Beszédek / Orbán Viktor előadása a Magyar Állandó Értekezlet XXI. ülésén
Megosztás

Orbán Viktor előadása a Magyar Állandó Értekezlet XXI. ülésén

Tisztelettel köszöntöm a bíboros urat!

Jó reggelt kívánok mindenkinek!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hálás vagyok a meghívásért. Nem hiszem, hogy műfaji változásra, változtatásra volna szükség. Azt hiszem, hogy azt kell tennem vagy csinálnom, amit az előző évek során is, hogy adjak egy áttekintést Önöknek arról a kontextusról, összefüggésrendszerről, amelyben a nemzetpolitikánkat értelmezni érdemes. A COVID kicsit megrostált bennünket, mármint a találkozóinknak a számát és sűrűségét, ezért ebben a körben elég régen találkozhattunk. Már a COVID előtt sem nézett jól ki a világ. Lehetett látni, hogy egyre több pontja a világnak válik életveszélyessé, az elmúlt időszakban, a COVID utáni időszakban pedig most már Európa szempontjából releváns közelségben nemcsak egy, hanem két komoly fegyveres tűzfészek is kialakult. Vannak mindenfajta statisztikái az ENSZ-nek, amikkel nem akarom Önöket untatni, melyek arról szólnak, hogy a világban hogyan szaporodtak el az elmúlt években a fegyveres konfliktusok, és az utolsó ilyen záró tanulmánynak a következtetését ha jól idézem, akkor a világ lakosságának egynegyede él olyan övezetben, amelyre valamilyen hatással – inkább direkt, mint közvetett hatással – vannak a kialakult térségi fegyveres konfliktusok. Tehát a legutóbbi találkozásunk óta annyit biztosan mondhatunk, hogy a világ veszélyesebb hely lett, mint volt.

Ráadásul veszteségek is értek bennünket. Duray Miklóst is eltemettük, és a legutóbbi hetekben rázott meg bennünket Pásztor István barátunk és testvérünk távozása és elvesztése, ami egy nagy fájdalom, és csak részlegesen tudják enyhíteni búcsúztatásának a körülményei, ahol magam is jelen voltam, és láthattam, hogy az a munka, amit ő elvégzett, egy valóságos, erős és maradandó teljesítmény. Nekem mindig is és talán mindannyiunknak biztatást jelentett Istvánnak a munkássága, mert mégiscsak ritkán találkozik az ember olyan valakivel, aki a lehetetlenre vállalkozik, aztán meg sikerül neki. És hogyha a szerb–magyar kapcsolatoknak egy mélyebb elemzését egyszer majd megírják, akkor majd láthatjuk, hogy annak a stratégiai jelentőségű szövetségnek, lassan barátsággá alakuló együttműködésnek, amelyet a szerbekkel felépítettünk az elmúlt időszakban, kulcsszereplője volt Pásztor István. Isten nyugosztalja! Sokáig leszünk még hálásak neki.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ami a helyzetet illeti, talán először beszéljünk a Kárpát-medencében élő közösségeink helyzetéről, ahogyan én látom, röviden és csak érintőlegesen, hiszen mégiscsak az autentikus hírforrások személyesen is jelen vannak a mostani megbeszélésen.

A szlovákiai választások egy régi dilemmát élesztettek újjá, miután nem tudtunk bejutni ott a parlamentbe, most már többedszer, ezért ismét élővé vált az a kérdés, hogy van-e értelme, jövője az etnikai alapú politizálásnak – nemcsak Szlovákiában, hanem általában is a Kárpát-medencében, különösen a romló demográfiai mutatók mellett. Lesz dolgunk még, hogy átgondoljuk közösen, hogy hogyan tud Magyarország értelmesen segíteni a Felvidéken élő magyar honfitársainknak, de ezt a vitát szeretném azért a magunk részéről rövidre zárni. Tehát a magyar kormány álláspontja az, hogy izgalmas kérdés, hogy van-e jövője az etnikai alapú politizálásnak, a válasz azonban meglehetősen egyszerű: amíg van etnikai alap, addig van jövője az arra épülő politizálásnak is. Hogy etnikai alap meg legyen, az pedig közös felelősségünk, amiről majd eszmét fogunk cserélni a Szlovákiában politikai munkára vállalkozó magyarjainkkal.

Helyzetet nem értékelek, csak a jókívánságaimat meg reményeimet szeretném átadni Kelemen Hunor elnök úrnak, mert ott egy nehéz év következik. Vagy négy választás is lesz Romániában, mindegyik komoly próbatétel a magyarok számára. Természetesen a nemzetközi jog és az államközi kapcsolatok szigorú szabályait tiszteletben tartva, amiben mi segíteni tudunk az ott élő magyaroknak, arra Kelemen Hunor elnök úr és a Romániában élő magyarok mind számíthatnak.

