Orbán Viktor előadása a XXXIV. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Szabadegyetem!

Ebben a kormányzati ciklusban ez az utolsó előadásunk: kormányzati cikluszáró előadás. Az a tervem, hogy jövőre kormányzati ciklusnyitó előadást fogunk majd itt tartani. Cikluszárás – valamifajta összegzés. Én sem kerülhetem ezt el. Ráadásul a világ a feje tetején áll, és vannak izgalmas aktualitások is, tehát rengeteg a mondandóm, korlátozott az időm, és van egy szigorú vitavezetőnk. Javaslom, úgy haladjunk, hogy először essünk túl a kötelező aktualitásokon, utána pedig merüljünk mélyebbre. Meglátjuk, meddig bírjuk, illetve Önök meddig bírják ott – grillezve a napon.

Az első aktualitás a jövő évi választások Magyarországon. Demokrácia, vagyis minden választás nyílt. Ez benne a szép és a veszélyes is. Sosincs garancia. Aki garanciát akar a győzelemre, az eltévesztette a házszámot. Úgy lesz, ahogy az emberek döntenek majd. Ma azt mondhatom Önöknek: saját belső felméréseink szerint nyolc hónappal a választások előtt, hogyha most vasárnap lennének a választások, akkor 106 egyéni választókerületből 80-at mi nyernénk. Ez fölényes győzelem és elsöprő többség, de ezzel nem vagyok elégedett. Kérem, hogy Önök se legyenek, ugyanis 2022-ben 87 választókerületet nyertünk meg. Miért adnánk alább 2026-ban? Nem adjuk alább! Emlékeztetni szeretném Önöket arra, hogy minden magyar választás a külhoni magyarok számára jelenti a legnagyobb kockázatot. Mindig két sors közül lehet választani. A Brüsszelből irányított magyarországi ellenzék krédója már elhangzott, amikor eljöttek Nagyváradra, és csak annyit mondtak, hogy „román föld.” Akinek van füle a hallásra, tudja, ez mit jelent. Mi ennek az ellenkezőjét képviseljük. Mi azt mondjuk, hogy az államnak vannak határai, a nemzetnek nincsenek, ezért a nemzeti kormányra mindig lehet számítani, kiállunk a magyarokért, küzdeni fogunk Önökért is, és azt kérem, hogy Önök is álljanak ki a saját jövőjükért.

Második aktualitás: tegnapelőtt, pontosabban szerda késő este találkozhattam Románia új miniszterelnökével. Röviden szeretnék erről mondani néhány szót. A 24. kollégám. De belőlünk, magyarokból azért még nem veszett ki teljesen a méltányosság, remélem. És hozzátesszük, hogy a román politikai rendszernek a stabilitását – szemben a magyarral – nem a kormányok stabilitása és a miniszterelnökök állandósága adja, hanem az államelnököké, tehát ebből a számból azért óvatosan kell következtetéseket levonni. A románoknak is megvan a maguk politikai képessége a saját rendszerük stabilitására. Azt tudom mondani Önöknek, hogy egy nehézsúlyú politikussal találkoztam, nagyváradi emberrel találkoztam – ugyanabban a kódrendszerben és kulturális mintázatban mozog, mint mi –, egy román hazafival találkoztam, aki küzdeni fog a román nemzeti érdekekért – efelől ne legyen kétségünk –, és aki egyúttal közös román–magyar sikerekre is vágyik, közös román–magyar sikerekben is érdekelt, és tenni is fog ezért. Van tehát esély a jó együttműködésre, ha úrrá tud lenni Románia azon a nehéz gazdasági helyzeten, amiben van, s amelyet minősíteni nekem nem tisztem, de annyit mondhatok, hogy egy olyan miniszterelnökkel találkoztam, akinek van esélye arra, hogy ezt a kihívást kezelje.

Harmadszor, a harmadik aktualitás: borzolja otthon a kedélyeket, hogy kitiltottunk egy antiszemita és terrorizmust dicsőítő rockbandát Magyarországról. Fontos, hogy elmondjuk, hogy Magyarország a szabadság és a béke szigete egy felfordult világban; nálunk senkit sem lehet származása vagy vallása miatt bántalmazni – még verbálisan sem. A szervezőknek meg lehetett volna annyi eszük, hogy nem hívják meg őket, és nem hozzák ilyen helyzetbe Magyarországot. Van itt egy jelenség azonban – a showbizniszben – Magyarországon. Az egyik véglénynek nevezi azokat, akik nem tetszenek neki, a másik fejbe lövi színpadon a miniszterelnököt, a harmadik antiszemita, terrortámogató együttest hív meg, szóval valami láthatóan itt, a választás előtt félrecsúszott a magyar showbizniszben. Én értem, hogy mindenki pénzből él, de a pénz ennyire azért nem lehet fontos.

