Orbán Viktor interjúja a Kossuth Rádió “Jó reggelt, Magyarország!” című műsorában

Törőcsik Zsolt: 16 százalékkal nőttek a keresetek Magyarországon júniusban – ezt közölte a héten a Központi Statisztikai Hivatal –, ami azt jelenti, hogy abban a hónapban még csökkentek a reálbérek, az infláció ugyanis ekkor még 20 százalék volt, bár egy hónappal később már 18 százalék alá csökkent. Egyelőre tehát még kevesebbet ér a magyarok pénze, mint egy éve. De meddig marad ez így? Ezt is megkérdezem stúdiónk vendégétől, Orbán Viktor miniszterelnöktől. Jó reggelt kívánok!

Jó reggelt kívánok! Hogyha bérekről van szó, akkor a B-közép rigmusa az érvényes: még, még, még, ennyi nem elég! Magyarországnak történelmi hátrányai vannak. A fiatalabbak, a fiatalabb hallgatók erre nem emlékeznek, de 1990-ben, amikor a kommunistákat sikerült elzavarni és az állami gazdaságot fölszámolni, akkor átálltunk egy magángazdasági rendszerre, mondjuk úgy, hogy egy tőkés gazdaságra, és akkor a fizetések rendkívül alacsony szinten álltak be. Tehát 1990-ben az átalakuláskor nagyon sokat szenvedtek a magyar családok, nagyon sok nehézséggel kellett megküzdeniük, és nagyon mélyről indultak a fizetések. Tehát nekünk van egy 1990-ig visszanyúló nagy történelmi lemaradásunk, ezért a béremelések mértéke sosem lehet elég. Talán a gyerekeink már mondhatják, hogy egy higgadtabb bérpolitikára nyílik lehetőség, de a mi generációnknak ezt hiába magyarázza bárki, mi mindig arra fogunk gondolni, hogy na, de hát az osztrákok, na, de a németek, van itt egy történelmi lemaradás. Az egy másik dolog, hogy a béremeléseknél a munkaadóknak és a munkavállalóknak meg kell állapodniuk egymással, mert ha ez rosszul ütemezett dolog, mármint a béremelést rosszul ütemezik, akkor az munkanélküliséget tud okozni. Ezért helyes dolog, amit a polgári kormány csinál, hogy mi segítjük a munkaadók és a munkavállalók tárgyalását, megállapodását, és ha csak valami nagy gikszer nincs, akkor nem avatkozunk be, hanem inkább elfogadjuk az ő megállapodásukat. Ennyit a bérekről. Na, most, Ön pontosan fogalmaz, hogy a júliusi hónapban, bár ez a tizen-egynéhány százalékos béremelés az magas, de a pénzromlás üteme még magasabb volt, tehát egyelőre nem vagyunk kint a vízből. Augusztus lesz az a hónap, úgy látom, ahol változás áll be. Az első két hét, augusztus első két hetének az adatait látom. Úgy nézem, hogy olyan 16-16,1 százalék, szóval e körül lesz az infláció augusztusban, és a bérek növekedése itt már ezt a szintet eléri vagy meghaladhatja. A reményünk az – hát mit remény? –, azért dolgozunk kíméletlenül, lefele rángatva az inflációt és fölfele tolva a béreket, hogy augusztus után a bérek érjék utol az áremelkedés ütemét. Kemény őszünk lesz, ezért sokat kell majd tenni. Senki sem tud most eredményt hirdetni, meglátjuk decemberben, de nagyon remélem, hogy a béremelkedések mértéke és az éves átlagos infláció mértéke közel lesz egymáshoz. Azért is szívügyemnek tekintem ezt a dolgot, hogy egy másik történelmi dimenziót is kinyissak, egy rövidebb időszaknak a dimenzióját, mert, ugye, 2010-ben nyertük meg a választást, akkor tértünk vissza, a nemzeti kormány akkor jött létre, ott két év elment azzal, hogy a romokat eltakarítottuk, meg a szocialisták által itt hagyott zűrzavart fölszámoltuk, és 2012-től beállt a gazdaság stabil működése. És emlékeim szerint 2012 óta – az pedig már tizenegy év! – nem volt olyan éve, sőt talán negyedéve se a magyar családoknak, amikor az árak gyorsabban emelkedtek volna, mint a bérek. Persze az emberek gyakran érzékelik ennek az ellenkezőjét, de a valóság az, hogy reálbércsökkenés Magyarországon tíz-egynéhány éve, tizenegy éve nem volt. Ezzel szemben az idei év első felében igenis volt, elég jelentős. Ez megrángatta a családok költségvetését, nehéz helyzetet idézett elő. Az energiaárak fölmentek a világban, jött a szankció, ez elrepítette a magyar árakat, és ezzel a bérek nem tudtak lépést tartani. Az első félév nagyon nehéz volt. Ezért fontos, hogy a második félév korrigálja az első félévet.

