Orbán Viktor előadása a Magyar Külügyi Intézet 50 éves jubileumi eseményén

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Igazgató Urak! Excellenciás Hölgyek és Urak! Tisztelt Balogh András professzor úr!

Örülök, hogy ismét láthatom. A régi szép idők emlékét idézi meg.

Nem egyszerű dolog zárszót mondani egy olyan konferenciáról, amin az ember nem vett részt. Talán a legjobb, ha egyből boldog születésnapot kívánok mindannyiuknak! Azt azonban meg tudom állapítani rövid két perc alatt is, hogy itt ünneplés gyanánt is munka folyik. Ez talán helyes is, de mindenképpen szükséges.

Legjobb talán, ha azzal kezdem, hogy választ adok arra a kérdésre, hogy’ kerül a csizma az asztalra? Mit keresek én itt, a Magyar Külügyi Intézet 50. születésnapi konferenciáján? Ha nagyon egyszerűen, az Önök elnökének amerikai stílusát követve, röviden és világosan akarok válaszolni erre a kérdésre, akkor az úgy hangzik, hogy azért vagyok itt, mert mostantól az a felállás, hogy Önök mindannyian közvetlenül a miniszterelnöknek dolgoznak. Ugyanis a külügyi intézet a jövőben a Miniszterelnöki Kabinetirodán és a politikai igazgatón keresztül – amely pozíciót még senkinek sem sikerült egész pontosan meghatározni, hogy mégis micsoda – fogja segíteni a munkámat. A politikai igazgató munkája körülbelül annyira kontúrtalan, mint amennyire a külügy területének világa is kontúrtalan, tehát éppen jól összetalálkoznak, és erről a nehezen definiálható területről reményeim szerint a kormány döntéseit hasznosan segítő háttértudásra tehetünk majd szert. Nem hiszem, hogy a mostani besorolásváltozás megváltoztatná a feladatokat, de azt mindenképpen jelenti ez a változás, hogy másképpen kell ugyanazokat a feladatokat megoldani.

Valójában az a helyzet, hogy a külügyi intézet közvetlenül dolgozik a miniszterelnökségnek és a miniszterelnöknek, nem új helyzet; ez valójában a régi világ helyreállítása. Amikor Magyarország hosszú történetében időnként képes volt szuverén és önálló külpolitikát folytatni, akkor az mindig miniszterelnök-központú külpolitika volt. A külpolitikai stratégiának az irányvonalait a miniszterelnök és stábja alakította ki, és a külügyminisztérium hajtotta végre. Ha a legnagyobbakat idézzük föl – Tisza, Bethlen, Teleki –, és megvizsgáljuk, hogy ők hogyan dolgoztak, akkor azt fogjuk látni, hogy a mostani helyzettel visszatérünk a megelőző hagyományhoz. A hagyományokhoz való visszatérés általában egy értelmes reflex, mert a hagyományokat, különösen egy olyan hosszú történelemmel rendelkező ország esetében, mint Magyarország, nem a szél hordja össze, hanem több nemzedék tudása összegződik ott. Vagyis a hagyományok nem véletlenül alakulnak ki. Vannak országok – és Magyarország azt hiszem, ilyen ország –, akiket a történelem arra ítél, vagy az ország magától is hajlamos arra, hogy maga elé ambiciózusabb célt tűzzön, mint ami méretéből vagy gazdasági erejéből következne. Nem mi vagyunk az egyetlen ilyen ország, de olyan nagyon sok sincs ebből a fajtából. Ezek az országok nem engedhetik meg maguknak, hogy lemondjanak a külpolitikában, a külkapcsolatok alakításában rejlő energiáról, dinamikáról és kezdeményező erőről. Vagyis a külpolitika gyeplőjét az ilyen országokban szorosan kell fogni, ami a mi alkotmányos rendszerünkben azt jelenti, hogy jó, hogyha a miniszterelnök fogja. Ez illeszkedik a magyar politikai felfogáshoz. De ez a dolog csak akkor működik jól, hogyha a miniszterelnök mellett működik egy döntés-előkészítő stáb, lehetőleg nagy, széles és jó minőségű stáb, ami segíti a gondolkodást. Ezen a területen különösen igaz az, amit a miniszterelnöki munkám csatakiáltásának választottam, igaz, a mainál sokkal poétikusabban, fiatal életkoromban, 35 évesen, ami úgy hangzik, s azóta is követem ezt az iránytűt, hogy egyedül sohasem lehetsz elég okos. És ez a külpolitikában valószínűleg a legnyilvánvalóbban érhető tetten. Ezért természetes szükséglet, hogy a külügyi intézet segítse a miniszterelnök munkáját.

