- miniszterelnok.hu - https://miniszterelnok.hu/orban-viktor-interjuja-a-kossuth-radio-jo-reggelt-magyarorszag-cimu-musoraban-11/ -

Orbán Viktor interjúja a Kossuth Rádió „Jó reggelt, Magyarország!” című műsorában

Nagy Katalin: Tegnap késő délután bejelentette a miniszterelnök, hogy fenntartják a kijárási korlátozásokat. Köszöntöm a stúdióban Orbán Viktor miniszterelnököt! Miért vártak ilyen sokáig a döntéssel? Arról volt szó múlt héten, hogy lehet, hogy már szerdán, a kormányülés után ez megszületik.

Jó reggelt kívánok a hallgatóknak! Válságkezelésben fontos a döntések tartalma, de legalább ilyen fontos az ütemezése is, és jó ütemben döntést hozni azt jelenti, hogy minden információ birtokában lenni, ami a döntéshez szükséges. Ezeknek az összegyűjtése egy feladat, másfelől pedig, ha gyorsan változik a helyzet – mondjuk, napról napra –, akkor az adott időpontban kell, a jó időpontban kell meghozni a döntést. És miután most a csoportos megbetegedés felől haladunk a tömeges megbetegedés irányába, a tömeges fertőzés irányába, azért vártam ki, hogy hátha szigorúbb intézkedéseket kell hozni. Tehát azt gondoltam, hogy jobban látjuk a helyzetet csütörtökön, igazából pénteken, ma kellett volna, egy nappal a lejárat előtt, mert szombaton jár le ennek a korábbi döntésnek a határideje, de miután húsvét van, és ma már munkaszüneti nap van, ezért nem tudtam megvárni a pénteket, így csütörtökön született a döntés. De szívem szerint még vártam volna, mert úgy éreztem, hogyha a helyzet romlik, akkor szigorítani kell. És például amit látok itt, Budapesten az idősotthonok környékén, indokolta is ezt az óvatosságot, és aztán végül is nem szigorítottunk, csak fönntartottunk, de azt látjuk, hogy nagyon eltérő állapotok vannak egy-egy településen, mondjuk, Taktaharkányban meg Tihanyban, meg, mondjuk, a Margit-szigeten, hogy három példát említsek, egészen különböző állapotok vannak. Nem lehet egy országos döntéssel szabályozni vagy szigorítani ezeket a regulákat, és ezért úgy döntöttünk, hogy tartsuk fönn a szigorú kijárási korlátozásokat, de adjunk lehetőséget a polgármestereknek, hogy úgy és ott, ahol ez helyben indokolt, további szigorításokat tehessenek. Ez tűnt csütörtökön ésszerűnek. Következésképpen, belátva mindezt úgy döntöttünk, hogy az általános országos kijárási korlátozás határidejét nem szabjuk meg, hanem határozatlan ideig marad fönn, minden héten értékeljük, és hetente döntünk arról, hogy fönntartunk, szigorítunk vagy lazítunk.

Igen, mert hát, ugye, arra azért nem számítottunk, hogy enyhülnek ezek a korlátozások, de az bőven benne volt a pakliban, hogy szigorodnak ezek a korlátozások, már csak azért is, mert, ugye, tegnap itt, a Pesti úti idősotthonban tudjuk, hogy 150 fertőzött van, és el is vitték azokat, akik igazoltan fertőzöttek kórházba.

