- miniszterelnok.hu - https://miniszterelnok.hu/orban-viktor-eloadasa-a-magyar-allando-ertekezlet-xx-ulesen/ -

Orbán Viktor előadása a Magyar Állandó Értekezlet XX. ülésén

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Minden alkalommal, a legutóbb három évvel ezelőtt is megkértem az államtitkár urat, hogy korrigáljunk: nem akarok semmilyen beszédet sem tartani, mert ez nem az a fórum, hanem valami helyzetismertető előadásszerűséget vagy vitaindítót, szóval valami más műfajt kell itten megjelölnünk. A beszédet majd Zsolt mindig elmondja, abban ő a legjobb a magyar kormánykoalícióban, én inkább az előadások területén próbálok jeleskedni.

Tisztelettel köszöntök mindenkit! 2019-ben láttuk egymást személyesen utoljára így, egy asztal körül. Jó érzés, hogy mindannyian megvagyunk. Jó érzés, hogy nemcsak megvagyunk, hanem mindannyian erősebbek is vagyunk, mint amikor a legutóbb láthattuk egymást. Először is az öt perccel korábbi kezdéshez annyi megjegyzést szeretnék fűzni – nem a vicc kedvéért, hanem azért, hogy meg tudjuk idézni Varga Laci bátyánk emlékét, akinek mindannyian sokat tartozunk, aki a KDNP-nek Amerikából hazatért, örökös elnöke volt és maradt, és tőle tanultuk azt, még mikor fiatalok voltunk, hogy két esetben nem érdemes az embernek taxit hívnia: Fidesz-rendezvényhez és spanyol repülőgéphez. Ezekben az esetekben ez kidobott pénznek minősül, mondta Laci bátyánk. Most erre rácáfoltunk, mert a koalíció történetében először hamarabb kezdtünk meg egy tanácskozást, nem pedig később.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Úgy készültem, hogy elővettem azt, amit a 2019-ben megtartott tanácskozásunkon mondtam. Abból most kiemelek néhány elemet, és aztán beszélnék arról, ami azóta történt. A legfontosabb következtetése az akkori tanácskozásunknak az volt – ugyanis akkor ennek a kérdésnek még tétje is volt –, hogy szabad-e lelépnünk az etnikailag egységes magyar képviselet bázisáról, fundamentumáról az etnikailag vegyes magyar képviselet irányába. Ez egy folyamatos probléma mindenhol. Mindenhol vannak a többségi nemzetnek olyan javaslatai – engedjük meg, hogy ezek jóindulatú javaslatok –, amelyek arról szólnak, hogy hogyan tudnánk mi, magyarok jobban képviselni az érdekeinket a velünk szomszédos országokban, és miért kellene ragaszkodnunk ahhoz, hogy etnikai alapon szervezzünk politikai közösségeket, mikor ezt vegyes alapon is tehetnénk, és a magyarok is erőteljesebben tudnák az érdekeiket érvényesíteni vegyes pártokon keresztül. Ez az ajánlat, kísértés, megkísértés folyamatosan jelen van a magyar nemzetpolitikában. És voltak időszakok, amikor nem voltunk egységesek abban, hogy erre a kérdésre milyen választ adjunk. 2019 is egy ilyen zavarosabb év volt. Most a helyzet sokkal tisztábbnak látszik, mert úgy tűnik, hogy minden magyar közösség a szomszédos államokban egyértelműen azt a választ adja erre a kérdésre, hogy nagyobb esély kínálkozik az érdekeink és az értékeink képviseletére egy etnikailag egységes alapokon szervezett politikai struktúrában, ezért mindenhol ma sokkal egyértelműbben utasítjuk vissza azokat a – még egyszer mondom, megengedem – jóindulatú ajánlatokat, amelyek azt javasolják, hogy térjünk át egy etnikailag vegyes magyar képviselet rendszerére. Ez tehát 2019-hez képest egy jelentős megerősödés és javulás.

Itt gratulálok a felvidéki barátainknak, akik búvópatakszerűen hol az összefogás, hol pedig a különválás útján haladnak, és úgy tűnik, hogy most az összefogás útját választották. És ha én jól értem a számokat, bár e tekintetben majd inkább őket kell meghallgatni, úgy látom, a számok nyelvén minthogyha egyértelmű lenne, hogy az összefogás erősebbé tett bennünket a Felvidéken.

Az RMDSZ jelentős befolyásán nem vagyunk meglepődve. Budapesten létezik az a politikai tréfa, ami úgy szól, hogy miről szól a román választás? A román választás arról szól, hogy eldöntsék, ki lesz az RMDSZ koalíciós partnere. Most úgy látom, hogy visszatértünk ehhez a gyakorlathoz. Gratulálok, és sok sikert kívánok az RMDSZ vezetőinek!

És meg kell említenünk még itt Pásztor Istvánt és a vajdasági magyarokat, tekintettel arra, hogy ott egy hosszú, stratégiai kapcsolatépítési munkának fontos fázisában vagyunk, aminek az a lényege, hogy a szerbek ne tekintsenek bennünket ellenségnek, hanem sokkal inkább tekintsenek bennünket szövetségesnek, és nemcsak a két ország diplomáciai kapcsolatában legyen ez így, hanem a két etnikum között is jöjjön ez létre. Szerintem a szerbek megbecsült tagjai a magyar közösségnek itt, Magyarországon, és azt gondolom, hogy egyre inkább azzá válunk mi is, Szerbiában élő magyarok megbecsült tagjaivá válunk a szerb államnak. Úgyhogy gratulálok az ide vezető sikeres lépésekhez, hiszen 2019 óta több ilyen sikert is magáénak tudhat a VMSZ.

A második állítás, amit 2019-ben tettem, nagyjából úgy hangzott, hogy az európai gazdaság fejlődését figyelve megállapíthatjuk, hogy Közép-Európa lesz Európa gazdasági motorja. Az eltelt három év ezt igazolta. A 2021-es évben, amelyet az utolsó lezárt évnek tekintünk, 1,5 százalékkal jobban növekedett Közép-Európa, mint Nyugat-Európa, 6,7 százalékos növekedéssel jött ki Közép-Európa a pandémiából, és a visszaesésünk is kisebb volt, mint amikor a pandémia kitört. Tehát úgy látom, hogy azt az állítást, hogy érdemes Magyarországnak a közép-európai gazdasági térség építésébe forrásokat és energiát fektetni, az események igazolják. Ennek része egyébként az a kifektetési program is, amelyben a határon túli magyar közösségek által lakott területeken próbálunk gazdasági segítséget nyújtani. Ez a legjobb befektetés, amit Magyarország ma elérhet.

Beszéltünk arról is három évvel ezelőtt, hogy az európai biztonság kulcsa a jövőben a Balkán lesz. Ezt látszólag most felülírja az ukrán–orosz háború, de talán ez az állítás mégiscsak tartható lesz, hiszen nyilvánvaló hatalmi rivalizálást látunk a Balkánon: az Európai Unió nem tud kellő befolyást érvényesíteni, az oroszok egyre nagyobb súllyal vannak jelen, és a törökök is egyre nagyobb súllyal vannak jelen. Ha megnézzük a legutóbbi választásokat a Balkánon, akkor ennek a jeleit világosan láthatjuk. Tehát Magyarországnak az az érdeke, hogy a Balkánon található országok, azok közül is a kulcsországnak tekinthető Szerbia első helyen minél hamarabb váljon az Európai Unió részévé annak érdekében, hogy egy biztonságos zónát, területet hozhassunk létre, ahonnan nem fenyegeti Európát se rivalizálás, se pedig kihívás.

És három évvel ezelőtt hangsúlyoztuk a V4-ek fontosságát is. Erről kell most néhány megjegyzést tennem. A V4-ek ma is fontosak, de az egész V4-nek a dinamikája jelentősen megváltozott. Mindig is voltak törekvések arra, hogy a V4-nek az érdekérvényesítő képességét Brüsszelben meggyengítsék, ugyanis az érdekérvényesítő képesség a magyar nyelv szabályai szerint azt jelenti, hogy valakivel szemben képes vagyok érvényesíteni az érdekeimet, és a közép-európaiak arra jöttek rá, hogyha ezt együtt teszik, akkor sikeresebbek lesznek, mint ha külön-külön. Alapvetően egy brüsszeli fókuszú szerveződés a V4, az európai struktúrákon belüli közép-európai érdekérvényesítésnek az eszköze. Nyilván azok, akik a britek kiválása után abban gondolkodnak, hogy az Európai Unió egy kizárólag német–francia tengelyre fölfeszített struktúra, és nem akarnak egy harmadik szereplőt, ahogy mi szeretnénk, egy V4-es, közép-európai szereplőt struktúrameghatározó tényezővé fejlődni, azok nem érdekeltek abban, hogy ez a V4 így működjön. És a csehek és a szlovákok részéről föl is merültek bizonytalanságok, illetve megjelentek olyan vélemények, amelyek a V4 fontosságát hátrább sorolták a saját külpolitikájukban.

A lengyelekkel sem egyszerű az együttműködés, mert ugyan a V4 alapvető céljaiban továbbra is fönnáll az egyetértés, de az orosz–ukrán háború ezt a kapcsolatot átalakította, bonyolultabbá tette, dacára annak, hogy a lengyelek és a magyarok céljai – ha én jól értem a helyzetet – azonosak, hiszen mind a ketten abban vagyunk érdekeltek, hogy Oroszország ne jelentsen fenyegetést a térségre, és abban vagyunk érdekeltek, hogy Oroszország és Közép-Európa között legyen egy szuverén állam, amit hívjunk az egyszerűség kedvéért most Ukrajnának. Tehát a célok érdekében egy szuverén integritásában érintetlen Ukrajna és egy ránk fenyegetést nem jelentő Oroszország kialakítása két olyan cél, amiben egyetértünk a lengyelekkel. A probléma az, hogy az eszközöket látjuk másképpen. Szerintünk a háborús eszközök és a háborús eszkaláció ennek a célnak elérésére alkalmatlan, sőt az ellenkező eredményt fogja hozni, ezért mi sokkal inkább hívei lettünk volna, meg vagyunk most is a tűzszünetnek, a béketárgyalásnak és egy olyan európai biztonsági elrendezésnek, amelyben van kijelölt helye Oroszországnak, olyan helye, amely számunkra nem hátrányos és nem veszélyes. Ez a geopolitikai különbözőség érzékelteti a hatását a V4-ek együttműködésében is, ezért bonyolultabbá vált az egész V4 működése.