Erről talán olyan sokat, ennél többet nem érdemes mondani, de van egy-két tisztázandó pont, úgy fogalmazhatnék, hogy a felfogásom szerinti magyar álláspont, magyar érdek, amiről érdemes néhány szót váltanunk. Ezt azért kell tisztázni, mert a legrosszabb, amit tapasztalataim során összegyűjtöttem, az, hogyha a munkatársak között menetközben derül ki, hogy nem egy malomban őrölnek. Ezt elkerülendő a legalapvetőbbnek tűnő, időnként közhelyszámba menően egyszerű, de mégis meghatározó erejű alaptéziseket érdemes együtt áttekinteni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Természetesen nem most csöppentem a külpolitikába, és pontosan tudom, hogy a külkapcsolatok a politika legkifinomultabb, külsőségekre és formaságokra leginkább adó területe a politikának. Ez rendben is van így, hiszen gyakran kényes kérdésekről van szó, nem véletlenül találták ki a diplomáciai protokollt. Csakhogy ez nem jelenti azt, hogy akinek kényes kérdései vagy meghökkentő állításai, meglátásai vagy újszerű javaslatai vannak, az már önmagában normát sértett volna. És ez akkor is igaz, ha a diplomáciai protokoll ösvényéről, sávjából esetleg ki kell lépnie. Azt javaslom, hogy az ilyesfajta szirénhangoknak, amelyek a jól nevelt külpolitikai viselkedésre próbálnak leckéztetni bennünket, ne engedjünk. Vannak országok, amelyek a méretüknél és az erejüknél fogva lehetnek nagyvonalúak, akik csak az elismertséget, a személyes elismertséget keresik, akik megengedhetik maguknak, hogy – mondjuk úgy, hogy – easygoing partnerek legyenek minden kérdésben, és az állandó egyetértéssel gyűjtsenek be valamilyen kóvedet Ezek az országok, amelyek ezt megengedhetik maguknak, általában nagyhatalmi státuszú országok. Náluk a méretnek van egy természetes, elrettentő képessége. Ha megvan a kellő katonai erő, gazdasági erő, akkor anélkül is ki lehet vívni a tiszteletet, hogy arra külön figyelmeztetni kellene a partnereket.

De mi, magyarok nem vagyunk nagyhatalom, mégis igényt tartunk az önálló külpolitikára, és elvárjuk, hogy mások, a nálunk nagyobbak is ezt az igényünket fogadják el. Ez viszonylag nehéz feladat, mert azt hiszem, ahogy az Önök nyelvén ezt kifejezné az ember, akkor valami olyasmit mondana, hogy a relatív erőfölényünk alacsony; olyan alacsony, hogy mínuszban van. Ebből fakadóan nem marad más választása egy ilyen ambíciójú és méretű és erejű országnak, minthogy a tartására hagyatkozzon. Markáns és karakán kiállására, arra az ösztönre, hogy nehéz helyzetekben nem megfutamodik, nem rejtőszínt vesz föl, nem beügyeskedi magát, hanem vállalja a konfliktust. Ebből is lehet relatív erőfölényt csinálni, és mi csinálunk is. Valójában a legsikeresebb politikai termékünk a nemzetközi vizeken éppen az, hogy Magyarország, bár csak tízmilliós ország, akkora a GDP-je, amekkora, annyi a katonája, amennyi, és mégis önálló külpolitikát folytat, illetve képes önálló külpolitikát folytatni. Bár Önök a szakértők, és elméletileg biztosan jobban meg tudják ragadni ennek a lényegét, mint azt én fogom tenni, de azért a gyakorlat talajáról érkezve mégiscsak hasznos lehet, ha elmondom Önöknek, hogy én mit tartok az önálló és kezdeményező külpolitika sarokpontjainak. Van egy, kettő, három tételmondatom.