Igen, de, mondjuk, egy vidéki, 300 lelkes kitelepülésen ez a probléma nincs, tehát az is egy jogos igény – ilyet is hallok –, ahogy ellenőrzök, jövök, megyek, járok az országban, hogy de hiszen nálunk nincsen, és itt a vidéki életmód miatt egyébként sem gyakori, hogy nagy tömegben találkoznánk, mert nincs is nagy tömeg. összességében sem annyi ember ott, a faluban. Itt azért lehetnének a szabályok ennél belátóbbak vagy kedvezőbbek. Sokfajta igény van egyszerre jelen. Azt gondolom, én azon az állásponton vagyok, hogy legyen egy általános országos fegyelem, szigorúság, ha szabad így mondanom, bár ilyen örök lázadó diákként nem esik jól ilyen szavakat mondanom, de legyen ez, és helyben meg aztán hadd döntsenek arról, hogy akarnak-e szigorítani. Most, hogy lehet-e lazítani, vagy sem, nézze, az biztos, hogy a mostani helyzetben a legerősebb fegyverünk továbbra is a fegyelem vagy inkább úgy mondanám, hogy az önuralom. Ha tudunk egymástól – ahogy most mondják – kontaktus szempontjából elegendő távolságot tartani, akkor ez a fegyver működik, az idősek esetében pedig különösképpen fontos, hogy ez működjön. De azt is látom, hogy más országok már kifele kandikálnak, mintha látnák a fényt az alagút végén. Én még nem látom itt, Magyarországon, de most abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy van egy nagyméretű laboratóriumunk, ezt úgy hívják, hogy Ausztria. Ők közelebb vannak Olaszországhoz, oda hamarabb is ért a fertőzés, ezért ott minden hamarabb történik meg, mint ahogy az majd megtörténik Magyarországon; ha ott intézkedést hoznak, azt hamarabb hozzák meg, mint mi, látják a hatását, és már annak fényében és annak tapasztalatából hozhatunk itthon döntést, hogy bevált-e az, amit ők csináltak. Ezért én külön csoporttal figyeltetem Dél-Németországot, Bajorországot, de leginkább Ausztriát, mint egy laboratóriumot: nézzük, hogy az osztrákoknak mi vált be, mi jött be, és mi nem, és majd ha ezeket értékeltük, csak utána szabad szerintem Magyarországon hasonló intézkedéseket hozni.

Ön tegnap bejelentés nélkül ellátogatott a kórházba, talán a Szent János Kórházba először. Mit tapasztalt?

Minden nap megyek. Egy ilyen kórházlátogató körúton vagyok minden nap, szeretnék később majd kettőt-hármat is egy nap, ha az egyéb munkám engedi. De voltam én Sátoraljaújhelyen, aztán voltam a Korányiban, aztán voltam a Szent Jánosban, aztán még máshol is jártam, és ma is, ha innen felállok, egy kórházba fogok menni.

Szükség van erre, hogy a miniszterelnök elmenjen minden kórházba?

Talán nincs, vagy remélem, nincs, de az ösztönöm azt súgja, hogy mégis. Tehát a józan ész azt mondja, hogy van ott kórházigazgató, van kórházparancsnok, aztán van államtitkár, aki az egészségüggyel foglalkozik, van egy miniszter is, aztán van egy operatívtörzs-parancsnok is. Szóval nekem ott igazából, józan ésszel gondolkodva talán nincs is helyem, de az ösztönöm azt súgja, hogy de mégis el kell menni, mert azt tapasztaltam, hogy amikor arra az egyszerű kérdésre kérem a választ, hogy akkor pontosan, ha intenzív ellátást igénylő, nagy bajban lévő emberekben van szó, akiket be kell vinni a kórházba, lélegeztetőkészülékre kell kapcsolni, és azt kérdezem, hogy akkor hány ágy van, hány lélegeztetőgép van, abból hány működik, hányat próbáltak ki, van-e ott elég orvos és ápolónő? Ha azok megfertőződnek, mert olyan 20 százalék azért meg fog – ez a nemzetközi tapasztalat –, ki lép a helyére? Akkor úgy látom, hogy van azért még némi bizonytalanság a számokban.

És mit tapasztal?