A negyedik aktualitás: kihasználom ezt a lehetőséget, és felhasználom a mai felfokozott figyelmet, és bejelentem a digitális polgári körök elindítását. Az első számú digitális polgári kört már meg is alapítottuk. Amikor leteszem a mikrofont a mai előadásom végén, akkor ez az első számú digitális polgári kör és annak honlapja már megindul, minden információ ott érhető el. A digitális polgári körök megalakításának van választási jelentősége, de jóval túlmutat azon, ugyanis nekünk, jobboldali, polgári, keresztény, konzervatív, nemzeti közösségnek Magyarországon is kezdenünk kell valamit a virtuális térrel. Ma ez ellenséges terület, és ez nincs így jól. Szükség van egy digitális polgári erőre! Önök is észrevehették, hogy az elmúlt másfél évtizedben valami megváltozott a világban. Webkamerákra cseréltük a kávézókat, fórumokra cseréltük a baráti találkozókat, chatablakokba költöztettük a beszélgetést, és ha valami nem az internetről indul, nem lesz belőle semmi. Ez a változás végigsöpört az egész nyugati világon. Nincs benne semmi sajátosan magyar. Van azonban valami, ami sajátosan magyar: a durvaság, a sértegetés, a trollkodás és a digitális erőszak. Aki vállalja a polgári, nem baloldali, nem progresszív, nem libsi meggyőződését, azt megtámadják, kigúnyolják, méltóságában bántalmazzák. Trollkodás, rombolás, széthúzás és erre épülő digitális közösségek uralják a digitális teret. Valamit tehát tennünk kell, a közösségeinket újra kell szervezni a modern kornak megfelelően. Tudomásul kell vennünk, hogy egy közösség akkor működik, ha van digitális lába. A szétrombolás kultúrájának ellenpontját kell létrehozni: az építés, az országépítés, az alkotás és a hazaszeretet kultúráját a digitális térben is. A tiszás digitális agresszió ellen korábban már létrehoztuk a Harcosok Klubját, és ez fontos, de nem mindenkinek való a harc. Van, akinek kifejezetten elege van a konfliktusokból. Ezért kell egy hely, egy tér azoknak is, akik nem akarnak részt venni direkt politikai csatákban, de részt akarnak venni az országépítésben. Kell egy tér, egy támasz, kell a politikai és közösségi védelem, kell sok digitális polgári kör.

Tisztelt Táborlakók!

Ennek van jelentősége a nemzeti szuverenitás szempontjából is, ugyanis a globalisták, baloldaliak, a háborúpártiak már mind ott garázdálkodnak a digitális térben. Nekünk is szükségünk van egy digitális honfoglalásra. Létre kell hoznunk az immunrendszert, létre kell hoznunk a mi morális forráskódunkat és a mi nemzeti algoritmusunkat. Hajrá, digitális polgári körök!

Az ötödik aktualitás: van egy vita otthon arról, mit nyertek a magyarok Donald Trump győzelmével. Ehhez szeretnék hozzászólni, és azt mondani Önöknek, hogy először is az ő győzelmével sikerült elkerülnünk a világháborút – egyelőre. Megszüntették a Magyarországgal szembeni politikai diszkriminációt, megszüntették a paksi erőmű elleni gazdasági szankciókat – így azt be tudjuk fejezni –, és megindultak az amerikai beruházások Magyarországra; eddig négy kutatás-fejlesztés terén kiemelkedő beruházás történt, és szeptemberben három újabb várható.

Nos, tisztelt Táborlakók, a felületes érdeklődőktől és sajtótól itt el is búcsúzhatunk, és ugorjunk fejest a komoly dolgok közepébe. Lesz-e világháború? Nincs biztos válasz. Trump elnök úr hivatalba lépésével ennek az esélye csökkent, de nem múlt el. Amit a nemzetközi politikában látok, hogy az egész világ érzi a háború hűvös előszelét. Ismertetek egy európai kutatást. A kérdés így hangzik: öt-tíz éven belül kitör-e a harmadik világháború? Franciák: igen – 55 százalék, spanyolok: igen – 50 százalék, olaszok: igen – 46 százalék, amerikaiak: igen – 45 százalék, britek: igen – 41 százalék, németek: igen – 41 százalék. És közben tucatjával születnek a tanulmányok, könyvek és elemzések a harmadik világháború problémájáról. Azt szeretném mondani Önöknek, hogy a vihar előszelét nem mindig követi vihar. De vannak baljós árnyak. Összegyűjtöttem azokat az előjeleket, amelyeket az előző világháborúk előtt sikerült azonosítani, hiszen a világháborúk ritkán törnek ki váratlanul, előjelek vannak, folyamatok juttatnak el bennünket a háborúhoz. A következő előjeleket találtam: a világháborúk előtt mindig erősödik a rivalizálás a nagyhatalmak között. Erről két évvel ezelőtt beszéltem itt – két Nap van az égen, ha emlékeznek erre –, most azt mondom, hogyha háborúról van szó, akkor nem kettő, hanem három Nap van az égen. Az orosz–ukrán háború után az oroszok visszakerültek a világtérképre. Orosz, kínai és amerikai Napok vannak az égen. A Biztonsági Tanácsnak az ENSZ-ben öt tagja van, ebből a franciák és a britek nukleáris csapásmérő erő szempontjából egy alsó kategóriát képviselnek, három komoly haderő van, a Biztonsági Tanácsnak három ilyen tagja van: az oroszok, a kínaiak és az amerikaiak. A másik jel, hogy minden világháború előtt a fegyveres konfliktusok száma emelkedni szokott. 1990-ben az egész világban 111 fegyveres konfliktus volt, 2024-ben pedig 184 fegyveres konfliktus. 2010 óta az államokat is magába vonó, tehát nemcsak fegyveres, hanem államokat is magába vonó konfliktusok száma megduplázódott. Minden nagy háború előtt felerősödik a fegyverkezési verseny. Megnéztem a számokat. 1990 és 2025 között a hadászati kiadások esetében másfélszer annyit költünk, a világ száz legnagyobb fegyvergyártó cégének forgalma másfélszeresére nőtt. Ráadásul a fegyverkezés nagy része hitelből valósul meg, vagyis a fegyvereknek, mint befektetéseknek meg kell térülniük. Egy fegyver esetében a megtérülés pedig maga a háború. Nagy háborúk előjele a világgazdaság blokkosodása, legalábbis az első két alkalommal így volt, ilyenkor a nagy geopolitikai blokkok lezárják egymás elől a piacaikat. Megszámoltam: tíz év alatt ötszörösére nőtt a világgazdaságban a szabad kereskedelmet korlátozó intézkedések száma. És szintén háborús előjel, ha felerősödik a népvándorlás, amit ma migrációnak hívunk. 1990-hez képest ma kétszer akkora a globális migráció: 300 millió embert érint. Amit tehát én ebben a talán legfontosabb kérdésben, hogy lesz-e harmadik világháború, felelősséggel állíthatok, az, hogy a világháború esélye folyamatosan nő.

