Orbán Viktor interjúja a Kossuth Rádió “Jó reggelt, Magyarország!” című műsorában

Törőcsik Zsolt: Tegnap ismét megerősítette európai szárazföldi csapatok Ukrajnába küldésének lehetőségét Emmanuel Macron francia elnök, aki a napokban egyébként arról is beszélt, hogy Franciaország kész megnyitni a vitát a nukleáris fegyvereket is magában foglaló európai védelmi politikáról. Közben Lengyelország elnöke is úgy fogalmazott, hogy Varsó kész atomfegyvereket fogadni a területén, ha a szövetségesek úgy döntöttek. Mennyire veszélyes ma a háborús helyzet? Ezt is kérdezem a következő fél órában Orbán Viktor miniszterelnöktől. Jó reggelt kívánok!

Jó reggelt kívánok! Sőt, azt mondja az európai külügyi főbiztos, Borrell úr, hogy nem fantázia többé egy kiterjedt európai háború, és a lengyel külügyminiszter mondata vágott leginkább mellbe a héten, aki azt mondta, hogy ennek a háborúnak nincsen diplomáciai megoldása, ezt csak nyers katonai erővel lehet megoldani. Ezek a mondatok valóságos szándékokat takarnak. Ezek nem kommunikációs buborékok vagy pukkancsok, hanem tényleges politikai gondolkodást és szándékot testesítenek meg. Európa a tűzzel játszik, a béke és a háború határmezsgyéjén egyensúlyozunk ebben a pillanatban.

Mennyire kiélezett a helyzet? Kérdezem azért is, mert 1999-ben szintén volt egy háború, akkor a déli határainknál, akkor is Ön volt a miniszterelnök, akár ahhoz a helyzethez képest vagy az elmúlt harminc évhez képest miben más az, amit most látunk?

Még nem jött el az ideje annak, hogy a történészek teljes egészében föltárják az 1999-es évnek az eseményeit, amikor éppen hogy beléptünk a NATO-ba, szinte másnap már át kellett esni a tűzkeresztségen, mert a NATO Szerbia megtámadása mellett döntött, és Magyarországnak eszközöket kellett a rendelkezésére bocsátania, elsősorban a repülőtereket. Ezt tudjuk, ezek nyilvános információk. Amiről még én sem akarok hosszabban beszélni, az  az, hogy volt amerikai törekvés arra, hogy nyissuk meg a déli front mellett az északi frontot – az északi szerb front a magyar déli határnál megnyitandó frontot jelentette volna –, ahol konkrét katonai elgondolásaik voltak az amerikaiaknak, hogy mit kellene Magyarországnak tenni, amit én visszautasítottam, és ezzel sikerült Magyarországot kívül tartanom a háborúból vagy háborún, és ezért nem jött létre egy szerb–magyar háború, ami szerintem tragikusan pecsételte volna meg Magyarország következő évtizedeit, nem beszélve a Délvidéken élő, akkor még 300 ezres magyar közösség sorsáról. Tehát nekem vannak személyes élményeim is arról, hogy milyen az, amikor a háború szele elsüvít az ember füle mellett, és tudom, hogy ilyenkor észnél kell lenni, és nem csatlakozom ezekhez a nyilatkozatokhoz, amik itt úgy beszélnek a háborúról, mint egy délutáni teapartiról. Mert mi jól emlékszünk arra, hogy a délszláv háborúnál is, ami méretében messze elmarad egyébként a mostani orosz–ukrán háború mögött, mennyi menekült érkezett, milyen hosszú ideig kellett ott, Pécs környékén őket elszállásolni: bosnyákok, szerbek, horvátok, tehát bár nem voltunk benne a háborúban, így is meggyötört bennünket. Aztán az ember nem azért jár iskolába, hogy eltöltse az idejét, bár jó, hogyha a gyereket biztonságban tudhatjuk, de ott ragad is az emberre valami, és azért azt mi megtanultuk, hogy Magyarországot kétszer kényszerítették bele olyan háborúba, ami tragikusan pecsételte meg Magyarország jövőjét, az ország méretét, területét, népességét és gazdasági erejét. Mi nem akartunk részt venni az első világháborúban se, és nem akartunk részt venni a másodikban se; mind a kettőbe belekényszerítettek bennünket, és a végén mi azok között voltunk, akik a legmagasabb árat fizették ezért. Nekem az a személyes meggyőződésem, és a kormány is egységes ebben a dologban, hogy nem fogjuk hagyni, hogy harmadszor is belekényszerítsék Magyarországot egy olyan háborúba, aminek a végén a magyarok isszák meg a háború levét, ők szenvedik el a legsúlyosabb veszteségeket, vagy ők is súlyos veszteségeket szenvednek el. Tehát ki fogunk tartani a békepárti álláspontunk mellett. Sajnos a helyzet olyan, hogy napról napra kerülünk távolabb a békétől. Két éve tart a háború, két éve okoskodnak az európai vezetők stratégiáról, szankciókról, nem szállítunk, csak sisakot, aztán utána kiderült, hogy jó, szankció legyen, de az energetikára ne, aztán kiderült, hogy az energiaforrásokra is, aztán szállítsunk lőfegyvereket, jó, de nem szállítunk repülőket, aztán szállítunk repülőket, aztán most már rakétákat szállítanak. Szóval én látom, ott ülök közöttük, és látom ezt a napról napra, hétről hétre történő sodródást, amely nem a háborútól a béke felé, hanem a béke felől a háborúba irányul. És rendkívül veszélyesnek látom, és aggódom Európa jövőjéért.