Ha a hosszú távú célokat nézzük, akkor azt mondta a múlt héten, hogy jövő év végére az inflációt illetően akár az 5 százalék is reális lehet. És arról is beszélt az elmúlt hetekben többször, hogy fel kell lépni az árspekuláns multikkal szemben, merthogy ők az egyik okai annak, hogy ilyen magas volt az infláció. Meg lehet-e tenni ezt hosszú távon is, mert nyilván az ellenőrzésekkel időről időre ezt vissza lehet szorítani, de hosszú távon mit lehet ezzel kezdeni?

Ugye, az áremelkedéseknek volt egy olyan része, tehát az áremelkedésnek egy bizonyos mértéke magyarázható volt. Ugye, Magyarország külföldről hozza be az energiát, olajat, gázt, és a háború miatt ellátási zavarok léptek föl. Az unió, Brüsszel szankciókat vezetett be, és a kettő együtt fölröpítette az égbe az energiaárakat. Most próbálom ezt, mivel ezek nagyon nagy számok, a háztartások nem dolgoznak ilyen számokkal, próbálok úgy beszélni, hogy mindannyian értsük, hogy miről van szó. Mondjuk, a tavalyi évben ugyanannyi mennyiségű, ugyanakkora mennyiségű gázért és olajért, mint az azt megelőző évben, Magyarország 4.000 milliárd forinttal fizetett többet. Négyezer milliárd! Úgy, hogy semmi nem történt, mi semmit nem csináltunk, mi nem okoztunk semmit. Tehát a magyar gazdaságon belül semmi nem történt, ami ezt indokolta volna, csak külső tényezők miatt. 4.000 milliárd forint kiment a gazdaságból. Ha ez itt lett volna, akkor abból lehetett volna családtámogatást, bért, fejlesztéseket adni, illetve indítani, de hát nem így történt. Ez a helyzet, amivel szembe kell néznünk. És volt egy olyan része az áremelkedéseknek, különösen az elmúlt hónapokban, amelyeket már nem láttam indokoltnak. Tehát, ugye, az árak mégiscsak kereskedelemben alakulnak ki. Valakinek meg kell szervezni a kereskedést. És az egy természetes elvárás a kereskedők részéről, hogy nekik legyen a munkájukkal arányban álló, tisztességes profitjuk. Tehát szerintem Magyarországon nincs piacellenes hangulat, az emberek értik, hogy hogyan működik a gazdaság, és senki nem gondolja, hogy bárkinek ingyen kellene dolgoznia, hát mindenkinek ki kell fizetni a munkáját, a kereskedőkét is ki kell fizetni. Ez egy tisztességes profitot jelent. De az elmúlt hónapokban azt tapasztaltuk különösen a nagy nemzetközi láncoknál – őket nevezzük az egyszerűség kedvéért multiknak –, hogy sokkal magasabban tartották az árszintet, mint amit a tisztességes profit szempontja lehetővé vagy elfogadhatóvá tett volna. Ezért nevezem őket árspekulánsoknak. Tehát kifejezetten úgy érezték, hogy most úgyis elszabadultak az árak, ilyenkor egy kicsit meg lehet nyomni a ceruzát, le fogják nyelni az emberek még azt, hogyha az indokoltnál magasabb lesz jó néhány százalékkal egy-egy termék ára. És ez ellen védekezni kell. És itt a ráolvasás nem segít, mert pénzről van szó, és nyilván az árspekuláns multik is jobban szeretnek többet keresni, mint kevesebbet, tehát lebeszélni őket erről nagyon nehéz. Szép lenne a világ, hogyha így működne, nem így működik. Tehát itt fogakat, erőt, karmokat kellett a kormánynak mutatnia, és egész egyszerűen fel kellett lépni az árspekulánsokkal szemben, mert az egyébként is gyötrődő családok meg magyar gazdaság állapotában egész egyszerűen nem fair, elfogadhatatlan, dühítő, fölháborító esetekkel álltunk szemben. Ezért adtunk fogakat meg karmot a versenyhivatalnak, hoztunk néhány szabályt, és ez meg is hozta az eredményt. És, hogy válaszoljak az Ön kérdésére végezetül, hosszú okfejtés után, a versenyhivatalnak megmaradnak azok a lehetőségei a következő évre, amelyek segítségével idén sikerült az inflációt és az árakat megfékeznie a versenyhivatalnak. Tehát folyamatos lesz a versenyhivatal jelenléte a magyar kereskedelemben, hogy még egyszer a multik ezekhez az árspekuláns trükkökhöz ne folyamodhassanak.

