Orbán Viktor interjúja a Kossuth Rádió „Jó reggelt, Magyarország!” című műsorában

Törőcsik Zsolt: A Századvég egy korábbi márciusi felmérése alapján a magyarok 91 százaléka véli úgy, hogy azonnal véget kellene vetni az orosz–ukrán háborúnak, és tárgyalóasztalhoz kellene ültetni a feleket. Ennek ellenére az amerikai nagykövetség támogatásával a napokban egy plakátkampány indult, amelyen az 1956-os és a mostani ukrajnai események között párhuzamot vonva „Ruszkik, haza!” felirattal követelik az orosz csapatok Ukrajnából való kivonását. Orbán Viktor miniszterelnök stúdiónk vendége. Jó reggelt kívánok!

Jó reggelt kívánok!

Ugye, a plakátkampány elindulása után szerdán a Budapestre akkreditált amerikai nagykövet is sajtótájékoztatót tartott, ahol szankciókat jelentett be a Nemzetközi Beruházási Bank és annak három vezetője ellen, másnap pedig a kormány közölte, hogy ezek után értelmetlenné vált a bankban való részvétel, és Magyarország kilép belőle. Hogyan értékeli az elmúlt napok fejleményeit, és miről szól valójában ez az ügy Ön szerint?

Ha a tényeket nézzük, akkor azt találjuk majd, hogy nem Magyarországgal szembeni szankciókról van szó. Átnéztem a listát, amit az amerikaiak, nem a magyarországi nagykövetség, hanem Washington tett közzé, azon 34 magánszemélyt sorolnak föl. Azt állítják ezekről a magánszemélyekről, hogy kijátszották azokat a szankciókat, amelyeket az Egyesült Államok vetett ki Oroszországgal szemben. A 34 magánszemély között van egy magyar, van uniós, még ciprusi, találtam egy osztrákot és liechtensteinit is. Ez jól láthatóan alapvetően pénzügyi szakemberekre összpontosító amerikai akció volt. Mi a szankciókkal sosem értettünk egyet, de nem vitatjuk el senkinek a jogát, így az Egyesült Államokét sem, hogyha úgy látja jónak, akkor szankciókat vessen ki. Ezeket mi tudomásul vesszük és betartjuk. A bank maga egy olyan bank, amelynek lehetett volna komoly szerepe a közép-európai gazdaságok fejlesztésében. Ezt nemcsak mi gondoltuk így, mert az alapítók között ott vannak a csehek, a szlovákok, Románia és Bulgária is, azonban a háború óta világos volt, hogy ennek a banknak a lehetőségei szűkülnek, komoly, nagy fejlesztésekben nem lehet rá számítani, és most, hogy szankciók alá tették az amerikaiak, ezzel valójában tönkre is tették, vagyis ellehetetlenült a működése, nem tudja betölteni a funkcióját. Tegnap meghánytuk-vetettük a dolgot a kormányban, és arra jutottunk, hogy ilyen körülmények között Magyarország részvétele a bank további munkájában értelmetlenné vált, ezért a delegáltjainkat visszavontuk, és Magyarország kilépett a Nemzetközi Beruházási Bankból.

Ez az egész történet kezdve a szankcióktól, akár a plakátkampány is és a magyar kilépés, hogyan befolyásolja az amerikai–magyar viszonyt?