Ami Ukrajnát, illetve a Kárpátalján élő magyarokat illeti, ez a legnehezebb és legfájdalmasabb pontja ma a Kárpát-medencei magyar életnek, és itt látom legkevésbé annak az esélyét, hogy a felhők rövid távon eloszoljanak. Talán majd később érdemes egy kicsit erről bővebben beszélni, de ebben a pillanatban szinte semmi sincs, amit Magyarország kínálni tudna Ukrajna számára, tekintettel arra, hogy olyan útvonalon haladnak, ami meggyőződésünk szerint a semmibe vezet, és ehhez nem akarunk segédkezet nyújtani. Ezt a hosszú vitát most nem nyitom ki, csak jelezni szeretném, hogy minden háború esetén kulcskérdés, ha az ember akár honvédő háborúra is vállalkozik, márpedig Ukrajnát megtámadták, agresszió érte, és ők honvédő háborúra vállalkoztak, hogy az ember pontosan definiálja a hadicélokat. Ha nincsenek pontosan definiált hadicélok, akkor erkölcsileg vállalhatatlan kockára tenni egy ország polgárainak az életét. Ha vannak hadicélok, akkor meg lehet mérni, hogy mik azok a hadicélok, amikért egy nemzeti közösségnek érdemes akár életáldozatot is hoznia. Ha azonban a hadicélok nem definiáltak, akkor az egész helyzetnek a horizontja összezavarodik, és nem lesz világos, hogy meddig szabad folytatni valamit, mikor kell abbahagyni, mikor kell változtatni, mikor kell stratégiát váltani. A probléma az az ukrán–orosz háborúval, hogy nem ismeretesek jól definiált hadicélok. Folyamatosan kétségeink vannak, hogy pontosan mi is történik. Például a Krím visszavétele része-e a hadicéloknak, vagy nem? Tehát szeretném jelezni, hogy nagyon nehéz segíteni úgy egy országnak, amelyik egy olyan háborúban van, amelynek a hadicéljai, legalábbis nemzetközileg elismert, hivatalos formában, mert egymás között nyilván valamiről beszélnek az ukrán barátaink, de nemzetközileg elismert és definiált hadicélok nélkül vív fegyveres háborút, fegyveres küzdelmet. Ráadásul Magyarországnak mindig is az volt a véleménye, és az álláspontunkat nem áll módunkban megváltoztatni, hogyha kitör egy konfliktus, akár egy agresszió, egy lerohanás, egy támadás, amit az ukránok elszenvedtek, akkor meg kell próbálni a konfliktusokat lokalizálni. Ugye, ezt tettük a krími válság idején, amikor még Európának volt foga vagy körme vagy ereje, bicepsze, volt erős német vezetés, és a franciák és a németek együtt a minszki megállapodással lokalizálták a konfliktust, nem oldották meg, de legalább lokalizálták. A mostani konfliktusban az ellenkező útvonalat választották, egy másik politikát választottak a meghatározó nyugati országok, a mi tanácsaink ellenére is, ez pedig a konfliktusnak a globalizálása. Lassan az egész világot belehúzzák ebbe a konfliktusba, anélkül egyébként, hogy a konfliktus okát kiváltó ellentétet, bajt rendezni tudnák. Úgyhogy nem áll módunkban megváltoztatni az Ukrajnával kapcsolatos magyar külpolitikát, de a legrosszabb érzésekkel tesszük mindezt. Humanitárius segítséget tudunk nyújtani, de semmilyen lépést nem fogunk tenni, amely közelebb vinne bennünket a háborúhoz. Ennek a helyzetnek áldozatai az ott élő magyarok, hiszen miután Magyarország egy olyan külpolitikát visz, amilyet, ez nehezebbé teszi az ő helytállásukat ott, Kárpátalján, de nem tudunk nekik mást kínálni, ígérni és nyújtani, mint a teljes támogatásunkat: mindenben számíthatnak ránk. Azt nem ígérjük, nem vállaljuk, mert nem volna ésszerű, nem szolgálná sem Magyarország, sem a Kárpát-medencei összmagyarság érdekét, hogy ebben az ügyben stratégiát váltsunk.

Ráadásul, jól láthatóan az a stratégia, amit a nyugati világ Ukrajna megsegítésére kigondolt, összeomlott. Ez tabu, erről most nem lehet Nyugat-Európában beszélni, egyedül mi engedhetjük meg magunknak az itthoni kétharmad miatt az egyenes beszéd luxusát, de teljesen nyilvánvaló, hogy egy három lábon álló stratégia mentén vágtak bele a nyugatiak az orosz–ukrán háborúba. Ukrajna majd győzni fog a frontvonalon, ő harcol, a Nyugat pedig támogatást, informatikai, pénzügyi és technológiai támogatást nyújt, és az ukránok győznek a frontvonalon, az oroszok vesztenek a frontvonalon, ez belpolitikai váltást eredményez Moszkvában, és lesz egy új orosz vezetés, amivel majd jobban lehet tárgyalni, mint a jelenlegivel. Ez volt a stratégia. Kiderült a stratégia mindhárom lábáról, hogy az megbicsaklott, nincsen. Most ilyenkor két dolgot lehet csinálni. Az egyik az, amit a nyugati világ ma csinál, a mi folyamatos ellenkezésünk dacára, ez pedig az, hogy nem néz szembe a realitásokkal, és azt mondja, hogy mindent folytatni kell úgy, ahogy eddig csináltuk. A másik lehetőség, amit én kezdeményeztem a legutóbbi európai uniós miniszterelnöki csúcson, azóta írásban is, hogy tartsunk egy reflexiós periódust – ezt így hívják európai nyelven –, hogy álljunk meg egy pillanatra, adjunk magunknak néhány hetet, elemezzük ki a helyzetet, ne egy harci lendületből válaszoljunk minden fölmerülő kérdésre, hanem őszintén és komolyan, zárt körben üljünk le és gondoljuk át, hogy van-e értelme annak, hogy folytassuk azt, amit csinálunk, vagy valami mást kell csinálni. Ismerjük be, hogy az A terv megbukott, és dolgozzunk ki egy B tervet. Tehát nem arról van szó, hogy magára hagyjuk Ukrajnát, hanem arról, hogy dolgozzunk ki egy B tervet, amely az ukránoknak is jobb, az ott élő magyaroknak is jobb, és az egész európai biztonság szempontjából is értelmesebb, mint a mostani, reménytelen küzdelem folytatása, amiben közben ezrével, sőt tízezrével halnak meg, tűnnek el emberek egyfajta keresztény, polgári belháború keretében. Ne felejtsük el, hogy a II. világháború, amit persze más szemüvegen keresztül szoktunk nézni, azért jelentett óriási csapást az európai kultúrára – de már az I. világháború is ilyen volt –, mert az egy jól megválasztott szemüvegen keresztül nézve nem volt más, mint egy kereszténységen belüli polgárháború, ami úgy meggyengített bennünket, hogy San Franciscóban néhány nappal ezelőtt – ahol láttuk, hogy két Nap van az égen – egyik sem mi voltunk. Holott az I. világháború előtt, sőt még a II. világháború előtt is lehetetlen lett volna a világ dolgairól úgy beszélni, hogy abban kellő súllyal, sőt meghatározó súllyal nincsen jelen Európa. Hogy nem vagyunk ott, az a két világháborúnak köszönhető, és mindannak, amit most is csinálunk. Tehát egy szélesebb horizonton talán más megközelítést is érdemes lenne használniuk az európai vezetőknek, mint amit most teszünk.