Ugye, én most úgy dolgozok, hogy kértem két katonatisztet a hadügyminisztertől, akikkel most ilyen ellenőrzési munkákat végzek, ők előkészítik ezeket a látogatásokat, általában nem tud róla senki, ez ma reggel is így lesz. Jön velem az egyikük, és akkor szépen megszámoljuk, hogy mi van, mennyi van, hogy’ van. Nem olyan lehetetlen dolog az összeset ellenőrizni, mert amikor a legnagyobb baj – elméletben a legnagyobb baj bekövetkezhet – Magyarországon , tehát tömeges lesz a fertőzés, amiben ugyan mindenki reménykedik, hogy elkerülhetünk, ezt látom, bárhol járok, megúszhatjuk, mindenki ezt gondolja, de azt látom, hogy senki sem úszta meg eddig, tehát ez mindenhol bekövetkezett, érdemes tehát erre felkészülni. A felkészülést ezen a szemüvegen keresztül kell nézni és szervezni. Tehát amikor majd a nagy terhelés alatt leszünk, akkor azért hétezer-ötszáz-nyolcezer olyan intenzív kórházi ágy és lélegeztető készülék is kellhet, ahol az időseket – mert leginkább róluk van szó – el tudjuk látni, és életet tudunk menteni. Normális, békeidőben Magyarországon a lélegeztető készülékek, altatógépek – mert azok alkalmasak erre – olyan kétezer körül vannak, ezt kell nekünk fölfuttatni nyolcezerre, és nemcsak a gépek számát, nemcsak az ágyakét, hanem az azt kezelni képes orvosok, ápolónők számát is. Ezért most egy ráképzési programunk is van, a rezidenseket, tehát a már végzett orvostanhallgatókat folyamatosan képezzük arra, hogy oda tudjanak állni az ilyen betegágyak mellé akkor is, ha egyébként az egyetemen nem ez volt a specializált képzés, amit kaptak. Ez a folyamat halad, van még időnk. Én a védekezést annyiban tekintem sikeresnek eddig, hogy lassítottuk a járvány terjedését, és ezzel időt nyertünk. Tehát én nem úgy mérem a sikert, hogy megúszhatjuk azt, amit mások nem, hogy tömeges lett a fertőzés, hanem azt, hogy milyen ütemben következik be ez a fertőzés, és az egészségügyi ellátórendszer fölkészült-e, az orvosaink, az ápolónőink és a készleteink föl vannak-e készítve arra, ami majd következik. Időt nyertünk, tehát jól védekeztünk, de a nagy megpróbáltatás, az igazi teszt előttünk van. Még egyszer mondom: én látom, beszélgetek az országban nagyon sok emberrel, mindenki abban reménykedik, hogy hátha egyszer most a magyaroknak – egy orvos ezt is mondta – lehet szerencséjük, és mi megúszhatjuk, de ha mindenki belekerül valamibe, akkor abban reménykedni, hogy mi nem kerülünk bele, ugyan lehet, de készülni arra kell, hogy velünk is megtörténik az, ami másokkal, és akkor nem akarjuk, hogy spanyol vagy olasz, vagy nem tudom, milyen állapotok legyenek a kórházainkban. Tehát ott rendezettséget, fegyelmezett, biztonságos, átgondolt működést szeretnénk látni. Ahhoz pedig a kulcs a felkészülés, mint a sportban: ha jól akarsz teljesíteni a mérkőzésen, akkor az edzőtáborban is rendesen kell dolgozni. Most ebben az időszakban vagyunk, és ezt szeretném látni, amikor járom az országot, meg biztatni is szeretném az embereket, most lehet, hogy nem mindenki örül a miniszterelnöknek, mert nem mindenki jobb oldalt hordja a szívét politikai értelemben, de most mégiscsak bajban vagyunk, és ilyenkor szerintem bíznunk kell egymásban, meg támogatnunk kell egymást meg motiválni, meg lelkesíteni is kell egymást. és ahogy ezt lehet, az ember igyekszik megtenni.

