Orbán Viktor interjúja a Kossuth Rádió “Jó reggelt, Magyarország!” című műsorában

Törőcsik Zsolt: 16,4 százalékra mérséklődött augusztusban az infláció, így tovább folytatódott a február óta tartó csökkenés, bár az üteme némileg elmaradt az elemzői várakozásoktól. Közben egyre több tény lát napvilágot idehaza és külföldön egyaránt azzal kapcsolatban, hogy a multik profitéhsége hogyan fokozta az inflációt az elmúlt egy-másfél évben. Orbán Viktor miniszterelnököt köszöntöm a stúdióban. Jó reggelt kívánok!

Jó reggelt!

Az augusztusi adat fényében hogy’ látja, hogy továbbra is elérhető év végére az egyszámjegyű infláció, vagy távolabb kerültünk ettől a céltól?

Én is legalább olyan türelmetlen, időnként dühös vagyok, mint mindenki az infláció miatt, mert az inflációt nem a végzet kanyarította ide egy köpönyegként a vállunkra, hanem ezt az európai politika hozta össze. Először is a háború. Tehát ha most jön egy tündér, és végrehajtja a mi kérésünket, hogy azonnal legyen vége a háborúnak, akkor azonnal megjavulna a gazdasági helyzet. Ez viszont azt is mutatja, hogy amíg a háború tart, addig a gazdasági állapotok nem lesznek olyanok, mint amit mindannyian szeretnénk, mert mégiscsak háborús időkben élünk, és háborús időkben máshogy teljesítenek a gazdaságok. Van, aki nyer persze, tehát a háborús spekulánsok – vannak ilyenek – szépen nyernek, de általában az emberek, a nemzetek, az országok a háborún veszítenek. Ez az első gondunk. A második, hogy a szankciók súlyosbították a háború következményeit. A szankciók európai uniós szankciók, amik azért fájnak különösen, mert az egész Európai Uniót úgy szokták hívni, ahogy a brüsszeli nyelvben mondják, hogy békeprojekt. Tehát azért jött létre, hogy ne legyen háború, és ha lenne feszültség, akkor azt gyorsan oldjuk meg. Ha mégis kitörne egy konfliktus, akkor lokalizáljuk, kössük helyhez, ne engedjük, hogy továbbterjedjen. Ez az alapvető missziója az Európai Uniónak. Most ehhez képest háborúpártiak vannak elsöprő többségben az unióban, tehát az unió nem a béke, hanem a háború oldalán áll, és ezért szankciókat vezetett be. És a szankciók tovább rontották a gazdasági helyzetet, ezért az a helyzet, hogy persze százezrével halnak meg az emberek, borzalmas dolgok történnek a frontvonalban, de nemcsak a háborús felek szenvednek, hanem ettől a háborútól meg az arra adott európai, brüsszeli választól szenved egész Európa is. Ráadásul azért is érezzük igazságtalannak azt, ami történik velünk, mert Magyarország az elejétől fogva ellenezte a háborút is, a szankciókat is, mi mindig is a konfliktus lokalizálására törekedtünk; mi azt mondtuk, hogy ez nem egy világháború, ez nem egy európai háború, ez két szláv testvérnépnek a háborúja, és