Most tegnap vagy tegnapelőtt éppen mintha a csehek mondták volna vissza a házelnöki találkozót, és van ugyan tervbe véve egy miniszterelnöki csúcs valamikor november végén Kassán, de hogy ez megvalósul-e, annak fényében, ami tegnap történt a házelnöki szintű találkozóval, felettébb kétséges. Mi készen állunk a tárgyalásokra, meglátjuk, mi jön majd ki ebből. Több megjegyzést talán nem is érdemes ehhez fűzni.

Talán azt a rosszkedvű megjegyzést mégiscsak megengedhetem magamnak, hogy az a stratégiai gondolkodás, hogy Közép-Európa megfelelő megszervezésével képesek lehetünk arra, hogy a közép-európai népek önsúlyuknál fogva jelentsenek komoly európai tényezőt, és ne más államokhoz, náluknál nagyobb államokhoz fűződő viszonya jelölje ki a helyüket és befolyásukat Közép-Európában, ez az álom vagy terv, aminek azért van néhány száz éves előzménye, ma messzebb van a valóságtól, mint három évvel ezelőtt volt. Érdemes megfigyelni, hogy csak mi, magyarok beszélünk a saját logikájában a közép-európai helyzetről, mindenki más vagy a németekhez vagy az amerikaiakhoz vagy az oroszokhoz való viszony dimenziójában fogalmazza meg, hogy mit érdemes csinálni Közép-Európában, és nem pedig a közép-európai önépítés ösvényét járja. Ennyiben az elmúlt három év a V4-ek dimenziójában sajnos inkább kedvezőtlen fejleményeket hozott.

Miután Magyarországon egy vállaltan nemzeti keresztény kormány van, ezért van jelentősége annak, hogy a mi potenciális partnereink országaiban milyen típusú kormányzatok működnek. Ez meghatározza a szellemi természetű együttműködés lehetőségét, és kijelöli a szellemi természetű konfliktusoknak a helyét. Az állam-életben ennek van valamennyi jelentősége, nem lenne helyes, ha csak az egyetlen dimenzió lenne ez, de jelentősége kétségkívül van, ezért mindig könnyebb a magyar kormány dolga, és a magyar kormányon keresztül Magyarország dolga is könnyebb, meg a határon túli magyarok dolga is könnyebb, hogyha hozzánk hasonló, nemzeti keresztény alapokon álló kormányok többségben vannak, vagy egyáltalán rajtunk kívül még léteznek Európában.

Most az elmúlt időszak politikai fejleményei segítettek bennünket. Svédországban ilyen kormány alakult, Izraelben, ami ugyan nem része az Európai Uniónak, de szellemi értelemben nyilvánvalóan kötődik hozzá, ugyanez történt, és Olaszországban is ez következett be, és az amerikai partnereink, a republikánusok is visszavették a képviselőházat. Összességében tehát azt kell mondanom, hogy ma több barátunk és több szövetségesünk van a nemzetközi térben, mint korábban volt.

Ráadásul mi is építjük azért az új kapcsolatrendszereket – szokatlan dimenziókban és keretekben. Nemrégen jöttem vissza, tegnap vagy tegnapelőtt Belgrádból, ahol egy osztrák–magyar–szerb együttműködést hoztunk éppen tető alá, tartós struktúra fölépítését célozva meg, alapvetően a migrációból kiindulva, de szélesebb összefüggéseket is tárgyalva, hiszen nem lehet a migrációt elszakítani a biztonsági kérdésektől, a biztonsági kérdéseket nem lehet elszakítani a háborútól meg az Európai Unió erre adott válaszaitól. Tehát én reménykedem abban, hogy egy osztrák–szerb–magyar együttműködés tartós struktúrákat is talál majd.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Természetesen kell szólni egy-két szót a háborúról. A háborút többfajta módon lehet nézni. Lehet nézni a brutalitásában, ahol tízezerszám halnak meg emberek, kell is ezen a szemüvegen keresztül néznünk. Lehet nézni gazdasági összefüggésekben, éppen megsemmisül egy ország, és ez nem hagyja érintetlenül a mi gazdasági rendszereinket, az európai gazdasági rendszert sem. És persze lehet nézni egy harmadik dimenzióból, egy nagyobb, globális átrendeződés részeként, ha igaz az a kiindulópont, amit én igaznak tartok, hogy valójában itt egy, az egész világ hatalmi rendszerét átalakító folyamat egyik állomásáról beszélünk. Tehát ez a háború nemcsak önmagában jelent számunkra komoly következményekkel járó fejleményt, hanem illeszkedik egy nagyobb trendbe is.

Én mindenkit emlékeztetnék arra, hogy már a pénzügyi válság is, aztán a migrációs válság is ennek a nagyobb átrendeződésnek volt egy-egy fontosabb állomása, aminek számos dimenzióban lehet megfogalmazni a lényegét. Én most csak addig a mélységig merészkedem, ahol azt mondom, hogy olyan változások vannak a világban, ahol a világ gazdasága által megtermelt javak, erőforrások, profitok a korábban megszokott módhoz képest eltérő arányban kerülnek fölosztásra. Ugye, a statisztikusok ezt a bonyolult dolgot egyszerűen úgy fejezik ki, hogy a világ melyik erőközpontja a világ nemzeti össztermékének vagy GDP-jének hány százalékát állítja elő, és milyen arányban részesedik az így keletkezett profitból. És ha ezt nézzük, akkor azt látjuk az elmúlt tíz év dimenziójában, hogy Európa huszon-valamennyi, inkább 25 százalék körüli világgazdasági részesedéséből visszacsúszott valahova a 18 százalékra, a kínaiak jönnek föl, mint a talajvíz, és lassan ellépnek Európa mellett. Az amerikaiak, akik valahol a 25 százalék környékén voltak, pedig iszonyatos erővel küzdenek, hogy ezt az arányt meg tudják őrizni. És hogyha a világban megtermelt javak és profitok másképpen kerülnek elosztásra, mint korábban, annak következményei vannak. Ugyan ez sosem zéró összegű játszma, mert mindig van egy abszolút értelemben vett növekedés is, de azért van elosztási következménye is: akinek korábban több jutott, annak most kevesebb jut, akinek korábban kevesebb jutott, annak pedig több jut. És ennek következményei vannak, mert a nemzeteknek– ahogy Zsolt helyesen mondta – kenyérrel is élniük kell. És ez mindenfajta következményekkel jár, nyomást helyez, különösen a visszasüllyedő országok esetében nyomást helyez a politikai rendszerekre, azoknak az országoknak az esetében, amelyek pedig nyertesei a folyamatnak, ott pedig erőforrások jönnek létre, ahol mindenfajta nemzeti ambíciók kielégítéséhez szükséges gazdasági erőforrások halmozódnak föl.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A nagy kérdés, ami a korszaknak a nagy kérdése, hogy ez a folyamat – amely normális esetekben lassú szokott lenni, egy ilyen átrendeződésnek sok évtizedes, esetenként évszázados is a horizontja – azonban most nagyon rövid idő alatt zajlik le. Sokkal intenzívebb, mint korábban bármikor a világtörténelem során. Az a kérdés, hogy a nagyok képesek-e ezt kezelni, ez a fajta átrendeződés végbemehet-e háborúk nélkül, vagy szükségszerűen konfliktusokat hoz magával. Szerintem ennek a logikának az egyik eleme, ennek a folyamatnak az egyik eleme az, amit most orosz–ukrán háborúként látunk a világban.

Az a kérdés ezek után, hogy hogyan érint bennünket ez a háború. Először is a legelemibb ösztöneinkből kell kiindulni. Ha a szomszédodban háború van, akkor te sem vagy biztonságban. És ugyan hála a Jóistennek, eddig a magyarok által lakott ukrajnai területeken, tehát Kárpátalja területén még semmilyen katonai cselekmény nem történt, ha jól látom, oda még rakéta vagy bomba sem esett le, ott még létesítményt nem semmisítettek meg, és ha jól gondolom, talán az egyetlen ilyen régiójáról beszélünk egész Ukrajnának, mert minden más régió már valamilyen katonai csapást elszenvedett. Tehát dacára annak, hogy itt Kárpátalja egyelőre relatíve biztonságosnak tekinthető, azért biztonságban nem vagyunk. Ezt a három nappal ezelőtti lengyel események pontosan mutatják: ha szomszédodban háború van, te magad sem vagy biztonságban, és akármilyen ügyesen is próbálsz védekezni, bizony a háború emberéleteket is követelhet tőled is, nem beszélve ennek a gazdasági következményeiről. Egy dolog biztos, hogy minél később lesz béke, annál drágább lesz a béke ára, annál magasabb lesz a béke ára. 2014-ben, amikor a krími konfliktus kitört, mert tulajdonképpen ugyanennek a konfliktusnak egy második szakaszában vagyunk most, tehát a 2010-es évek közepén mi, európaiak még képesek voltunk arra, hogy egy orosz–ukrán konfliktust lokális konfliktussá korlátozzuk. Ez a háború, ami most zajlik, kitörhetett volna már 2014-2015-ben is, hiszen akkor is nemzetközi jogi értelemben ukrán területeket foglaltak el az oroszok katonai erővel, és utána ugyanúgy, mint most, népszavazással próbálták azt legitimálni. Minden föltétel készen állt akkor is arra, hogy kirobbanjon egy háború. Azért nem robbant ki, mert az európaiak képesek voltak a folyamatot kontrollálni. Azért nem robbant ki, mert a francia–német tengely képes volt arra, hogy egy olyan rendezési tervet rakjon össze pillanatok alatt, ezt hívják aztán, vagy nevezték el később minszki szerződésnek, pillanatok alatt összeraktak egy olyan tárgyalási keretet, oroszok, ukránok, németek, franciák, amely európai felügyelet alá helyezte a folyamatot, és amelynek voltak világosan megfogalmazott céljai mind a két konfliktusban érdekelt fél számára. Ezt jól csináltuk szerintem. Az akkori nagy európai államok vezetőit dicséri, hogy lokalizálni voltak képesek azt a konfliktust. Ez most nem sikerült. Tehát 2022-ben ez a konfliktus ahelyett, hogy hasonló európai akcióknak köszönhetően lokalizálttá vált volna, globalizálttá lett. Pillanatok alatt nemzetközivé terebélyesedett, és azok a szereplők, akik abban lettek volna érdekeltek, hogy a konfliktus lokalizálódjon – ezek közé a szereplők közé tartozik Magyarország is –, nem voltak elég erősek, hogy ennek a szempontnak érvényt tudjanak szerezni. Azok a szereplők voltak erősebbek, akik a konfliktus nemzetközivé szélesítésében voltak érdekeltek. Ma már kicsit távolinak tűnik, nem kicsit, ma már nagyon távolinak tűnik, és tartalmát illetően is bizarrnak, az a vita, ami, mondjuk, 2022 márciusában zajlott Európában, pedig ez most volt, ami arról szólt, hogyha szállít is Európa, illetve az Európai Unió országai szállítanak is fegyvereket, azok lehetnek-e halált okozó fegyverek. Innen indultunk, ha emlékeznek rá. Amire az ukránok, ugye, fölháborodottan azt reagálták, hogy ne párnákat küldjenek, hanem küldjenek fegyvereket. De innen indultunk. Tehát Európa nem akart részt venni, vagy sokan voltunk Európában, akik nem akarták, hogy Európa mélyen belevonódjon ebbe a konfliktusba, és a fegyverek küldésénél is a lehető legóvatosabban igyekeztünk eljárni. Hol vagyunk már ehhez képest? Ehhez képest már nem az a kérdés, hogy halált okozó fegyvereket szállítunk-e Nyugatról, hanem hogy milyen erősségűt és mennyit szállítunk. Innen eljutottunk oda, hogy most már az európai kontinens államainak a területén képezik ki azokat a haderőket, amelyek utána visszamennek Ukrajnába, és részt vesznek a háborúban. És most már ott vagyunk, hogy lassan a hadban álló Ukrajna teljes állami működésének finanszírozását is mi fogjuk biztosítani. Lassacskán eljutunk oda valóban, amit én még hagymázasnak gondoltam 2021. december közepén, amikor az ukrán elnök látogatást tett a NATO-központban, és ott a NATO főtitkárral közösen tartottak egy sajtótájékoztatót, és a legnagyobb megdöbbenésemre – amit akkor még senki nem tekintett, úgy látom, fontos pillanatnak – azt mondta, hogyha konfliktus lesz, akkor Ukrajna lesz a NATO egyesült haderejének a csúcsa, az éke. Most lassacskán megérkeztünk ebbe az állapotba, ez még 2021 decemberében hangzott el. Most itt vagyunk lassan. Tehát a helyzet meglehetősen nehéz.