Ha az idei év további részét és a 2024-es évet nézzük, akkor az infláció letörésén és a reálkeresetek emelkedésén túl milyen céljai vannak még a kormánynak? Mert bár úgy tűnik, hogy munkaerő-piaci szempontból jól áll az ország, a GDP-növekedés úgy tűnik, hogy egyelőre még mínuszban van.

Ha az Ön újságírói logikáját szeretném követni, ami a lényeget próbálja megragadni, és cserébe némi egyszerűsítést elfogad, akkor az Önök logikája szerint azt lehet mondani, hogy 2023 az infláció letörésének az éve volt, és a 2024-es év pedig a gazdasági növekedés újraindításának az éve lesz. Ugye, miközben itt harcoltunk az infláció ellen, itt rángattuk a nadrágszárát, meg a zakójának az ujját, hogy jöjjön már lejjebb, aközben olyan folyamatok is zajlottak a pénz világában, amelyek a kamatok megemelkedését eredményezték. És miután magasak a hitelek kamatai, most a tisztelt hallgatók ne a saját családi gazdaságukra gondoljanak, mármint a háztartásukra, hanem a vállalkozások világára, ahol a munkahely meg a jövedelem termelődik, tehát ott olyanok lettek a vállalkozók számára elérhető hitelek kamatai, hogy azokat felelősséggel nem tudták már használni a gazdálkodók. Ha nincs hitel, akkor nincs növekedés. Ezért 2024-ben az a feladat, hogy a gazdasági növekedés újraindítása bekövetkezzen, ehhez alacsonyabb, értelmes, értelmezhető kamatozású hitelek kellenek, és akkor újra meglódul a gazdaság motorja. Ebből már látunk szerintem szép előéneket a harmadik negyedévben meg a negyedik negyedévben, de az igazi belendülés 2024-ben várható, tehát 2024-ben a gazdasági növekedés újraindítása a cél. Persze mind a gazdaság, mind az infláció valójában nem a gazdaságról szól, hanem az emberekről, ami azt jelenti, hogy a gazdaság azért van, hogy az embereknek legyen miből megélniük. Ezért minden más szempontot, inflációt és növekedést is meghaladó általános szempont a munkahelyek ügye, hogy Magyarországon minden magyar dolgozhasson. Nekünk egy olyan gazdasági rendszer kell inflációtól és növekedéstől függetlenül, egy olyan logikájú, egy olyan szerkezetű gazdaságra van szükségünk – ezt hívjuk egyébként munkaalapú gazdaságnak –, amikor minden magyar, aki dolgozni akar, az dolgozhat is. Ma 4,8 milliónyian, vagyis 4 millió 800 ezer ember dolgozik. Most megpróbálok visszaemlékezni, hogy volt ez 2010-ben, amikor a szocik letették a lantot, illetve a nép letetette a szocikkal a lantot, akkor úgy volt, hogy olyan 3,6-3,7 millió ember dolgozott, most egymillióval többen dolgozunk.