Ez azért is érdekes, mert a fronton az ukránok helyzete sok szakértő szerint egyre kilátástalanabb, és szerintük eldőlni látszik azért lassan a háború menete. Ebben a helyzetben meddig és miért támogatja a Nyugat továbbra is Ukrajnát?

A magyar egy dörzsölt nép, tehát átlátunk mi a szitán, és tudjuk, hogy a háborún nemcsak veszteség keletkezik, iszonyatos és borzalmas veszteség persze, emberélet, egész nemzetgazdaságokat sodor el ilyenkor a háborús áradat, de vannak mindig, akik nyernek rajta. Most nézem az amerikai kongresszusnak a döntését, hallgattam ezelőtt egy-két hónappal az amerikai elnököt, aki világosan megmondta, hogy az Ukrajnának nyújtott fegyverzet támogatásával az amerikai gazdaság jól jár – mondta először a külügyminiszter, aztán az amerikai elnök. Most meghozták ezeket a döntéseket hatvan-egynéhány milliárd dollár katonai támogatásról, amiről jól látható, ha az ember a belső szerkezetére vet egy pillantást, hogy az valójában egy hatalmas hadiipari megrendelés az amerikai iparnak. Itt vannak ezek az NGO-k, a Sorosok, tehát mindig vannak ezek a pénzügyi spekulánsok, zavarosban halászó emberek, akik a háborúból – ahogy ezt Pesten mondják – nézik, hogy mit lehet kihozni, és meg is próbálnak mindent kihozni belőle. Az egy dolog, hogy ők kevesen vannak, de léteznek, és erősek. Tehát a háborús irányzat mögött nagyon komoly erők mozdultak meg, üzleti, politikai, gazdasági erők. De az emberek, a többsége az embereknek legalábbis a béke oldalán van. Ez adja egyébként a mostani helyzet feszültségét, hogy egész Európában folyamatosan nő azon embereknek a száma, akik érzik a veszélyt, nem akarnak háborút, miközben az európai vezetők pedig a háború felé – azt nem mondom, hogy menetelnek, de – naponta tesznek újabb és újabb lépéseket.