Mi következik ebből a magyarokra? Az első következmény: csigavér, higgadtság, stratégiai nyugalom. Például Ukrajnát akkor sem szabad felvenni az Európai Unióba, amivel a háborút is behoznánk, hogyha egész Brüsszel a feje tetejére áll. A második következménye ennek a helyzetnek, hogy erőfeszítéseket kell tennünk a békéért. Magyarország diplomáciai és hatalmi befolyásának korlátai nyilvánvalóak. Ezt magam is tapasztaltam, amikor egy évvel ezelőtt Zelenszkij elnök úrnál jártam Kijevben, és megpróbáltam őt rávenni egy tűzszünetre, ne adj’ Isten, egy béketárgyalásra azzal az egyszerű, mindenki által belátható érvvel, hogy az idő az orosz–ukrán háborúban nem az ukránok oldalán van. Ezért jobb lenne – mondtam egy évvel ezelőtt neki –, ha minél hamarabb tűzszünet lenne, mert minél tovább folytatódik a háború, Önök, ukránok, annál nagyobb veszteségeket fognak elszenvedni, mert az idő nem az Önök oldalán van. A befolyásunk korlátozottságát mutatja, hogy erre azt válaszolta, hogy tévedek, ugyanis az idő az ő oldalukon van, a háborút folytatni kell, és meg is fogják nyerni. Ebből jól látszik, hogy Magyarországnak békeerőfeszítéseket persze a nagyok világában is érdemes tennie, de elsősorban nekünk a regionális békére kell összpontosítanunk, a szomszédságunkra. Békeszövetségeket kell kötni, akivel csak lehet. A szerbekkel van ilyenünk, a szlovákokkal van, remélem, a románokkal is lesz, csehekkel a választás után talán, Lengyelország félig már visszatért, és az osztrákokról se mondjunk le. Regionális békeszövetségek – ezt tudjuk tenni a békéért.

A harmadik következmény a háborús veszélyből: fel kell készülnünk arra, hogyha háború lesz, akkor kimaradjunk a háborúból. Én ezt csinálom évek óta; a magyar külpolitikának a legmagasabb absztrakciós szinten ez a rendezőelve. A háborúból való kimaradásra fel kell készülni, az nem deklaráció, amikor bejelentjük, hogy kimaradunk; kimaradni tudni kell, az egy tudás. Öt pillére van ennek a tudásnak. Tehát ha ki akarunk maradni, akkor föl kell készülnünk a kimaradásra. Az első ilyen föltétel és feladat, hogy ne legyünk kiszolgáltatottak, vagyis jó kapcsolatot ápoljunk a világ minden hatalmi központjával. Ma a világ hat erőközpontjából öttel jó kapcsolatot ápolunk – egy, amellyel nem. Rendben vagyunk az amerikaiakkal, az oroszokkal, a kínaiakkal, az indiaiakkal és a türk világgal is. És nem vagyunk rendben Brüsszellel. Amikor arról beszélek, hogy mindenkivel jó kapcsolatban kell lenni, akkor nem arra gondolok, hogy poharazgatás mellett biztosítanunk kell egymást a kölcsönös, elméleti barátságról, még csak nem is politikai rokonszenvre gondolok, hanem arra, hogy mindenki, minden nagyhatalom gazdaságilag és anyagilag érdekelt legyen Magyarország sikerében, vagyis senki ne legyen érdekelt Magyarország lerombolásában és meggyengítésében.

A következő feltétele a kimaradásnak, hogy legyen erőnk megvédeni magunkat. Itt van még teendő! Habár a honvédelmi kiadások már 1.750 milliárd forintnál tartanak. Létrehoztuk a katonai védelmi iparközpontok láncolatát. Ha ránéznek a térképre, láthatják: Győr, Zalaegerszeg, Kaposvár, Várpalota, Kiskunfélegyháza, Gyula. Harci helikoptereket és szállítógépeket vásároltunk, és a szárazföldi haderőt is fejlesztjük, sőt beszálltunk nemzetközi, legmagasabb szintű haditechnológiai fejlesztésekbe is. A magyar hadseregnek technológiai fölényre kell szert tennie, egyfajta precíziós hadseregre van szükségünk, hogy megvédhessük magunkat. Itt még sok a teendő.