Említette azt, hogy tavaly 4.000 milliárd forinttal volt több az ország rezsiszámlája vagy energiaszámlája, és azért az elmúlt hetekben ismét elkezdtek ingadozni a gázárak, és elemzők további ármozgásokra is figyelmeztetnek. Ilyen körülmények között is megvan-e a forrás a rezsicsökkentés fenntartására?

Vért izzad a pénzügyminiszter, nem is állítom, hogy mindig lelkes, amikor meglátja azt a számot, hogy a családok megsegítése érdekében mekkora támogatást fizetünk ki a költségvetésből rezsicsökkentés címszó alatt. Az év első hét hónapjában a családoknak odaadtunk 1.078 milliárd forintot a rezsicsökkentés formájában. Nincs odaírva az emberek fizetési papírjára, talán még a számlájára, mármint a gázszámlájára sem, de azt én mindig elmondom, hogy ma minden magyar család 181 ezer forint támogatást kap minden hónapban, a fizetésén felül. Úgyhogy ennyivel lenne magasabb, 181 ezer forinttal lenne magasabb az energiaszámlája, ha nem lenne rezsicsökkentés. Ezért nagyon nagy baj, hogy az Európai Unió ezt támadja. Az unió nem ért egyet azzal a rezsicsökkentési rendszerrel, ami Magyarországon van. Ezt sokallja, szerinte erre kevesebbet kellene költeni, a családoknak többet kellene fizetniük. És ránk akarja ezt kényszeríteni. Mindenfajta leveleket ír, fenyegetőzik, és így tovább. Tehát nekünk folyamatosan, illetve a pénzügyminiszternek folyamatosan Brüsszelben meg kell védenie a magyar rezsicsökkentést, mert ha ezt nem tesszük, akkor 181 ezer forinttal fognak családonként megnövekedni a családok havi kiadásai, amit nem fogják tudni kifizetni. Persze én értem, hogy a brüsszelieknek miért szúrja a szemét a magyar rendszer. A magyar rendszer azért szúrja a szemét, mert európai összevetésben Magyarországon fizetik az emberek a legalacsonyabb áram- és gázárat. Egész Európában! Nincs még egy ország, ahol az árszint ilyen alacsony lenne. Ami azért probléma más országoknak, mert ha ezt itt meg lehet csinálni, akkor ott miért nem? Ráadásul úgy fizetünk mi legkevesebbet, hogy számos ország van az Európai Unióban, akinek saját olaj- és gázmezői vannak. Tehát saját energiaforrása van. Nem importálja, mint mi, mert ezt mi mind úgy hozzuk be. Mi úgy adjuk olcsón, hogy drágán vesszük, illetve úgy vesszük, ahogy a világpiaci ár ezt lehetővé teszi, és az most drága. A többieknek van saját kitermelésük, és mégis magasabbat, többet fizettetnek a saját polgáraikkal, mint mi. Amire az emberek azt mondják, hogy jó, de ha Magyarországon meg tudják oldani, akkor itt nálunk, kedves polgártársak, tisztelt politikusok, miért nincs ez megoldva? És akkor Brüsszel megtámad bennünket, hogy a magyarok nem jól csinálják. Tehát én értem, hogy mi az ő problémájuk, de erre nem lehetünk tekintettel, úgyhogy meg kell védenünk Brüsszellel szemben a magyar rezsicsökkentést.

Ha már említette az energia beszerzését, a múlt hétvégi diplomáciai nagyüzemnek is ez volt az egyik kiemelt témája, az energiapolitika; egyrészt a beszerzés, másrészt a szállításnak a biztosítása. Milyen eredményeket sikerült elérni? Biztosított-e a magyar ellátás megfizethető áron a következő időszakban?