Ön azt mondta, úgy fogalmazott, hogy ahhoz, hogy lassítani lehessen ezt a folyamatot, és eddig talán sikerült is ezt megtenni, ahhoz a fegyelmezettség és az önuralom nagyon fontos, de most ünnep van, húsvét van. Az nagyon nehéz, hogy nem lehet elmenni, nem lehet elutazni a családtagokhoz, a rokonokhoz, nem lehet összejönni és beszélgetni, de hát a lélek szempontjából azért mégiscsak valami megoldást kell találni.

Nagyon nehéz dolog ez, különösen az idősek esetében. Most ugyan én még nem tartozom az élemedett korú állampolgárok köréhez, tehát matuzsálemnek nem mondanám magam, de azért már én is úgy vagyok vele, hogy végül is miért is él az ember? Hát azért él az ember, hogy lássa a gyerekeit, meg találkozzon a családjával, nem? Most már az én koromban vagy a nálam idősebbeknél nagy ambíciókat nem szoktak kitűzni az emberek, hogy mik akarnak még lenni az életben, hanem szeretnének boldogan és lehetőleg a gyermekeikkel derűs módon élni, minél többet találkozni, persze úgy, hogy ne legyünk egymásnak terhére, de mégis valahogy ez az igazi öröm: az unokák, a gyerekek. A húsvét ráadásul ennek egy kiemelt pontja, mert akkor aztán mindenki össze szokott jönni, akkor mindenkivel lehet találkozni, az egy különleges öröm a magyar szokások világában, és ez most nincs. Erről le kell mondani, én nem tudok semmi biztatót mondani az embereknek azon kívül, hogy próbáljuk elfogadni, hogy ez a húsvét másmilyen lesz, mint amilyenek a húsvétjaink lenni szoktak.

A gazdaságvédelmi akciótervről az ellenzék azt mondja, hogy kevés, és későn jött, a balliberális közgazdászok úgy fogalmaznak, hogy a magyar kormány félreérti ezt a helyzetet, hiszen nem ugyanaz a helyzet, mint 2008-ban volt. Ugyanakkor meg érdekes, hogy például londoni pénzügyi elemzők, a Morgan Stanley elemzői azt írják, hogy a térséget vizsgálva úgy látják, hogy a magyar gazdasági és monetáris intézkedések sikeresen tudják lassítani, illetve ellensúlyozni a gazdasági sokkot, és úgy látják, hogy a térségben Magyarország lesz az első, amelyik majd 2021-ben újra el tud startolni. Olyan érdekes, nem, hogy ennyire nagy a különbség a gazdaságfilozófiában és a felfogásban?

Legyen úgy, ahogy a londoniak mondják. Bár az én nemzedékem azon nőtt fel, hogy a hírekben mindig szerepeltek ezek a bizonyos rejtélyes szovjet tudósok, és most a modern világban pedig ezek a rejtélyes londoni elemzők szerepelnek, úgyhogy az ember azért gyanakszik.

Csínján bánjunk vele?