Az a kérdés, hogy Magyarország hogyan viselkedjen, milyen stratégiát kövessen ebben a helyzetben? Az első és legfontosabb, hogy próbáljunk mindent megtenni annak érdekében, nehogy valami végzetes eszkaláció történjen, és tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy egyedi, kivételes eset legyen mindaz, ami Lengyelországban történt, és ne váljon a mindennapok részévé az a tapasztalat, hogy először a határ menti zónában, aztán belsőbb területeken is emberéleteket követel tőlünk is az ukrán–orosz háború. Ezért ugyan nem hálás szerep, hogy egyedüliként az európai államok közül – most a Vatikánt nem említem itt – lényegében csak Magyarország beszél tűzszünetről, csak Magyarország beszél béketárgyalásokról, egyáltalán ezt a tónust és megközelítést kizárólag mi alkalmazzuk. De annyira stratégiai érdeke Magyarországnak az eszkaláció elkerülése, hogy szerintem minden politikai konfliktust, időnként megalázó kommentárokat meg reakciókat is érdemes elviselnünk, és ki kell tartanunk állhatatosan a saját legfontosabb nemzeti érdekünk, a béke mellett.

A második kérdés, amivel foglalkoznia kell Magyarországnak, a háború gazdaságra gyakorolt hatása. Az volt a terv, hogy ásunk egy jó nagy gödröt az oroszoknak, és majd ők abba jól beleesnek, és ezt a gödröt úgy hívták, hogy szankciók. Ez még abban az időszakban volt, amikor még vita volt arról, hogy egyáltalán szabad-e, és ha igen, milyen fegyvereket szállítani Ukrajnába, tehát akkor még arról volt szó, hogy közvetett eszközökkel kell segíteni az ukránoknak, hogy megvédhessék magukat, illetve kell csapást mérni az oroszokra, mert vannak országok, amelyeknek a stratégiai céljai nem merülnek ki Ukrajna megsegítésében, egy jó alkalomnak látják a mostani helyzetet arra is, hogy csapást mérjenek, gyengítő csapást mérjenek Oroszországra. És azt találtuk ki, hogy olyan gazdasági intézkedéseket vezetünk be, amelyek az orosz gazdaságot olyan mértékig meggyengítik, ami aláássa a hadviselő képességét, és ezzel lépéseket teszünk, sőt a legfontosabb eszközünket vetjük be a béke érdekében és a háború lezárása érdekében. Most azt látjuk, itt a lengyel események fényében, hogy soha nem volt olyan éles és eszkalált a helyzet, mint ebben a pillanatban. Tehát mindaz, amit eddig csináltunk, nem a háború lezárásához, nem az ukránok győzelméhez, hanem a háború elnyújtásához vezetett, illetve vezet. Ezért a szankciókkal szemben Magyarország bizalmatlan. Úgy látjuk, hogy a szankciók átgondolatlanok, bár a németek is részt vettek a kigondolásában, és mi még abban a képzetben élünk, hogy a precizitás meg a mérnöki tudás egy német tulajdonság, de a szankciókat figyelve erről most már nem vagyunk meggyőződve, mert a szankciók nem ott fejtik ki hatásukat, ahol a dizájn szerint ezt meg kéne tennie, és nem ott fáj, ahova egyébként céloztunk. Tehát ezek a szankciók rosszul megtervezett szankciók, mindenképpen felülvizsgálatot, minimum felülvizsgálatot igényelnek, át kell újra gondolni. Ahelyett, hogy versenyt futnánk egymással, hogy ki tesz nagyobb javaslatokat és erőteljesebb javaslatokat újabb szankciós csomagokra – most épp a kilences sorszámúnál tartunk –, most meg kellene állni, át kellene gondolni, amit eddig csináltunk, és el kéne gondolkodni azon, hogy mely szankciós politikai elemeket lehet folytatni, és melyeket kell föladni.

Az egész természetesen legnyilvánvalóbban a gazdaságot illetően az energiakérdéseknél összpontosul. Mindenki láthatja, hogy az energiaárak az égben vannak, a háború előtti állapotokhoz képest sokszoros villany- és gázárat kell fizetnünk, amit mi Magyarországon szankciós felárnak nevezünk. Ötszörös-hatszoros árat is fizetnünk kell. Hogy Önök értsék, hogy ez mit jelent a magyar gazdaság számára, a következő hüvelykujj-szabályokat érdemes szem előtt tartani. Tehát, most fejből idézem föl, hogyha némi pontatlanság lenne a számok körül, azt nézzék, kérem, el nekem. Tehát 2021-ben – különböző számítási módok vannak, de összességében azt mondhatom, hogy – Magyarország energiaimportja 7 milliárd euróba került. Tehát ahhoz, hogy a magyar gazdaság működjön, ráadásul egy energiaintenzív, manufakturális iparunk van, nekünk kívülről energiát kell behozni. Ezért fizetnünk kell, ez olyan 7 milliárd euró körül volt. Még egyszer mondom: különböző számítások léteznek, de most az arányok érzékeltetése érdekében fogadjuk el ezt a számot. Az idei évben, 2022-ben ez a szám a 7 milliárd helyett 17 milliárd lesz. Az optimisták szerint megáll 15,5 milliárdnál, én azonban úgy látom, hogy inkább 17 milliárd lesz. És ha ezt kivetítjük a következő évre, akkor, ha a helyzet nem romlik, megint 17 milliárd lesz, de ha a helyzet romlik, akkor akár 27 milliárdig is elmehet. Most hagyjuk a jövőt, most nézzük csak az idei évet. Ez azt jelenti tehát, hogy 7 helyett fizetünk 17 milliárdot ugyanolyan mennyiségű energiáért, mint korábban. Ez azt jelenti, hogy 10 milliárd euró hiányzik a magyar gazdaságból. Tehát a magyar gazdaságnak 10 milliárd euróval több pénzt kell fizetnie az energiáért, azért, hogy működni tudjon, működjenek a háztartások, és működjön a magyar gazdaság. És ezt a 10 milliárdot elő kell venni valahonnan. Ez nem egy egyszerű feladat. Részben a GDP, tehát a nemzeti össztermék növekedése erre jelenthet valamilyen forrást, de ilyen ütemű növekedés, amely ezt ellensúlyozza, elképzelhetetlen. Ebből terhek fakadnak, ezeket szét kell teríteni. Amit most látok, az – az év végi számokat még persze senki sem láthatja biztosan, de valahogy úgy fog ez kinézni –, hogy a 10 milliárd euróból 6 milliárd eurót le kell nyelnie a gazdaságnak, és körülbelül 4 milliárd euró pedig a költségvetésen marad. Ezt hívjuk rezsivédelmi alapnak, és így tovább, egész intézményrendszert építettünk itt föl, amely ezt a problémát kezeli. 4 milliárd euró a költségvetés esetében: az 1.600 milliárd forintot jelent! Tehát 1.600 milliárd úgy kimegy a költségvetésből, hogy az éppen mehetne, mondjuk, Önökhöz is. Föloszthatnánk a határon túli magyar területek gazdaságfejlesztési programjára vagy oktatásfejlesztési programjára, vagy megtehetnénk, hogy a határon túl is megindítunk olyan családpolitikai programokat, amelyek Magyarországon is ismertek. 1.600 milliárd forintból meg lehetne oldani. De, mondjuk, ha nem Önökre gondolnánk, hanem a magyar oktatási rendszerre vagy a magyar energiarendszer átalakítására vagy a magyarországi családtámogatási rendszernek a bővítésére vagy az állami alkalmazottak fizetésemelésére vagy adócsökkentésre. Szóval 1.600 milliárd forintot igen szépen és jól el lehet költeni egy olyan méretű gazdaságban, mint Magyarország, nyilvánvaló, látható eredményekkel. De ez most nincsen. Ez kimegy.