Valóban, ahhoz, hogy tudjunk értelmesen beszélni az energia áráról meg a rezsiköltségekről, ahhoz először energiára van szükség. Mert ha nincs energia, akkor értelemszerűen nem fizetünk érte, de akkor megáll az ország, megáll a gazdaság, és megállnak a háztartások. Tehát az ellátás biztonsága, a politika ezt a bükkfanyelvet használja, az ellátásbiztonság minden más szempontot megelőz. Ebben szerintem Szijjártó külügyminiszter úrnak teljesen igaza van. Az ő dolga, bár van energiáért felelős miniszterünk, de az energiaforrások beszerzéséért, a nemzetközi tárgyalásokért a külgazdasági miniszter felelős, aki ragyogóan oldotta meg egyébként eddig a dolgát. Na, most, ugye, a magyarok erről nem sokat tudnak, mert a korábbi helyzet egyszerű volt, most meg bonyolultabb. Talán emlékeznek az egyszerű helyzetre: az oroszokkal megállapodtunk, onnan Ukrajnán keresztül, vezetéken idejött a gáz, jó napot kívánok, kifizettük, és minden rendben volt. Most az oroszokkal szemben szankciókat vezet be Brüsszel, ez alól nekünk kivételt kellett kiharcolni, és még évekig fönn is kell ezt tartanunk, másfelől az ukránok bemondták az unalmast, tehát ott a gáz sokkal kisebb mennyiségben érkezik, és most azt mondják, hogy 2024-ben pedig egyáltalán nem fog jönni. És, ugye, itt van az Északi Áramlat problémája, ahol még jött Oroszországból Európába gáz, de azt, ugye, fölrobbantották. Most abba a detektívregénybe nem megyek bele, hogy ki robbantotta föl, úgyis tudja mindenki, aki hallgatja ezt a műsort, hogy azt fölrobbantották, fölrobbantatták, megakadályozták, hogy Oroszországból nagy mennyiségben érkezzen energia Európába. Mit kellett a magyar kormánynak csinálni, miután továbbra is importból szerezzük be a gázt? Más útvonalat kellett találni. A más útvonal délről jön. És ez magyarázza azt a vendégkört is, azt a diplomáciai nagyüzemet, amit a világbajnokság, az atlétikai világbajnokság apropóját kihasználva működtettünk az elmúlt napokban. Ugye, Törökországról sok minden jut az embernek az eszébe, de miután Törökországnak nincs saját gáz- és olajkitermelése, senki nem gondol rájuk úgy, mint a magyar energiaellátás szempontjából kulcsszereplőre. Pedig ez a helyzet. Tehát Törökország markában van a csap, amiről korábban azt mondtuk, hogy az oroszok meg az ukránok kezében van, megváltozott. Ma a csap Erdoğan elnök úr kezében van. Minden gáz, amit délről be tudunk hozni, Törökországon keresztül jön. Ha elzárja, nincs gáz. Ha nyitva van, van gáz. Ezért a törökökkel mindenképpen meg kell állapodni, jóban kell lenni, meg kell adni a tiszteletet, és együtt kell velük működni más területeken is, ha azt akarjuk, hogy nekünk kedvező energiapolitikai elbírálásban legyen részünk. Úgyhogy Törökország a kulcsország. Most Törökországba pedig az energia részben érkezik Azerbajdzsánból, az azerbajdzsáni elnök is itt volt, Magyarország is vásárol egyébként az azeriektől gázt, és minden más irányból is, még Oroszországból is érkezik Törökországba. A türkmének abban a helyzetben találták magukat, hogy korábban ők a gázt – ott van a világ egyik legnagyobb gáztartaléka – el tudták adni Kínába, de miután Európa leválasztotta magát az orosz gázról, az orosz gáz meg bement Kínába, ezért Türkmenisztánnak is zavarai vannak, problémái, be akar hozni Európába gázt, ez nekünk kapóra jön, mert nekünk meg szükségünk van rá. És fontosnak tartom még ebből a szempontból azt a kidolgozás alatt álló nagy programot, hogy Azerbajdzsánban termelnénk óriási mennyiségben elektromos áramot, azt vezetéken, tenger alatti vezetéken át tudjuk hozni Európába, tehát Azerbajdzsánból elmegy még Grúziába, ott a Fekete-tenger alatt átjön Romániába, Romániából pedig Magyarországra. Van egy ilyen, négy országot magába foglaló együttműködés és nagy terv, hogy olcsón tudjunk áramot is – nemcsak gázt, hanem áramot is – behozni Azerbajdzsán irányából. És ha valaki figyelte az elmúlt két év híreit, akkor láthatta, hogy Katarban egymásnak adták a kilincset a nagyfiúk, még a német kancellár is kénytelen volt elmenni annak érdekében, hogy a hajón szállítható gázból az európai államok is vásárolhassanak. Én is tárgyaltam ebben az ügyben, három körben. A futball-világbajnokságon is ott voltam, és ezt kihasználtam erre, hogy tárgyaljak az emírrel, kimentem májusban, ebben az évben, hogy egy lépést menjünk ebbe az irányba, és most az emír viszonozta a látogatást, és meg is egyeztünk arról, hogy hogyan érkezik Katarból, hajókon keresztül – ez azt jelenti, hogy Horvátországon át – gáz Magyarországra.