Igen, és azért ez a gazdasági adatokon is érződik. Az imént beszélgettünk arról, hogy azért az európai növekedés például jóval elmarad a magyartól, és nagyon sok országban gazdasági visszaesés van. Tehát ebből a szempontból is megszenvedik az európai emberek a háborút. Miért nem ez érdekli a brüsszeli vezetést?

Valóban sokat kell azon gondolkodni, hogy az ember ezt megértse. És én sem tudok Önnek 100 százalékban biztos választ adni, de, ugye, mások a háborús tapasztalatok. Tehát Közép-Európa minden háborún rajtavesztett. Nyugat-Európa minden háborún nyert. Igaz, hogy szenvedések árán, de a végén győztesként került ki a háborúkból. És a szenvedéseik mértéke, bár ezeket nehéz összehasonlítani, de, ugye, nem ugyanaz egy orosz invázió a II. világháborúban Európa irányába, nem ugyanazt jelenti Budapesten, mint Párizsban, mert odáig el sem jutottak. Tehát itt is az a probléma, hogy a földrajzi elhelyezkedés miatt mindenki másképpen gondolkodik a háborúról. Nekünk azért kell egy olyan európai biztonsági megoldást találnunk, amelyben az oroszok is benne vannak, és amelyben mindenki biztonságban érzi magát, mert ez garantálhatja azt, hogy nem tör ki fegyveres konfliktus. Mert mondhatja a francia elnök, hogy csapatokat kell küldeni, vagy lehet, hogy majd csapatokat kell küldeni Ukrajnába, és az oroszok meg majd jönnek, de a franciák aztán majd hazamennek. Meg majd az amerikaiak is hazamennek. De ez a mi otthonunk, nekünk nincs innen hova hazamenni, nekünk ez az országunk van. És ebben a huzatos, háborúnak kitett, történelmileg kockázatos térségben van, ahol. Tehát a közép-európai népeknek – nem véletlen, hogy a szlovákok meg a szerbek hasonló tónusban beszélnek, mint a magyarok –, tehát a mi történelmi tapasztalatunk a háborúval kapcsolatban az, hogy azon csak rajta lehet veszteni. A végén akkor is, ha a front nem is ér el idáig, de a gazdasági hatásait végül mi fogjuk megfizetni. Minél közelebb vagy a háborús területhez, annál nagyobb árat fizetsz, hiszen annál nagyobb a kockázat a gazdaságodban. Amikor a kalkulációidat, üzleti számításaidat elkészíted, neked nagyobb valószínűséggel kell arra készülnöd, hogy ártani fog neked a háború, mint annak a vállalkozásnak, amelyik innen 300, 400, 500, 1000 kilométerre van. Tehát bennünket gyötör meg legjobban az óvatosság és a biztonsági garanciák hiánya miatt egy háború. Az árak is, ha megnézzük, hát ma nem békeárak vannak a boltokban. Lassacskán egész Európában egyfajta háborús felárat kell fizetniük a boltokban az embereknek. Ha béke lenne, és békeidős árak lennének, akkor az tekintélyes mértékben kisebb terhet jelentene a családok számára. De ez van a gazdasági növekedéssel is. Most Magyarországnak nagy nehezen, úgy látom, hogy vért izzadva, de a nagyon nehéz 2023-as év után, amikor letörtük az inflációt, most az a tervünk, hogy a 2024-es gazdasági év már a növekedésről szóljon, ez sikerülni fog. De ha nem háborús közegben lennénk, akkor nem 2,5 százalék lenne a gazdasági növekedés, hanem a kétszerese. Tehát azt bátran állíthatjuk, hogyha a mostani háborús helyzet helyett egy békeidőben élnénk, akkor a magyar gazdaság növekedési teljesítménye kétszeres lenne. Vagy itt van az a kockázat, ha a gazdaságról beszélünk, ami a költségvetést illeti. Hogyha 2025-ben is háborúval kell számolni, akkor nem lesz elegendő a 2023-as, 2024-es katonai kiadása Magyarországnak, akkor azt meg kell emelni. Ha azt meg kell emelnünk, akkor másra kevesebb jut. Tehát ezek kínzó gazdasági kérdések. Gazdaságpolitikát csinálni, gazdaságot működtetni egy háború árnyékában nehéz dolog, és óriási erőfeszítést igényel, és a gyümölcse, az eredménye is kisebb, mint békeidőben. Ezért a magyarok nem egyszerűen békét akarnak, hanem a magyarokban a világháborús tapasztalat miatt, a gazdasági összefüggések miatt egy ösztön van a békére. Tehát ez nem egy politikai állásfoglalás, hogy Magyarország nem akar háborút. Lehet, hogy a franciáknak, meg a németeknek ez egy politikai kérdés. Nekünk a legmélyebb életösztöneink beszélnek a háború ellen és a béke mellett.