Summa summárum, azt szeretném mondani a kárpátaljai magyaroknak, hogy számíthatnak minden tekintetben Magyarország támogatására. Sajnálatosnak tartjuk, hogy miközben véres háborút, honvédő háborút folytat Ukrajna, aközben még mindig van arra elegendő figyelme és ereje, hogy a magyarokat vegzálja. Tehát nem érdemes udvariaskodnunk. A helyzet az, hogy évek óta gyötrik az ott élő magyarságot, a nekünk kulcskérdést jelentő iskoláinkat folyamatosan vegzálják, gyakorlatilag be akarják őket zárni, vagy át akarják alakítani ukrán iskolákká, és megtagadják az ott élő magyaroktól a magyar nyelv használatának, iskolai használatának a jogát. Nem túlzok, tudom, hogy első hallásra annak tűnik, nem túlzok, ha azt mondom, hogy a magyar nyelv és oktatás szempontjából a helyzet a Szovjetunió idején jobb volt, mint most, az ukrajnai állam idején. Ez a realitás, amivel nekünk, magyaroknak szembe kell néznünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Vannak azonban kellemesebb helyek is a Kárpát-medencében. Nem mondom, hogy Horvátországban csak megszületni volt nehéz, és onnantól már könnyen mennek a dolgok, de azért ott mégiscsak egy nagy sikertörténet részeseivé váltak az ott élő magyarjaink. Schengen, amely eltörölte a határokat Horvátország és Magyarország között, fantasztikus, új lehetőségeket és távlatokat kinyitó történelmi változás, és nagyon remélem, hogy az euróhoz való csatlakozás is beváltja Horvátország és az ott élő magyarok reményét. Bár az eddigi eurózónához való csatlakozás történelmét figyelve azt szoktam tapasztalni, hogy olyan nagyon a történelmi éjszaka elmúlta után, amikor a pillanat bekövetkezik, a másnapok keserédesebbek szoktak lenni, mint az előző napi ünnepségek, de kívánjuk, hogy Horvátország esetében ez más legyen, és az eurózónához való csatlakozás az ott élő magyarok számára is hozzon kézzelfogható előnyt és sikert.

Vannak rejtélyes országok is a Kárpát-medencében, ahol nehéz megérteni, függetlenül attól, hogy a méret nem nagy, az ember azt gondolná, hogy könnyű áttekinteni, de nehéz megérteni, hogy mi történik. Ilyen ország Szlovénia, ahol ember legyen a talpán, aki ki tud igazodni. Ott az egész, kommunizmusból való átmenetnek egy olyan sajátos forgatókönyve érvényesült, és egy olyan sajátos belső dinamikája van, hogy az ember nem tudja, hogy mikor van a való életben, és mikor néz egy bábszínházat. Mindenesetre kívánjuk a Szlovéniában élő magyarjainknak, hogy először ne vegzálják őket úgy, ahogy mostanában ez megy. Ezeket a szerencsétlen és buta összeférhetetlenségi vádakat próbálják inkább elejteni, és tanuljanak a szerb–magyar együttműködés sikeréből, miszerint, ha nincs okunk arra, hogy fönntartsuk a történelmileg kialakult feszült viszonyt, akkor miért is ne változtathatnánk azt baráti viszonnyá? Szlovéniával erre minden lehetőség megvolna. Nem untatom Önöket azzal a ténnyel, hogy a legbonyolultabb kormányalakítási mechanizmus az egész Kárpát-medencében, de megkockáztatom, hogy talán egész Európában éppen Szlovéniában van. Ott egy miniszter cserélése, kinevezése rendkívül bonyolult parlamenti procedúrákkal, innen kiismerhetetlenül bonyolult parlamenti procedúrákkal jár, de kívánjuk a szlovén barátainknak, hogy legyenek úrrá a most ott kialakuló, egyre nagyobb bizonytalanságon. Az ott élő magyarok számára is ez volna az érdek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt hiszem, hogy nem hagytam ki senkit, tekintettel arra, hogy a burgenlandi magyarokkal tegnap találkoztam. Valamilyen rejtélyes okból a burgenlandi magyarokat a Magyar Diaszpóra Tanács keretében szoktuk meghallgatni. Ezt sose értettem, miért van így, de lehet, hogy az én készülékemben van a hiba. Lehet, hogy ez egy konzervatív kormány, és tiszteljük a tradíciókat akkor is, hogyha ez nem túl ésszerű. Aha! Együtt vannak a bécsiekkel! Igen, ez is egy érv. Azért ezt majd gondoljuk egyszer át, szerintem.