meg kell próbálni a kisugárzását a minimálisra csökkenteni. Tehát mi mindent megtettünk azért, hogy ez a háború meg az erre adott európai válaszok ne gyötörjék meg azokat az európai országokat, akik nem részei a konfliktusnak, mint például Magyarország. De közben nem tudjuk kivonni magunkat ennek a hatása alól, hiába elleneztük. Tehát a magyarok szempontjából az egész helyzet unfair, nem tisztességes, igazságtalan, na de hát az élet gyakran ilyen, különösen a nemzetközi politikában. Most, miután nem várhatjuk, hogy egy tündér varázspálcával véget vet a háborúnak, hacsak nem lényegül át tündérré az Amerikai Egyesült Államok elnöke, mert az ő kezében van egy ilyen pálca, hogy meg tudná állítani a háborút holnap reggel, ha nem ő lenne az elnök, akkor háború se lenne, illetve ha új elnök jönne, az biztosan meg is állítaná, de a mostani elnök is, ha szándéka lenne az amerikai elnöknek, akkor megállíthatná ezt a háborút, de egyelőre nem látjuk ennek a jelét. Ebből fakadóan harcolnunk kell továbbra is a háború gazdasági következményei ellen, és ilyen az infláció. Ráadásul van igazság abban, amit a versenyhivatal, a Gazdasági Versenyhivatal állapított meg, hogy ahogy lenni szokott, ha a gazdaság normális működési rendje valamilyen okból – háború, szankciók – fölborul, az energiaárak elmennek az égbe, ok adódik az áremelésre, akkor azok, akik megtehetik, mármint az eladók, a kereskedők, leginkább a nagy multiláncok azonnal kihasználják a lehetőséget, és mindig próbálnak többet emelni, mint ami egyébként indokolt lenne, hiszen ez növeli az ő profitjukat. És ennek is van szerepe. Ez egy dühítő jelenség, de van egy komoly szerepe az infláció mértékének alakulásában, ezért – miközben a háború ellen beszélünk, aközben – itthon az árspekuláns multikkal szemben mindenképpen föl kell lépnünk, úgy, ahogy az utóbbi időszakban végre már a magyar államigazgatás különböző szervei meg is tették. Más országokban más eszközökkel próbálkoznak. Most nézem, hogy az ársapkák egy időben kimentek a divatból, mi is átálltunk, ugye, a kötelező akciózásra meg az elektronikus, online árfigyelésre. Most látok néhány országot, ahol a benzinnél is meg az alapvető élelmiszeripari cikkeknél is ismét visszajön az ársapkáknak az intézménye. Nekünk is figyelnünk kell, hogy mit csinál a világ, és hiszek abban, hogy a mostani eszközök elegendőek ahhoz, hogy az év végéig tíz százalék alá, tehát egyszámjegyűvé vigyük, illetve tegyük az inflációt. De látom, hogy az eszköztár széles, ha kell, akkor további lépéseket fogunk tenni, semmiképpen nem nézzük ölbe tett kézzel az eseményeket, cselekedni fogunk, és megvédjük az embereket, és megvédjük a családokat minden lehetséges kormányzati eszközzel.