A gazdaságra visszatérünk majd még, de a beszélgetés elején említette, hogy ugye 1999-ben egyszer már sikerült kimaradni egy háborúból. Mi kell ahhoz, hogy ebből a háborúból is ki tudjon maradni Magyarország, és esetleg van-e olyan tapasztalat 1999-ből, amelyet lehet most hasznosítani?

Bátorság mindenképpen kell, akkor is kellett. Akkor Bill Clintonnak hívták az Egyesült Államok elnökét, aki egy erős elnök volt, és akkor is gondot okozott, hogy hogyan kell nemet mondani úgy, hogy az elefánt ne ránk lépjen, hanem mellénk. De sikerült. Ez lehetséges, itt ülök, Magyarország is él és virul, tehát lehetséges az ilyesmi, de kell hozzá először is bátorság. A második: kell hozzá nemzeti egység. Tehát egy belpolitikában megosztott, a háború ügyében nem egyértelmű többséggel rendelkező, a béke ügyét nem egyértelmű többséggel támogató ország vezetőjének nagyon nehéz kívül tartani az országot a háborún. Ezzel most nekem nem kell számolnom szerencsére, ez nem egy probléma, mert én úgy érzem, hogy a magyarok 80-90 százaléka a béke mellett van, de lehet, hogy még efölött is. Tehát én úgy érzem, hogy van egy nagy nemzeti egység, és amikor nekem ott küzdenem kell, akkor én nem a saját álláspontomért, nem egy politikai véleményért küzdök, hanem egy ország életösztöneiből fakadó legerősebb életigényét kell képviselnem. Most azt kell mondanom, hogy persze a balosok, mármint a baloldal Magyarországon háborúpárti, de itt is próbálom ezt elmondani a választási összejöveteleken is, hogy szerintem nem azért, mert bolondok. Hát ők is tudják, hogy a háború rosszabb, mint a béke. És nem is azért szerintem, mert gonoszok, mert nagyon kevés olyan gonosz ember van, aki azért akar háborút, mert az rossz, és ezt még a baloldalból se nézem ki. Sok mindent kinézek, de ez talán túlzás lenne, hanem ott arról van szó, hogy fizetik őket. Tehát ők azért háborúpártiak, mert egész Európában és most még Amerikában is háborúpárti kormányok vannak. És amikor háborúba mész, akkor nagyon fontos, hogy senki ne lógjon ki a sorból. Magyarország kilóg a sorból, mert békepárti. Ezért kormányváltást akarnak Magyarországon, nem rejtik ezt véka alá. Így volt ez 2022-ben is, így van ma is. Ők azt szeretnék elérni, mármint a nyugatiak, azért adják ide a pénzüket, azért támogatják az NGO-kat, a baloldali sajtót azért támogatják amerikai pénzekből, a baloldali pártoknak azért adnak pénzt, hogy egy háborús kormányt hozzanak létre Magyarországon, egy háborúpárti kormányt hozzanak létre, csatlakozzunk az európai vagy nyugati fősodorhoz, mi is szálljunk be a háborúba, ne bontsuk meg a háború melletti egységes politikai kórust. És ehhez kellenek ágensek. Nincs mese. Ezek a baloldali pártok és a baloldali gondolkodók és a baloldal politikai világa Magyarországon, ami egy széles világ egyébként, nem is becsülném le, különösen így, hogy külföldi pénzekkel vannak megtámogatva. Lehet, hogy harminc ezüst nem sok, de nem is kevés.

