli, mert az európai politikai hadszínteret átrendezi, azt gondolom. És egy kedvező amerikai választással együtt már hozhat fordulatot. Meg általában is azt kell mondanom, hogy – most a háborútól némileg függetlenül – az egész európai kontinensnek szüksége van arra, hogy a népek, most nem mondom, a bemutatni szó nem való egy ilyen komolynak szánt interjúban, de hogy lendítsenek egy nagyot, aztán billentsék fenéken azokat, akik bajt hoztak a nyakukra. Azért mégis eltelt öt év. Komolyan mondom, ez az általam valaha látott legrosszabb bizottság az európai politikában. A bizottság átalakult egy háborús tanáccsá. Az Európai Parlament egy háborús testület lassan, szóval miközben az emberek meg a béke felé mozdulnak. Vállaltak mindenféléket, amiket nem tudtak megvalósítani. A szankciókkal véget vetünk a háborúnak, meg majd a zöldátmenettel versenyképessé tesszük az iparunkat, ami közben kihal. Tehát egyetlen dolgot sem teljesítettek a komoly vállalások közül, akkor miért kéne őket megtartani? Tehát nemcsak a háborúról van szó, ami persze messze-messze a legfontosabb, hanem az egész európai demokrácia életképességéről is beszélünk. Számít még, hogy mit döntenek az emberek, vagy nem? Azon a ponton vagyunk, amikor be kell bizonyítani egész Európának, hogy ez a mi kontinensünk, ezek az országok a mi országaink. Itt annak kell történnie, amit az emberek mondanak. Ha békét akarnak, akkor békének kell történnie. Ha azt akarják, hogy a zöldátmenetet ésszerűsítsék, mert ez így nem jó, akkor tessék ésszerűsíteni. Ha azt akarják, hogy az agrárgazdákat nem lehet kinyírni ezekkel az idióta szabályokkal, akkor tessék azokat a szabályokat megváltoztatni. Tehát egyszerre beszélünk háborúról, és beszélünk az egész európai demokrácia és politikai hagyományrendszerünk jövőjéről.

Tehát akkor egy ilyen kihívás áll előttünk.

Nagy meccsben vagyunk, szerintem óriási a tét. Én nem tudom, hogy a magyar emberek érzékelik-e ezeket az összefüggéseket, átérzik-e, tudják-e, hogy ez most nemcsak arról szól, hogy a 21 magyar helyet a több száz fős Európai Parlamentben a pártok között hogyan kell szétosztani az ő voksaikkal, hanem hogy mindennek sokkal nagyobb tétje és sokkal tágasabb értelme van, mint lenni szokott. Ha nem tudják, akkor el kell nekik mondani. Az én kampányom, a mi kampányunk erről szól. Próbálom a háború és a béke kérdését, az európai jövő kérdését világosan az asztalra tenni, amiről most ők fognak dönteni ezen a választáson. Aztán, hogy sikerül-e mozgósítani az embereket, hát azt majd meglátjuk. És ha sikerül, akkor sikerül-e világossá tenni, hogy amiről most dönteni kell, olyan ügy, amihez őszintén, komolyan, megfontoltan kell hozzáállni. Tehát nem médiahype, most nem pártügyekről van szó, hanem háborúról és békéről, a jövőről, a gyerekeink jövőjéről, egyáltalán: a magyar életlehetőségekről.

Miniszterelnök úr, nagyon szépen köszönöm, hogy elfogadta a meghívásunkat, és köszönöm a beszélgetést is.

Én is köszönöm.

Ez volt a Patrióta interjúja Orbán Viktorral. Titeket arra szeretnélek kérni, hogy osszátok meg a videót, és kövessétek a csatornát. Sziasztok!