Ha már a benzin árát említette, azért elemzők arra is felhívják a figyelmet, hogy az energiahordozók tranzitdíjának a növekedése hozzájárul a benzin árának emelkedéséhez, ami fokozza az inflációt. Mennyire aggasztó ez a jelenség? És egyáltalán: mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel, hiszen tengerpartunk nincs, energiahordozónk nincs, tehát hogy ide kell szállítani valahogyan azt az olajat, amiből aztán a benzin és a gázolaj elkészül.

Megmondom őszintén, hogy ellentétes érzések viaskodnak bennem, mert egyfelől – hát nem káromkodom, mert a miniszterelnök ne káromkodjon, de – erőseket gondolok, amikor azt látom, hogy az ukránok megemelték a tranzitdíjat, ugyanis a benzinhez szükséges nafta, olaj Oroszországból Ukrajnán keresztül érkezik, és minekünk fizetnünk kell – ez a nemzetközi szokás – a cső használatáért. Mindig is fizettünk. Most az történt, hogy az ukránok egyik napról a másikra ezt megemelték. Három és félszeres áron vagyunk kénytelenek behozni az üzemanyagot a csővezetéken keresztül. Most a gyors számításaink szerint ez Magyarország számára 48 milliárd forintnyi többletet jelent. És nyilvánvalóan ezt nem az állam csinálja, mert ezeket magáncégek hozzák be, az egész benzinkereskedelemben a kormány nem szereplő, Magyarországon ezt a magángazdaság intézi, de a magángazdaság szereplői, akik 48 milliárd forinttal többet fizetnek, ezt azonnal beépítik az árakba, ez meglöki a benzin árát, és növeli az inflációt is, nagyjából fél százalékkal. Azért mondom, hogy ellentétes érzelmek vannak bennem, mert miközben ezért nagyon dühös vagyok, aközben azt is látom, hogy a szerencsétlen ukránok az életükért harcolnak, pénzük nincs, fegyverük alig, túlerővel állnak szemben, ennek ellenére nem a béke felé hajlanak, hanem a háború folytatása felé, és nyilván megpróbálnak mindenhonnan pénzt begyűjteni, de, mondjuk, a magyar miniszterelnököt ne az érzelmei irányítsák, meg ne másokkal legyen megértő, hanem elsősorban a saját polgáraira figyeljen, úgyhogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy eltérítsük az ukránokat attól, hogy ezt a politikát folytassák, és az egekbe emeljék a csőhasználatért fizetett díjat, és ezzel nehéz helyzetbe sodorják a magyar családokat és a magyar gazdaságot.

Ha már a háborút említette, azt mondta, hogy százezrek halnak meg a fronton, és valóban úgy látszik, hogy kialakult egyfajta patthelyzet, és az amerikai vezérkari főnök is azt mondta a héten a BBC-nek adott interjújában, hogy 30-45 napja lehet Ukrajnának hátra az ellentámadásból. Növelte-e a béketábort vagy a béketábor hangját ez a fajta patthelyzet, illetve mire vár egyáltalán Amerika, hogy pontot tegyen a konfliktus végére?