Azt említette, hogy egyébként sem a magyar politikai élet, sem az európai politikai élet nem egységes háború vagy béke szempontjából. Ennek tükrében mi az előttünk álló választásoknak a tétje? Merthogy június 19-én önkormányzati és európai parlamenti választások lesznek.

Ez úgy szokott lenni, hogy a választások tétje leginkább az, hogy melyik politikai erőnek mennyi képviselője lesz. Ez nemcsak a magyar választásokon van így, hanem az európai választásokon is így szokott lenni. Most azonban ez másképpen van. Én nem is azt nézem, hogy ki a baloldali, meg ki a jobboldali, hanem azt nézem, hogy mennyi voksot kapnak majd a háborúpárti erők, és mennyit kapnak a békepárti erők. Tehát valójában a tét a háború. Ezért nem bal- meg jobboldalt kell nézni, nem ideológiát, még csak nem is pártokat kell nézni, hanem azt, hogy a megválasztott képviselők hogyan viszonyulnak a háborúhoz. És nekem meggyőződésem, hogy van esély ma arra, miután egy összeurópai választásról beszélünk, hogy a háborúellenes képviselők többségben legyenek az Európai Parlamentben. De, ugye, az európai választást nemzeti alapon bonyolítják, mind a 27 tagállamban vannak választások. És én úgy látom, hogy az országok többsége ma már békepárti. Ha jól csinálják a békepárti erők a politikájukat a nyugat-európai országokban, akkor lehet olyan Európai Parlamentünk, amely nem a háború felé tolja az európai vezetőket, hanem visszarántja Európát a szakadék széléről. Magyarország esetében – beszéljünk egyenesen – ez úgy áll, hogy itt Magyarországon a békére csak az szavaz, aki a Fideszre szavaz. Én elhiszem, hogy vannak baloldali emberek, akinek békevágy van a szívében, de hogyha a baloldalra szavaznak, akkor a háborúra fognak szavazni, ezért ha békét akarsz, szavazz a Fideszre.

Mennyire tudnak ezek a hangok, a békepárti hangok érvényesülni akár Magyarországon, akár Nyugat-Európában? Gondolok itt arra, hogy néhány héttel ezelőtt egy nemzeti konzervatív konferenciát próbáltak ellehetetleníteni Brüsszelben, most pedig nemrég a CPAC egyik résztvevőjének az előadását tiltotta le az egyik legnagyobb videómegosztó. Tehát úgy tűnik, hogy kísérletek vannak arra, hogy…