Az első tételmondatom úgy hangzik, hogyha egy relatív előnyökkel nem rendelkező ország önálló külpolitikát akar csinálni, akkor annak az országnak radikális álláspontot kell képviselnie. Ez azt jelenti, hogy ennek az országnak legyenek nagy ívű víziói, távlatos, de nagyszabású, konkrét céljai. Legyen terve és stratégiája arra, hogy hogyan váljon erős országgá, amit a többiek tisztelnek, és elfogadják tőle az önálló külpolitikára vonatkozó igényt. Ez ellen érveket lehet fölhozni. Jellemzően olyan érveket szoktak fölhozni, hogy aki nem elég erős, az ne is akarjon sokat. Ez eléggé egyszerű érvnek tűnik. Ha korlátozottak az erőforrások, akkor kis célokat kell kitűzni, mert azokat még el lehet érni. Ezt a minket megelőző kormányzat szellemesen meg is tudta fogalmazni: „merjünk kicsik lenni!” Ha mindenkivel jóban vagyunk, akkor majd a nagyok nagyvonalúságából nekünk is hullik egy kis morzsa az asztalról, és a többi és a többi és a többi. Ha így járunk el, mint ahogy voltak ilyen korszakok a modern magyar külpolitikában, akkor valóban nekünk is csurran-cseppen valami, de tudomásul kell venni, hogy a számunkra igazán fontos és húsba vágó kérdésekben majd mások döntenek a fejünk felett. Sőt, azzal is szembesülni kell, hogyha már hozzászoktattuk a partnereinket, hogy mi állandóan jófiúk vagyunk, és esetleg mégis úgy hozná a helyzet, hogy elleneznünk kell a nagyok akaratát, akkor, amit addig jóindulatból megkaptunk, azt is elveszik az embertől. Éppen ezért a legjobb talán, ha azt tesszük, hogy Magyarország nem valamelyik másik hatalom legjobb tanítványa akar lenni, hanem önmaga a mestere. Ezt pedig nem lehet a „merjünk kicsik lenni” politikájával megtenni, helyette radikális, a sikerhez radikális álláspontra van szükség. Taktikai szempontból azért, mert ha nem vagyunk elég radikálisak, akkor nem lesz miből engedni a vita során. Vagyis a radikalizmus mindig növeli a mozgásteret. Ez a dolog taktikai oldala. De van stratégiai oldala is. Ugyanis a radikális a magyar nyelvben, a mi kulturális kontextusunkban mást jelent talán, mint a legtöbb nyugati nyelvben. A radikális magyarul azt jelenti, hogy gyökeres. A radikális azt jelenti, hogy valaminek a velejét, a lényegét megragadó álláspontot kell képviselni.