Egyébként azért az elmúlt hetek, hónapok híradásaiban az látszódott, hogy gyakorlatilag egész Európa figyelme a közép-ázsiai és a közel-keleti térség felé fordult, mert onnan próbálják meg pótolni az Oroszországból kieső energiahordozókat. Jelent az valamilyen előnyt, hogy Magyarország a keleti nyitás keretében már több mint tíz éve gyakorlatilag építi a kapcsolatait?

Óriási előnyt. Én mindig… Kevés időnk van, nem akarok elkalandozni, de mindig mondom, hogy egy Magyarország méretű ország nem engedheti meg magának, hogy buta legyen, és a vezetőit sem szabad ebből a körből válogatni. Próbálkoztunk már ezzel, az nem jött be. Tehát egy Magyarország méretű országnak az eszében van az ereje, az ész ugyanis előrelátó képességet és gyorsaságot jelent. És aki hamarabb látja, hogy mi fog történni, hamarabb érti meg, hamarabb készít tervet, hamarabb alkalmazkodik, lépéselőnyre tesz szert, például a nagyokhoz képest. Valóban, Közép-Ázsia most kezd fölértékelődni. Emlékszem, a magyar sajtóban is itt gúnyolódtak már évek óta azon, hogy mit keresünk mi a türk államokkal való együttműködésben. Mi a fészkes fenének kell nekünk barátkozni a törökökkel, az azeriekkel, az üzbégekkel, kirgizekkel, türkménekkel, kazahokkal? És teljesen nyilvánvaló, hogy a következő évtizedben ez a térség meghatározó szerepet játszik. Nemcsak az energiában – az is fontos –, de, mondjuk, egy nagy magyar banknak tulajdona van Üzbegisztánban. És ott egy óriási ütemben növekvő gazdaságot találunk. És miután mi most már több mint egy évtizede építjük a szinte már testvérinek mondható baráti, a közös származásra, a közös múltra épülő, tehát kulturálisan jól megalapozott kapcsolatokat, ezek most kamatoznak. Tehát előrébb vagyunk, jó néhány évvel, sőt egy egész évtizeddel, mint mások, és ebből a gyorsaságból, előrelátásból nagyon komoly gazdasági előnyeink származnak. Lassúak és buták csak a nagyok lehetnek, mert ők úgyis nagyok, majd valahogy elintézik. De a mi esetünkben egészen másképp kell gondolkodni, és másképp kell cselekedni. Ugyanez van a fegyveriparral is. Most adtunk át egy hatalmas, a világ egyik legmodernebb fegyverét előállító gyárat Magyarországon. Mi nem akkor kezdtünk fegyveripart fejleszteni, amikor kitört a háború, hogy most mindenki szaladgál itt fejvesztve. Mi már 2016-2017-ben megkötöttük azokat a stratégiai megállapodásokat, amik most már a gyártószalagon mennek teljesülésbe. Tehát a gyorsaság, a jövő megértése fontos dolog. Ez a magyar politikának szép feladata, ezért az ellenzék ilyen értelemben hozzá tud járulni az ország teljesítményéhez, mert ha arról kell gondolkodni, hogy mit hoz a jövő, az nem hatalom kérdése, a gondolkodás nem hatalom kérdése, hanem ambíció, vágy, ingerencia kérdése. Akiben van vágy, hogy megértse a világot, az részt tud venni abban a diskurzusban, amely segít megérteni a Magyarország előtt álló lehetőségeket. És ha jó, színvonalas vitákhoz segít hozzá bennünket az ellenzék – most erről inkább nem nyilatkoznék, hogy ez teljesül-e, de ha ez sikerülne –, akkor az összességében, a viták hangulatrontó szerepe és hatása ellenére, összességében jót tesz az országnak.