És persze még hosszabb távon az is terhel majd bennünket, hogy időközben az ország finanszírozásához szükséges hitelek kamatai is megnőttek, és amikor azok majd lejárnak, azok magasabb kamatfizetésre köteleznek bennünket, mint, mondjuk, a megelőző egy-két évben. Tehát jól látszik, hogy ez az egész szankciós politika, ami az egekbe hajtja az energiaárat, nem egy filozófiai kérdés, nem egy elvi kérdés. Az elrontott európai szankciós politika minden évben 10 milliárd euróba kerül a magyar gazdaságnak, és 1.600 milliárd forintnyi forrást von el a társadalmi célok elől, illetve kasszájából. Ezzel a helyzettel kell szembenézni. Innen nézve talán nem tűnik túlzónak az a retorika, amellyel Magyarország a szankciók azonnali felülvizsgálatát követeli, azt remélve, hogyha a szankciós politika változna, akkor az energia ára is változna a világon, akár meg is feleződhetne. Ha nem is tér vissza oda, ahol volt, de visszatérhetne egy értelmes mezőbe, és abban a pillanatban már nem 10 milliárdot buknánk egy évben, hanem csak ötöt, akkor már nem 1.600 milliárd menne ki a költségvetésből, hanem csak, mondjuk, 800, a fele, és így tovább, és így tovább. Minden szankciós politika, a szankciós politika minden revíziója, ami az értelmes megközelítés felé tereli a viselkedésünket, milliárdokban mérhető haszonnal jár Magyarország számára. Tehát még egyszer mondom: a szankciók kapcsán mi nem geopolitikai és nem filozófiai vitákat vívunk, hanem kenyérharcot folytatunk azokkal szemben, akik nem látják be a következményeit a szankcióknak, vagy akik olyan gazdagok, hogy egyébként megengedhetik maguknak, hogy ilyen következményeket a nemzetgazdaságaik kezeljenek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mint minden háborúnak, ennek is vannak nyertesei meg vesztesei. Nagyon vigyázni kell itt az összeesküvés-elméletekkel. Eleve a szándék is problémás, ha az ember szeret ilyeneket összeállítani, de amire itt még vigyáznunk kell, leginkább az, hogy a következményeket ne keverjük össze a célokkal. Az gyakran van úgy, hogy egy konfliktusnak a következményei előre megtervezett, szándékolt célok voltak, de olyan is van, amikor nem. Tehát nyilván itt sokan vagyunk, akik szeretnek foglalkozni történelemmel, számos példát tudnánk mondani, hogy bizonyos dolgok nem azért következtek be, mert valaki előre elgondolta, hanem azért, mert folyamatok indultak meg, amelyekre mindenki ráakasztotta a saját érdekeit, az irányát a folyamatoknak megváltoztatták, és egész máshol kötöttek ki, kötöttünk ki egy adott konfliktus végén, mint ahova el akartunk jutni a konfliktus segítségével. Ilyen példákat a magyar történelemből is meg a világtörténelemből is szép számmal tudunk fölidézni. Ezért nem biztos, hogy akik a haszonélvezői végső soron már most, vagy azok lesznek ennek a háborúnak, ők voltak a háború kirobbantása mögött is. Tehát ezt az – hogy mondjam? – intellektuális bizonytalanságot engedjük meg magunknak. De ettől még az is tény, hogy a háborúnak vannak nyertesei, ha akartak nyertesek lenni, ha nem. Ha közte voltak a kirobbantóknak, ha nem, ha volt erre tervük, ha nem, de a tény az az, hogy ennek az egész konfliktusnak az eredményeképpen, nyolc hónap alatt néhány közép-európai ország kivételével, Magyarország, Csehország és Szlovákia, akiknek a kivételhez való jogait mi harcoltuk ki, egész Európában lecserélték az orosz energiát amerikaira. Ez a helyzet. És az az ár, amit fizetünk ma az amerikaiaknak az Amerikából érkező energiáért, körülbelül négyszerese annak az árnak, amit egyébként otthon az amerikaiak fizetnek ugyanezért az energiáért. És ha a távolságot meg a szállítást, mindent figyelembe veszek, akkor is ez egy brutális szám. Olyan brutális, hogy már a francia elnöknek is föltűnt ez a szám, amit most mondtam, meg ez a jelenség, az nem tőlem származik, hanem a francia elnök egyik beszédéből idéztem, aki azt mondta, hogy ez az arány nem tekinthető barátinak. Nem tudom, mi a baráti arány, meg hogy egyáltalán ez a megközelítés értelmes dolog-e a gazdaságpolitikában, de kétségkívül ez a helyzet.

Tehát előállt az a történelmileg új leosztás, hogy az európai gazdaság, amely korábban azért volt versenyképes, mert a saját technológiai fejlettségét ötvözte az Oroszországból származó nyersanyagokkal és energiával, ennek az energia lába lecserélésre került, és az európai gazdaság innentől kezdve nem az orosz gazdasággal van összekötve, hanem az amerikai gazdasággal van összekötve, ennek minden következményével együtt, amiket most nem akarok itt mérlegelni, meg még nem is tudom teljes egészében kibontani Önök előtt a képet, mert még számos következménye ennek a folyamatnak nem látható világosan, de értenünk kell, hogy ebben a folyamatban vagyunk, és valószínűleg ez a körülmény befolyást gyakorol az eseményekre. Ugyanennek a logikának a mentén azt is világosan láthatjuk, hogy a világtörténelem új nagy jelensége, amit Kínának hívnak, a nyertes oldalon van. Egyetlen fillért sem ruház be, egyetlen embert sem veszít ebben a háborúban, mégis azzal, hogy Európa leválasztja magát az orosz gazdaságról, leválasztja magát az orosz energiáról, ezzel óriási lehetőséghez juttatja Kínát, ami egyébként befogadja az európai piacról kiszorított orosz gazdasági potenciált, és beleépíti a saját fejlődésébe. És ezt ajándékba kapja, ezért semmit nem ad, ezért semmit nem kell extra módon fizetnie, egész egyszerűen csak használni kell ezt a világgazdasági lehetőséget. Ismerve a kínaiakat nem hinném, hogy el fogják ezt mulasztani.

A mi legnagyobb problémánk, akik pedig a vesztes oldalon vagyunk, a vezetés hiányából fakad. Tehát nem a Jóisten döntése és rendelése az, hogy ebben a helyzetben Európának vesztesnek kell lennie. Azért vagyunk vesztesek, mert nincs európai vezetés. És a helyzet ebből a szempontból rosszabb, mint ami volt 2019-ben. Magyarok vagyunk, sosem voltunk elégedettek az európai vezetéssel, sőt mondhatnám, mutassanak nekem egy olyan európai vezetőt, akivel mi valaha is elégedettek leszünk, szeretném én azt látni, de ennek ellenére legalább volt valamilyen vezetése az Európai Uniónak, amihez mint vezetéshez lehetett viszonyulni. De most nem tudunk ily módon gondolkodni Európáról, mert egész egyszerűen nem tudjuk, hogy kik a meghatározó szereplők, kik a meghatározó erők, szociologikus megközelítést tudunk alkalmazni, hatalmi leírása ma nincs az európai struktúráknak. És miután nincsen vezetőnk sem, nincs európai vezető, ebből fakadóan ebben a folyamatban Európa, még ha föl is ismeri az érdekeit, még ha lenne is akarata, hogy azokat érvényesítse, képtelen ennek a módját megtalálni. Ezért minden egyes eltelt nappal Európa egyre gyengébb lesz. Az amerikaiak egyre többet nyernek, a kínaiak egyre erősödnek, az európaiak pedig egyre gyengébbek lesznek. Ha így mennek tovább a dolgok, akkor ez a folyamat, amely meghatározza a mindennapjainkat a jövőben is.

Magyarországnak ebben a helyzetben kell megtalálnia a saját külpolitikai ösvényét, és amivel számolnunk kell, az egy olyan tendenciának a föléledése, amely a történelmi tapasztalatok szerint mindig csak rosszat hozott Magyarország számára. Ez pedig a világ blokkosodása. Tehát ha Önök ránéznek a térképre, akkor rögtön látják, hogy abban az esetben, ha van Kelet–Nyugat együttműködés, politikai együttműködés, kereskedelem, befektetéspolitika és így tovább, akkor Magyarország egy nagy térségnek a közepén helyezkedik el. Abban a pillanatban, hogyha blokkosodás kezdődik, és lesz egy nyugati meg egy keleti gazdasági blokk, akkor mi egy periféria leszünk, akkor mi valaminek a szélén leszünk. Ha a Jóisten megsegít bennünket, akkor a nyugati szélén, pontosabban a nyugati blokknak a keleti szélén leszünk, és nem a keleti blokknak a nyugati szélén, de a szélén leszünk, ettől ez még egy periféria, még ha a Nyugat része, akkor is. És ez egészen más perspektívát kínál a magyar gazdaság számára meg a magyar érdekérvényesítés számára, mint amikor egyébként egy olyan nemzetközi együttműködési rendszer van, amelyben Magyarország a helyzeténél fogva fölértékelődik, amihez rugalmasan tud alkalmazkodni, és minden irányból előnyöket tud becsatornázni a saját politikai és gazdasági rendszerébe. Ezért Magyarországnak nem érdeke a blokkosodás. Ha a világgazdaság keleti és nyugati, két világgazdaságra válik szét, ennek a folyamatnak a magyarok a vesztesei lesznek. Ebből fakad az is, hogy azt az újabb keletű ötletet, amit az oroszokról való leválás után megjelenni látok az európai politikában, hogy honnan érkezett oda, ez most messzire vezetne, nem érdemes erről beszélni, amit decouplingnak neveznek, és ami arról szól, hogy az orosz függőség után számoljuk föl a kínai gazdaságtól való függőségét is az európai gazdaságnak, decoupling, tehát válasszuk le az európai gazdaságot a kínai gazdaságról, ha ez bekövetkezik, annak az ára még magasabb lesz Magyarország számára, mint amit az oroszokról való leválásért fizet már most a magyar nemzetgazdaság. Tehát nekünk nem érdekünk, hogy Európában blokkosodó katonapolitika és blokkosodó gazdaságpolitika alakuljon ki. Ennek a folyamatnak mi sosem leszünk a nyertesei, ennek a folyamatnak mi mindig csak a vesztesei leszünk.