A harmadik feltétel, hogy egy ország ki tudjon maradni egy háborúból, a válságálló képességek kifejlesztése, egyszerűbben úgy is hívhatunk, hogy önellátási képesség. Négy területen kell önellátónak lenni, ha ki akarsz maradni a háborúból: a hadiiparban, az energiában, az élelmiszerben és a digitális képességek tekintetében. Ezeket most mind nem veszem végig, hiszen ezekről már beszéltünk. Egyedül a digitális képességről szeretnék annyit mondani, itt a mesterséges intelligencia megjelenése mindent megváltoztat. Egy olyan globális verseny zajlik, amelyről azt próbálják elképzelni, hogy az Egyesült Államok és a kínaiak havi rendszerességgel és konkrét mérőszámok alapján követik, hogy a mesterséges intelligencia használatában ki van előnyben, és a másiknak hány hónapnyi lemaradása van. A tét hatalmas, mert ezt még nem érzékeljük olyan súllyal, mint kellene, de a mesterséges intelligencia átalakítja a munka világát, a gazdaság szerkezetét, az egészségügyet, a közlekedést, a hadászatot és a közigazgatást is. Ha hisszük ezt, ha nem. Viccelődhetünk, hogy mi nem a mesterséges intelligenciát akarjuk megszerezni, hanem a természetest, de az igazság az, hogy amit számítással, algoritmussal, adatok elemzésével hatékonyabbá lehet tenni, azt hatékonyabbá is fogják tenni. Ezt a munkát nekünk nemzeti hatáskörben kell elvégeznünk, mert az Európai Unió ebben a versenyben nem ér semmit. Ha az Európai Unióra várunk, és annak keretében akarjuk a magyar mesterségesintelligencia-képességünket kifejleszteni, nem jutunk sehova. Arra kell tehát felkészülnünk, hogy ebbe a versenybe önállóan kell bekapcsolódni, regionális meghatározó szereplővé kell válni, és együtt érdemes működni a térség többi országával.

A negyedik pillér, negyedik feltétel, hogyan maradjunk ki a háborúból, ez pedig a humán erőforrásfölény. Ezt régen kultúrfölénynek hívták Klebelsbergék. Annyit fontos megemlítenünk, hogy ma Európában a nemzeti össztermék arányában Magyarország költi a legtöbbet az oktatásra – de a felsőoktatásra biztosan! –, ott vagyunk az európai élmezőnyben a szakképzésben, három magyar egyetem a világ első 2 százalékában van, és kilenc magyar egyetem a világ első 5 százalékában van.

Az ötödik pillér és feltétel a kimaradáshoz: egy hosszú távú terv, egy olyan terv, ami a háborúból való kimaradás mögötti stabilitást, politikai stabilitást megadja, vagyis terv, amely átível politikai ciklusokon és – ha lehet – nemzedékeken is. Ennek a tervnek az áll a középpontjában, és ebben kellene létrehoznunk Magyarországon teljes nemzeti egyetértést, hogy nem zárkózhatunk be semmilyen blokkba. A nyugati szövetségi rendszer részei vagyunk, de ott kell lennünk a keleti gazdaságban is. Ez nem nyitottság, hanem egyensúly. A magyar külpolitikának és a magyar nemzetstratégiának egyensúlyra kell törekednie, hogyha nemzetként, magyar nemzetként akarjuk megélni a következő évtizedeket.

A világháború után térjünk vissza Európába! Lesz-e európai háború? A világháború fenyegető árnyai látszanak, az európai háború pedig valóság. Európai háború nem lesz, hanem van. Az orosz–ukrán háború egy európai háború. Valójában Európa 2014 óta játszik a tűzzel – krími konfliktus, ha visszaemlékeznek rá –, vagy mondhatnám, hogy a pokollal. Az orosz–ukrán konfliktust a nyugati politika a demokrácia–autoriter rendszerek tengelyén írja le. Nem tudom, hogy ezt el is hiszik-e, vagy csak mondják, de az biztos, hogy a valósághoz nincs semmi köze, vagy ha van is köze, ebben az ügyben, a háború ügyében egyáltalán nem releváns. Ugyanis valójában az a gondolat, hogy Ukrajna tartozzon vagy tartozhasson a Nyugathoz, valójában a Nyugat és Oroszország közötti erőegyensúly felbomlását jelenti – demokrácia ide vagy oda. És egy erőegyensúly felbomlása, különösen, ha az katonai természetű, és Ukrajna NATO-tagsága a tét, akkor a résztvevők számára mindig egzisztenciális válság. Így is fognak rá reagálni. A Nyugat ezt nem értette meg, és ezzel elindított egy háborús spirált, mármint azzal, hogy Ukrajnát a Nyugathoz akarta vonzani, vagy legyünk megengedőbbek: elfogadta Ukrajnának ezt a törekvését. Fontos emlékeztetnünk magunkat arra, hogy persze miért is ne lenne természetes dolog egy nemzet részéről az a törekvés, hogy valahova, például a Nyugathoz tartozzon? És miért ne lenne természetes, ahova tartozni akar, mondjuk, a NATO vagy az Európai Unió, azt mondja, hogy persze, gyertek! De ezt csak az amatőrök gondolják. Mert miután minden ilyen mozdulat megbontja az erőegyensúlyt, az ellenérdekelt fél részéről szükségszerűen – hiszen neki egzisztenciális kérdésről van szó, biztonsági kérdésről – azonnali reakciót vált ki. Ebből az a tanulság a Nyugat részéről, hogy a háborút a jószándék is kiválthatja, hogyha a jószándék rossz helyen és rossz módon jelenik meg. Itt nyissunk egy zárójelet, és emlékezzünk vissza Helmut Kohl zsenialitására, a német újraegyesítésre, amely a legmeghatározóbb történet volt az elmúlt harminc évben. Ő volt az, aki a német újraegyesítés jó ügyét jó időben, jó helyen és jó módon jelenítette meg. Ezzel szemben Ukrajna Nyugathoz való vonzását rosszkor, rossz időben, rossz módszerrel jelenítettük meg, aminek a vége háború lett.