Ha a béketábor méretét, a tagjainak a számát valami növelni fogja, az nem az amerikaiak belátása, erre ne építsünk politikát, hanem sokkal inkább az a nyomás, amit az adott országok választópolgárai fejtenek ki a kormányaikra, mert azért lehet, hogy a kormányok háborúpártiak, szemben a magyar kormánnyal, de az emberek meg nem. Az emberek nagy része szerintem inkább Magyarország álláspontját osztja egész Európában, nemcsak Magyarországon, ez itt evidens, hanem más európai országokban is. Tehát az emberek meg egyre inkább békepártiak. És minél több gazdasági bajt okoz a háború nekik, és minél kevésbé látják, hogy lehet ennek a háborúnak egy sikeres kimenetele a nyugati országok vagy Ukrajna szempontjából, annál hangosabban teszik fel azt a kérdést, akkor miért csináljuk az egészet? Ahelyett, hogy a saját gazdaságunkra fordítanánk a pénzünket, miért kell ezt odaadni egy olyan háborúra, ahol patthelyzet van, és amiről egyre többen mondják, hogy amely helyzetnek nincs katonai megoldása. Akkor miért erőltetjük és finanszírozzuk a katonai megoldást? Ugye, Magyarországon is az a helyzet, hogy a rezsicsökkentés fönntartása ilyen körülmények között, háborús körülmények között iszonyatos kiadást jelent. Ugye a 2022-es évben, amikor nagyon magasan voltak a rezsiárak, akkor a rezsicsökkentéssel minden családnak adtunk 181 ezer forintot, ennyit spóroltak. Most, a 2023-as évben már lejjebb jöttek az árak, ezért ez mai árakon kevesebb, de még mindig Magyarországon a legalacsonyabb az áram- és a gázár. Ez pénzbe kerül. És a magyar emberek is azt mondják, hogy de hát történjen már valami. Nyugaton, ahol meg háborúpárti kormányok vannak, ott ez még inkább így van. Ezért azt gondolom, hogy a gazdasági helyzet romlása lesz az a döntő tényező, ami rá fogja szorítani az európai uniós államok kormányait, hogy a béketáborba lépjenek be, és vessenek minél hamarabb véget ennek a háborúnak, mert ezt a háborút Ukrajna nem tudná vívni, ha mi nem adnánk ehhez fegyvert, és nem adnánk ehhez rengeteg pénzt. Összeszámoltam itt a napokban, hogy mennyi pénzt adtunk. Száznyolcvanegy-néhány milliárd forintot adtunk oda európai pénzként a háború kitörése óta. Ez egy hatalmas összeg, és közben – szemben a reményeinkkel – ezért a pénzért cserébe egyetlen lépéssel sem kerültünk közelebb a békéhez, sőt inkább távolabb vagyunk tőle, mint voltunk. De a döntő eszközök mégiscsak az amerikaiak kezében vannak, jön az amerikai választási kampány, ezt az összefüggést, hogy ez milyen hatást gyakorol az amerikai pozícióra az ukrán háború tekintetében, most még nem látjuk világosan, ezt kell majd megértenünk. Szerintem nincs még amerikai döntés arról, hogy a hivatalban lévő elnök az elnökválasztási kampányra egy továbbra is a Nyugat támogatásával folytatott ukrán háborúval a tarsolyában vagy annak lezárásának politikai sikerével kíván-e föllépni, mármint a választásokon.