A diplomáciai nagyüzemre egyébként az apropót az atlétikai világbajnokság adta, és a múlt héten azt mondta, hogy a sportesemények irányítják a világ figyelmét, és hogy Budapest egy olyan nemzetnek a fővárosa, ahová el kell jönni, ezt szeretné Magyarország megmutatni. Ma már a hetedik napja van az atlétikai világbajnokságnak. Igazolva látja ezt az állítását?

Vannak nálam alkalmasabbak is, és jogosultabbak is, hogy erről nyilatkoznak, szerintem majd a Nemzetközi Atlétikai Szövetség elnökét és a magyar szervezőbizottság tagjait érdemes meghallgatni, mert ők rendelkeznek elegendő élményanyaggal. Én figyelem az eseményeket, voltam is kint, követem minden nap, hogy mi történik. Amit én látok, a következő. A létesítmény fantasztikus. És nemcsak mert impresszív, vagy nagy benyomást tesz az emberre, hanem barátságos. Tehát ha valaki volt kint bármelyik eseményen, akkor azt láthatta, hogy ott valahogy’ az ajtónál a rosszindulat eltűnik, pedig bent nagy versenyek zajlanak, és valahogy’ a közönség és a versenyzők is ebben a fairness, amiért az egész sportot kitalálták, tehát ez az úriemberes nagyvonalúság világában találja magát, ahol örülünk a másik sikerének. Persze a magunkénak is, gratulálok Halász Bencének, meg a magyar csapat minden tagjának, de örülünk a többiek sikerének, a másik rekordjának, örülünk, hogy itt lehetünk, örülünk, hogy együtt lehetünk, az egész tér teljesen más logikára működik, mint az atlétikai stadionon kívüli világ. Tehát én úgy látom, hogy ez a világbajnokság bizonyítja, hogy a sport nagyon jótékonyan tud hozzájárulni az ember életminőségéhez, nemcsak az egészség oldalán, hanem a lelki oldalán is, közösséget szervez, közösséget épít, közös élményeket hoz létre. És szerintem ebből a szempontból a stadionunk is meg a rendezvény maga is a világ legjobbjai közé tartozik. Úgy látom, hogy a sportolók viszik Magyarország jó hírét, tehát én csak olyan elküldött üzenetekkel találkozom, amikor megkérdezem, hogy mégis mi a visszhangja a világbajnokságnak, hogy maguk a sportolók szuperlatívuszokban beszélnek Budapestről, a magyarokról. Mi ezt ritkán látjuk, mert mi inkább a fogyatékosságainkat meg a hiányosságainkat szoktuk szem előtt tartani, de kiderül, most a külföldiek mondják nekünk, hogy egész szép arcunk is van, jól is tudunk viselkedni, jó házigazdák vagyunk. Ez egy rendes ország, ahol mindenkit szívesen fogadnak, egy barátságos ország, és mondjuk ki nyugodtan, hogy egy olyan ország, ahol a szeretetnek a keresztény gyökerei még léteznek, és ezért vadidegen felebarátok is részesei lehetnek a magyar közösség életének legalább egy hét erejéig. Ez nagy dolog, ez a világ nem minden országában van így. És ha meg kicsit távolabbról nézem az egészet, ezt az egész sportlétesítmény-építést, nemzetközi sportdiplomácia, akkor azt látom, hogy valóban ide figyel a világ, de azt is látom, hogy közben megy a sporton kívüli élet is ezekben a létesítményekben. Most éppen megszámoltam, az idei évben több koncert volt a Puskás Arénában, a Puskás Ferenc Arénában, mint ahány futballmeccs. Tehát az a károgás, hogy ez egy kidobott pénz, meg csak a sportról szól, meg hogy ez csak hobbija néhány embernek, ideértve a miniszterelnököt, egész egyszerűen nem igaz, mert ezek a közösségi terek a sporttól függetlenül minden jóakaratú magyar embert szolgálnak, kulturális eseményeknek, konferenciáknak, hatalmas rendezvényeknek adnak teret. Nem áll meg a nyugati világ kulturális produkcióinak áramlata Bécsnél, az most már eljön Budapestig.