Vagyis, tisztelt Hölgyeim és Uraim, azt kell mondanom, hogy a háború, az európai háború sem egy döntés volt. Ha lesz világháború, az sem egy döntés lesz, amely beazonosítható, hanem egy végkifejlet. A globális rendszer törékeny, a mi szakmánkban közhelyszerű poén, hogy aki feltalálta a globális rendet, az feltalálta a globális összeomlást is, mert aki feltalál egy vonatot, az feltalálja a vonatbalesetet is. Itt is így áll a helyzet. Ha pedig ez bekövetkezik, és nem lesz globális rend, akkor csak regionális túlélési zónák lesznek, és a kérdés az, milyen lesz az európai túlélési zóna, vagyis az Európai Unió öt-tíz év múlva, hogy így belevonódtunk az ukrán háborúba. Amit tudok Önöknek mondani, az azon a tapasztalaton nyugszik, amit a legutóbbi néhány európai miniszterelnöki csúcsértekezleten gyűjtöttem össze. Az Európai Unió eldöntötte, hogy háborúba megy, eldöntötte, hogyha az Egyesült Államok kiszáll, az Európai Unió akkor is folytatja Ukrajna támogatását, ami nekem csalódás, hiszen ezzel az Európai Unió, ami egy békeprojektként alapította meg magát, egy háborús projektté vált. Magyarország eldöntötte, hogy nem megy háborúba. Az Európai Unió eldöntötte, hogy Magyarországnak is háborúba kell mennie. Az Európai Unió eldöntötte, hogy annak érdekében, hogy Magyarország is háborúba menjen, legyen ukránbarát és Brüsszel-barát kormány Magyarországon. Ez a magyar belpolitika mai alapképlete. Mi pedig eldöntöttük, hogy se a Tiszát, se a DK-t nem engedjük kormányra, mert azt akarjuk, hogy Magyarországnak békepárti és nemzeti kormánya legyen.

Ide kapcsolódik, hogy az Európai Unió közzétette a hétéves költségvetés tervezetét is. Vaskos olvasmány. Ha valaki átrágja magát rajta, láthatja, hogy ez egy háborús költségvetés. Minden, ami szerepel benne a háború logikája szerint fogalmazódott meg. A pénz 20 százaléka Ukrajnába megy, és ami pénz maradna, azt nem fejlődésre, mezőgazdaságra vagy gazdákra költjük, hanem háborús készülődésre. Ez a költségvetés egy olyan Európai Unióról szól, amely háborúban áll Oroszországgal, Ukrajna területén háborúzik Oroszországgal. Ez egy olyan Európai Unió költségvetése, amely le akarja győzni Oroszországot Ukrajna területén abban a reményben, hogy a háborús vereség megrendíti az orosz kormányzati rendszert, s ez utat nyit egy hatalomváltásnak – zárójel, Biden elnök úr: Putin must fail, zárójel bezárva –, ez meg majd utat nyit a liberális politika előtt, és visszatérnek a jelcini idők, és indulhat a biznisz. Röviden így tudom összefoglalni a választ a „miért?” kérdésére. Magyarország nem érdekelt egy háborús költségvetésben, nekünk egy békét és fejlődést támogató költségvetés kell, ezért a bemutatott tervezetet tárgyalási alapnak sem fogadjuk el. Kell egy másik. Könnyíti a dolgunkat, hogy úgy látom, hogy a választásokig úgy se nagyon akarnak erről tárgyalni velünk. Utána meg majd meglátjuk, hiszen itt legalább kétéves tárgyalási időszakról beszélünk. Szeretnék tenni egy kitérőt az európai uniós pénzekről. Ki hozza haza és milyen áron? A nekünk járó pénz felét – 12 milliárd eurót – már hazahoztuk, az ott van a számlánkon, a magyar gazdaság használja. De a másik felét is haza kell hozni. Az is meglesz, ugyanis az új költségvetés, hétéves költségvetés elfogadása egyhangúságot igényel. És amíg nem kapjuk meg az elmaradt pénzünket, addig nem lesz új európai költségvetés sem. Hazahozzuk, és nem teszünk semmilyen engedményt sem a szuverenitásunkból. Az igazság az, hogy a tiszások meg a DK-sok is, illetve az ő tandemjük is hazahozza. Szerintem van is egy megállapodásuk Brüsszellel: meg fogják kapni a pénzt, cserébe támogatják a háborút Ukrajnában, beleegyeznek Ukrajna európai uniós tagságába, végrehajtják a migrációs paktumot, visszavonják a gyermekvédelmi törvényt, visszavonják a multikat terhelő adókat, és eltörlik a rezsicsökkentést. Vagyis lesz pénz a szuverenitásunkért cserébe. Ez az ő lehetőségük. Azt javaslom, inkább hozzuk haza mi.