Mindaz, amiről idáig beszéltünk, a magas infláció, a háború bizonytalanságot szül, ami pedig az eddigi tapasztalatok alapján negatívan szokott hatni a gyermekvállalási kedvre. Hogyan tudja ezt megfordítani a kormány? Elegendőek-e ehhez a családtámogatási intézkedések, mert tegnap a demográfiai fórumon Ön is úgy fogalmazott, hogy a gyerekekért vívott csata nem zsebben, hanem fejben, a szívben és a közgondolkodásban dől el, és apaként is úgy látom, hogy a lélekben és fejben kell elsősorban rendben lenni ahhoz, hogy az ember gyermeket vállaljon.

Mi, akik gyerekes apukák vagyunk, ugye, ezt pontosan tudjuk. Az igazság az, hogy amikor figyelem az európai politikát a családok nézőpontjából, hogy kik azok, akiknek fontos a család, és akik szeretnék támogatni a családokat, és akik segíteni szeretnének a fiataloknak abban, hogy a vágyott gyermekeket vállalhassák is. És kik azok, akik hazában és nemzetben gondolkodnak, és tudják, hogy a gyerekek léte, nem léte az összefügg a haza létével, nem létével, szóval hogy hogyan viselkednek. Ugye, mi, akiknek gyerekeink, sőt már unokáink is vannak szép számmal, mi úgy gondolkodunk, hogy ma írunk 2023-at. Ha születik az idén, mondjuk, egy unokánk, és nyolcvan éves az átlagéletkor, amit a tudomány mára már szinte, ha nem is garantál, de elérhetővé tesz, ha ezzel számolok, akkor 2103-ban a most megszülető unokánk még élni fog. Ez azt jelenti, hogy mi nem hozhatunk csak rövid távú döntéseket, mert a nekünk fontos és még személyesen ismert emberek, mint például az unokáink, élni fognak abban a világban. Tehát mi, nem vagyunk sokan Európában ilyenek, én magam is úgy gondolkodom, hogy ami döntést most hozunk, legyen szó migrációról, genderről vagy háborúról, annak van persze hatása most, meg lesz középtávon is, de kialakít egy világot, amiben majd élni fognak az unokáink, és ez 2103-ban lesz valahol. Tehát egyáltalán nem a világtól elrugaszkodott dolog 2023-ban arról gondolkodni, hogy milyen lesz az európai világ 2103-ban. Most vannak, akiknek nincsenek gyerekeik, meg nem is családi összefüggésben gondolkodnak a jövőről, és őket ez mind nem érdekli. Ez az első probléma. És gyakran vannak ők többen Európában. Ezért ma Európában nincsen egy közös demográfiai politika, mert ha mindenki úgy gondolkodna, mint mi, Ön meg én meg még sokan, akik hallgatnak bennünket, akkor Európában az első számú politikai probléma a demográfiai probléma lenne, mert nem születnek meg a gyerekek. Tehát valami baj van, és ezt a bajt ki kéne javítani. Most lehet, hogy a baj az emberekben van, de a kormánynak nem az a dolga, hogy az emberekben keresgélje a hibát, hanem hogy segíteni próbáljon nekik annak a bajnak a megoldásában, amitől nyilván ők is szenvednek. De miután kevesebben vagyunk így gondolkodó emberek, ezért az európai napirendre nem kerül föl a demográfia kérdése. Ezért tartunk olyan fórumokat, mint tegnap és ma itt, Budapesten, hogy rávegyük a döntéshozókat, hogy tessék ezt is napirendre tűzni. És van egy másik probléma is, hogy vannak olyan emberek, politikai vezetők, akik ahhoz a – nevezzük úgy – liberális főirányzathoz vagy -áramlathoz tartoznak, akik azt gondolják a világról, hogy a világon a legfontosabb dolog mi magunk vagyunk, egyenként, tehát ők maguk személyesen. Nincs fontosabb dolog, mint az individuum. És így nem lesz gyerek. Mert gyereket azok az emberek vállalnak általában, akik azt gondolják, hogy van a világban néhány dolog, ami fontosabb, mint én magam. Ha magamat teszem az első helyre, abból felelősség, közösség, család, gyerek aligha lesz. És igenis a demográfiai fórumnak dolga volt, és ezt szépen tegnap, nagyon elegánsan ki is mondta, hogy ahhoz, hogy gyerekek szülessenek, egy olyan közgondolkodás kellene, ahol azok az emberek vannak sokan, vagy ha lehet, többségben, akik azt gondolják, hogy a világban vannak dolgok, melyek fontosabbak, mint az én személyem. Ilyen a családom, a gyerekem, a hazám, a Jóisten. Vannak ilyen dolgok. Aki ezt nem tudja elfogadni, mert mindig csak ő van az első helyen, ott sajnos nem vagy csak nagyon kevés gyerek születik. Szóval ezért a közgondolkodásnak valószínűleg legalább akkora vagy nagyobb szerepe van egy családbarát ország kialakításában, mint a pénzügyi támogatásoknak. De azért a pénzügyi támogatásokról nem szabad lemondani, mert a fiatalokat abba a helyzetbe kell hozni, hogy szabadon dönthessenek arról, hogy akarnak-e gyereket, és akik akarnak, azok ne rettenjenek vissza azért, mert pénzügyi-gazdasági nehézségekbe ütköznek. Ezért az a célja a kormánynak, hogy aki gyereket vállal, az anyagilag is jobban éljen, mint azok, akik nem vállalnak gyereket. Ettől még messze vagyunk egyébként. Sokat javult a helyzet, de ma még mindig a gyerekvállalás egyfajta anyagi áldozatot jelent. Azért dolgozom, személyesen is az egyik legfontosabb célkitűzésem, hogy olyan országgá tudjuk alakítani Magyarországot, ahol a gyereket vállaló családok jobban élnek, mint azok, akik nem vállalnak gyermeket, hiszen az egyik részt vesz a jövőben, a másik meg kiszáll a jövőből.

Mindjárt beszélünk majd még a közgondolkodásról, de egy kicsit az eddigi eredményeket értékelve hogyan látja a magyar családpolitikának az eddigi eredményeit?