A vajdaságiakról Pásztor István kapcsán már szóltam. Ott talán csak annyi dolgom van, hogy Pásztor Bálintnak sok sikert kívánjak ahhoz a munkához, amit most a nyakába vett, különös tekintettel arra, hogy sok idő a bizonyításra nincs, hiszen decemberben választások vannak odaát. Számíthatnak ránk, szívesen megyünk segíteni magában a kampányban is. Arra is számítsanak, számítsatok, Bálint, hogy biztosan lesznek meghívások a szerb kormányzópárttól is, hogy menjünk el őket támogatni, amit mi meg fogunk tenni természetesen, de sosem tesszük ezt úgy, hogy átlépnénk vagy kikerülnénk a Vajdaságot, illetve a vajdasági magyarokat. Úgyhogy, ha szükség van ránk, akkor hívjatok, és természetesen menni fogunk. Nem akarok zsákbamacskát árulni, a mostani szerb kormánnyal sikerült kialakítani egy stratégiai együttműködést. Ez a múlt fényében és a jövő reményében majd különösen értékesnek bizonyulhat az előttünk álló időszakban, erre egyre többen fogunk majd ráébredni. Ezért nekünk nem áll érdekünkben, hogy ott olyan változások történjenek, amelyek megkérdőjelezhetik azokat az eredményeket, amiket az elmúlt időszakban a mostani hatalmon lévő csoportokkal, szerb politikai csoportokkal kialakítottunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után a tágabb környezetünkről is szeretnék mondani néhány szót. Úgy írnám le azokat a szellemi és politikai természetű vitákat, amikben ma Európában vagyunk, mint a – most ilyen brüsszeli nyelven fogok beszélni – a connectivity és a decoupling vitáját. Ugyanis Európát ma az a kérdés kínozza, hogy látva a világgazdaság átalakulását, látva az európai befolyás csökkenését, látva, szimbolikusan is megélve vagy szimbolikusan is, a szemünk előtt kibontakozva látni – azt hiszem, a G7-ek legutóbbi, San Franciscó-i találkozóját, aminek a csúcspontja nem a G7-ek találkozója volt, hanem a kínai és amerikai elnök találkozója volt, lehet, hogy nem is a G7-ek volt, hanem a Csendes-óceáni Gazdasági Társulásnak az összejövetele, de mindegy is, a dolog lényege –, hogy két Nap van az égen, és mint mondtam, abból egyik se európai. Tehát egy olyan világhatalmi és világgazdasági rendszer jött létre, amiből Európa kiszorult, amiben Európa leértékelődött. A nagy ügyek eldöntésében az európaiak véleménye legfeljebb sormintaként jön számításba, de semmiképpen nem kalkulálandó, jelentős, befolyásoló tényezőként. Úgy tűnik, hogy a nyugati világot lassan, de biztosan maga mögött hagyó gazdasági növekedést produkáló Kína az Egyesült Államokkal fogja kialakítani azokat a megállapodásokat, amelyek elrendezik a világ nagy dolgait. Ez krízis nekünk, egy önérzeti és önbecsülési krízis itt, Európában, nem ehhez voltunk szokva. Ahhoz voltunk szokva, hogy mi vagyunk a legszebbek, a legokosabbak és a leggazdagabbak. Ebből legfeljebb az elsőből maradt valami, de az idő múlásával annak a jelentősége is csökken, az az előny is fogy.

Tehát a helyzet úgy fest, hogy Európának arra a kérdésre kell válaszolnia, hogy egy ilyen, számára kedvezőtlenül változó térben mi az értelmes magatartás. És itt jön az, amiről az előbb beszéltem, hogy két iskola van jelenleg Európában. Az egyik irányzat azt mondja, ők a konnektivitás hívei, ide tartozunk mi is, hogy versenyezzünk. Kereskedjünk, versenyezzünk, próbáljuk magunkat megerősíteni és visszakapaszkodni azokba a magasságokba, azokhoz a magasságokhoz, kerüljünk arra a polcra, ahol egyszer már voltunk. De ez csak akkor megy, hogyha magunkat átalakítjuk, versenyzünk, és ezekben a versenyekben különböző ipari, kulturális, gazdasági, technológiai versenyszámokban minél többet tudunk megnyerni vagy legalábbis a dobogón tudunk maradni. A másik iskola azt mondja, hogy inkább védekezzünk, zárkózzunk be, az is szép, ha azt megőrizzük, amink van, ennél nagyobb ambíciót nem érdemes megfogalmazni.

