Orbán Viktor gyászbeszéde Tellér Gyula temetésén

Tisztelt Gyászoló Család! Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

Nehéz szívvel állok itt. Mint a hajós, aki hirtelen ráeszmél, kihunyt a csillag, amelyhez hajója útját évtizedeken át igazította. Tellér Gyulától búcsúzunk, aki zseniális műfordító és kiemelkedő tudós volt. Tellér Gyulától, aki a barátunk és mesterünk volt. Már ez is tiszteletre méltó, szép dolog, de Tellér Gyula mindezeken felül és mindezeket megelőzően a bajtársunk volt.

Tisztelt Gyászolók!

Egy 88 éves ember koporsójánál állva az első gondolat az, vajon teljes élete volt-e? Milyen is a teljes élet? Élni és szeretni az életet. Arra törekedni, hogy az élet legyen szép és jó magunknak és szeretteinknek. Szeretni és szeretetre vágyni. Örülni. Élvezni az élet szépségeit. Szorongás és aggodalom nélkül, önfeledten örülni. Örülni a barátoknak, örömmel tekinteni önmagunkra, és meglepődni azon, hogy mások nem örülnek. Hát ilyen lehet a teljes, a beteljesült élet. Ilyen lehet, ha nem magyar vagy. Ha azonban magyar vagy, más a helyzet. Ha magyar vagy, a szép, az örömteli, a vidám, az ünnepelt élet nem azonos a teljes élettel. Valami hiányzik belőle. S éppen az hiányzik, ami súlyt, komolyságot, a valódi tétet adja. Ha magyarnak születtél, akkor egy egyedi és különleges nemzethez tartozol. Olyan nyelven beszélsz, olyan észjárással helyezed el magadat a világban és a világot magadban, olyan igazságok és törvények szerint rendezed be az életedet, amely csak ránk jellemző. Ha magyarnak születtél, akkor egy veszélyeztetett fajtához tartozol, amelyet annyian, annyiféle módon és olyan hosszú időn keresztül akartak beszántani, hogy már a puszta létünk is politikai állásfoglalás. Vagyunk még néhányan, akik értjük ezt. Vagyunk, akik nemcsak értjük, de eszerint is igazítjuk az életünket. És harcolunk. Úgy élünk, hogy harcolunk. Vannak magyarok, sokmilliónyi becsületes magyar, aki nem is tudja, micsoda hatalmas erők küzdelmei és malomkövei között éli az életét. S vagyunk néhányan, talán többen is, mint gondolni szoktuk, akik tudják és értik, miért élnek úgy, ahogy, és miért történik velük és hazájukkal, ami történik. Tellér Gyula ide, ebbe a körbe, hozzánk, a harcosok klubjához tartozott. Ezért volt a bajtársunk.

Tisztelt Gyászolók!

Vannak, akiket a tudás, az értés, a világ magyar módon való megértése lenyom. A megértés felelősséggel jár. S ez a felelősség súlyos. Nyomaszt és gondterheltté tesz. De Tellér Gyulát nem nyomasztotta, és gondterheltté sem tette. Ez volt a legnagyobb lecke, amit adott, a legnagyobb tudás, amit elleshettem, a legnagyobb titok, amit megosztott velem. Érteni az élet súlyát, harcolni a magyarok igazáért, és közben látni és élvezni, hogy az élet szép. Mert lehet, hogy napközben kötésig állunk az ellenfeleink és a magunk vérében, de este lelket gyönyörködtető módon ültetjük át franciából a női test szépsége előtt hódoló verssorokat. És nem iszunk rossz borokat, és nem esünk búskomorságba a ránk rótt terhek súlya alatt. Magunktól nem vonjuk meg az örömteli életet, az ellenfeleinknek pedig nem adjuk meg az örömöt, hogy sivár és rosszkedvű életet éljünk. Miért is tennénk, hiszen a harc, amit vívunk, jó harc. És bár nem tudjuk, mikor lesz vége, de minden nap örülhetünk a megnyert csatáknak, mert valami jót tettünk másokkal, vagy valami öröm érte a barátunkat, vagy fényt derítettünk valami eddig rejtett összefüggésre, vagy ritkítottuk az ellenfél sorait, vagy éppen választást nyertünk, és kormányt alakítottunk, vagy egyszerűen csak megszületett valahol egy újabb magyar, és ismét van egy újabb őrhely. És örülünk, mert sikeresek vagyunk, mert itt vagyunk, és élünk, s már ezzel győzelemre állunk a magyarok túlélésért folytatott nagy történelmi csatájában. Köszönjük, Gyula bátyám, hogy mindezt megtanítottad, elmagyaráztad és bemutattad nekünk.