Harc van. Ezek nem kísérletek, csata van. Tehát a háborúpárti és a békepárti erők küzdenek egymással. Ráadásul vannak más kérdések is. Nem akarom azt mondani, hogy a háború kérdése minden más ügyet kiirtott a politikából, inkább csak felülírt, de attól alulírva még ott maradnak témák, mint a gender- vagy a családvédelmi kérdések meg a migráció, és ezekben mind-mind nagy viták vannak. Azért Európa érzi, hogy egy ilyen történelmi keresztúton áll: indulhat erre is, meg arra is. Mi is, akik az európai politikát alakítjuk, érezzük, hogy van súlya, a szokásosnál jóval nagyobb súlya annak, amit teszünk, mondunk, csinálunk, vagy magának ennek az európai választásnak is nagyobb a súlya, mint az lenni szokott. És hát itt van mögöttünk most ez a húszéves évforduló, ami ráadásul eleve fölkínálja a történelmi perspektívát – visszafele is meg előre is. Úgyhogy azt gondolom, hogy önbizalomra adhat okot az, hogy ma a békepárti erők egyáltalán eljutottak odáig, hogy nyitottá tudták tenni az európai választást. Tehát azért egy évvel ezelőtt még nem így nézett ki a helyzet, az európai embereknek nagyobb része támogatta a háborút, mint most. Tehát a béke irányába tolódik az európai emberek gondolkodása, ki kell ezt fejezni majd a választás segítségével politikai értelemben is. Olvasom ezeket a húsz évről szóló értékeléseket. Érdekes, hogy mindenki csak arról beszél, hogy az újonnan csatlakozott országok, tehát az európai újraegyesítéssel belépett országok mekkora utat tettek meg, de szerintem ennél izgalmasabb kérdés, hogy az unió mekkora utat tett meg, mert mi nem ebbe az unióba léptünk be. Arra azért emlékeztessük magunkat, én kampányoltam az európai uniós tagság mellett 2004-ben, és ma is azt gondolom, hogy jobb belül, mint kívül, de azért azt nem akarom eltagadni, hogy amikor beléptünk 2004-ben, akkor nem erről volt szó. Arról nem volt szó, hogy majd migránsokat fognak milliószám beengedni a kontinensre, és aki nem akarja, hogy odajöjjenek, mint például a mi, magyarok, azokra rá fogják azt kényszeríteni. Vagy arról nem volt szó, hogyha az ember azt mondja, hogy a család férfiből, nőből meg gyerekből áll, akkor elnadrágolják az európai liberális médiában. Vagy hogyha egy ország beírja az alkotmányba, hogy az apa férfi, az anya meg nő, mint Magyarország, akkor retorziókkal kell szembenéznie. Nem így nézett ki Európa. És azért csatlakoztunk, mert Európa békét jelentett meg jólétet. Most egy gazdasági válságban vagyunk. Az az Európa, amelyikbe beléptünk, húsz-egynéhány százalékát birtokolta, állította elő a világ gazdasági erejének. Onnan visszacsúsztunk. A versenytársaink mind megelőztek bennünket. Nem erről volt szó! És nem arról volt szó, hogy a béke helyett majd belemanőverezik az európai vezetők a kontinenst egy háborúba. Tehát amikor ezt a húsz évet értékeljük, akkor az első mondat, amit magyar szemmel, szívvel érdemes kimondanunk, hogy, uraim, nem ebben állapodtunk meg! Anyám, én nem ilyen lovat akartam! Nem erről volt szó! Tehát érdemes ebből a szempontból is a mögöttünk hagyott húsz évet, az Európai Unió húsz évét áttekinteni.

Térjünk vissza még egy gondolat erejéig a magyar gazdasághoz. Ugye, azt mondta, hogyha béke lenne, akkor megduplázódhatna az a növekedés, vagy kétszerese lehetne az a növekedés, amelyet most látunk. Azért viharfelhők vannak az égen, Németországban például a GDP csökkenését mérték, az üzemanyagárak is ingadoznak, és inkább felfelé mozdulnak. Hogyan lehet kivédeni ezeket a hatásokat?