Először is nekünk az amerikaiakkal jó viszonyunk van. Ha most visszaemlékszem a történelmi tanulmányaimra, talán életünkben egyszer üzentünk nekik hadat, a II. világháborúnak a mi szempontunkból már lefele menő szakaszában. Nem nevezném egy sikeres diplomáciai akciónak, és azóta nem is próbálkoztunk ilyesmivel. Inkább az ellenkezőjét csináltuk: megpróbáltunk a lehető legszorosabb baráti együttműködést kialakítani az Egyesült Államokkal. Ezt sikeresen is tettük. Tehát Amerika, az Egyesült Államok a barátunk és egy fontos szövetségesünk is. Elsősorban katonapolitikai szempontból, hiszen egy közös katonai, védelmi szövetségnek vagyunk a tagjai. Van filozófiai hasonlóság is a két nép és a két ország között. Azt hiszem, hogy az alapvető hitek egyeznek. Mi is azt gondoljuk, hogy ahhoz, hogy az emberek békében és jólétben éljenek, szabadságra és piacgazdaságra van szükség. Amerika egy keresztény ország is, bár most nagyon megosztott az értékvitákban, de egy keresztény ország, és miután Magyarország is a keresztény kultúra következménye, terméke, kereszténység nélkül nem létezne Magyarország, ezért ez az értékgyökérzet is közel hoz bennünket egymáshoz. És aztán itt vannak a gazdasági kapcsolatok, amelyek kifejezetten egy sikertörténet képét mutatják. Nem emlékszem, hogy valaha is lett volna annyi beruházás Magyarországon, mint amennyi amerikai cég ma itt dolgozik. Nem emlékszem, hogy valaha is adtak volna ennyi magyar embernek munkát amerikai cégek, mint most, és járultak volna hozzá a kivitelünkhöz, a termékeink kiviteléhez olyan mértékben, mint most. Az a helyzet, hogy minden adott ahhoz, hogy jó és baráti kapcsolataink legyenek. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy Amerika nem egységes. Korábban sokkal inkább az volt, ma egy megosztottabb ország képét mutatja, és nagyok a pártpolitikai különbségek. Tehát nem érdemes eltagadnunk, hiszen az emberek úgyis látják, hogyha demokrata elnök van a Fehér Házban, akkor a kapcsolataink nehezebbek, hogyha republikánus elnök van, akkor könnyebbek. Ennek az az oka, hogy a modern politika alapvető kérdéseiben a republikánus nézőpont közelebb van a magyar kormányzati nézőponthoz és filozófiához, mondjuk, migráció-, migránsellenes vagy a migrációellenzés tekintetében vagy a genderkérdésben, családvédelem tekintetében, de nem a mi dolgunk, hogy válogassunk az amerikai politikai élet szereplői között. Az amerikai nép majd eldönti, hogy kinek adja oda a főhatalmat, mi pedig azzal a kormánnyal működünk együtt, amelyet az amerikai nép megválaszt. És ha megválasztotta a kormányát, akkor a kormány ideküldi a maga nagykövetét. Ugye, Amerikában tipikusan politikai kinevezettek a nagykövetek, tudomásul kell vennünk, hogy egy demokrata párthoz közel álló nagykövet van. Ebbe se tudunk beleszólni, azt küldenek, akit akarnak, nekünk pedig tudomásul kell venni, hogy az amerikai nagykövet képviseli az Egyesült Államok véleményét Magyarországon. Szokatlan, hogy ezt az amerikai véleményképviseletet utcai plakátokon keresztül valósítja meg az amerikai nagykövetség, ráadásul mintha ritmuskésésben is lennének, mert én láttam ezt a plakátot, hát mi a ruszkikat – az van kiírva, hogy „Ruszkik, haza!” – hazaküldtük. Én személyesen is elég jól emlékszem arra, hogy ez hogyan történt még 1989-ben. Épp tegnap vagy tegnapelőtt láttam azt a hírt is, hogy az utolsó orosz katona, aki elhagyta Magyarországot, éppen most halt meg. Isten nyugosztalja! Tehát mi ezt a dolgot elrendeztük, a magyarokat nem kell emlékeztetni a saját történelmükre, és végképp nem kell biztatni arra, hogy mindenkivel szemben, így Oroszországgal szemben különösen is figyelni kell a biztonságunkra.

Igen, mert, ugye, sokan azt mondják, hogy, ugye, említette a különbségeket a gender kérdésében vagy a migráció kérdésében, amelyek Amerikán belül is megvannak, és az amerikai és a magyar kormány között is megvannak, és hogy a háborúval kapcsolatos álláspont egy olyan különbség, ami miatt a feszültségek akár kiéleződhetnek vagy kiéleződhettek.