Egy ilyen helyzetben, amikor megváltozik minden körülöttünk, és egy új stratégiát kell kialakítani, aminek éppen a kellős közepén vagyunk, ennek a folyamatnak a kellős közepén vagyunk, ugye, próbáljuk újratárgyalni a viszonyainkat az amerikaiakkal, a kínaiakkal, az oroszokkal is meg az Európai Unióval is, tehát amikor egy ilyen folyamat kellős közepén vagyunk, amikor megint ki kell jelölni a helyünket, akkor az erősségeinkből kell kiindulni. A kérdés az, hogy milyen erősségei vannak Magyarországnak, amelyet a következő évtizedre vagy talán évtizedekre érvényes nemzetstratégiájában érvényesíteni tud.

Az első dolog, amit az erősségeink megtalálása érdekében meg kell tennünk, az, hogy pontos önismerettel rendelkezünk. És itt kell beszélnünk néhány szót arról nem a filozofálgatás céljából, hanem egy nagyon is praktikus stratégia érdekében, hogy mi különböztet meg bennünket a többi nyugati országtól? Ez nagyon fontos dolog.

Itt azt a kitérőt teszem meg csak néhány mondat erejéig, hogy a nyugati nemzetek egy adott kor adott pillanatában, adott kihívásokra válaszképpen jöttek létre. Minden európai nemzet, kettőt leszámítva, a lengyelt meg a magyart, tehát ha a középkorban vagy a korai középkorban valaki elkezdett Európában utazni, akkor Magyarországon azt a meglepő dolgot tapasztalhatta, hogyha belép Magyarországra, akkor az alsóbb néposztályok is meg a fölsőbb néposztályok is ugyanazt a nyelvet beszélik, értik egymást, tudnak egymással beszélni. Ez Nyugaton nem így volt. És nemcsak általában egy adott területen tudnak, hanem egy teljes nemzethatáron belül található területen. Tehát egy észak-magyarországi egy dél-magyarországival vagy kelet-magyarországival, egy észak-magyarországi egy nyugat-magyarországival ugyanazon a nyelven tudott beszélni. Ezt Nemeskürty István már régen megírta, csak nem gondoltuk, mikor ezeket olvastuk a tanár úrtól, akkor nem gondoltuk, hogy ennek ilyen közvetlen politikai jelentősége is lesz. A tanár úr már régen megírta azt, hogy amikor a nemzet kifejezést használják a nyugatiak, akkor ők valami a modern kor időszakához, iparosodáshoz kapcsolódó politikai alakulatról beszélnek, mint egy politikai és kulturális jelenségről. A magyarok nem erről beszélnek, mert a magyaroknak a nemzettudata sokkal régebbre, sok száz években mérhető időszakokkal mélyebbre nyúlik vissza, mint a nyugatiaké, ezért a gondolkodásunk is más. Amikor mi azt mondjuk, amiért a nyugatiak nevetnek rajtunk, mert nem értik, mikor azt mondjuk, hogy nemzetben gondolkodni, ez magyarul egy értelmes kifejezés. Próbáljuk ezt lefordítani valamilyen másik nyelvre, mondjuk, nyugati nyelvekre! Az gondot fog okozni, mert annak a kulturális jelentése egészen más. Tehát ezért a nemzet a nyugati emberek számára egy ruha, nekünk meg a bőrünk. És ők azért tudnak beszélni, és beszélnek is, mindenfajta lelki és morális megrendülés nélkül beszélnek arról, hogy az ő országaik átléptek egy posztnemzeti korszakba. Ugye, egy magyar számára ez azt jelenti, hogy posztnemzeti korszak, akkor kilépünk a magyarságunkból, vagy mit akar ez jelenteni? De az ő fejükben nem ez van, az ő fejükben az van, hogy a nemzet az egy történelmileg kötött időszak által definiált alakulat, és ezt most átalakítják valami mássá. Nagyon fontos, hogy amikor keressük a stratégiailag helyes irányt, akkor tudnunk kell, hogy a magyar nemzettudat, a nemzetben való gondolkodás tartalmilag mást jelent – nem a ruhát, hanem a bőrt –, mint amit a nyugat-európaiak nemzet alatt és a nemzethez való kötődésükben éreznek. És ezért a politikai lehetőségeik is kiterjednek odáig, hogy ők egy posztnemzeti korszakba akarnak belépni. Egy magyar számára a posztnemzeti korszakba való belépés a magyarságából való kilépést jelenti. Tehát nekünk ez egy értelmezhetetlen dolog. Fontos, hogy ezt érezzük, és azt el kell döntenünk, hogy ragaszkodunk-e ehhez az örökséghez, hogy mi nemzetben gondolkodunk, erre a helyzetre is nemzetben keressük a választ, vagy átvesszük a nyugat-európai megközelítést, ami egész egyszerűen egy posztnemzeti struktúra kiépítését is a lehetséges válaszok közé sorolja ebben a stratégiailag nyitott helyzetben. És én azt javaslom, hogy ne lépjünk le arról, amin eddig haladtunk. Nemcsak azért, mert jól érezzük magunkat benne – ez persze nem minden napján van így az életnek, de azért mégiscsak alapvetően jól érezzük magunkat –, hanem azért is, mert a másikban nem tudunk mozogni.

Mindenkit, elnézést a kitérőkért, emlékeztetek arra, hogy 2010-ben, amikor először nyertünk kétharmaddal, akkor egy hosszú ideig tartó, mondjuk úgy, hogy intellektuális folyamat indult el a koalíciós pártokon belül, hogy nekünk egy parlamentáris rendszerünk van, de a kétharmad – miután új alkotmányt lehet alkotni – lehetővé tenné az elnöki rendszerre való átlépést is. Hosszú vitákat folytattunk arról, hogy az értelmes, nem értelmes, kívánatos vagy sem. És végül is azért döntöttünk amellett, hogy nem lépünk át elnöki rendszerbe, mert ahogy végignéztük az elmúlt kétszáz évet, jól látható, hogy mi parlamentáris rendszerekben tudunk gondolkodni. Azt tudjuk, hogy az hogyan működik. Lehet, hogy szép kaland egy elnöki rendszer, de nem ismerjük, nem tudjuk, hogyan működik. Ezért nemcsak azért javaslom visszatérve a mondandómhoz, hogy maradjunk a hagyományos nemzetfölfogás keretein belül, mert ez nekünk a szívünknek kedves, hanem azért is maradjunk ezen belül, mert ezt ismerjük. Ezt tudjuk, hogy milyen. Ha döntéseket hozunk ebben a rendszerben, ismerjük a következményeit. Ha ebben a gépezetben tekerünk rá egy srófot, tudjuk, hogy mi fog történni. De ha kilépünk egy nyugat-európai posztnemzeti világba, ahol még sose jártunk, akkor a hiba lehetősége nagyságrendekkel nő meg. Ezért én azt javaslom még egyszer, érték alapon, történelmi alapon és praktikus megfontolásokból is, hogy a stratégiánkat, amelyet a mostani időszakban ki kell alakítani, a nemzetből, a nemzet érdekeiből és a nemzeti keretekből, a nemzetben való gondolkodásból vezessük le. Ugye, a nyugatiak mást csinálnak, ugyanis ők azt mondják, hogy nem minden kihívásra kell nemzeti választ adni. Ők azt mondják, hogy egy kihívásra lehet nemzeti kereteken kívül úgy is választ adni, hogy, mondjuk, a világ összességének az érdekéből indulunk ki. Tehát nem egy nemzeti érdekből vezetjük le a döntéseinket, hanem, mondjuk, az egész emberiség összefüggésében próbáljuk ezt megtenni. Az egész klímapolitika meg a környezet, ez az egész téma is egyébként csábít arra, hogy ebbe az irányba mozduljanak el a vezetők. Vagy van az a lehetőség is, hogy, mondjuk, ne nemzetben gondolkodva, hanem szellemi keretekben gondolkodva, ideológiákból próbáljuk levezetni azt a stratégiát, amit a most megváltozott helyzetre majd alkalmazni kell. Tehát három lehetőség is biztosan van előttünk: nemzeti választ adni, nemzetben gondolkodni, az egész emberiség keretében gondolkodni, meg ideológiában gondolkodni. Ezek persze nem hermetikusan, egymástól elzárt területek, mert mindig kell gondolni az egész emberiségre, meg mindig kell gondolni ideológiai kérdésekre is, de nem mindegy, hogy a kiindulópontot hogyan határozod meg. És a kiindulópont a mi esetünkben szerintem nemzeti keretekben kell, hogy legyen, mert ez a magyar nemzetnek az ősállapota, és ez a magyar létezésnek az őstapasztalata. Tehát a nemzet, mint maradandó képződmény legyen szerintem a kiindulópontja az előttünk álló időszak stratégiájának is. Most ezek után nézzük meg az erősségeinket. Van négy erősségünk, amelyeket használni tudunk.