Ez egyébként egy kultúrantropológiai tulajdonsága is a magyaroknak. Ennek a John Paget nevű angol utazónak kiadtak egy riasztóan, elriasztóan vastag könyvét, amiben a XIX. század elején Magyarországon tett utazásairól számol be, ahol a népi élményeit írja le, hogy milyenek voltak az akkori magyarok. Mindenkinek, ha még nem rágta volna át magát rajta, ajánlom, hogy tegye meg. Egy helyütt azt írja ez a derék angol utazó, hogy a magyarok még akkor is őszintén beszélnek, és még – így fogalmaz – akkor sincs bennük semmi mesterkéltség, amikor pontosan tudják, hogy kémekkel vannak körülvéve. A magyarok ügyet sem vetnek rájuk. Ezt modernül, XX. századiul úgy mondtuk, hogy kávéházi nemzet. A néhai utazó lényegi pontra tapintott rá, mert valóban: a magyarok örömüket lelik abban, ha sikerül nevén nevezniük a dolgokat. És annak is örülnek, hogyha miután ezt megtették, üstökénél megragadták a problémát, akkor sikerül a vizsgálat tárgyára vonatkozó minél több összefüggést belezsúfolni egyetlen mondatba. Ahogy angolul talán könnyebb is ezt kifejeznünk: „You can’t say anything without saying everything.” Vagyis: jól láthatóan az egyenes, világos, mindent föltárni akaró beszédmód gyökeres, a problémát gyökeresen megragadni akaró magyar radikalizmus alapvetően egy szellemi jelenség. Nem durvaság, nem fizikai erőszak, hanem egy szellemi természetű jelenség.

Hogy ebből az absztrakt magyarázkodásból kivergődjek, mondok Önöknek egy konkrét példát, ami talán megvilágítja, hogy nem egy elméleti jellegű dologról beszélek. Biztosan Önöknek is föltűnt az, hogy mi, magyarok nem vitatkozunk azon, egyetlen ilyen vitában sem vettünk részt, hogy milyen mechanizmussal kellene elosztani és az elosztás után meg integrálni a migránsokat. Számunkra az a kérdés, hogy hogyan kell őket elosztani, és hogyan kell integrálni, nem lényegi, mondhatnám lényegtelen, technikai és önmagukban érdektelen kérdések. A lényegi kérdés egy magyar számára az, hogy vajon jó dolog-e egyáltalán és általában a migráció, vagy nem? Amíg ezt nem ragadtuk meg, amíg ezt nem tisztáztuk, addig nincsen értelme arról beszélni, hogy hogyan osszuk el őket, és hogyan integráljuk. A nyugatiak vitái sosem mennek el odáig, hogy föltegyék azt a kérdést, hogy a migráció maga jó vagy rossz? Viszont most már évek óta csak azzal foglalkoznak, hogy az elosztás elveit, a sikeres vagy sikertelen integráció részletkérdéseit vitassák meg. Na, ez az, amit én radikalizmusnak nevezek.