Valóban, azt hiszem, hogy Ön egy érzékeny pontra tapintott rá, mert persze vannak ezek a filozófiai különbségek, amelyek a migrációról és a gender, családvédelem kérdéséről szólnak, de ennél aktuálisabb az a véleménykülönbség, amely fönnáll ma Magyarország és az Egyesült Államok között a háború tekintetében. Ugye, a háborút a magyar emberek nem támogatják, következésképpen a magyar kormány sem támogatja. Ezzel szemben a háború legfőbb támogatói az amerikaiak, egész pontosan az Amerikai Egyesült Államok. Nyilvánvaló, hogy teljesen különböző módon gondolkodunk a háborúról. De az én véleményem az, hogy az amerikai–magyar barátságnak ezt a véleménykülönbséget ki kell bírnia. Én megértem az amerikai álláspontot, nem fogadom el, de megértem. Nézze, ha vet Ön egy pillantást a térképre, hát Amerikánál biztonságosabb hely nincs. Mind a két oldaláról óceán védi, fölülről a kanadaiak, alulról a mexikóiak, és ráadásul velük még egy szabadkereskedelmi rendszert is fölépítettek, és valamikor még a XIX. században bejelentették, hogy Amerika az amerikaiaké, vagyis az Egyesült Államok nyilvánvalóvá tette, hogy nemcsak az ország határain, hanem a kontinens határaihoz közelítő külföldi erőket is ellenségnek tekinti. Tehát védi magát. Egy biztonságos hely. Ezt a Kárpát-medencéről nem mondhatom el. Tehát ott ülve Amerikában egész más képet mutat a világ, más képet mutatnak a világpolitika kockázatai, mintha az ember Budapestről, ne adj’ Isten Sepsiszentgyörgyről vagy éppen Kassáról nézi, hogy aktuális legyek, mondjuk, Beregszászról nézi a történelmet. Tehát ezért, ha az amerikaiak, mondjuk, egy háború eszkalációjáról hallanak, mondjuk, egy atomháború képét idézik meg, akkor tudják, hogy nekik nagy arzenáljuk van, és elrettentő erővel rendelkeznek. Ha én azt hallom, hogy atomfegyverek, vagy hogy ilyen szegényített urántartalmú fegyvereket visz egy nyugat-európai ország Ukrajnába, akkor én Csernobilra gondolok. Amerikának, egy amerikainak ez sose jutna eszébe, de mi tudjuk, hogyha valami történik Ukrajnában, hát akkor jó, ha az ember nem megy ki az utcára, szóval tudjuk, hogy mi történt akkor. Vagy ha Amerikában azt hallják, hogy az ukrán–orosz fronton meghalt valaki, akkor nyilván együttéreznek, mert ez veszteség, de az nem ugyanaz az érzés, mint a mienk, mert én rögtön arra gondolok, hogy vajon aki meghalt, egy magyar ember volt-e a Kárpátaljáról. Tehát mi itt vagyunk a szomszédban. Minden, ami ott történik, még aznap részévé válik a mi életünknek. Az amerikaiak dimenziója egészen más, ezért mondom, hogy mi joggal várjuk el az Egyesült Államoktól, hogy tudomásul vegye Magyarország speciális helyzetét, Ukrajnához való közelségét, és megértse, hogy ezért mi a béke oldalán vagyunk, ott is akarunk maradni. Nem mondanám, hogy ez a megértési képesség erős, tehát az Egyesült Államok nem adta fel azt a tervét, hogy mindenkit, beleértve Magyarországot is, hogy stílszerű legyek: belepréselje egy háborús szövetségbe. De én világossá tettem többször is, a magyar diplomácia is kifejezte ezt, hogy miután a magyar akarat, a magyar emberek akarata egyértelmű, és a mi történelmi ismereteink is elég stabil lábakon állnak, ezért mi nem fogjuk engedni, akármilyen eszközöket is választanak a barátaink, mi nem fogjuk megengedni, hogy belepréseljenek, beleszorítsanak bennünket egy háborúba. Nem fogunk fegyvert szállítani, és nem veszünk részt egy olyan konfliktusban, amely nem a mi háborúnk.

Említette, hogy a magyarok akarata egyértelmű, és valóban ebbe az irányba mutatnak a közvélemény-kutatások is. Ez a konszenzus, ami megvan a társadalomban, megteremthető a belpolitikában is?