Igen, de nézzük, először is van az ellenzék, most minden tiszteletem – amennyire ez lehetséges, persze – az ellenzéké, és azt is látom, hogy járvány idején sincs nagyon más a fejükben, minthogy hogyan lehetne a kormányt gyengíteni, és hogyan tudnának ők kormányra kerülni, ami egy szép ambíció, de egyelőre még egy idősotthon működtetésével sem tudnak megbirkózni. Tehát azt javasolnám, hogy azzal kellene foglalkozni, és ott kéne gyakorlatozni, ahol a felelősségük van, mondjuk, polgármesterként. Ami a válságkezelésnek a filozófiáját illeti, ugye, ez már egy régi vita, hiszen az emberek Magyarországon 2010-ben is találkoztak ezzel. Ugye, a baloldali, előző gazdaságfilozófiák és válságkezelések, amikor ilyen baj történt, akkor mindig a megszorításokhoz nyúltak. Tehát az ő receptjük az volt, hogy pénz kell, vegyük el a nyugdíjasoktól: elvették a 13. havi nyugdíjat, vegyük el a közalkalmazottaktól: elvették a 13. havi bért, vegyük el a családoktól, mert pénz kell, tehát megszorításban és pénzelvételben gondolkodtak. 2010-ben, amikor mi kaptuk a felhatalmazást a válságkezelésre, mi az ellenkező irányban indultunk el, nekünk egy másik logikánk volt, mi nem el akartuk venni valakitől a pénzt, hogy aztán segélyként odaadjuk valaki másnak, hanem azt mondtuk, hogy emberek, ha mindenkinek tudunk munkalehetőséget teremteni, és Önök pedig hajlandóak dolgozni, akkor a végén az egész gazdaság kikerül a válságos helyzetből. Tehát a mi gondolkodásunk középpontjában a munkahelyek és a munka állt, és ez most sincs másképp. Mindenhol elmondom, hogy a fő cél, hogy amennyi munkahelyet a vírus tönkretesz, nekünk annyi munkahelyet kell létrehozni. Ez a válságkezelésnek a vezérvonala, ehhez rendeltük az intézkedéseket. Tehát én nem szeretném, ha visszatérnénk a segélyalapú gazdálkodásnak és az eladósodásnak az időszakába. Két nagy dolgot elértek a magyarok az elmúlt tíz évben. Az első, hogy fölszámoltuk a pénzügyi kiszolgáltatottságot és függést, a másik pedig, hogy mindenkinek lett munkája, és a munka értéke évről évre nőtt, mert a bérek nőttek. Ez volt a célunk, hogy egy ilyen országban éljünk: saját lábon áll, pénzügyileg nem függ senkitől, a spekulánsok nem tudnak bennünket kihasználni, ugyanakkor önbecsülést adó munkánk van, és a munkánknak az értelme pedig napról napra kiteljesedik, erősödik és nő. Ez volt a célunk, és ezt a célt nem szabad feladni akkor sem, ha éppen válságba került az európai gazdaság. Tehát úgy kell a rövidtávú nehézségeken túllendülnünk, hogy közben az eredeti célunkat ne kelljen feladnunk. Ez a filozófiai különbség a különböző közgazdászok és a kormány között, illetve az ellenzéki gazdaságpolitikusok és a kormány gazdaságpolitikusai között, de én ragaszkodom ahhoz, hogy azon az úton menjünk, amire fölhatalmaztak bennünket az emberek 2010-et követően még néhány alkalommal. Tehát én úgy érzem, hogy annak a válságkezelési módszernek, amelyet követünk, egy nagy választásokon világosan kifejeződött támogatottsága van, fölhatalmazásunk van rá, ezt kell tennünk, ezen az útvonalon kell megtalálnunk a megoldásokat. Ez menni fog. Tehát van egy tervünk, ez egy nagy terv, talán a magyar gazdaságtörténetben ekkora még nem is volt, sok száz intézkedést tartalmaz, ezeket napról napra mutatjuk be. És én biztos vagyok abban, hogy ez a terv – azért vagyok végül is a miniszterelnök, hogy higgyek abban, amit csinálok – működni fog. Ez meg fogja oldani a bajokat, ez visszaadja a munkahelyeket, ez a terv a magyar gazdaságot újra növekedési pályára fogja állítani, és néhány hónap múlva – remélem, kellő szerénységgel, mert reményeim szerint lesz mire – azt mondhatom, hogy no, látják, ez a terv működött. Most csak azt tudom mondani: higgyék el, működni fog.