Két szót használnak: decoupling, derisking. A decoupling az őszintébb és a durvább, azt jelenti, hogy számoljuk föl a kapcsolatokat, tehát szétválasszuk azt, ami létrejött, például a Kínával vagy Ázsiával kialakult gazdasági kapcsolatokat. A derisking ennek az udvariasabb, ilyen európaibb formája, amelyik nem mondja, hogy válasszuk szét, csak azt mondja, hogy a kockázatokat minimalizáljuk, amikor ezeket a kapcsolatokat kialakítjuk. De az iránya mindkettőnek ugyanaz. Ez az a vita, amiben vagyunk. Ez a vita nincs eldöntve, ez a vita minden Európai Tanács-ülésen, minden miniszterelnöki csúcson előkerül, így vagy úgy, valamilyen összefüggésben, mit kell tennünk: versenyeznünk, védekeznünk, bezárkóznunk, nyitnunk vagy kereskednünk? Magyarország történelmi adottságainál fogva, iparszerkezeténél fogva, abból a tényből kiindulva, hogy a mai életszínvonalat vagy az ennél magasabb életszínvonalat lehetetlen egy tízmilliós belső piacra kiépítve fönntartani gazdaságilag, nekünk az egész világgal kell együttműködnünk és kereskednünk, mert csak akkor tudunk annyi jövedelemre szert tenni, amiből egy olyan államot, mint amilyen Magyarország, egy olyan életszínvonalat, mint ami ma a magyar életben megvan, fönn lehet tartani, illetve növelni lehet, a bezárkózással mindenképpen elszegényedés és életszínvonal-romlás jár együtt. Ezért nekünk a bezárkózás helyett sokkal inkább a konnektivitást támogató országok táborában érdemes elfoglalni a helyünket. Ezt is tesszük, ezt is tettük az elmúlt hónapokban.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Csak hogy az európai szempontból történő leértékelődésnek a valódi dimenzióját is érzékeltessem, 1990-ben a világ tíz legnagyobb gazdasága közül hat nyugati ország volt. Tízből hat! Ma úgy fest a helyzet, hogy a 2030-ra szóló előrejelzések szerint a világ tíz legnagyobb gazdaságából kikerül Anglia, és kikerül Franciaország. Egyetlen európai ország marad az első tízben, az is éppen a tizedik helyen, ez Németország. A világ első kilenc gazdasága nem európai. Egyik közöttük nyugati, nyilván az Egyesült Államok, a többiek a világ más részeiből jönnek. Ez az új helyzet! Ez a világ, amiben vagyunk, ehhez kell alkalmazkodni. Ebben kell sikeresnek lenni, ebből kell levonni a következtetéseket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után talán mondanék néhány szót arról, hogy az európai viták ma segítenek-e Magyarországnak, vagy inkább csak tetézik a bajt. Ugye, a konnektivitás, tehát összekapcsolódás, együttműködés versus szétválasztás vitáján túl más nagy dilemmák és viták is megterhelik az európai politikát, és az az automatikus összefüggés, hogy az Európai Unió inkább segít Magyarországnak, több a hozzáadott értéke, mint az általa okozott dilemma, ez az arány az kiegyenlítődni látszik. Tehát ma olyan harcokat kell vívnunk az Európai Unióban, amelyek nem segítik Magyarország fejlődését. Két nagy vita történik majd meg a következő hónapokban, kérem Önöket, hogy erre figyeljenek, ennek a kimenetele nagyban határozza meg Magyarország mozgásterét a következő évtizedekre.

Az egyik vita arról szól, hogy fönntartsuk-e a bizonyos, most már összeszűkített, de még fontos kérdésekben mindig fönnálló, egyhangú döntéshozatal elvét az unióban, vagy térjünk át a többségi döntéshozatali elvre. A nagyok ezt szorgalmazzák, mármint a másodikat: az áttérést. Ugye, ez a vita nem állt volna elő – anélkül, hogy elkalandoznék történetileg –, ez a vita nem állt volna elő egyáltalán, hogyha a britek nem lépnek ki az Európai Unióból. Az Európai Unió alap hatalmi szerkezete a föderalisták és a szuverenitáspártiak között úgy volt egyensúlyban, hogy az angolok vagy a britek meg Közép-Európa mindig is a szélesebb nemzeti hatáskörök mellett érvelt, a franciák és a németek pedig mindig az erőteljesebb központosítás mellett. Ez két európai hagyomány. Erre már végképp nem érdemes itt kitérni, de a Római Birodalom és a Római Birodalom után kialakult különböző törzsek által létrehozott európai államok hagyománya folyamatosan és egyszerre van jelen az európai politikában. Mindegyik hagyományt képviseli valaki, és a kettőnek az egyensúlya, egymáshoz viszonyított aránya jelöli ki, hogy milyen állapotok vannak Európában, haladunk-e valamilyen föderalizmus, centralizáció felé, vagy találunk egy olyan egyensúlyi állapotot, amikor a nemzetállamoknak nem kell harcolniuk befelé Európán belül a saját szuverenitásukért. Azzal, hogy a britek kiléptek, ez az egyensúly megborult. Remek egyensúly volt, én csináltam vagy hat vagy hét évet ebben a közegben, amikor a britekkel meg a V4-ekkel együtt, közösen egy egyensúlyi állapotot tudtunk fönntartani, és nem fenyegette Magyarország szuverenitását semmilyen föderalisztikus, központi, Európai Egyesült Államok típusú centralizációs kísérlet. De az, hogy a britek elmentek, a másik hagyomány képviselői egy pillanat alatt új eszközöket alkottak meg. Ha a britek bent lennének az unióban, akkor olyan szavakat, mint jogállamisági eljárás, kondicionalitás, gazdasági kormányzás, ezekkel nekünk nem kellene foglalkoznunk, ezek nem lennének. Ezek nem tudtak volna létrejönni, mert a britek meg a V4 ilyen eszközök létrehozatalát mindig is képes volt megakadályozni. Csakhogy a britek nincsenek, így nincs blokkoló kisebbsége a közép-európai országoknak, és egyre-másra születnek meg azok az eszközök, amelyeknek mindig van valamilyen ideológiai oka meg valami látványos, időnként morális alapú indítéka, de valójában minden eszköz ugyanabba az irányba mutat: rászorítani az európai uniós tagállamokat, hogy egyre több döntési jogosítványt engedjenek át a központnak, Brüsszelnek. Ennek a legélesebb megnyilvánulási formája az a vita, amiről most beszélni kezdtem, hogy a még meglévő egyhangú döntéshozatali rendszert átalakítsuk-e többségivé. Nem egy egyszerű dilemma, tekintettel arra, hogy ez szerződésmódosítást igényel, ahhoz meg egyhangúság kell. Tehát az egyhangúság megszüntetéséhez egyhangúságon alapuló döntés kellene. Tehát amíg csak egy olyan ország is van, amelyik ellenáll, ilyen nem lesz. Most legutóbb Berlinben volt egy tanácskozás, ahol ez volt a kancellári hivatalban a téma, ahol én ismertettem a magyar álláspontot, szó szerint úgy, ahogy most is itt tenni fogom. Magyarország számára ez tabu. Magyarország az egyhangú döntéshozatalt tekinti a nemzeti érdekvédelem utolsó garanciájának, és a következő százhúsz évben nem várható olyan parlament Magyarországon, akármilyen összetétele lesz is, amelyik ezt megszavazná. Úgyhogy ezt jobb, ha levesszük az európai napirendről. Ezek erős érvek, de azért a másik oldal is napirenden tudja tartani a kérdéseit, tehát hiába a kurucos huszárcsíny, amivel ezt egyelőre zárójelbe tetettük, ez újra és újra elő fog jönni, fel fog bukkanni.