Volt erre esély, és én rendszeresen teszek is erre kísérletet. Nem egy hálás szerep, tehát ha a parlamenti vitákat Ön esetleg követi – szerintem érdemes, néha izgalmas és gyakran szórakoztató viták is zajlanak ott –, akkor láthatja, hogy az ellenzékkel való, a baloldallal való párbeszédben – interpellációk, azonnali kérdések – én inkább arra törekszem, hogy az egyetértési pontokat találjuk meg. Stabil a mi támogatottságunk, háború ügyében különösen, tehát a baloldal, amely háborúpárti, a magyar emberek egy töredékének élvezi csak a támogatását, a békepárti, a békét és biztonságot előtérbe helyező nemzeti, mondjuk úgy, hogy a kormány által képviselt álláspontnak elsöprő többsége van Magyarországon, de az egység mindig hasznos, szép és jó dolog egyfelől, meg nagy dolgokban minél inkább egyetért egy ország, annál erősebbek vagyunk. Tehát én sajnálom, hogy a baloldal háborúpárti, és nincsen benne a magyar béketáborban. És a parlamenti lehetőségeket is arra használom, hogy inkább ismertetem a kormány álláspontját, nem ledorongolni próbálom őket, és végképp nem sértegetni, bár az azonnali kérdések órája az azonnali sértések órájára emlékeztet legjobban, de én mégis törekszem arra, hogy valami híd legyen, amin ők át tudnak jönni a békepárti táborba. Ezért is terjesztettünk be a parlament elé egy határozati javaslatot, amely megerősítette, hogy Magyarország nem akar és nem is fog részt venni ebben a háborúban, nem szállít fegyvert, és arra szólítja föl a nemzetközi közösséget, hogy a háború támogatása helyett a tűzszünetet előidéző és békét eredményező tárgyalásokra mozgósítsa inkább az energiáit. Most a baloldal ezt nem fogadta el, nem sétált át ezen a hídon, nem jött át a háborúpártból a békepártba, de a remény hal meg utoljára, majd meglátjuk.

Az látszik, hogy azért Nyugat-Európa is a háború pártján van egyelőre inkább, legalábbis ezt mutatja az, hogy a Pentagonból kiszivárgott dokumentumok egyikében az áll, hogy nyugati országok speciális katonai erői is ott vannak a harcmezőn. Németország pedig például engedélyezte, hogy Lengyelország újabb MiG-eket küldjön Ukrajnának. Ez alapján azért úgy tűnik, hogy a visszaút, a békéhez vezető visszaút egyre távolabb van. Ön most hogy’ látja a további eszkalációt, eszkalációnak a veszélyét?

Egyre borúsabban. Mondjuk, ha fölidézzük a legutóbbi beszélgetésünket, talán két héttel ezelőtt lehetett, akkor a helyzet jobb volt, mint most, és ha az azelőtti beszélgetésünket, akkor arra tudunk emlékezni, hogy akkor meg még jobb volt. Tehát minden egyes alkalommal, amikor találkozunk, arról kell beszélnünk, hogy a helyzet romlik, és az eszkaláció nő. Csak a legutóbbi találkozásunk óta, ugye, van két fontos hír. Az egyik, hogy a britek, ha jól emlékszem, a britek, ezt a szegényített urántartalmú lövedéket akarják eljuttatni az ukrán frontra, ami persze egy nem ismeretlen katonai eszköz, de mégiscsak azért a nukleáris eszközrendszer világához visz bennünket közelebb egy lépéssel. Ez még nem atombomba természetesen, de azért már valami, ami a nukleáris energia, a nukleáris lőfegyverek sajátosságainak a körülményét bekapcsolja a háborúba. És ilyenkor az embernek borsódzik a háta. A másik hír pedig, hogy az oroszok, talán válaszképpen, Belorusszia területére taktikai atomfegyvereket telepítettek. Tehát a háború eszkalációja most már egész világosan mutatja, hogy elértük a nukleáris fegyverek határvonalát. Múltkor is mondtam, hogy nem irodalmi túlzás az a félelem, amely mindannyiunkban ott munkál, hogy a háború további kiterjedése előbb-utóbb valamilyen típusú atomfegyver bevonásával is járhat. Tehát ha világháború lesz, akkor atomháború lesz, és a Jóisten mentsen meg bennünket ettől! Én nem akarom azt mondani, hogy ez holnap reggel bekövetkezhet, de az eseményeknek a lejtése, a ritmusa, a menetiránya ebbe az irányba mutat.

Tegnap Szijjártó Péter, ugye, arról is beszélt, hogy meg kellene előzni azt, hogy egy, az egész világra kiterjedő válságspirál alakuljon ki, ami nemcsak a háborút érintené, hiszen azért egy globalizált világban látjuk, hogy élelmiszerhiányt okozhat bizonyos részein a világnak a háború, máshol akadályozza az ipari ellátási láncoknak a működését. Ez megelőzhető-e?