Kell szólnom néhány szót arról is, hogy Európa mit miért csinál. Ma Európa azt teszi – erről döntöttek a miniszterelnöki csúcsértekezletek egymást követő ülésein –, hogy vállalják, az Európai Unió vállalja globális szinten annak az ideológiának – ezt hívhatjuk progresszívnek vagy woke-nak – a támogató szerepét, amellyel szemben az Egyesült Államokban Trump elnök úr megküzdött, győzött, és most éppen annak a felszámolását végzi. Vagyis egy olyan szerepbe lavírozta magát az Európai Unió, amikor az Egyesült Államok elnöki adminisztrációja az Európai Uniót nem egy nemzetközi szervezetnek tekinti, amivel szemben ellenérzései vannak, hanem politikai ellenfélnek. Ezért az Európai Unió jelenlegi vezetése – ezt a most folyó vámviták miatt mondom Önöknek – az Egyesült Államokkal mindig legutoljára és mindig a legrosszabb megállapodásokat fogja kötni. Az Európai Unió mostani vezetése kényszerpályára helyezte az uniót, és ez a kényszerpálya elvezet bennünket egy kereskedelmi háborúhoz, amit nem nyerhetünk meg. Vezetésváltás szükséges az Európai Unióban. Azt is gondolták az unió vezetői, hogyha mi az Egyesült Államokkal együtt konfrontálódunk a kínaiakkal, akkor az közelebb visz bennünket az Egyesült Államokhoz. Ebben a várakozásban von der Leyenéknek csalódniuk kellett, viszont az amerikai mellett drasztikusan megromlottak az Európai Unió–kínai kapcsolatok is. Ráadásul az Egyesült Államok fokozatosan és folyamatosan kivonja magát az orosz–ukrán háborúból. Az utolsó nagylelkű ajánlata az volt, hogy vehetnek az európaiak amerikai fegyvereket, és ezt odaadhatják az ukránoknak. Itt tartunk. Ez pedig azt jelenti, hogy Brüsszel, miután nem hajlandó tűzszünetre és békére, be akarja tölteni az Egyesült Államok távozása miatt kialakult gazdasági, pénzügyi és katonai űrt. Ez meg kizárja a lehetőségét annak, hogy normalizáljuk a kapcsolatainkat Oroszországgal. Vagyis az európai helyzet ma úgy fest, hogy Brüsszel lényegében egy kereskedelmi vagy hidegháborúba készül az Egyesült Államokkal és Kínával, és egy forró háborúban áll Oroszországgal, és közben tartósítani és mélyíteni akarja a háborús részvételét Ukrajnában. Ez a helyzet.

Ép eszű embernek föl kell tenni azt a kérdést, hogy de miért? Mi ennek az értelme? Különösen akkor, ha meggyőződésünk szerint, a mi meggyőződésünk szerint ez ellentétes a tagállamok érdekeivel, és egyre inkább az európai emberek többsége sem támogatja ezt a politikát. Miért csinálják? Természetesen én csak szempontokat tudok adni. Az erre vonatkozó titkos iratot a Rogán-műveknek még nem sikerült megszereznie. Ezért csak intellektuális lehetőségeink vannak, és szempontokat tudok adni a kérdés megválaszolásához. Az első szempont, hogy van egy föderalista mesterterv. Az Európai Bizottság Brüsszelben minden válságra úgy tekint, mint a föderális Európa, az Európai Egyesült Államok felépítésének újabb lehetőségére. Nézzék meg: bármilyen válság tört is ki, pénzügyi, migrációs, virológiai, COVID, most háború, mindegyik alkalommal az a döntés született, hogy tovább kell növelni a brüsszeli hatásköröket, és hatásköröket kell elvenni a nemzetállamoktól. Ez egy hordozórakéta, egy hordozótest, minden válság egy lehetőség, így a háborús válság is a brüsszeli föderációs további építkezésre.

A második szempont, ami alapján kereshetjük a választ, hogy az igazság az, hogy az Európai Unió költségvetési gazdálkodása ma már csak hadigazdálkodással és hadikölcsönökkel tartható fenn, mert elvesztette a versenyképességét.

És harmadrészt az is lehet egy szempont, hogy Ukrajna uniós tagsága biztosíthatja egyes gazdasági szereplők ottani érdekeltségeinek a védelmét úgy, hogy egy kézivezérelt uniós tagállamot hoz létre. Ez a mostani Zelenszkij kontra Európai Bizottság vitából is jól látszik. Én erről csak annyit akarok mondani Önöknek, hogy az elmúlt tíz évben Angliát kiengedtük, Ukrajnát meg fel akarjuk venni. Ez gazdaságilag őrültség, de van benne rendszer. Őrültség, de van benne rendszer. Mert Anglia szuverenista, és sose járulna hozzá egy föderális Európai Egyesült Államokhoz, Ukrajna meg igen. Kihagyni Angliát vagy kiengedni Angliát, beengedni Ukrajnát? Őrültség, de van benne rendszer.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Van egy hosszú mondandóm arról is, hogy mit tehetünk ez ellen, de ezt most zárójelbe teszem Zsolt biztatására. Viszont kell mondanom még két dologról pár gondolatot. Először is a magyar nagystratégiáról. Miután Zsolt így beszorított időben, ezért szofisztikált és árnyalt kifejtésre nem itt, hanem a sátrakban, szakpolitikai viták keretében talán több lehetőség adódik. Én itt csak egy összefoglaló summázatot mondok Önöknek.