Drága Barátom!

Ma azért jöttem ide, hogy elbúcsúzzam Tőled, hogy Magyarország miniszterelnökeként még egyszer elmondjam, mennyire hálásak vagyunk mindenért, amit értünk, a politikai közösségünkért és a hazáért tettél. 1990-ben együtt lettünk országgyűlési képviselők. 33 éve. Micsoda útjaink voltak! Micsoda kaland volt, kedves Barátom! Micsoda vadregényes, megríkató és megnevettető, fantasztikus kaland! És micsoda diadal! És ebből nem von le semmit, hogy ez még nem a végleges diadal, sőt az sem von le semmit, lehet, hogy e világon nincs is végleges diadal. Majd meglátjuk. Addig is köszönjük Neked, hogy 1994 után segítettél, hogy a polgári oldal, jobboldal, keresztény oldal, konzervatív oldal, népi oldal szétroncsolt romhalmazából kiemelkedhessen a nemzeti nagykoalíció. Köszönjük Neked, hogy 1998-ban megakaszthattuk a kommunista restaurációt. Micsoda világ lenne itt ma, ha akkor nem állsz Te is ott, velünk a gáton. Köszönjük Neked, hogy segítettél megakadályozni, hogy négy év kormányzás és a vereség után oldott kéveként hulljunk szét, mint az első keresztény, nemzeti tábor 1994-ben. Köszönjük, hogy segítettél, hogy nyolc éven át ne csak a revans, a mégoly’ édes bosszú vezessen, hanem intellektuálisan és programszerűen fölkészüljünk a győzelem után ránk váró próbatételekre. Köszönjük Neked, hogy tervrajzot adtál a kezünkbe, hogyan bontsuk alkatrészeire a 2010-ig működő rendszert, ahogy Te mondtad: a rendszerváltás rendszerét. Hogyan bontsuk szét a gazdaságműködtető és finanszírozó konstrukciókat, hogyan számoljuk fel az uzsoraköröket, amelyek kifosztják és adósrabszolgaságban tartják Magyarországot. Köszönjük, hogy mindig kendőzetlenül figyelmeztettél, hogy van nemzeti érdek, s ha van, ezt képviselni is kell, mert másképpen a morális züllés megállíthatatlan, és mi a magyar társadalom morális újra-felszereléséért is felelősséggel tartozunk.

Ellenfeleink az orbáni rendszer főideológusának kiáltottak ki Téged, és én ezt rendkívül megtisztelőnek találtam. Ők nem tudták, mert nem tudhatták, hogy Te még ennél is több és fontosabb voltál nekünk. 88 évesen mentél el. Vagyunk itt néhányan, akik elhagyták már a 60-at. Innen már jól látszik, hogy előbb-utóbb mi is követni fogunk Téged. Most még egyszer segíthetsz nekünk. Az emléked és a példád segítsen bennünket, hogy ne essünk önsajnálatba. Ne engedd, hogy a földi élet végességét bizonyító halálod miatt elöntsön bennünket az önsajnálat. Mert ha így lenne, hogyan folytathatnánk a harcot? S ha nem folytathatnánk, hogyan maradhatnánk méltók a barátságodra és az emlékedhez? Ne engedd, hogy elfelejtsük, hogy harcos voltál, és harcosként is távoztál. Amikor ott álltam az ágyad mellett, akkor is csak arról voltál hajlandó beszélni, mit kell tenni a háború ügyében, és milyen szellemi veszélyeket kell csírájában elfojtanunk. Ezért a könnyeink most nem az önsajnálat könnyei, egyszerűen csak a nagy harcos hiányát fájlaljuk.

Ezért így búcsúzunk Tőled. Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: „Parancsoljon neki az Isten!” Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére! És erősítsd meg a harcosaidat, akik a Te jegyedben vívnak itt, a Földön, és vedd magadhoz azokat, akik eltávoztak közülünk.

Gyula Bátyám, Isten veled!