A járványügyi alapba 55 milliárdot kérnek a bankoktól, az önkormányzatoktól pedig 34 milliárdot. Érdekes módon a bankok nem tiltakoztak, az önkormányzatok közül is inkább csak az ellenzéki vezetésű önkormányzatok mondták azt, hogy ellehetetleníti őket ez a kérés, bár elég érdekesen hangzik az, hogy azért 2011 és 2014 között a magyar kormány 1.300 milliárd forint adósságot vett át az önkormányzatoktól, tehát most ez a 34, amit kér, és nem magának kéri nyilván, hanem az országnak. Most a bankok esetében azért nem szabad túl sokat kérni a bankoktól, mert szükség lesz az ő munkájukra akkor, amikor majd beindul a gazdaság, hogy hitelezzenek? Vagy ebben tud segíteni a jegybank is?

Régi történet ez a kriminológiában, hogy Al Caponét megkérdezték, hogy miért rabolta ki a bankot, és azt mondta, azért, mert ott van a pénz, de szerintem ez a logika a gazdaságpolitikában nem célravezető. Bár az ellenzék meg talán az emberek egy része is szereti azt gondolni, hogy korlátlanul van pénz, amit onnan el lehet vinni büntetlenül, a valóság az, hogy azért észnél kell lenni, mert hogyha a bankok nem működnek, ha úgy terheljük meg őket, hogy működési zavaraik lesznek, akkor a gazdaságnak a pénzellátása sem fog működni, az emberek megtakarításai, amik bent vannak a bankokban, elveszítik az értéküket, sőt maga a megtakarítás is elveszhet, illetve a vállalkozások nem jutnak hitelhez, amiből fejlesztéseket hajthatnának végre, és munkát tudnának így adni, munkahelyeket hoznának létre, és munkát tudnának adni az embereknek. A terhek kimérésével óvatosnak kell lenni. Ez egy kormányzati tudomány, ha szabad ezt így fogalmaznom, hogy meg kell találni azt a mértéket, amit még elbír egy adó alá vont alany, mondjuk, egy bank vagy egy multinacionális cég, azt még elbírja, de ugyanakkor amennyire az országnak szüksége van az adott rendkívüli helyzetben, azt azért vegyük is el. Ezért mindig jobb megegyezni egyébként vagy tárgyalni, aztán utána meghozni a döntéseket. De nem járatlan út, ahol most poroszkálunk, mert 2010-ben is azt mondtuk, hogy emberek, hát itt egy nagy európai gazdasági válság, most is ez a helyzet. Hát mindenkinek kell ebből valamit vállalni. Hogyha csak az emberek vállalják a terheit, a bankok, a multicégek, az önkormányzatok, a pártok meg nem vállalják, akkor a végén megszorítások lesznek, és a levét ennek az egész helyzetnek az emberek isszák meg, és egyedül fogják viselni a válságkezelés terheit. De a bankok, a multicégek, a pártok, az önkormányzatok ugyanúgy részei az életnek, mint az állampolgárok. Hát mindenki vállaljon valamit! Nem tud mindenki ugyanannyit vállalni, mert különböző helyzetben vannak, vagyunk, de valamit mindenki vállaljon, ideértve az önkormányzatokat, a pártoknak is kell vállalni. Nem olyan nagyon nagy összeg egyébként, amit a párttámogatások megfelezéséből a járványügyi alapba be lehetett tenni, de én fontosnak érzem, hogy az ország politikai szervezetei is szervezzék át a gazdálkodásukat úgy, mint ahogy az önkormányzatoknak is át kell szervezni a gazdálkodásukat, a kormányzatnak is át kell szerveznie, azért a kormány is betett több mint 300 milliárd forintot ebbe az alapba. A bankoknak is változtatniuk kell, a multiknak is változtatni kell, tehát mindenki vállaljon valamit, és ha mindenki vállal valamit, azzal erősítjük is egymást, és a végén ennek a tervnek, amiről beszélnek, meglesznek a pénzügyi alapjai, és újra az fog történni, ami 2010 után történt. Mert ott is, amikor bevezettük a bankadót meg a multiadót – ha emlékszik rá –, akkor ott is óriási hangzavar és tiltakozás volt. Mi lett a végén? Két-három évvel később már arról beszéltünk, hogy megérte a multiknak is meg a bankoknak is vállalni a közteherviselésben való részvételt, hiszen a gazdaság meglendült, föllendült, megindult. Most ugyanez lesz, csak nem kell éveket várni, mert az én optimista forgatókönyvem szerint a gazdaság néhány hónapon belül visszatalál az egyenes ösvényre. Erről persze viták vannak, a legoptimistább a jegybank, mint mindig az ilyen ügyekben, én talán odáig nem szaladnék el, amit ők mondanak, hogy talán az éves 2-3 százalékos növekedés is meglehet, de nem tartom szükségszerűnek azt a hatalmas méretű visszaesést, amiről általában vizionálni szoktak a közgazdászok. Inkább a szovjet tudósokból lett londoni pénzügyi elemzőkre támaszkodnék, akik azt mondják, hogy van Magyarországnak egy esélye arra, hogy jól jöjjön ki ebből az egészből, csak egy jó terv kell, és azt jól kell végrehajtani.