Mi is az, hogy magyar nagystratégia? Most a mi nyelvünkön, ahogy itt ülünk. Ne keseredjenek el, ezt sokkal elegánsabban is el tudnám mondani és brüsszeli nyelven is. A magyar nagystratégia lényege abból indult ki, hogy 1920-ban legyőztek bennünket, illetve akkor véglegesítették vagy szentesítették a vereségünket. És az ellenségeink döntöttek akkor rólunk. S az ellenségeink úgy döntöttek, hogy Magyarország kicsi lesz és szegény. Ez a mi sorsunk. Mi azért vagyunk a politikában, és az a mi nemzetstratégiánk lényege, hogy ezt a sorsot megváltoztassuk, vagyis Magyarország nagy lesz és gazdag. Ez a magyar nemzetstratégia magja. Még mielőtt a diplomáciai tiltakozó jegyzékeket elkezdenék a szomszédban szövegezni, azt ajánlom a fordítóknak, hogy amikor „a Magyarország nagy lesz” című részhez érkeznek, akkor a ’great’ szót használják úgy, mint az Egyesült Államok elnöke: „Make America Great Again!” És nem a ’big’-et, csak hogy félreértsük.

Milyen kérdésekre kell válaszolnia egy magyar nagystratégiának? Az első kérdés: honnan lesz ember? Második: honnan lesz nyersanyag és energia? Harmadrészt: honnan lesz tőke? Negyedrészt: honnan lesz tudás? Ötödrészt: hogyan leszünk képesek önvédelemre? És hatodrészt: hogyan ne tudjanak kihagyni bennünket a nemzetközi döntésekből? Erről is van egy hosszabb előadás, amit Zsolt biztatására most szintén zárójelbe teszek, de annyit azért mondok Önöknek, hogy emberimportra nem készülünk. Tehát nekünk egy családbarát nemzetre van szükségünk, ami családbarát nemzet, az legalább két szó, hogyha a családbarátot egybeírjuk – újabb lehetőség a nyelvészeknek –, családra és nemzetre. Ne higgyenek semmilyen európai uniós statisztikáknak, amelyek most azt írják, hogy a magyar családtámogatási rendszer csak valahogy a mezőny második felében található a tagállamok között. De ők csak a direkt, kézbe adott pénzügyi támogatásokat számolják. A valóság az, hogy az egész Európai Unióban az adókedvezményeket, az otthonteremtéseket, mindent összeszámolva mi költjük a legtöbbet a családok támogatására. Ráadásul most történik meg Magyarországon az, ami sehol Európában nemcsak, hogy nem történik meg, el sem képzelhető, mert amikor elmesélem nekik, akkor meg kell ismételnem, és nem a pongyola angolságom miatt van erre szükség, hanem mert azt hiszik, hogy rosszul hallanak, hogy Magyarországon azok a nők, akik legalább két gyermeket szülnek, életük végéig és a gyermekük életkorától függetlenül nem fizetnek személyi jövedelemadót. Sehol máshol a világon! És most fogunk végrehajtani, vagy most kínálunk egy lehetőséget a fiataloknak is, hogy áttörés történjék a fiatalok esetében. Biztos hallották, hogy van ez a 3 százalékos, fix kamatozású otthonteremtési hitel Magyarországon. Ha nem hallották, akkor biztos, ha megindul a reklámkampány, hallanak róla. Ez azt jelenti, hogyha egy magyar fiatal eléri a 18 éves életkorhatárt, felnőttkorú lesz, és úgy dönt, hogy a nemzetnek nemcsak kulturálisan, nemcsak a hagyományok szempontjából, hanem tulajdonosként is része akar lenni, akkor kap egy lehetőséget, hogy saját otthona legyen, és az a törlesztőrészlet, amit majd fizetnie kell a hiteléért, akkora vagy kisebb, mintha albérletet vagy lakbért fizetne. Tehát egy óriási lehetőséget nyitunk ki a fiataloknak. Övék a pálya, hogy a nemzetnek nemcsak kulturálisan, hanem anyagilag, tulajdonosként is részeseivé váljanak. Tehát ezzel a családot is, a fiatalokat is meg a nemzetet is erősítjük. Ez a program most indul, nagyon bízom abban, hogy sikeres is lesz.

Ezek után végül – nógatásra! – arról akarok beszélni, hogy miért Közép-Európáé a jövő. A migráció miatt, kedves Barátaim! Azt a kérdést érdemes föltennünk, hogy miért nem tudta megvédeni magát Nyugat a migrációtól, és miért tudta megvédeni magát Közép-Európa? Néhány tény, a helyzet komolyságát illusztrálandó. Németországban a tanulók 42 százaléka migrációs hátterű. Franciaországban a négy év alatti gyermekek 40 százaléka migrációs hátterű. A bécsi diákok 41,2 százaléka muszlim vallású, a keresztény diákok aránya 34,5 százalék. Ez van Bécsben – 230 kilométerre Budapesttől! Ebből és sok más adatból az következik, hogy tőlünk Nyugatra az országok visszafordíthatatlanul vegyes társadalmakká alakultak – növekvő muszlim népességi aránnyal. A nagyvárosok belátható időn belül muszlim többségű területek lesznek, a nagyvárosokban megtörténik a lakosságcsere. Európa továbbra is migrációs célpont marad. Itt már kész fogadóközösségek vannak. Aki megindul Európába, nem a semmibe jön, hanem valakikhez jön, akik gondoskodnak is róla. És amikor majd Afrika is igazán megindul, ami előttünk áll, akkor a Nyugat egy ilyen arányú migrációs társadalommal a testében nem fogja tudni megvédeni saját magát. Azt kell mondanom, hogy körülbelül tíz év múlva az akkori miniszterelnöknek, kormánytöbbségnek, az akkori hazának az egyik legfontosabb feladata lesz, hogy a nyugati határainkat is megvédje a migrációtól. Nemcsak a délieket, hanem a nyugatiakat is! Azt a kérdést ne engedjük el, mert sehol máshol nem tudunk erről beszélni, csak egy szabadegyetemen, kedves Zsolt, hogy de miért nem tudták magukat megvédeni? Mert talán ez a legnagyobb lecke a mi számunkra abban az értelemben, hogy mi az a hiba, amit nem szabad elkövetnünk. A fazékban melegedő víz lassan felforr, a béka még pislog, de kiugrani már nem képes. Vajon miért nem ugrott ki eddig?