Különösképpen azért, és ez a második nagy témakör, amire érdemes Önöknek figyelni, mert Önöket apropóként is használják ebben a vitában, az pedig az Európai Unió bővítéséről szól. Biztosan észrevették, hogy hirtelen mennyit beszélünk, mennyit kezdtek beszélni Brüsszelben is az európai bővítésről. Ez nem a megigazulásnak a jele, szeretném ezt világossá tenni, ne legyen félreértés, hanem egy olyan politikai manővernek vagyunk a szemtanúi, amely azt mondja, hogy miután Ukrajnával együtt már van tíz jelölt az európai uniós tagságra, akkor a mostani, ha azokat fölvennénk, akkor 27-ről 37-re bővülne az Európai Unió, ebben még persze a törökök is benne vannak. És ha 37-re bővül, akkor azzal a mechanizmussal, amellyel most működtetjük, ideértve a szavazatok kérdését, a testületek összetételét, a hatásköröket, egy most elműködő 27 tagú unió még igen, de 37 taggal ugyanez már nem működne. Úgyhogy valójában arról van szó, hogy a bővítést egyfajta morális érvként akarják fölhasználni arra, hogy megcsinálják a belső átalakítást. Ki is mondják, hogy addig nem lesz bővítés, amíg a belső struktúrát alkalmassá nem tesszük az országok befogadására. És erről megindult egy nagy vita. Ez ilyen európai módon zajlik. Ez úgy történik európai módon, hogy a franciák meg a németek előszedtek egyébként kiváló koponyákat, kiérdemesült, régi diplomatákat, akikből egy bölcsek tanácsát hoztak létre, akik egyéves munkával produkáltak egy dokumentumot, aminek nincs hivatalos státusza, nem tudjuk, micsoda, egyetlen ország sem áll mögötte, de lebeg, mint Mohamed koporsója, így lebeg a térben. Ez egy papír, tele van mindenfajta belső európai uniós szerkezeti átalakításokkal. A javaslatokért senkinek nem kell felelősséget vállalnia, hiszen politikán kívüli szereplők írták, de már minden ország kormánya lényegében úgy tekinti ezt, mint egy francia–német informális javaslatot, és már nézegeti, hogy körülbelül mire kell fölkészülnie. Önöknek is javaslom, hogyha idejük engedi, akkor ezt tanulmányozzák, tekintettel arra, hogy akármi lesz is a vita kimenetele, az biztosan érinteni fogja a határon túli magyar közösségeket és a közép-európai államokat. Én ebben a pillanatban egyetlen olyan javaslatot sem láttam az asztalon, amelyet Magyarországnak érdeke lenne támogatni. Egyetlenegyet sem! Tehát azt gondolom, hogy itt egy konzervatív, megalapozott konzervatív pozíciót érdemes fölvenni: ha már segíteni nem tudsz, ha már javítani nem tudsz, legalább ne árts! Ez is egy szép politikai teljesítmény egy adott kontextusban. Tehát azt javasolnánk, hogy ez most nem a friss ötleteknek az ideje az európai politikában, hanem örüljünk annak, hogy még működik az, ami működik. Ahol változtatnunk kellene Európában, az sokkal inkább a kereskedelempolitika és legkevésbé az intézmények működésének világa.