Természetesen minden megelőzhető, mert nem egy isteni rendelésként hullanak ránk ezek a bajok, hanem emberi döntések idézik elő a konfliktusokat. Tehát hogyha a világ vezetői észnél vannak, akkor a világ sokkal jobb állapotban is lehetne és kerülhetne, mint amilyenben most van. Ebből a szempontból talán a francia elnök kínai látogatása nagy jelentőségűnek mondható, mert egy másik hang jelent meg, amelyik nem azt nézi, hogy hol milyen potenciális ellenségek vannak, hanem azt keresi, hogy hol milyen potenciális partnerek vannak. Ez hasonlít ahhoz, ami a magyar észjárást jellemzi. Mi is a külpolitika céljának azt tartjuk, hogy barátokat gyűjtsünk. Mi nem ellenségeket akarunk gyűjteni, meg nem konfliktusokat akarunk gerjeszteni, hanem mi barátokat akarunk gyűjteni, és úgy gondolkodunk, hogy az a jó, hogyha a világnak minél több országa személyesen is érdekelt abban, hogy Magyarország sikeres legyen. Kereskedik velünk, beruház, együttműködik, tárgyal, diplomáciai kapcsolatok vannak, és így tovább. És a francia elnöknek az európai stratégiai autonómiára tett megjegyzése ebbe az irányba mutat. Mert ez mit jelent? Ő azt mondja, hogy Európának intellektuálisan mégiscsak adnia kellene magára. Azért az európai szellem számára az lealacsonyító, hogy egész egyszerűen csak átvesszük más országok külpolitikáját. Tehát vagyunk mi azért itt ezzel a pár ezer éves európai történelemmel elég fölkészültek és értelmesek ahhoz, hogy a saját érdekeinkből induljunk ki, és ne mások érdekét másoljuk le. És arra szólít föl bennünket – nem először teszi ezt –, hogy ezt a munkát, ezt a szellemi munkát végezzük el, Kínával összefüggésben is végezzük el, és mielőtt egyszerűen csak megismételnénk az amerikai külpolitika álláspontját vagy álláspontjait, gondolkodjunk már el arról, hogy ezek egybeesnek-e Európa érdekeivel. És ott, ahol nem esnek egybe, akkor ezt nyíltan mondjuk meg, fejezzük ki, tárgyaljuk ki, teremtsünk egy helyzetet, amelyben Európának van stratégiai alternatívája. Azt kell mondanom, a francia elnök az egyetlen olyan vezető ma Európában, amely történelmi távlatban képes fölvetni kérdéseket. Az egy másik dolog, és pechünk, hogy most nem de Gaulle-nak hívják Franciaország elnökét, mert vele könnyen egyetértenénk szinte minden kérdésben, hanem Macron elnök úrnak hívják, aki egy tiszteletre méltó elnök, de Európa jövőjét nem úgy képzeli el, mint mi. Ugye, mi egy keresztény reneszánszban bízunk, mi azt mondjuk, hogy ez a kontinens volt már egyszer nagy, volt már egyszer erős, tudjuk, hogy az ereje a kereszténységből és a keresztény értékrendből, kultúrából fakadt, erre az útra kéne újra rátalálnunk, mert eltértünk ettől. A francia elnök pedig azt mondja, hogy nem, az már a múlt, egy liberális Európát kell világviszonylatban is versenyképessé tenni. De ez legalább egy olyan dimenzióban zajló vita, aminek van értelme, és amely a jövő útjait keresi, nem pedig ilyen, elnézést, pitiáner, egymást lökdöső, piszkáló, szankció alá helyező, egymásnak betartó európai politikai perspektíva, amitől oly’ nagyon szenved a kontinensünk.

Ha visszatérünk a jelenbe, és a háború és a szankciók gazdasági hatásairól beszélünk, ugye, az Európa-szerte megugró infláció volt az egyik legkomolyabb hatása. Magyarországon enyhén ugyan, de január óta hónapról hónapra csökken a pénzromlás üteme, a márciusi adat 25,2 százalék volt. Lehetőséget ad-e ez már az árstopoknak a kivezetésére? Két hete azt mondta, hogy zajlik ezzel kapcsolatban egy komoly munka Nagy Márton vezetésével, hogy mikor, hogyan és hány lépésben lehet ezt megtenni.