Az első erősségünk az, hogy a magyar a bajban összefog. Ez óriási erősség. Ezt végig tapasztaltam az elmúlt tizenkét évben: a pénzügyi válságnál is, a migrációnál is, a COVID-nál is, és most is tapasztalom. Erre szerintem lehet építeni. Békeidőben szétszéledünk. A baj idején valahogy összetartás van. Ezért egészen más karakterjegyeket mutatnak a magyarok akkor, amikor baj van, és akkor, amikor jól mennek a dolgok. Most egy baj időszakában vagyunk, lehet számítani szerintem arra a képességére a magyar nemzetnek, hogy tudja, hogy ilyenkor az összetartás felé kell mennünk. Ilyenkor a magyarok készültségbe is szokták magukat helyezni. Nézzék meg, egészen profán megnyilatkozása ennek az, hogy csak az elmúlt két-három hónapban hogyan alkalmazkodtak a magyar háztartások a szokásaikban egyébként a kialakult új gazdasági helyzethez. Tehát pillanatok alatt készültségbe helyezték magukat a vállalkozások, készültségbe helyezték magukat a háztartások, és mindenki megpróbál valamilyen megoldást találni a helyzetre. Nem várakozás van, nem kivárás van, nem tétlenség van, hanem valamifajta keresgélése a megoldásnak, és ez a keresgélés, ha jó politikai vezetése van egy országnak, összefogást eredményez. Ráadásul van a magyar politikának még egy érdekes tulajdonsága, amit Churchill cinikusan fogalmazott meg angolként, hogy ne mulassz el egyetlen jó válságot se. Tehát amikor arról beszélünk, hogy a magyarok készültségbe helyezik magukat, és összetartanak, akkor a baj pillanatait ítélik a legalkalmasabbnak arra, hogy az addig rosszul működő rendszereiket kiigazítsák. Ezt csináltuk 2010-ben, ha belegondolnak. Tehát akkor nem egyszerűen csak túlélni akarunk, hanem akkor megpróbáljuk átalakítani, mondjuk, az állam működését, és ami nem volt benne jó, azt pont a baj idején javítjuk ki. Tehát a magyarok nem úgy reformálnak, nem úgy alakítják át a társadalmi és gazdasági rendszerüket, hogy békeidőben alaposan kivitatják, belátják, és utána okos döntéseket hoznak, hanem úgy, hogy amikor baj van, minden elkezd mozogni, világos, hogy össze kell tartani, nyilvánvalóan érvényesülnek általános ésszerűségi megfontolások, és akkor hajlandóak elfogadni olyan változásokat is, amelyeket egyébként békeidőben, csak meggyőzés és belátás alapján soha nem fogadnának el. Ezért most lehetőséget is kell látnunk ebben a szituációban, és ott, ahol a magyar állam nem jól működik, ebben a nehéz helyzetben változtatni kell. Ilyen például az energiapolitika, amiben most elég jelentős változásokat fogunk végrehajtani. Hogyha minden úgy maradt volna, ahogy volt, akkor valószínűleg ezek a változások nem vagy csak sokkal lassabban következtek volna be. Most ezek a változások, amelyek jót tesznek összességében a magyar nemzeti érdekeknek, gyorsabban fognak lezajlani.

A második fontos erényünk, mondjuk így, erősségünk, amire építhetünk, az, hogy a nemzeti érdek az első. Erről az előbb már beszéltem szellemi értelemben, de ez politikailag is így van. Tehát az a helyzet, hogy mi elítéljük az orosz agressziót, és segítjük az ukrán népet, de arra nem vagyunk hajlandóak, hogy Ukrajna érdekeit a magunk érdekei elé helyezzük. Beszéljünk egyenesen: mert nemzeti érdekből indulunk ki. És nem várjuk el Ukrajnától, mint ahogy nem is hiszem, hogy valaha lett volna ilyen, és lehetne ilyen a jövőben, hogy az ukránok a saját érdekeiket ne a magyar érdekek elé helyezzék. A világnak ez a rendje. Ez néha szigorúan hangzik, de ezt ki kell mondani. Segítjük őket, elítéljük az orosz agressziót, segítjük az ukránokat, de nem vagyunk hajlandóak az ukrán érdekeket a magyar érdekek elé helyezni. Ez a második erősségünk. Mert ezt szerintem más ország is gondolja, de ezt kimondani más országokban ma lehetetlen. Az ott szentségtörés éppen azért, mert a politikát nem a nemzeti érdekből vezetik le, hanem a liberális, nem tudom, milyen világszemléletből, amellyel a nemzeti keretekben való gondolkodás bizony kollízióba kerül egy ilyen esetben. De nekünk nyugodtan és bátran, bár ennek van ára, mégis ki kell mondanunk, hogy természetesen mi a magyar érdekeket sosem fogjuk az ukrán érdekek mögé rendelni. És nem fogadjuk el, hogy bárki ezért megsértődjön. Ezért nem fogadjuk el az ukránoknak azt az egyébként a saját szempontjukból teljesen érthető érvelését, miszerint ők most áldozatot hoznak értünk. Ez nem így van! Az ukránok semmilyen áldozatot nem hoznak most Magyarországért. Nem igaz az az állítás, hogy az ukránok most éppen megvédik az európai szabadságot, megvédik Európát vagy Magyarországot Oroszországtól. Ez nem felel meg a valóságnak. Bennünket nem Ukrajna véd meg, bennünket mi magunk tudjuk a NATO-val együtt megvédeni. A mi biztonságunkat nem Ukrajna szavatolja. Nekünk egyetlen fillért sem ér meg az, ami ott történik. Nem azért segítünk, mert Magyarországnak megéri, hanem azért, mert bajban vannak, és addig a határig, amíg az a magyar érdekeket nem sérti, egy bajba jutott népet meg kell segíteni. Ezért segítünk. De nem azért, mert ez érdekünkben áll. Ezt tegyük nagyon világossá! Az Ukrajnának nyújtott segítség nem magyar nemzeti érdek, hanem egész egyszerűen egy olyan civilizált viselkedésmód, amelyet addig a határig, amíg nem sérti a magyar érdekeket, természetesen rendelkezésükre tudjuk bocsátani. Ezért például mi nem fogjuk elfogadni azt, hogy az Európai Unió tagállamai közösen hiteleket vegyenek föl, és abból finanszírozzák Ukrajnát, de azt el tudjuk fogadni, hogy nézzük meg, hogy Ukrajna működéséhez mennyi pénzt akarunk adni az ukránoknak, azt arányok szerint, fair módon bontsuk szét, mennyi jut ebből a magyarra, a németre, a spanyolra, és így tovább, és az, ami a magyarokra esik, és még kiköhöghető a költségvetésből, tehát nem rombolja a nemzeti érdekeinket, és azt hiszem, hogy ez most még belefér, ezt az összeget a magyar nemzeti költségvetésből, az ukránokkal kötött kétoldalú megállapodás keretében bocsássuk Ukrajna rendelkezésére. Nem Brüsszelen keresztül, nem közös hitelfölvétellel; ha segíteni akarunk, akkor segítsünk úgy, ahogy kell. Mondjuk ki, hogy ez a magyar nemzeti érdekeket még nem sérti alapvetően, bár ez a pénz hiányozni fog, ez a 60-70 milliárd forint per év hiányozni fog azért Magyarországról, de ez még nem rombolja le a magyar nemzeti érdekeinket, és ekkora segítséget tudunk adni. És ezt mondjuk ki így, ahogyan most ezt én próbálom mondani, ne pedig egy közös európai, nem tudom, milyen segítségnyújtás keretei, hitele, meg a Jóisten tudja, mi közé ágyazzuk be, tekintettel arra, hogyha ezt megengedjük, akkor az Európai Unió visszavonhatatlanul egy adósság-, egy hitelközösséggé fog átalakulni. Az Európai Unió ma nem ilyen ország, vagy nem ilyen integráció, az Európai Unió ma tagállamoknak az együttműködési rendje. Már azzal, hogy a COVID idején belementünk egy közös hitelfelvételbe, elmozdítottuk az egész unió fejlődési irányát egy hitelközösség irányába. Sokan ki is mondták a másik oldalról, akik velünk szemben álltak, ők ezt úgy hívják, hogy hamiltoni pillanat, mert az Amerikai Egyesült Államok létrejöttében is az egy döntő pillanat volt, amikor először közösen vettek föl hitelt. Ezt egy csomóan így is mondták, hogy a magyar parlamentben kellett vitáznom, azt hiszem a DK-sokkal talán, akik üdvözölték ezt a fejleményt, mint egy pozitív hamiltoni pillanatot, hogy végre adósságközösséggé is alakítjuk az Európai Uniót. Szerintem ez halálos Magyarország számára. Nem szabad ilyet csinálni, el fogjuk veszíteni a befolyásunkat erre a folyamatra, és úgy zálogosítják el és adósítják el a leendő magyar nemzedékek jövőjét, hogy arra nekünk nagyon csekély befolyásunk lesz – ha egyáltalán. Ezt ne csináljuk! Ezért, jó, a COVID egyszer volt, rendkívüli volt, a németek és mindenki azt mondta, hogy egyszeri alkalom, de most már itt a második alkalom, hogy most az ukránoknak adjunk így pénzt, és a franciák már kopogtatnak az ablakon, hogy az energiaválság miatt meg egy újabb ilyen közös hitelcsomagot hozzunk létre, amit megint egymás között osztanánk szét. Az Európai Unió lassan, de biztosan átalakul egy adósságközösséggé. Ez szerintem nem magyar érdek. Zárójel bezárva. Az ukránokat pedig meg tudjuk segíteni más módon is.

A harmadik erősségünk, amire építhetünk a jövőt kutatva, az, hogy realisták vagyunk. Ez egy nagyon fontos erény, mert ugyan a világjobbító eszméket, különösen a költőink meg az íróink mindig nagy lelkesedéssel fogadják a magyar közéletben, szerencsére a politika nem szokott rabul esni ennek. A francia forradalomtól kezdve, ha végignézzük, mikor milyen változások zajlottak az európai politikában, azt kell mondanom, hogy az ideológiákkal szemben elég rezisztens volt a magyar nemzet, mert realisták vagyunk, szeretjük a világjobbító eszméket, örülünk annak, ha ilyenek frissítik az életünket, de mi nem szoktunk az uszályába kerülni ezeknek a világjobbító eszméknek, mert azt a kérdést tesszük föl mindig, hogy mi a magyar érdek? Jézus Krisztus ez alól természetesen kivétel, mert ő nem e világból való királyságot hirdetett, tehát arról lehet tárgyalni. Az e világi egy másik eset. Összességében tehát azt kell mondanom, hogy ezt a realitásérzéket érdemes megőriznünk.