Ez az a pont, ahol ceterum censeo beszélni kell a legsúlyosabb közvetlen politikai kihívásról, amellyel szembenéz ma Európa, nem történelmi és nem stratégiai időben, hanem rövid távon, ez pedig a migráció kérdése. Én jól emlékszem azokra a vitákra, még a 2010-es évek elején, még nem is indult meg a 2015-ös nagy migrációs hullám, de a migráció problémái a volt gyarmattartó országokban már jelen voltak, amelyek arról szóltak, hogy vajon milyen integrációs képessége van az Európai Uniónak, hogyan tud befogadni az unión kívülről érkező népcsoportokat és tömegeket. És emlékszem azokra a vitákra is, amelyek az akkor valóban még jobb bőrben lévő és erősebb Európa önbizalomteli pozíciójából hangzottak el, hogy elég erősek vagyunk ahhoz, hogy integrálni tudjuk azokat, akik Európába jönnek, ráadásul az európai demográfiai folyamatok miatt szükségünk is lesz rájuk, hogy fönn tudjuk tartani a gazdasági és jóléti rendszereinket. És jól emlékszem, hogy azokban a vitákban mindig furcsálltam, hogy úgy beszélnek az Európába érkezőkről, mintha azok valami gazdaságpolitikai vagy gazdaságtechnikai sejthalmazok lennének, akik majd idejönnek és dolgoznak, és hogyha dolgoznak, meg el tudjuk őket látni, van szállásuk, tudunk nekik lakást adni, be tudjuk őket iskolázni, akkor tulajdonképpen meg van oldva a probléma, megtörtént az integráció. De az igazság az, hogy mi nem beszélő gépeket vagy robotokat engedtünk be az Európai Unióba, hanem embereket – úgy, ahogy vannak: a kultúrájukkal, a történelmükkel, a lelkükkel, a gondolkodásmódjukkal. A migráció nem egy racionális munkaerő-export, hanem egy olyan kulturális jelenség előtti ajtónyitás, aminek a következményeit a legkevésbé sem mérték föl azok, akik megtették. Én továbbra is azt mondom, hogy ugyan ütöttek, rúgtak, vágtak, csíptek, haraptak bennünket azért, mert kerítést építettünk, és amiért azt mondtuk, hogy no migration, zero, nem kell, a legjobb migráció száma nulla, és mi ki akarunk maradni mindenfajta szétosztogatásból, átterelésből meg egyebekből, és ragaszkodunk ahhoz, hogy nemzetállami hatáskörben maradjon annak eldöntése, hogy ki léphet be az országunkba, kivel élünk együtt, és kivel nem, ezt nem döntheti el helyettünk senki, szóval áldjuk a szerencsénket, köszönjük a Jóistennek, hogy adott elegendő erőt, hogy a folyamatos nyomás ellenére ki tudtunk tartani az eredeti álláspontunk mellett. Mert most, a gázai terrorakciók után világosan látszik, hogy az a föltétel, az az antropológiai megközelítés, amit mi alkalmaztunk, hogy akik jönnek és bejönnek, nem egyszerűen csak a munkaerejüket – jó esetben – hozzák be, nemcsak a demográfiai jelentőségüket hozzák be, hanem behozzák a kultúrájukat, a civilizációjukat, a fölfogásukat. És miután vallási – ezt a bíboros úr talán elnézi nekem, de miután vallási – vagy lelki szempontból jelen pillanatban a muszlim világ erősebb, mint a keresztény, ezért mi csak abban sem reménykedhetünk, hogy a keresztény vallás és világlátás erejével elő tudjuk segíteni az integrációt. Egy szekularizált, liberális Európának ez a képessége nincsen meg. Tehát azt hinni, hogy majd ezen a tradicionális vonalon, a kereszténység és a megtérés hagyományának a vonalán valamilyen integrációs teljesítményt tudunk nyújtani, ehhez erős hit kell. Sőt, már-már szinte ésszerűtlennek tűnő pozíciót látok itt. Ráadásul, akik ma vezetik a nyugat-európai országokat, nem is ilyen típusú integrációban gondolkodnak. Ők inkább abban gondolkodnak, hogy úgy, ahogy szekularizáltak bennünket, szekularizálták a hagyományos európai keresztény közösségeket, majd ugyanúgy szekuralizálni tudják a más vallási bázison érkezőket is. De azok egyelőre nem szívesen állnának rá erre a remek gondolatra, ők egyáltalán nem akarnak szekularizálódni, ők egy egészen másfajta életfilozófiában érzik magukat otthon, és érzik teljesnek az életüket, amelyet ráadásul magasabb rendűnek látnak annál, mint amilyen szekularizált életet mi itt, Európában élünk. Ezért az integrációnak a lehetősége, a valóságos integrációnak a lehetősége a mi megítélésünknek megfelelően, a korábbi megítélésünkkel egybehangzóan rendkívül csekély ma Európában. És erre építeni bevándorláspolitikát szerintünk istenkísértés. Úgyhogy legjobb, ha az ember nem próbálkozik ilyennel. Nekünk sem szabad ilyet csinálni, fönn kell tartanunk azt az álláspontot, hogy csak a magyarok mondhatják meg, hogy kik és hogyan tartózkodhatnak Magyarország területén. Szigorítanunk kell a szabályokat. A mostani szabályok túlságosan megengedőek, úgy, hogy egy 2007-ből származó idegenrendészeti törvényünk van, ami még jóval a migrációs invázió előtti korszakban született, és az szivárog, nem zár rendesen, és ezért egy új idegenrendészeti kódexet kell alkotni. Azt hiszem, hogy a parlament talán már ezt az asztalán is tudhatja, meg talán meg is kezdte a tárgyalását, és mindenképpen világossá kell tenni, hogy nem tartózkodhat egyetlenegy ember sem úgy Magyarország területén, aki nem magyar állampolgár, nem európai uniós állampolgár, és ne tudnánk megmondani, hogy az idegenrendészeti törvény melyik esettípusa alapján jogosult arra, hogy Magyarországon tartózkodjon. Tehát egy nagyon átlátható, világos, tiszta, követhető és kikényszeríthető rendszert kell alkalmaznunk, ellenkező esetben elsöpörnek bennünket a nyugatiak. Ne felejtsük el, hogy ott elfogadtak, a nyugat-európaiak elfogadtak egy új migrációs csomagot, amelynek vannak figyelemre méltó és pozitív elemei. Például az, hogy a mediterrán tenger túlsó oldalán lévő országokkal alakítsunk ki olyan együttműködést, amely az onnan való feláramlást korlátozza, amelyben Magyarország is szerepet vállal, nemcsak pénzügyileg, hanem biztonsági, katonai szempontból is, ezért lesz katonai magyar jelenlét a Száhel-övezetben is, tehát ezek értelmes javaslatok, ezek nem rossz irányok, de sajnos összességében a javaslat mégsem fogadható el, tekintettel arra, hogy szétosztani akarja a beérkező migránsokat. Igaz, pénzért egy részük kiváltható, de vészhelyzet esetén, amelyet a tagállamoktól teljesen függetlenül a bizottság állapít meg, az áttelepítések korlátlanná változtathatók, ami szerintünk elfogadhatatlan. Meg még azt is akarják, hogyha nem veszünk át máshonnan migránsokat, akkor azért fizessünk. És arra is rákényszerít bennünket ez a paktum, aminek persze mi nem teszünk eleget, hogy egy európai kvóta szerint szétosztott migránstábor-, migránsgettó-kapacitást létre kell hozni. Tehát függetlenül attól, hogy van-e migráns Magyarországon vagy nem, az új csomag, migrációs csomag szerint nekünk több ezer ember elszállásolására alkalmas migránstáborokat kellene fölépítenünk. Ezeket mi nem tudjuk elfogadni, nem is akarjuk végrehajtani. Tehát lesz egy nagy konfliktus, amely a következő fél évben, bizonyára látni fogják, tovább színezi azokat, vagy növeli azokat a konfliktushelyzeteket, amelyeket az előbb leírtam.