Sajnos még nem. Tehát az Ön kérdésére, hogy ami eddig történt inflációcsökkenés ügyben, elegendő-e ahhoz, hogy az ársapkákat kivezessük, erre a kérdésre egyenesen azt kell mondanom, hogy nem. Ami eddig történt, az kevés. Van ugyan néhány termék, különösen élelmiszeripari termék a boltokban, ahol egészen drasztikus áresés történt, és abban versenyeznek a kereskedők, hogy az olcsóbb árral ki tud több vevőt magához vonzani. Ez jó, elvileg ez volna a verseny értelme, de sajnos ennek a spektruma vagy mezője még szűk. Tehát kevés terméknél van ez így. Én azt remélem, hogy áprilisban már az infláció csökkenése érzékelhetőbb lesz, általánosabb lesz, nemcsak egy-egy termékre vagy termékcsoportra terjed ki, hanem általában szélesebb inflációcsökkenés lesz, és május-júniusban pedig egy határozott esésre is számítok. Ugye, van ez a vakcina, inflációellenes politikának nevezzük, amit beadtunk, és várjuk, hogy kifejtse a hatását. Biztató ez a néhány százalékos vagy tizednyi csökkenés, de ez sajnos nagyon kevés. Tehát az infláció túlságosan magas, a kormánynak továbbra is az infláció letörésén kell dolgoznia. Egy ilyen árfigyelő rendszert is fölállítottunk, a különböző állami hatóságokat hadrendbe sorakoztattuk, itt a versenyhivatalnak meg a fogyasztóvédelmi hatóságnak is van szerepe, ellenőrzések is vannak, közzétesszük az áraknak a mértékét, és megpróbáljuk elérni, hogy a kereskedők ne most akarják minden idők legjobb üzletét megcsinálni, hanem legyen verseny, és menjenek lefelé az árak.

És számíthat a kormány ebből a szempontból Brüsszelből segítségre? Ugye, korábban azt mondta, hogy onnan csak szankciók jönnek, de akár azoknak az enyhítése napirenden van-e, mert azt látjuk, hogy az elégedetlenség, a társadalmi elégedetlenség más országokban is egyre nagyobb ezekkel kapcsolatban.

A következő találkozásunkig, már amennyiben meg fog újra hívni ide, akkor nem várható szerintem áttörés. Még nem tartunk ott, hogy az európai közvélemény az európai vezetőket rákényszerítse a háborús és a szankciós politikával kapcsolatos álláspontjuk megváltoztatására. De el fog jönni az igazság pillanata, mert ami most történik, az tönkreteszi Európát. Tönkreteszi a biztonságát, tönkreteszi a gazdaságát. Lényegében Ukrajna pénzügyi értelemben nem létező ország. Ott olyan drasztikus visszaesése van a gazdasági teljesítménynek, ami a háború miatt teljesen érthető, amiből nyilvánvaló, hogy Ukrajna nem tudja saját magát finanszírozni. Az a kérdés, hogy mi fönntartjuk-e Ukrajnát. És abban a pillanatban, hogy az amerikaiak és Európa nemmel válaszol erre a kérdésre, akkor a háborúnak vége is van, ott egy új helyzet áll elő. De egyelőre még nem ez történik, hanem az, hogy bizony a magyar adófizetők is az unió közös költségvetésén keresztül nagyon nagy összegekkel támogatják Ukrajnát. Ezért is esik rosszul a magyaroknak, amikor azt látjuk, hogy a magyar kisebbséget ahelyett, hogy elismernék és támogatnák, kifejezetten üldözik az ukrán hatóságok. Minden nap egyre rosszabb hírek jönnek az ott élő magyarok elnyomását illetően, holott egyébként mi, magyarok közben az unió közös költségvetésén keresztül dollár százmilliókkal járulunk, vagy euró százmilliókkal járulunk hozzá ahhoz, hogy az ukrán állam egyáltalán működjön. Mi fizetjük az ukrán nyugdíjakat, Európa és benne Magyarország. Mi fizetjük az ukrán fizetéseket. Mi tartjuk fönn az államigazgatásukat, az egészségügyüket, az oktatásukat. Ezt mind mi tartjuk fönn, és ez egy óriási pénzügyi teher, itt sok tízmilliárd euróról beszélünk, ami hiányzik az európai gazdaságból, és nyilvánvaló, hogy ezt a végtelenségig nem lehet folytatni.

Az orosz–ukrán háborúról, a magyar–amerikai viszonyról és az infláció letörésének további lépéseiről is kérdeztem az elmúlt fél órában Orbán Viktor miniszterelnököt.