A második tételem úgy hangzik, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére a magyar külpolitikai gyakorlat, hogy lényegre törően tesszük fel a kérdéseket, nem rontja, hanem emeli Magyarország presztízsét és megbecsültségét. Ugyanis az, hogy mások nem így beszélnek, nem ebben a nyelvi keretben adják vissza a tudásukat, nem jelenti azt, hogy őket ne foglalkoztatnák ezek a kérdések. Nem hiszem, hogy egy olaszt, franciát vagy németet nem ragadna el időnként a hév, amikor otthon van, egyedül, és ne tenné föl bátran magának azt a kérdést, hogy nem lehetne-e valahogy visszacsinálni ezt az egészet, és arról beszélni, hogy, mondjuk, a migránsok integrálása helyett hogyan lehetne visszamenni abba az időszakba, amikor senki által utóbb nem azonosított módon, de mégiscsak eljutottunk oda, ahol vagyunk, abból az állapotból, ahova lehet, hogy visszakívánkoznánk. És ha választhatnánk, akkor inkább azt választanánk, azt a harminc-negyven évvel ezelőtti állapotot, semmint azt, amiben most vagyunk. Nos, azt akarom csak ezzel mondani Önöknek, hogy attól, hogy mások nem ezt a radikális beszédmódot, helyzetelemzést és önkifejezést választják, nem jelenti azt, hogy ne érdekelné őket ugyanez vagy ugyanezek a lényegi kérdések. És ezért szívesen hallgatnak bennünket. Lehet, hogy nem csatlakoznak. Lehet, hogy nem kérnek abból a csihi-puhiból, ami egy-egy magyar álláspont képviselete után következik, de nagy örömmel hallgatnak meg bennünket, mert valahol, mélyen őket is érdeklik ezek az alapvető kérdések. És az a körülmény, hogy mi képesek vagyunk nemcsak elmondani lényegre törően az álláspontunkat, hanem utána próbáljuk megvédeni, intellektuálisan és politikai értelemben is, sőt aztán harcolunk is érte. Ez lassacskán egyfajta névjeggyé válik, tulajdonképpen ez a magyar soft power. Ennek a segítségével tudunk utána koalíciót alkotni azokkal, akik nem tudják ugyanazt mondani, mint mi, de a céljaik egybeesnek azzal, amiről mi beszélünk. És egyre több ilyen bonyolult szituáció jön létre, amikor éppen a nyílt és egyenes beszéd miatt – persze nem a nyilvánosság előtt, hanem a tárgyalóasztaloknál – egyre több kombinációs lehetőség és koalíciós lehetőség nyílik meg a számunkra. Ha valakit ennek a konkrét megnyilvánulása érdekel, a következő két-három hét diplomáciai eseményeit ajánlom a figyelmükbe.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Itt meg kell vizsgálnunk azt az igencsak elterjedt vélekedést is, hogy a radikális lényeglátás nem presztízshez, hanem elszigeteltséghez vezet. Ez a gondolat nem találkozik a tapasztalataimmal. Elméleti síkon nem is akarok vele foglalkozni, csak annyit mondanék a gyakorlat talajáról, hogy évszázados távlatban nem volt olyan aktív és kiterjedt a magyar külpolitika, mint az elmúlt években. Csak mostanában: Peking, berlini kancellária, olasz házelnök, Svájc, Azerbajdzsánban ENSZ-rendezvény, az Európai Tanács elnöke Budapesten, majd aztán innen Argentína, Brüsszel, és ki tudja még, milyen titokzatos utak. Intenzív nyugati kapcsolatrendszer, dübörgő keleti és déli nyitás. Gyorsaság, akcióképesség, kereskedés, beruházások és konnektivitás. Ezt hozza magával mindaz, amiről eddig beszéltem, és nem elszigeteltséget.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Eddig beszéltem az álláspontunk megfogalmazásáról és a képviseletének a módjáról. Mondtam néhány dolgot arról, hogy mi növeli, mi erősíti a megbecsültségünket a világban. Most már csak arról kell beszélni, hogy mi az a szempont, mi az a vezérlőelv, ami alapján a lényegi kérdéseket megragadjuk és artikuláljuk. Ez a harmadik tételem, amivel mára készültem. Ez az egyszerű mondat úgy hangzik, hogy a magyar külpolitika nemzetiérdek-alapú. Nyilván Önök azt hiszik, hogy úgy tudják, hogy unalomig ismerik ezt a gondolatot. Mégis azt javaslom, hogy kicsit beszéljünk róla. Ugyanis hagyományosan úgy szokták tipologizálni a külpolitikát, hogy a külpolitika vagy idealista, vagy realista. Ha valaki idealista, akkor valamilyen, általa fontosnak tartott elv érvényesülése felett igyekszik bábáskodni a világban. Ezt nevezzük értékalapú külpolitikának. Ha realista, akkor az erőben és leginkább az erőegyensúlyban hisz, és az érdekeit is erőtöbblettel igyekszik érvényesíteni. Ez az érdekalapú külpolitika. Az értékalapú külpolitikáról szerintem Önök ismerik az én negatív véleményemet, de ezt szeretném kiegészíteni azzal, hogy az érdekalapú külpolitika se lelkesít különösebben. Ennek az az oka, hogy ami bennünket, magyarokat, személy szerint engem is igazából izgat és lelkesít, a nemzetiérdek-alapú külpolitika, mert szerintem az egyesíti az idealizmus és a realizmus legjobb elemeit. Az elnevezés is segít ezt megérteni. A nemzeti szó itt nem egy jelző, a nemzeti szó egy lényegi, szubsztantív szó ebben a szókapcsolatban; ez utal ugyanis az idealista elemre, hiszen a nemzet elsősorban egy eszme. És az érdek, amit a nemzeti szóhoz kapcsolunk, a nemzeti érdek meg maga a realizmus, a szükséges, hasznos és praktikus dolgoknak a gyűjtőneve. És ez pedig egy sajátos, akadémiai körökben ritkán tárgyalt, sajátos gondolkodásmódot követel meg, azt követeli, hogy egy nemzetiérdek-alapú külpolitika sosem lehet dogmatikus. Sőt, ha jól értjük, hogy ez mit jelent, nem is tud dogmatikussá válni. Ugyanis a nemzetiérdek-alapú külpolitikának az a legfontosabb feladata, hogy minden helyzetben – és mint tudják, a külpolitikában minden helyzet mindig változik, tehát folyamatosan, minden helyzetben – felismerje, definiálja, megragadja, hogy mi a nemzeti érdek, és ez alapján cselekedjen. Meggyőződésem, hogy a nemzetiérdek-alapú külpolitika rendelkezik szellemi tartalommal, magában hordoz elveket és értékeket is, de folyamatos, rugalmas alkalmazkodásra kényszeríti azt, aki ezt a fölfogást vallja. Ez azt jelenti, hogy például mi, magyarok szem előtt tartjuk a hatalmi egyensúlyt, de nem puszta erőtöbblettel akarunk érdeket érvényesíteni. Azt is mondhatnánk, hogy erényt kovácsolunk a szükségből, nem vagyunk olyan nagyhatalom, amelyik pusztán az erejére támaszkodhatna. Mi a kiterjedt, minden irányban nyitott kapcsolatrendszer, az okosan felhasznált soft power eszközök arzenáljában hiszünk. Ebben rejlik a magyar külpolitika igazi ereje.