Summa summárum, összességében azt akartam Önöknek elmondani, hogy a világ, amely körülvesz bennünket, és amely számunkra rendkívül fontos, mert az elszigetelődő Magyarországnak nincsen jövője szerintem, tehát csak a világgazdasági, változó világgazdasági és világpolitikai rendbe okosan beilleszkedő Magyarországnak van jövője, a konnektivitás jegyében, de ez a világ, amely körülvesz bennünket, ma dezintegrációs állapotban van. Minden, ami eddig stabil volt körülöttünk, láthatóan a szétcsúszás állapotában van. Ebben a leépülésben nincsen semmi heroikus. Tehát az Európai Unió, amely szerintem a szétesés felé tart, nem össze fog dőlni, vagy összeomlik vagy felrobban, tehát nem lesz semmilyen heroikus, drámai, eposzi hangulata ennek a folyamatnak, még ez se lesz neki, hanem ez egy egész egyszerű szétcsúszás. Ami úgy történik, hogy hozunk egy döntést, aztán nem hajtjuk végre. Nem hajtják végre az intézmények se, a tagállamok se, nincs is, az elején van egy kis következménye, aztán nincsen, és lassan hozzászokunk ahhoz, hogy a saját döntéseinket se az intézmények, se a tagállamok nem hajtják végre. Ezeknek az esetszáma – ebből rengeteg van, ezeket próbáljuk nyomon követni –, ezeknek az esetszámai nőnek, ami a szétcsúszásnak, egy integrációs forma szétcsúszásának a legvilágosabb bizonyítéka. Nem látványos, de minden nap emészti föl az együttműködésnek a kultúráját.

Tehát a világ, ami körülvesz bennünket, tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt határon túli területekről érkezett Magyarok, a szétcsúszás világa. Az a kérdés, hogy mit kell nekünk tennünk? Szerintem ellen kell tartani. Most azt nem remélhetjük, mert az ország mostani mérete és ereje arra nem elég, hogy egybetartsa azt, ami szétcsúszó félben van, az túl nagy, nincs hozzá erőnk, mi szakadnánk szét inkább. Ne vállalkozzunk erre! Amire vállalkozhatunk, és ennek kell lennie a következő években, ezt javaslom, hogy ez legyen a következő években a magyar nemzetstratégia veleje, hogy miközben szétcsúszik és dezintegrálódik körülöttünk a világ, a magyar együttműködés, a magyar egység, a magyar összeműködés mechanizmusait erősítsük meg. Tehát a mi válaszunk a szétcsúszásra legyen az egység. Próbáljuk erősíteni az együttműködésünket! Nem volt könnyű év a 2023-as év, nem tudtam többet ígérni és vállalni, talán Önök erre emlékeznek, minthogy a korábban létrejött intézményeinket, Önök által létrehozott intézményeket a sporttól a kultúrán át a tudományig meg a közösségi életig, amiket létrehoztunk, fönn tudjuk tartani, de expanzióra nincs lehetőség. És 2023-ban nem is nagyon volt. Bár rengeteg dolgot adtunk át, a látvány minthogyha cáfolná a mondandómat, de azok korábban megindított fejlesztések voltak, amiket most adtunk át. És minden megkezdettet be is fejezünk, mert torzón nem hagyunk semmit. De újakat megindítani olyan lendülettel, ahogyan azt a korábbi években tettük, már nem tudtunk 2023-ban. Vissza kell térnünk 2024-2025-ben az expanzióhoz, a növekedéshez, a táguláshoz, az erősödéshez. Ennek meglesznek a pénzügyi alapjai. Jó hír, hogy tegnap a munkaadók meg a munkavállalók, tehát nem a kormány, hanem a gazdaságot ténylegesen működtető szereplők abban állapodtak meg, hogy a következő évre 10, illetve 15 százalékos minimálbér-emelést hajtanak végre, amit nem is januártól tesznek meg, ahogy az egyébként szokás Magyarországon, hanem szeretnék már december 1-jétől ezt megtenni, ami azt mutatja, hogy az élet kezd visszatérni a magyar gazdaságba, és sikerül a gazdaságot kivontatnunk a recesszióból. Tehát lesz újra növekedés, és ez lehetőséget ad a határon túli magyar fejlesztési programok újraindítására is. Nemcsak azért, mert ez helyes, és morálisan így van rendjén, meg ez következik az ezeréves történelmünkből, hanem azért is, mert a körülöttünk lévő világ szétcsúszásból fakadó kihívásaira a magyar összeműködés, együttműködés erősítésével tudjuk megadni a választ.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak! Ennek reményében kívánok Önöknek sikeres tanácskozást!

KÖVESSEN
Megosztás

További hírek