És végül itt van a negyedik erősségünk, amit populárisan a magyar leleménynek szoktak nevezni, de valójában itt arról van szó, hogy a magyarnak van az a képessége, hogy mindenben lehetőséget lát. A bajban is lehetőséget lát. És ez óriási előny. És ezért vagyok végtelenül optimista. A helyzet nem könnyű, de azzal akarom zárni a mondandómat, hogy én hatalmas optimizmussal tekintek az előttünk álló bajokra. Vissza nem térő lehetőségeket látok ebben. Ez első pillantásra furcsán hangzik, de mindenkit szeretnék emlékeztetni arra például, hogy a COVID-ra is így tekintettünk, és persze a COVID ellen harcolni kellett, meg emberek haltak meg, tehát nem volt egy vicces történet, sőt meggyötört bennünket, de valójában a COVID kikényszerített vagy fölkínált olyan gazdasági lehetőségeket, amelyeket megléptünk, és nézzék meg, hogy az európai ranglétrán, ahol az európai fejlettséghez való arányítását végzik el az országoknak, megelőztük az elmúlt két évben a portugálokat. Én csak azt akarom mondani, hogy persze minden válságot jobb lenne elkerülni, különösen, amelyik emberélettel jár, jobb lenne, ha nem lenne, de ha már van, akkor lehetőségként kell rá tekinteni, és a megerősödés útját kell keresni. És persze a megerősödés mindig relatív, mert nemcsak arról van szó, hogy te erősebb vagy, hanem, hogy a többiek képesek-e veled azonos arányban erősödni, de az biztos, hogy a versenyranglistákon a hazádat előre tudod segíteni, hogyha jól manőverezel egy ilyen válsághelyzetben, mint ahogy a COVID idején is ez történt. Tehát ebben a helyzetben is lehetőséget kell látni. Ezért nem vagyunk hajlandóak arra például, hogy feladjuk az orosz kapcsolatokat. Mindent értünk, szolidárisak vagyunk, együttműködünk, de ameddig lehet, addig az orosz gazdasággal való együttműködés lehetőségét ki kell használni. És erre megtaláljuk a formákat úgy, ahogyan azt mások is megtalálják. Emlékeztetnék mindenkit arra, hogy, mondjuk, Törökország, bár NATO-tagállam, semmilyen szankciót nem vet ki az oroszokra. Semmilyet! Nemcsak energiát, semmilyet se! Tehát azt akarom mondani, hogy itt is, még a politikai konfliktusokkal járó ügyekben is érdemes keresgélni azokat a lehetőségeket, amelyeket ha jól használunk ki, akkor az versenyelőnyt jelent a versenytársainkkal szemben. Csavarni kell időnként a dolgokon, és akkor a dolog működik. A harmadik negyedévben a magyar gazdaság 4,1 százalékkal nőtt. A cseheknél ez 1,6 százalék volt, a németeknél 0,3 a szlovákoknál meg 1,2. Ez a COVID-válság gazdaságkezelésének az eredménye egyébként, mert a COVID idején egy olyan gazdasági válságkezelési programot indítottunk meg, amely a tőkeberuházásokat támogatta, a vállalkozásokat támogatta, ha emlékeznek rá, egy éven belül meg kellett indítani a beruházásokat, nem lehetett embereket elbocsátani, és ezek a kapacitások éppen most kezdenek el termelni. Most nem akarok én itt egy válságkezelésről szóló kiselőadást tartani, csak érzékeltetni akarom, hogy nem egyszerűen az alkalmazkodás, a túlélés, a kioldalazás az egyetlen lehetséges viselkedés egy ilyen helyzetben, hanem a lehetőségek keresése.

Ami Önöket érinti ebből, az, hogy keressék a lehetőségeket a szomszédokkal is. Javaslom, hogy nézzünk úgy erre a válságos pillanatra, amikor lehet, hogy könnyebben tudjuk javítani az együttműködésünket a szomszédainkkal, mint korábban tudtuk. Mondjuk, a szerb példa a legjobb erre. A gazdasági válság idején bajok vannak. Hol mi kerülünk bajba, hol a másik. Most, ugye, a szerbeken keresztül jön a gáz, mert a Déli Áramlatból jön. De a szerbek nem tudtak tárolni, sőt nekik plusz mennyiség kellett. Adtunk is, eladtunk is, tárolunk is nekik. Csak azt akarom mondani, hogy a baj arra is egy lehetőség, hogy a szomszédainkkal szorosabb együttműködést alakítsunk ki. Tehát ne úgy tekintsünk erre, hogy mindenki saját maga próbálja csak megúszni ezt a válságot, hanem nézzük meg, hogy a szlovákokkal, a románokkal, szerbekkel hol vannak olyan gazdasági érintkezési pontok, amelyeknek a jelentőségét megnöveli a mostani válság. És ahol ilyen van, ott azonnal próbáljunk aktívak lenni, és akarjunk velük együttműködni, hiszen a velük való szoros együttműködés a mi nemzetgazdaságunknak és nemzetstratégiánknak is kiindulópontja. Tehát használjuk föl ezt az előttünk álló válságos, nehéz gazdasági időszakot, hogy javítsuk a szomszédainkkal a kapcsolatot. És most nem pártpolitikai alapon tudjuk ezt tenni, hanem a baj, a válság, a válságkezelés közös eszközeinek a keresgélésével.

Itt volt nálam a román külügyminiszter valamelyik nap, illetve a magyar külügyminiszternél, de benézett hozzám is, és kiderült, hogy a román–magyar együttműködésben például most sokkal erősebb érvek szólnak bizonyos nagy zászlóshajó projektek megvalósítása mellett, mint korábban, amikor egyébként a gazdaságok maguktól is elég jól elműködgettek. Most egy-egy nagy, mondjuk, egy Bukarest–Kolozsvár–Budapest gyorsvasútnak a megépítése egy olyan válságkezelési eszközként is értelmezhető, amely a lehűlőben lévő nemzetgazdaságoknak erő- vagy energiaimpulzust tud adni. És sorolhatnám tovább. Azt javaslom Önöknek is, akik az asztal körül ülnek, és a szomszédos országokból érkeztek, hogy ne egyszerűen azt a célt tűzzük ki, hogy ne romoljanak a gazdasági és politikai kapcsolataink, hanem keressük azokat a lehetőségeket, ahol meg tudjuk erősíteni az együttműködésünket a szomszédos országok többségi vezetőivel, úgy, hogy közben a magyar kisebbségek is jól járjanak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt gondolom, hogy a végére is értem a mondandómnak, talán hosszabb is volt ez már a kelleténél. Talán még egyetlen témára kell kitérnem. Ez pedig az unióval való tárgyalgatásnak a dolga, ami a keresztrejtvényfejtőknek különös örömöt okozhat, hogy hogyan kell összevezetni szavakat, hogy azok egymást metszve is értelmes jelentéssel bírjanak. Az Európai Unióval folyó vitáink egyfelől filozófiai, sőt spirituális természetűek, ezekre már utaltam az előbb, ezekről már nem beszélek újra, és gazdasági természetűek. A gazdasági természetű viták középpontjában a pénz áll. Egy vita van arról, hogy hogyan kapcsolódjon pénzügyi transzferek szempontjából Magyarország az unióhoz. Ez a gyakorlatiasság síkján azt jelenti, hogy ma négy csatorna van, amin keresztül pénz áramlik Magyarországtól az unió felé és az uniótól Magyarország felé. Ebben a pillanatban ennek a két áramlásnak a szaldója ránk nézve pozitív, majd a végén szeretnék néhány szót mondani arról is, hogy mit is jelent az, hogy pozitív. Tehát négy csatorna van.

Van egy megállapodásunk az unióval, amely a már véget ért költségvetés még le nem rendezett ügyeinek a kifizetéséről szól. Ez a 2014-2021-es, hétéves költségvetési évből még hátralévő programok finanszírozásának befejezését jelenti. Itt semmilyen vitánk nincsen. Semmilyen vitánk nincsen! Tavalyi évben, tudnom kéne a pontos számot, szerintem érkezett egy olyan 1.000 milliárd forint körüli összeg, ebben az évben egy 500-800 milliárd közötti összeg, és még jövőre is jön egy körülbelül 500 milliárd körüli összeg. Ez az előző.

A második vitánk a recovery fund, amit újjáépítési alapnak neveznek. Ez a COVID-válság miatt fölállított pénzügyi alap, ami egyébként – szemben az unió költségvetésének forrásaival – más természetű, mert itt nem egymás pénzét osztjuk szét egymás között valamilyen arányban, hanem egy közösen fölvett hitelt osztunk szét. Tehát itt nem arról van szó, hogy a németek adnak nekünk pénzt, vagy a fejlettebbek adnak nekünk pénzt a kohézió nevében, mert mi kevésbé vagyunk fejlettek, hanem arról van szó, hogy közösen vettünk föl egy hitelt úgy, hogy előre megállapodtunk, abból ki milyen arányban fog részesedni. Ezek a tárgyalások el vannak akadva. Amikor a híreket látják, akkor azt látják, hogy erről folynak a tárgyalások, hogy hozzáférünk-e ehhez a pénzügyi eszközhöz, vagy nem férünk hozzá. Ugye, itt mi leghátul vagyunk a sorban, még a lengyelek is előttünk vannak eggyel, mert a lengyeleknek legalább aláírt szerződésük van arról, hogy ezt a pénzt majd valamikor meg fogják kapni. Az egy másik dolog, hogy mit csinálhatnak azzal a papírral, erre most népi megfejtések vannak a keresztrejtvényfejtés jegyében, tehát ebben a pillanatban papírjuk van, pénzük nincs. Most Magyarország nem ott tart, hogy pénzhez jusson, hanem hogy egyáltalán eljussunk odáig, ahol a lengyelek vannak, hogy van egy aláírt szerződésünk. Ez szerintem be fog következni, valószínűleg azért, mert miután ez nem egy, a többi országtól kapott pénz, hanem egy közös hitelfölvételből származó pénz, ezért az erről szóló szabályok ki is mondják, hogy ezt oda kell adni a hitelfölvételben közreműködött országoknak, tehát oda kell adni. Itt legfeljebb időt lehet halasztani vagy húzni, ahogy ez történt az elmúlt időszakban. Ez nem válik az Európai Unió dicsőségére, ahol az egységes piacon való fair verseny a vezércsillag, és ehhez képest van ország, amelyik megkapja előre a sok milliárd eurót, mi egy év után sem kaptuk meg, akkor hogy’ fair verseny ez, meg hogy’ egységes piac? Zárójel bezárva. De mindegy, csak halasztani lehet, ezt oda kell adni előbb vagy utóbb Magyarországnak. Szerintem most a napokban meg is fog történni, hogy papírunk lesz róla.

A hármas számú pénzforrás az az agráregyüttműködés az unió és Magyarország között. Ott semmilyen blokkolás nem lehetséges, egyszerűen azért, mert az agrártámogatás egy termelési támogatás, és ha csak egyetlen ország is nem kapja meg a neki járó termelési támogatást, akkor belép a helyi költségvetés, ha belép a helyi költségvetés, megkezdődik a versengés az agrárszubszidiaritások, az agrártámogatások világában, és az szétveri az Európai Uniót. Az Európai Unió egyik legfontosabb pillére az, hogy be van korlátozva, hogy egy ország a saját költségvetéséből mennyi pénzt adhat a termelőinek. Ha ez megborul, az egész agrárrendszer megborul. És ezt senki nem akarja, ezért alá is írtuk a megállapodásunkat erre az összegre vonatkozóan. Ezek a források rendben érkeznek is, ezek – vidékfejlesztés, agrárium – kívül vannak a vita tárgyán.