Ha már szóba hozta, akkor beszéljünk az üzemanyagárakról egy perc erejéig. Szerintem az egy jogos elvárás a magyar emberek részéről és a magyar kormány részéről is az üzemanyagüzletben, bizniszben, érdekelt szereplőkkel szemben, tehát a nagykereskedőkkel és a kiskereskedőkkel szemben is, hogy a magyar emberek olyan áron juthassanak hozzá az üzemanyaghoz, ahogy ebben a régióban más országok polgárai ezt megteszik. Tehát szerintem ez egy jogos igény. És jobb, hogyha ezt ők belátják, és a profitjukat meg az árrésüket e szerint állítják be, mint hogyha egyébként állami kényszerrel kellene ezt elérnünk. Én arra kértem a miniszter urat, Nagy Márton miniszter urat, hogy egyezkedjen, tehát ne erőből lépjen föl. Ő adhatna ki éppen rendeleteket is, amivel ezt a kormány elérné, de ne ezt tegyük, hanem próbáljunk megegyezni, inkább a belátásra menjünk, ne a szkanderre. Ugyanakkor azt is be kell látnom, hogy az, amit javasoltunk az energiaüzletben, bocsánat, a benzinüzletben érdekeltek számára, nem volt hibátlan. Ugye, mi regionális árat kértünk tőlük, és mi egy olyan regionális adatból dolgozunk, a KSH-nak abból az adatából, ami magában foglalja a szomszédos országok mellett még a lengyel, a cseh és a bolgár árakat is. És az üzemanyag-kereskedők meg azt mondják, hogy ez nem fair, mert ezek az országok nem képezik különböző okokból összehasonlítás alapját Magyarországgal. Ezeket hagyjuk ki, és ezt a középárat, amihez kötni akarjuk a magyar árszínvonalat, a szomszédos országok átlagárában, üzemanyagárában határozzuk meg. Ez meg az ő oldalukról szerintem egy jogos kérés, úgyhogy újrakalkuláljuk a számokat, és e szerint fogjuk, de e szerint viszont be fogjuk tartatni azt a korábbi megállapodásunkat, hogy a magyar emberek nem fizethetnek többet a benzinért, mint a szomszédos országok átlagára. Ennyit a benzinről. Ha a gazdaságról általában beszélünk, akkor azt az állításomat szeretném megismételni, hogyha béke lenne, akkor a magyar gazdaság növekedése kétszeres is lehetne, éppen azért, mert akkor nem szenvednének olyan mértékben a nyugat-európai gazdaságok, elsősorban a német, mint amit látunk. A németeket hazavágta ez a háború. Az, hogy a németek leválasztották magukat, vagy az amerikaiak leválasztották őket – most hagyjuk jótékony homályban, hogy hogy’ is történt –, leválasztották magukat, leválasztódtak az orosz energiarendszerről, és ma kétszer annyit fizetnek legalább az energiáért, mint korábban, azért ez hazavágta a német gazdaságot. És Magyarország számára a német piac nagyon fontos. Az egész európai uniós tagságunknak a lényege az, hogy korlátozás nélkül férünk hozzá nálunk gazdagabb országok piacaihoz, vagyis a nyugat-európai piacokhoz. De hogyha azok az országok válságba kerülnek, kátyúba megy a szekerük, és döcögnek, és nem vásárolják meg a magyar árukat, magyar termékeket, akkor persze az ránk is hat. Tehát mi abban vagyunk érdekeltek, hogy a német gazdaság meneteljen, száguldjon, a lokomotív húzza az egész európai gazdaságot, mert az jó a magyaroknak is. De ma nem ez a helyzet. Ma úgy kell gazdasági növekedést elérnünk Magyarországon, hogy a legtermészetesebb értékesítési piacunk, a nyugat-európai köhög. Influenzás, beteg, ágynak esett, kisebb mértékben nő jóval, mint a magyar, és ez nemcsak most van így, hanem attól tartok, még egy-két évig. Így is lesz addig biztosan, amíg a háború árnyékában kell élnünk. Itt kell okosnak lenni. Nem véletlenül érkezik Magyarországra jövő héten a kínaiak elnöke. Nem véletlenül növeltük meg az aktivitásunkat Közép-Ázsiában. Éledeznek a kapcsolataink, gazdasági kapcsolataink Afrikával is, tőkét is helyezünk ki, befektetések is vannak, terméket is adunk el a világ szinte minden pontján. Tehát a magyar gazdaságot, amelynek a fókusza mindenképpen Európában marad, de a magyar gazdaságnak az akciórádiuszát, az akcióképességét ki kell terjesztenünk sokkal nagyobb mértékben, mint ahogyan az előző évtizedekben ehhez hozzászoktunk.

A háborús veszélyekről, a június 9-ei választások tétjéről és a gazdasági kilátásokról is kérdeztem az elmúlt fél órában Orbán Viktor miniszterelnököt.