Az nem érdekel senkit. Tehát magyarok vagyunk, tehát azt hiszem, hogy az öndicséret büdös, azt hiszem, így szokták ezt mondani népiesebb összefüggésben. A magyar ember olyan, hogyha elértünk egy eredményt, azt természetesnek veszi, arról már nem is akar beszélni. Tehát az, hogy az új, 2010-ben bevezetett családpolitikának a következtében 160 ezerrel több gyerek született, mint a családpolitikai támogatások nélkül született volna. Ezt ma már az emberek úgy tekintik, hogy persze, de ez már megvan, ez bent van a zsákban. Ez egy nagy öröm, nagy siker, de ne erről beszéljünk, hanem arról, hogy még mennyi gyerek születhetne, hogyha a kormány jobban tenné a dolgát. Vagy az is igaz, hogy nagyon sok, különösen a falusi csok segítségével, de a városi csok segítségével is sok lakást újítottak föl meg építettek a semmiből, mármint hogy olyan emberek jutottak lakáshoz, akiknek nem volt. Jó, jó, de ne erről beszéljünk, hanem arról, hogy hogyan lehetne azokat is hozzásegíteni lakhatáshoz és életkezdéshez, önálló életkezdéshez, akiknek ez még ma nem lehetséges. Úgyhogy én nem szívesen beszélek a sikerekről, illetve persze büszke vagyok rá, meg örülök neki, de a magyar fejben ez keveset ér. Úgyhogy már inkább arról kell beszélni, és tegnap meg is nyitottam ezt a diskurzust, ezt a beszédet, hogy hogyan lehetne továbblépni a családtámogatási rendszerben, hogy még több gyerek születhessen.

Ugye, azt is mondta tegnap, hogyha a közgondolkodásra visszatérünk, hogy a nyugati politikai életet, a világ működésének értelmezési keretét a liberálisok nemes egyszerűséggel meghekkelték. És azt is mondta, hogy Magyarország az a hely, ahol a jövő konzervatív politikáját kifejlesztik. Ez a fajta, Magyarországon kifejlesztett, konzervatív politika milyen eredményeket tud elérni a jövő évi európai parlamenti választáson, akár európai szinten is?

Az első dolog, amit ne felejtsünk el, hogy vendége volt a demográfiai konferenciának az olasz miniszterelnök asszony, akinek a programja a családok tekintetében kísértetiesen hasonlít a mienkre. Egy évvel ezelőtt ez nem így volt. Olaszországnak nem volt ilyen kormánya már nagyon hosszú évek óta. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az a fajta gondolkodásmód, nevezzük konzervatívnak vagy családbarátnak, ami Magyarországon létezik, nem ritkaság, ez nem fehér elefánt, ilyen máshol is van, sőt olyan nagy országok, mint Olaszország is erre az útra lép. Tehát komoly esélyünk van arra, hogy Brüsszelben el tudunk érni egy családbarát politikai fordulatot, hogy egyre több olyan miniszterelnök és kormány lesz Európában, amelyet a választók azért választanak meg, hogy képviselje az adott országok családjainak érdekeit Brüsszelben. Ezeknek a száma nőhet a jövőben, és én ebben bizakodom is, segítjük is egymást, a demográfiai fórum is arra való, arra is való, hogy egyfajta politikai szövetség jöjjön létre a családbarát kormányok között, a családbarát ügyekben függetlenül attól, hogy egyébként más kérdésekben egyetértenek-e a kormányok, vagy sem. Tehát egy ilyen pártokon és nemzeti különbségeken átívelő családbarát politikai koalícióépítés is zajlik szép csöndben a háttérben. Ez fontos. És magyar elnökség lesz majd a következő év július 1-jétől Brüsszelben, és ott már most bejelentettük, hogy mindenképpen annak a félévnek az európai programjai közé föl fogjuk venni a demográfia kérdését és a családbarát kormányzásnak a lehetőségét európai szinten is. Az európai választások ezért fontosak, nagyon nagy tétje van ennek a választásnak – jövő év júniusában esedékes –, fordulat kell Brüsszelben, tehát attól, amit a brüsszeli bürokraták most csinálnak, szenved Európa, a békét kell elérnünk, a választások után olyan vezetés kell az unióban, amely békét akar, olyan, amelyik nem elzárkózik, hanem a világ más régióival együtt akar működni, amelyik a migrációt végre képes megállítani, mert a mostani ezt nem tudja, amelyik feladja a genderpropagandát, és helyette inkább a családokat meg a gyermekvállalást támogatja, és persze olyan brüsszeli vezetés kell, olyan brüsszeli bürokrácia, amely a Lengyelországgal és Magyarországgal szembeni kettős mércét is végre maga mögött hagyja, feladja. Tehát ezek a nagy célok az európai választásra tekintve, és ezek között tekintélyes helyen van a családpolitika.