Kr.u. 732-ben Poitiers-nél volt az utolsó olyan, nemzetek létét eldöntő konfliktus, mondjuk úgy, hogy a francia–német tengelyen és az attól északra eső területen – a spanyolokat meg a dél-olaszokat most hagyjuk ki –, ahol a nemzetként való megmaradás összekapcsolódott a kereszténységgel. Ez 1.300 évvel ezelőtt volt. 1.300 éve nincs a nyugati világnak olyan élménye, hogy a kereszténység megőrzése és a nemzetként való megmaradás összekapcsolódik. Ha elveszted a kereszténységet, nem tudjuk, hogyan, de előbb-utóbb valahogyan el fogod veszteni a nemzeti létezésedet is. Ez a felismerés nincsen benne a nemzeti ösztönrendszerükben. Ezzel szemben a magyar alkotmány világos, és azt mondja: elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Ha ezt a mondatot Nyugaton elmondom – néha el szoktam mondani –, nem értik, mert az ő történelmükben ez nem így volt. Egész egyszerűen ez a mondat nekik értelmetlen volt eddig… Most kezdik kapizsgálni, de most meg már késő! Nem szólalt meg a fejükben a vészcsengő, a nemzeti ösztönvilágukból ez a reflex hiányzik, ezért a régi, jól ismert hazájuk nem létezik többé. Az a kérdés, hogy a kereszténység bennünket még megtart-e? Ebben a folyamatosan fönnmaradó és egyébként állandóan növekvő migrációs nyomásban.

Említettem az előbb: 1990 és 2020 között a világ migrációban résztvevő népessége kétszeresére, 300 millióra nőtt, ennyien mozognak, és ha valaki elnéz Afrikába, akkor láthatja, hogy körülbelül mi készülődik ott, és milyen kihívással kell szembenéznie majd Európának. Én sokat gondolkodom a kereszténység meg a politika összefüggéseiről a migrációra vetítve, de megkímélem Önöket egy erre vonatkozó hosszú előadástól, de annyit mondanék, hogy szerintem a kereszténység és a politika viszonyában alapvetően három stáció létezik. H állapot van. Van az az állapot, amit múlt időben kell mondanom; volt egy olyan európai pillanat, amikor az európai nemzetek többsége élő hittel rendelkezett. Nem vallásos volt, meg nem kulturált, élő hittel rendelkezett, ezt nevezzük hitbéli kereszténységnek. A szekularizáció ezt szépen lefojtotta. Visszacsúsztunk oda, hogy az élő hit zsugorodik, de a keresztény hitből kinőtt kultúra, mint koordinátarendszer továbbra is megvan a népek számára: mi a jó, mi a rossz, mit gondoljunk a férfi-nő kapcsolatról, családról, gyerekről, szülőkről, felelősségről, felebarátunkról, saját magunkról, mi a bűn, mi az erény, mi a büntetés, mi a megbocsátás. Erre a kereszténységből kinőtt, az élő hitből kinőtt, keresztény kultúra szerint adjuk meg a választ. Ezt nevezem én kulturális kereszténységnek. Itt van ma Közép-Európa. Ami ezután következik, a harmadik állapot, a zéró vallási állapot, úgy is hívhatom, hogy zérókereszténység. Az az állapot, amikor a kereszténység mint kultúra sem szolgál többé kód- vagy koordinátarendszerként, és egész egyszerűen kiszorul az országok életéből. Van egy átbillenési pont, van egy kultúrafeladási pillanat, amely akkor érkezik el szerintem, amikor elfogadják, és törvényerőre emelik az azonos neműek házasságát. Ez az átbillenési pont. Ez a döntés megtagadja a keresztény módra való együttélés alaptételeit. Itt tartanak ma a nyugatiak, és ebben az állapotban érte őket a tömeges migráció, és ez az állapot védekezésre képtelenné tette őket. Hogy innen van-e még nekik lejjebb, és mi meg tudjuk-e vetni a lábunkat ott, ahol vagyunk, vagy vissza tudunk-e kapaszkodni az élő hit megtartó erejének világába, ezekre a kérdésekre én nem tudom a választ. De azt tudom, hogy ez csak rajtunk múlik meg a fiatalokon, a gyerekeinken, akiket mi neveltünk! Megtanítottuk-e nekik, hogyha magyarok, akkor feladatuk van? S a feladat: megőrizni, amink van, megszerezni, ami még nincs, de kell, és nemet mondani arra, amire nincs is szükségünk. Most majd eldől, hogy milyen szülők voltunk.

Köszönöm a figyelmüket!