De azért ragaszkodnak, hogy a költségvetés hiánya ne menjen 3 százalék fölé, elvileg el lehetne engedni, Brüsszel is megengedte.

Igen, de annak nagy ára lesz, és később majd föl is lógatják azokat, akik most ezt teszik, meggyőződésem, hogy pórul járnak. Tehát az, aki most ebben a helyzetben nyakló nélkül él azzal a lehetőséggel, hogy eladósodjon, mert a költségvetési hiány egy bikkfanyelven mondott szakzsargon vagy szakkifejezés, de az magyarul azt jelenti, hogy eladósodni. Aki szerintem most indokolatlanul vagy túl nagy léptékben kezd el adósodni, azt néhány hónap múlva, amikor túl leszünk a válság első nagy hullámain, akkor fölakasztva találja magát, ott fogják egy dróton rángatni a hitelezők meg a spekulánsok. Nem szabad lebecsülni a spekulánsokat, a spekuláns spekulál, mondhatnám, ez a munkája, ül és nézi, hogy ki kerül sérülékeny helyzetbe, és akiről úgy látja, hogy sérülékeny helyzetbe kerül, például el van adósodva, törlesztenie kell, az kiszolgáltatott, és megtámadja, kiügyeskedi tőle a pénzét.

Megtámadják azt is, aki nincs ilyen rossz helyzetben.

Igen, de aki nincs ilyen rossz helyzetben, és megtámadják, ott pórul járnak, mert aki nincs olyan rossz helyzetben, az majd, mint az ilyen támadó kutyákat szoktuk a bicikliről gyerekkorunkban, majd odébb fogjuk terelni valahogy, tehát akkor van esélyünk védekezni. Ha jó biciklin ülünk, elég gyorsak vagyunk, de hogyha nincs kerék a bicikliben, és el vagyunk adósodva, akkor jönnek a kutyák, akkor baj van. Ezért én azt mondom, hogy a pénzügyi védelmi képességeinket nem szabad úgy meggyengíteni, hogy egy spekulációs támadás esetében ne tudjunk védekezni. Ez megint egy kormányzati tudomány, hogy akkor pontosan hogy’ is kell belőni az adósságnak azt a mértékét, ami még pénzt hoz a gazdaságba, forrásokat hoz be, de nem szolgáltat ki bennünket, nem tesz védtelenné egy támadással szemben. Ez a terv, amiről én beszélek most, ez a gazdaságvédelmi akcióterv, beállította ezt a szintet. És mi azt mondjuk, hogy nem szabad ilyen körülmények között sem 3 százalék fölé menni, mert a végén keservesen meg fogjuk fizetni az árát. Ezért tartani kell a hiányt egy bizonyos szint alatt, ezt most 2,7 százalékban határoztuk meg, a 3 a vörös vonal az én számomra.

Köszönöm, Miniszterelnök úr! Orbán Viktor miniszterelnököt hallották.