Kérdés, hogy például az Európai Néppárt, amely ebből a szempontból talán kulcsszereplő, mögé tud-e állni, lesz-e mersze vagy ereje, hogy mögé álljon ezeknek a kezdeményezéseknek?

Nem tudjuk, ezt a választások előtt nagyon nehéz megmondani. Azt tudom és látom, hogy egyre több ország és egyre több párt, európai párt kritizálja a brüsszeli bürokráciát azért, mert nem áll ki az európai érdekek mellett. Most itt egy ügy, ma ez a legizgalmasabb ügy, és ez a legfontosabb kérdés a számomra, amivel foglalkoznom kell. Ugye, itt van az ukrán gabonabehozatal, ahol meggyőztek bennünket a brüsszeliek, hogy engedjük be – Lengyelország, Magyarország, Szlovákia, Bulgária, Románia, tehát akik szomszédosak Ukrajnával – szárazföldön azt a gabonát, amit eddig tengeren szállítottak el Ukrajnából, mondván, hogyha ez nem jut ki Ukrajnából Afrikába, ahol – ami célállomás – éhínség lesz. Gyanakodtam az elején, de ráadtuk a fejünket, és persze jól átvertek. Végül is az történik, hogy kihozzuk a gabonát Ukrajnából, de az nem jut el Afrikába, hanem a kereskedők szépen itt, Európában, miután olcsóbb, mint a magyar, a román meg a lengyel gabona ahelyett, hogy a mi gabonáinkat vásárolnák meg a szokott kapcsolatokon keresztül, ahelyett az olcsóbb ukrán gabonát kezdik felvásárolni. Abból nem látnak szegény afrikai gyerekek egy kiló kenyeret se. Tehát itt egy átverés van, és mi ezért kiharcoltuk Brüsszelben, hogy az ukrán gabonát ne lehessen úgy behozni a közép-európai országokba, hogy az itt marad. Tehát átmehet rajtunk, de itt nem maradhat Európában. És ennek a tilalomnak a határideje ma jár le. És egyelőre a brüsszeli bürokraták nem akarják ezt meghosszabbítani. És ha ma éjfélig ők nem hosszabbítják meg, akkor bizony nemzeti hatáskörben néhány ország összefogva, románok, lengyelek, magyarok, szlovákok, mi meg fogjuk hosszabbítani nemzeti alapon ezt a tilalmat, behozatali tilalmat, amiből egy komoly brüsszeli küzdelem lesz. Ezt csak azért mondtam el, lehet, hogy egy unalmasnak tűnő ügy a hallgatók számára, de minden nap ilyen csatákat kell vívnunk Brüsszellel, mert Brüsszel egész egyszerűen nem hajlandó a tagállamok és az európai emberek oldalára állni, hanem egészen más érdekeket képvisel. Ebben a gabonaügyben is nem európai, nem román, nem lengyel, nem magyar, nem szlovák, hanem inkább amerikai érdekeket.

A többi között az infláció…

Bocsánat, már csak azért amerikaiakat, merthogy az, amit ukrán gabonának hívunk, persze nem ukrán gabona, az már régen valószínűleg amerikai tulajdonban lévő területről származó kereskedelmi termék, ami egy újabb dimenzióját nyitja ki az Ukrajnáról szóló vitának: ezen a háborún ki nyer, ki veszít, és az biztos, hogy Amerika nyer, Európa pedig veszít.

Erről majd a következő adásban még bővebben beszélgetünk. Most az inflációról, a háborúról és a hazai demográfiai helyzetről is kérdeztem Orbán Viktor miniszterelnököt.