Nos, ez az az intellektuális feladat, amiben leginkább számítok az Önök, vagyis a Magyar Külügyi Intézet segítségére a jövőben. A világ nagy kérdéseiben, a nemzeti érdek mibenlétében segítsenek a döntéshozóknak eligazodni, és ezt a folyamatos alkalmazkodást javasolni, illetve kikényszeríteni a döntéshozóktól. Ahogy Magyarország külkapcsolatai egyre szerteágazóbbá válnak, ahogy a világ egyre több térségében vagyunk jelen, ahogy egyre több osztatúvá válik a figyelmünk, úgy egyre nagyobb szükségünk van arra, hogy ezt az értelmező, a nemzeti érdeket definiáló, döntés-előkészítő munkát a magyar külpolitikai gondolkodás legfelkészültebb szakemberei elvégezzék. És ezt a külpolitikát csak úgy tudja megvalósítani a mindenkori magyar külügy és a miniszterelnökség, hogyha a külpolitikának van egy minőségileg kiemelkedő szellemi hátországa. Hogyha a külügy mögött, a külpolitikát csinálók mögött egy mély, elemző munka folyik. Ha rendelkezésünkre áll egy különleges szellemi osztag. És a Magyar Külügyi Intézetet a magyar külpolitikai stratégia ilyen különleges osztagának tekintem. Azzal kívánok Önöknek boldog születésnapot, hogy számítok a munkájukra. Magyarország számít Önökre. Kérjük Önöket, hogy tegyék hozzá a magukét, hogy Magyarország továbbra is erőn felül teljesíthessen a nemzetközi térben.

Boldog születésnapot, jó munkát kívánok!