És a negyedik pénzforrás, amiről Önök hallhatnak, az pedig a már megkezdett 2021 és 2027 közötti költségvetési hét esztendőből Magyarországnak járó forrás, amiről egy megállapodást kell aláírni, mielőtt elkezdik azokat folyósítani. Itt a megállapodás előtt vagyunk még, és ha alá is írtuk a megállapodást, hogy aztán fizetnek, vagy nem, mit függesztenek föl, meg hogyan, az egy normális ember számára átláthatatlan dzsumbuj, őserdő meg aknamező, de a lényeg az, hogy ott majd történik valami. Ez a negyedik forrás. De ez a legnagyobb.

De még a legnagyobbnál is mit érdemes tudni? Tehát miről beszélünk, forintban miről beszélünk? Arról beszélünk, hogyha nettóban nézzük a következő hétéves költségvetés során arányosan, évente Magyarországra érkező forrásokat, akkor azt tudjuk mondani, hogy az nettóban, szaldóban, pozitív 2 milliárd euró. Az mondjuk 800 milliárd forint. Tehát mi ennyit nyerünk minden évben. Nettó 800 milliárd új, friss forráshoz jutunk az Európai Unióból. 800 milliárd! Igaz, hogy euróban van, meg fejlesztésekre, de összességében 800-ról beszélünk. A magyar GDP 62.000 milliárd forint. Tehát, hogy minek mi a nemzetgazdasági súlya… Tehát a magyar nemzeti össztermék egy évben 62.000 milliárd forint, és most beszélünk 800 milliárd forintról… Ezért mondom azt, hogy lehet persze politikai játékot folytatni az európai uniós pénzekkel, de ez valójában nem egy tényleges zsarolóeszköz az unió kezében. Politikailag az, mert nyilvánvalóan meg lehet támadni kormányokat azzal, hogy jutott volna még pénz erre meg erre meg erre 800 milliárd forint erejéig, hogyha egyébként nem akadékoskodunk itt meg itt meg itt. Ez egy politikai támadás. De ez gazdasági értelemben nem egy jelentős dolog. Úgyhogy az unióval ezért a tárgyalásoknál az a magyar kiindulópont, hogy bennünket nem lehet sarokba szorítani. Tehát ha valaki úgy akar velünk tárgyalni, hogy sarokba szorít bennünket, az halálra ítéli a saját céljait, soha nem fog célt elérni Magyarországgal szemben, mert ezek a források ehhez túlságosan kicsik. Most persze előállhat olyan abszurd helyzet, mondjuk, hogy miután nem kapjuk meg a fejlesztési forrásokat, mondjuk, kínai hitelből fogjuk a magyar gazdaság zöldítését elvégezni. Ezt én mondtam az uniónak is, hogyha onnan nem jön meg az a forrás, ami nekünk jár, akkor természetesen a világpiacról fogunk forrásokat begyűjteni, és még az az abszurd helyzet is előállhat, hogy a magyar gazdaság zöldítésének a programját kínai hitelből fogja finanszírozni Magyarország. Hát jó napot kívánok, akkor majd így lesz! Azt fogom csak mondani, hogy lehet Magyarországnak kárt okozni, lehet pimaszkodni, lehet politikai játszmákat folytatni, de gazdaságilag Magyarországot nem lehet sarokba szorítani. Nem volt ez mindig így. Volt olyan gyenge Magyarország, amikor ez lehetséges volt, ezen mi már régen túl vagyunk. Tehát az a 150 milliárd eurónyi éves GDP, amit a magyar gazdaság előállít, az Magyarországot már kihúzta ebből a kategóriából, hogy meg lehessen pénzügyileg zsarolni. Persze vannak könnyebb, meg nehezebb helyzetek, van, amikor több pénz jut, van, amikor kevesebb, de megzsarolni Magyarországot ezzel nem lehet.

És akkor itt a zárásképpen elérkeztünk az Önökre vonatkozó gazdasági összefüggésekhez. Árpád, még van két percem, ugye? Ez jó hír. Mit csináltunk volna, ha nincs? De amit mondani szeretnék, az a következő. Miután egy ilyen nehéz helyzetben vagyunk, amit próbáltam itt részleteiben is kibontani, az egyik lehetséges gondolkodásmód az, amelyik azt mondja, hogy nem ez az időszak az, amikor a nagy stratégiai célokat egy nemzet meg tudja valósítani, és ilyenkor azokat zárójelbe kell tenni. És van egy másik megközelítés, amelyik azt mondja, hogy egy válságnak a túléléséhez, menedzseléséhez alapvetően lelkierő kell. És ha te föladod a stratégiai céljaidat, akkor elveszted a lelkierőd egy részét, és ezért valójában képtelen leszel arra, hogy kezeld a válságot. Ezért nem szabad stratégiai célokat föladni, sőt válság idején kell megerősíteni néhány olyan nemzetstratégiai célt, amiről lehet, hogy mindenki más lemondana, vagy zárójelbe tenné, vagy elhalasztaná. Szerintem ezt nem szabad megtenni. Tehát ugyan decemberre látjuk majd – addig várni kell – a 2023-as gazdasági évnek a folyamatait, ha egyáltalán lehet ma valamit előre látni. Most van Magyarországnak egy költségvetése, amit a szokott rendben fogadtunk el még júliusban, de ott a világ úgy elmozdult, hogy azoknak a számai csak részlegesen érvényesek, azokat majd módosítani kell. Valamikor december első felében el is fogjuk végezni, ennek a módosítását. És amikor a módosításokat elvégezzük, akkor figyelnünk kell arra, hogy ott a költségvetés nyelvén is kifejezzük azt, hogy nemzetstratégiai célokat nem adunk fel. Ilyen a családtámogatás, ami nemzetstratégiai cél, tehát bővíteni fogjuk a családtámogatások rendszerét. Nem visszalépünk belőle, hanem bővíteni fogjuk. Ilyen a gazdaság, a teljes foglalkoztatás, azt nem adjuk föl, hanem, ugye, beruházásokat fogunk támogatni, amik munkahelyeket fognak létrehozni. És ilyen a nemzetegyesítés is. Ezért régóta napirenden lévő, meg nem oldott ügyeket most megoldunk. Ez a tervünk legalábbis december elejére.

Amiket most mondok, azokat mint erős szándékot értelmezzék a jelenlévők, ne pedig olyan döntést, ami már megszületett. De most jött el a pillanat, hogy orvosoljuk azt a problémát, hogy az oktatási-nevelési támogatás összege hosszú idő óta nem emelkedett, és nevetségesen alacsony, és el is vesztette azt a motiváló erejét, amivel korábban bírt. Azt meg kell emelni. Érzékelhetően és jelentős mértékben kell megemelni. Az én fejemben egész vad számok is vannak. Ezeket most nem fontos itt konkretizálni, de többszörösére szeretnénk emelni az oktatási-nevelési támogatást. A diaszpóra magyarság irányába azt a régi adósságunkat, hogy magyar származású, magyarul talán már nem is beszélő, diaszpórában élő magyarok számára nincs speciális ösztöndíjrendszer, amivel haza lehetne jönni fél vagy egyéves tanulmányokat folytatni, miközben rengeteg pénzt költünk egyébként más országok diákjainak idehozatalára, ez is egy olyan egyensúlytalanság, ami már régóta megoldásért kiált. Nem válság idején szokták megoldani az ilyesmit, de szerintem abból a logikából, amiből én beszélek, pontosan az következik, hogy most kell megoldani ezt a dolgot is, és ott meg kell indítani egy bővérű, erőteljes ösztöndíjprogramot. Tehát azt szeretném mondani a jelenlévő határon túli közösségek vezetőinek, hogy nem arról szeretnék Önökkel beszélni a következő időszakban, az év végéig nem biztos, hogy mindegyikükkel tudok találkozni, hogy hogyan ne valósítsunk meg dolgokat, hanem arról, hogy hogyan valósítsuk meg. Sőt, hogyan tűzzünk ki olyan célokat is, amelyeket korábban nem éreztünk reálisnak, és nem tűztük ki. Az igaz, hogy valószínűleg új fejlesztéseket megindítani nem javasolunk, a folyamatban lévőket mind végig akarjuk vinni, a működtetéshez szükséges forrásokat megadjuk, és új típusú forrásokat is rendelkezésre bocsátunk. A nagy értékű beruházások időszaka lehet, hogy nem a következő egy-két év lesz, hanem majd később kell őket elővenni. De ez nem azt jelenti, hogy összességében ne jobban strukturált és ne több forrás állna rendelkezésre a jövőben, mint állt az elmúlt esztendőkben.

Tisztelettel köszönöm, hogy meghallgattak. Remélem, hogy sikerült, ha elmondanom nem is, de legalább érzékeltetnem, hogy milyen év vár Magyarországra. Nyomás alatt leszünk, sok vitánk lesz, ki fogunk állni az érdekeinkért, háborús viszonyok lesznek, energiaválsággal kell megküzdeni, de Magyarország semmilyen stratégiai céltól nem lép vissza, nem hátrál vissza, sőt egyes területeken demonstratív, lelkierőt adó módon előre fogunk majd lépni.

Ceterum censeo, ennek az előföltétele mindig az, hogy Magyarországnak stabil, cselekvőképes kormánya legyen. Arról nem is beszéltünk, hogy ebben az évben választás is volt, mert olyan messze volt, hogy nem is emlékszünk rá, de mindenkinek szeretném fölhívni a figyelmét arra, hogy választás volt Magyarországon. Kétharmados többséggel megnyertük ezt a választást, ami ezt az óriási lehetőséget adja a kezünkbe, hogy szemben minden más európai országgal, egy válságkezelés időszakában még több, mint háromévnyi mandátuma, talán három és fél évnyi mandátuma van ennek a kormánynak, kétharmados többséggel és azzal a gondolkodásmóddal, amit itt próbáltam Önöknek bemutatni. Ebből csak jó jöhet ki.

Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmüket!