Orbán Viktor beszélgetése a Digitális Polgári Körök háborúellenes gyűlésén

Tarczy Gyula: Tisztelt Miniszterelnök Úr! Szeretettel köszöntjük Nyíregyházán és Szabolcs-Szatmár-Beregben, és engedje meg, hogy egyben nagyrabecsüléssel köszöntsem az ország legjobb közönségét: a városból, a vármegyéből érkezetteket és mindazokat, akik a televízió képernyőin keresztül figyelik ezt a beszélgetést…

Jó napot kívánok!

…melynek a legaktuálisabb kérdése az – nem titok, Ön Moszkvából érkezett Nyíregyházára, amit megelőzött természetesen egy washingtoni út néhány héttel ezelőtt, a kettő szorosan össze is függ –, hogyha az energiabiztonságról és politikáról beszélünk, olyannyira, hogy mielőtt elutazott Oroszországba, néhány nappal azelőtt egy videós bejegyzésében azt mondta, az ott kitárgyalt előnyöket meg kell tölteni tartalommal, azaz így fogalmazott, hogy „nafta is legyen.” Tisztelt Miniszterelnök úr, lesz elég naftánk?

Jó napot kívánok még egyszer mindenkinek! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Valóban a Moszkva–Nyíregyháza járattal érkeztem, ami manapság jóval hosszabb, mint Önök azt gondolják, mert elvileg ez két óra repülőút lenne, de miután az ember nem akarja kockáztatni feleslegesen az életét, ezért nem egyenes vonalban halad, érthető okokból…

Mennyi volt az idő?

…hanem kerülni kell, és az hat óra. Mert Ukrajnát ki kell hagyni, le kell menni, a Fekete-tenger veszélyes, délre, a törökök felé…

Mármint oda is, meg vissza is hat.

Hat óra volt oda. Reggel négykor indultunk, és éjszaka érkeztem meg, vissza is hat óra, tegnap 12 órát voltam a levegőben, igen. Ehhez képest jó állapotban vagyok, tehát meg fogjuk ezt ma délután itt csinálni. Tehát a nafta. Nafta lesz. Valóban két szerződést kellett kitárgyalnom az elmúlt időszakban, és nem állíthatom, hogy azonos súlycsoportban lévő partnerekkel. Egyet Amerikában, hogy vonják vissza, vagy adjanak kivételt az alól a szankció alól, amely a következő időszakban az orosz, meghatározott orosz cégek által szállított energiát sújtja. Majd figyeljék a híreket Romániából, Bulgáriából meg Szerbiából, akiknek nincs meg ez, nem tudták kitárgyalni ezt a kivételt. Az jó, hogy van egy papírod arról, hogy nem vágják agyon az energiaszállításaidat, de ahhoz kell energia is, amit szállítasz, az meg az oroszoknál van. Nyilván Önök is figyelik a híreket, egyre több katonai csapás történik Oroszország területén, azok általában az orosz finomítókat és energialétesítményeket célozzák. Tehát hogy miből mennyi lesz a télen, azt nem lehet tudni, ez a háborútól függ. Nekünk arra volt szükségünk, hogy kapjak garanciát, Önök kapjanak garanciát arra az oroszok elnökétől, hogy akármi is történik Oroszországban, amit leszerződtünk, az a mennyiség gázból és olajból is Magyarországra megérkezik a télen is és a következő év során is. Erről sikerült megállapodnunk, tehát Európa legolcsóbb rezsiköltségét fönn tudjuk tartani ebben az évben.

Néhány évvel ezelőtt bejárta a világsajtót az a kép, hogy hosszú asztal mögött ültek. Most jóval kisebbnek tűnt ez az asztal.

Van egy megfigyelésem, amit megosztok Önökkel. Minél nagyobb egy ország, a vezetője annál inkább tart a betegségektől, és ez mindegy, hogy Kelet vagy Nyugat. Tehát nekem például egy komoly gyakorlat, nekem el van használódva az összes hangszálam nyilván érthető okokból, ezért krákogok. Nekem föl kell készülnöm minden tárgyalásra úgy, hogy azalatt az időszak alatt, amíg tárgyalok, véletlenül se tüsszentsek, ne krákogjak, ne fújjak orrot, hanem teljesen egészséges emberként, semmifajta veszélyt nem jelentve üljek ott, a tárgyalóasztalnál. Ez a fölkészülés fontos része. Az asztal most rövidebb volt, de az igazság az, hogy a hosszú asztal inkább egy szimbólum, mert nekem egy másik szempontból is föl kell készülnöm – nem tudom, ez érdekli-e a jelenlévőket – minden olyan tárgyalásra, amikor nálunk jóval nagyobb méretű, erejű és befolyású országgal kell tárgyalni. Ugyanis kisebbrendűségi érzésből nem lehet tárgyalni. És az, hogy te egyenrangúnak képzeld magad, mondjuk, az amerikai elnökkel, az egy feladat. Vagy, mondjuk, az oroszok elnökével, az ekkora ország, az is egy feladat. És mégis meg kell találnod azt a pontot, azt a gondolatot, érzést, amire ráállj, és mikor tárgyalsz, akkor jól tárgyalj, akkor ne alárendelt pozícióból tárgyalj, ne kisebbrendűségi érzésből, hanem abból az erődből, amid nincs. És miután nincs ténylegesen ez az erőd, mert a nemzeti összterméked akkora, amekkora, a hadsereged akkora, amekkora, tehát az igazi erőtényezők szempontjából sokkal lejjebb vagy, mindig kell találni valamit, alapvetően lelki természetű dolgot, hogy te mégis úgy gondolhasd, és úgy is legyen, hogy te, mint magyar itt egyenrangú félként tárgyalsz. Mondjuk, amikor Amerikába készülök, akkor az egyszerűbb dolog. Jövőre ünneplik Amerika megalapításának 250. évfordulóját. Remek! Fantasztikus teljesítmény! Fantasztikus! 250 év! De én egy ezeregyszáz éves országból érkeztem.

Az imént…

Bocsánat, az oroszokkal se egyszerű, mert ott is kell egy lelki pozíciót fogni. Persze az ember megadja a tiszteletet, de hát az oroszokkal is hogy’ állunk? Azért háromszor nekünk jöttek, nem? Mikor már majdnem megvertük a Habsburgokat, 1849-ben vagyunk. Aztán első világháború. A második világháború kicsit nehezebb, mert ott mi mentünk először oda. Don-kanyar, ugye. Mit kerestünk ott? De aztán csak lerohantak bennünket, és lett, ami lett, és ennek a folytatásaképpen még egy ’56-ot is elszenvedtünk. Ez a helyzet. Mert erősebbek. De kié ma Magyarország? A miénk, nem? Szóval csak azt akarom mondani, hogy bármilyen nemzetközi helyzetbe kerülsz, az nagyon fontos, hogy kellő méltósággal, minden nagyképűség nélkül, kellő méltósággal és önbecsüléssel tudd képviselni a hazádat. Ha ez nincsen meg, akkor elveszted a tárgyalást a naftáról, mindenről, mindent elvesztesz. Mert mindennek a titka – a politikában is – a lelkierő és az önbecsülés. Ha van, nyerhetsz. Ha nincs, nem is nyerhetsz.

Az imént a felvezetőjét a súlycsoportbeli beosztásokkal kezdte, és ez egy olyan tárgyalás volt, amit nem követett sajtótájékoztató. Néhány képből és videóból tudunk tájékozódni. De milyen volt belülről ez a maratoni, négy és fél órás megbeszéléssorozat, ahol azért komoly dolgok voltak az asztalon. És milyen közben, ha lehet ilyet is kérdezni, Putyin elnök úr?

Egy csúcsra járatott, volt KGB-sről beszélünk, ami az ottani politikai iskolának egy erős fajtája, tehát azok nagyon jól kiképzett emberek. Ugye, ez nem titok, mindenki tudja, hogy Németországban volt az orosz titkosszolgálat rezidense. Tehát azt biztosan érdemes róla tudni, mindegy, mit olvasunk, hogy egy rendkívüli módon fölkészült és minden dossziét mélységben ismerő ember. Az amerikai elnök egészen másképp tárgyal, ő a stratégiai kérdésekre összpontosít, a vastag dossziék nem érdeklik. A három fontos cél, ami fölül van, az érdekli. Az orosz elnök nem ilyen. Más a kiképzettsége, tehát ő a dossziék mélységét is ismeri, egy. Kettő: nem tudom, hogy a többiekkel milyen, tehát nem akarok általánosítani, de velünk úgy van, most a magyarokról beszélek, hogy furcsa fajta vagyunk. Ott egy nagy szláv tenger van, aminek ők adják a nagy részét. Mindig el szokta mesélni, hogy ő egyszer járt Kárpátalján még a régi időkben, a kommunista időkben, és akkor azt látta estefele, hogy fehér ingben és fekete mellényben, kalapban, vasalt fehér ingben ülnek a magyarok Kárpátalján a házak előtt, a kis padon. És ő akkor rájött arra, hogy ez egy másik világ, mint ahonnan ő jön. És valóban: ha emlékeznek rá, még én is emlékszem fiatalkoromból, hogy valóban az emberek rendes fehér ingben, az asszonyok is kiültek a kis padra, erről van nótánk is, ugye, leültek oda, a padra, és élték a társasági életüket. Tehát az orosz elnök azt érti, hogy mi nem szlávok vagyunk, és a mi falvaink másképpen néznek ki, mint az ő falvaik, a mi kulturális minőségünk eltér az övékétől, van egy nyelv, amiről nekik lövésük sincs, tehát megközelíthetetlen, tehát ezeket mind tudja. És, ugye, az ember a saját fajtájával szemben talán mindig többet enged meg magának, mint egy idegen fajtájú néppel, ezért van egy alapvető tisztelet, ami nem nekem szól, nem is a magyar kormánynak szól, hanem annak a kulturális jelenségnek, amit ők úgy értelmeznek, hogy „a magyarok ott valahol”… És arra törekszenek, hogy lehetőleg ne verjük át egymást. Az egy fontos dolog, hogy az oroszok úgy élik meg az elmúlt harminc-negyven évet, hogy őket folyamatosan átverték. Tehát a Szovjetunió szétesése óta nekik mindig ígérgettek, sose az volt, és a végén ők rajtavesztettek, és át vannak verve. Ezért számít nekik, hogy bízhatnak-e a partnerükben. És én ezt a lapot használom vagy ezt a pozíciót. 2009-ben tárgyaltam először vele, és 2009 óta kötöttem, a jó ég tudja, hány tucat megállapodást, és mindegyiket betartottuk, azt is, ami kényelmetlen volt, meg nehéz volt. Mindet! És azt kell mondani, hogy a másik oldalról, az oroszok oldaláról minden megállapodást, amit kötöttünk, maradéktalanul betartottak. És abban bízom, hogy ezt meg tudjuk hosszabbítani. Szerintem kulcskérdés Magyarország számára, hogy a nagyhatalmak ne úgy tekintsenek ránk, hogy a nekünk adott szónak nincs nagy jelentősége, át lehet rajta lépni, hanem úgy tekintsenek ránk, hogy amiben a magyarokkal megállapodtunk, azt be kell tartani, mert ez a szokás, ez a jó, és így tovább, és így tovább. És ez megvan most. Ez a legfontosabb dolog, amit mondhatok az orosz elnökről, hogy ez működik. Most, ugye, van itt ez a háború, aminek az értelmezése kapcsán Nyugat-Európában egy egészen más történet rajzolódik ki a szemünk előtt, mint ahogy azt az oroszok látják, és a mi szemünk előtt meg egy harmadik verzió. Hogy az európaiak úgy gondolják, hogy az oroszok megtámadták az ukránokat, nagyok, erősek, hamm, bekapják őket, és ha az ukránokat sikerült bekapni, akkor utána jönnek tovább, aztán a végén bekapnak bennünket, és aztán még Németország, szóval mindenkit bekapnak. Az orosz értelmezés ezzel szemben az, hogy ők elvesztették a Szovjetuniót, kötöttek egy megállapodást a nyugatiakkal még 1990-ben, ezt a nyugatiak nem tartották be, mert a volt szovjet birodalomhoz tartozó vagy szovjet befolyási övezethez tartozó országokat, mint Magyarország is, felvették a NATO-ba. Ezt a nyugatiak tagadják, ők soha nem ígérték, hogy ez nem lesz így, zárójel bezárva, de mindenesetre fölvették a románokat, a bolgárokat, a magyarokat, a szlovákokat, a cseheket, a lengyeleket, a baltiakat, és így tovább. Mondják az oroszok, na jó, ez megtörtént, és most nemhogy ezzel megelégedne a Nyugat, hanem be akarja integrálni, föl akarja venni a NATO-ba meg az unióba is Ukrajnát. Ami azt jelentené, hogy eltolja, elviszi az összes modern fegyvert egészen az orosz–ukrán határig, oda, Oroszország határára. És azt mondják, hogy ez sok, ilyen nem történhet meg! Lehet, hogy Ukrajnát megilletik nemzetközi jogok, ehhez nem fér kétség, de ők ezt nem tartják tiszteletben, mert őket is megilleti a saját biztonságukhoz való jog, és nem akarnak NATO-tagállam szomszédjai lenni – jó napot kívánok! –, és ezt, ha kell, fegyveres erővel is megakadályozzák. Ez az ő értelmezésük a háborúról. Az én értelmezésem vagy a magyar értelmezés, ha mondhatom így, pedig az, hogy nekünk egy európai biztonsági egyensúlyra van szükségünk. Az is fontos kérdés, hogy kinek van igaza, meg kinek a története igaz, vagy nem, de ez másodlagos. Bennünket az érdekel, hogy mi lesz a jövőben, és nekünk arra van szükségünk, hogy olyan erőviszonyok legyenek Európában, hogy mi, magyarok békében tudjunk élni, ne legyen katonai fenyegetés a fejünk fölött, és a gazdasági fejlődésünket semmilyen háború ne akadályozza. Nekünk ez kell, vagyis egy európai biztonsági rendszer. Ehhez képest bennünket kevésbé érdekel, nekünk másodlagos Ukrajna jövője, meg másodlagos Oroszország jövője is, mert nekünk a saját szempontunkból kell levezetnünk, hogy mi az érdekünk. És én azért dolgozom, hogy a végén – most itt mindenki beszél tűzszünetről, békéről, de a legvégén –, mikor ez a fölkavart zacc így leülepszik, akkor egy olyan helyzetben találjuk magunkat, ami Magyarország számára békét, biztonságot, folyamatos katonai védelmet és gazdasági fejlődési lehetőséget ad. Ha itt végződik a háború, ha ez jön ki a béketárgyalásokból, akkor jó. Én nem azért vagyok benne a béketárgyalásokban, mert nem bírok magammal, meg hogy nem lenne elég munkám itthon, Gulyás Gergőt hallhatták éppen, hány programot viszünk, első otthonteremtés, adócsökkentés, van nekem munkám itthon bőven. Én azt gondolom, hogy a magyaroknak azért kell belematatniuk ezekbe a béketárgyalásokba, azért kell ott lennünk, hogy a végén, amikor létrejön egy új európai biztonsági rendszer, az nehogy olyan legyen, ami nekünk rossz. Ahhoz meg ott kell lenni az asztalnál. Ha nem vagy az asztalnál, akkor az étlapon vagy. Jobb az asztalnál.

Miniszterelnök úr, néhány logikai lépés után jutottunk el a napnak a fő témáihoz, de összekapcsolódva maradhatnánk-e még a gazdaságnál? Lezárva az előző alaptémát: tehát nafta lesz, energiabiztonság lesz, úgyhogy mondhatjuk azt, hogy a tegnapi nap az eredeti kereskedelmi, kedvezményszerű értelmében egy Black Friday volt?

Igen, még valóban a naftán túl. Nem mindenről beszélhetek a tegnapi tárgyalásokat illetően. Nem vagyok a Tisza Párt tagja, nem erről van szó.

Ez nem is hangzott el kérdésként.

De voltak a tárgyalásnak olyan nemzetközi, a békét, amerikai–orosz tárgyalásokat érintő részei, amelyekről idő előtt lenne beszélni, és nincs is rá fölhatalmazásom. Ezt, kérem, fogadjuk el, hogy így van. De tárgyaltam más, gazdasági ügyekről is. Ugye, a magyar miniszterelnöknek van még egy dolga túl azon, hogy a Magyarország számára kedvező közeg kialakításán dolgozik, ez pedig az, hogy teret nyisson, vagy legalábbis ajtót nyisson a magyar vállalatok előtt, hogy a világban boldogulni tudjanak. És az elmúlt tizenöt év munkájának eredményeképpen van fél tucat, tíz olyan nagy magyar vállalat, amely a glóbusz bármely pontján képes már jó üzleteket kötni. Nem szoktunk erről beszélni, de mondok egy példát Önöknek: miután nincs olajunk meg gázunk, ezért az a remek ötlet pattant ki a kormány fejéből tíz-egynéhány évvel ezelőtt, hát akkor vegyünk! Ha nincs olajmező Magyarországon, akkor vegyünk! Elmentünk Azerbajdzsánba, vettünk. Gázmezőnk sincs, elmentünk Kazahsztánba, vettünk. Mármint hol a Magyar Villamos Művek, hol a Mol, de vettünk. És ilyen lehetőségek vannak a világban, különösen most, amikor az amerikai szankciók miatt az oroszoknak el kell adniuk nagyon sok, Oroszország határán kívül lévő vagyontárgyukat. Ez zajlik. Nagy nemzetközi versenyfutás van, hogy kinek és hogyan adják el. Ha már ott ültem az orosz elnöknél, gondoltam, hát akkor valamit ott… És azt mondhatom, hogy két-három komoly, nagy ügylet előtt kinyitottuk az ajtót. Aztán majd, hogy a molosok meg a többiek mit tárgyalnak ki, az már egy üzleti kérdés, az nem a magyar kormány dolga, de néhány tekintetben, néhány ügyben az ajtó ki van nyitva, és remélem, hogy magyar cégek komoly tranzakciókat fognak majd csinálni a következő időszakban.

Köszönjük! Néhány héttel ezelőtt egy másik asztalnál ült, ráadásul fő helyen, népes delegációval Washingtonban, ami tulajdonképpen megalapozta, ahogy azt a felvezetőben is kezdtük ezt a tegnapi tárgyalássorozatot is bizonyos szempontból. Mit tart a legnagyobb eredményének annak a washingtoni tárgyalássorozatnak, amit azért próbálnak így-úgy magyarázni?

Mire számítok én a következő időszakban? Innen lehet megérteni, hogy miért volt fontos, túl azon, hogy a legolcsóbb rezsiköltség egész Európában Magyarországon legyen, ahhoz most kellett az amerikaiak beleegyezése. Ezt megszereztük. Ezen túl miről van szó? Ezen túl még arról is szó van, hogy nézzék meg, mit csinálnak velünk a brüsszeliek. Magunk között vagyunk, beszélhetünk most erről egyenesen. A brüsszeliek egy Brüsszel-párti kormányt akarnak Magyarországon. Nagyon sok gondot okoz Brüsszelben az, hogy Magyarországnak vannak nemzeti érdekei, és Magyarország nemzeti érdekeit nem vagyunk hajlandóak alárendelni valamifajta brüsszeli bürokrácia érdekeinek. A legjobb példa a migráció. Ők eldöntötték, hogy Európából, egész Európából egy bevándorlókontinenst csinálnak. Hogy miért jutottak erre a következtetésre, ez egy külön előadást érdemelne, de így döntöttek. Tehát a migránsok nem betörnek oda, azokat oda beengedik. Be vannak oda menedzselve, hogy ilyen csúnya kifejezést használjak, mert hogyha nem akarnák, hogy ott legyenek, akkor nem lennének ott, mert ha Magyarország meg tudja oldani, hogy ne legyenek itt, akkor ők is meg tudnák, mert sokkal nagyobbak, mint mi. Azért nem oldják meg, mert nem akarják megoldani. És ők úgy döntöttek, hogy Európa egy bevándorlókat befogadó kontinens lesz. Mi, magyarok ezt a kérdést megbeszéltük egymással. Mi vagyunk az egyetlenek egyébként, ahol nem az elit döntötte el, hogy mi legyen, hanem megbeszéltük egymással, még népszavazás is volt, és azt mondtuk: „emberek, ez nemhogy az unokáink, az ükunokáink jövőjét is eldönti.” Erről nem lehet egy éppen megválasztott és hivatalban lévő kormány tizen-egynéhány tagjának döntenie. Népszavazás, beszélgetés. Úgy döntöttek a magyarok, én is közéjük tartoztam, hogy mi nem leszünk bevándorlóország. Ez ellentétes azzal, amit Brüsszel képvisel. Ők mindent megtesznek azért, hogy az egész kontinens egy befogadó, bevándorlókontinens legyen, mi meg kiiratkoztunk ebből. És még tudnék mondani számos példát. Például az egész genderügyben, a szerintem ferde természetű nevelés elutasítása Magyarországon, a természetes nevelés törvényeinek és értékeinek tiszteletben tartása. De ők egy olyan európai kontinenst akarnak, ahol, most fogalmazzunk úgy, hogy a ferdeség és annak különböző fajtái, ezeket most itt nem kell kibontanom, azt hiszem, tudják, miről beszélünk, ugye, tehát ezek a különböző furcsa dolgok, ezek nemcsak hogy elfogadott részei az európai életnek, hanem már kellő, fiatal korban a gyerekeinknek megtanított, mint helyes életforma. Tehát én ezt merényletnek tartom a saját gyermekeim meg az unokáim ellen. Ha valaki ír egy könyvet, amiben Csipke Józsika van, az nem egy politikai ügy. Én tisztelem a hölgyeket meg minden, de az a gyerekeink elleni merénylet. Aki ilyen könyvet ír, és ilyet terjeszt, az olyasmit csinál a gyerekeinkkel szemben, amit egész egyszerűen nem tudok, csak nagy erőkkel tudok indulat nélkül kezelni. Ilyen nem történhet meg! Ez nem fordulhat elő Magyarországon! De Brüsszel azt gondolja, hogy Európának egy olyan kontinensnek kell lennie, ami ilyen. És sorolhatnám tovább. A gazdaság kérdései. Számos ötlete vagy gondolata, meggyőződése van Brüsszelnek, hogy egész Európának bizonyos ügyekben milyennek kell lennie. Most a háború is ilyen, most mindenkinek háborúpártinak kellene lennie, mi pedig nem vagyunk azok. Tehát ezért nekünk Brüsszellel van egy konfliktusunk. És Brüsszel mindent megtesz azért, hogy Magyarországon Brüsszel-párti kormány legyen. Ez az alapdimenziója a magyar politikának. Persze van a baloldal meg a jobboldal meg a piacbarát meg az államielosztás-barát meg az adóemelő meg az adócsökkentő, ezek mind fontos kérdések. De az alapvető koordinátarendszerben el tudom helyezni magamnak, hogy mi történik ma Magyarországon. Az arról szól, hogy vannak erők, akik Brüsszel szolgálatában állnak. Van, aki meggyőződésből, még ilyen is lehet. Van, aki pénzért. Van, aki megbízást teljesít, hogy alakítsa át úgy Magyarországot, ahogyan azt a brüsszeliek szeretnék, terelje vissza Magyarországot a brüsszeli útra. Mi pedig azt mondjuk, hogy nekünk van egy saját országunk, egy saját fölfogásunk, egy saját életformánk, és mi aszerint akarjuk berendezni az életünket, hogy mi egy magyar úton járunk. Jó napot! Ez a két lehetőség van. Amikor el fognak menni Önök választani, akkor ebből a kettőből lehet választani. Az is igaz, hogy majd jól megadóztatják magukat, hogyha a baloldalra szavaznak, meg majd elveszik az adókedvezményeket, mint ahogy tették ezt korábban, tehát van egy baloldali, előre látható terv, emlékeznek rá, Lendvai Ildikó, amikor mondtam, 2002, ugye, meg fogják emelni a rezsit. „Nem, nem lesz. Lassan mondom, hogy Orbán Viktor is értse: nem lesz gázáremelés.” Ugyanez van, letagadják. Meg fogják csinálni, ha hagyjuk, másnap reggel. De ez egy dolog. Meg majd a budapestiek, ahol egyébként a legkevésbé támogatnak bennünket, ők fogják igazán megfizetni egyébként ennek a politikának árát. Még nem tudják a pestiek, az egy makacs népség. Nem tudják, hogy hiába nem kedvelik a jobboldalt, mert Budapest egy baloldali város, nem kedvelik a jobboldalt, a baloldalra fognak szavazni, de ők járnának a legrosszabbul, hogyha a baloldal nyerne. Mert a vagyonadóval a pestieket fogják megsarcolni legelőször. A vagyonösszeírás ott fog fájni legjobban. Merthogy a vagyoni különbségek Kelet-Magyarország és Budapest között még mindig nyilvánvalóak. Zárójel bezárva. Ez mind fontos ügy, de a legfontosabb mégsem ez az én számomra, hanem az, hogy ne engedjük, hogy Magyarországon Brüsszelből döntsék el, hogy milyen kormány van, és a gyerekeink jövőjét befolyásoló legfontosabb kérdéseket ne Brüsszelben, hanem itt, Budapesten mi dönthessük el. Ez a lényeg. Erről szól minden a magyar politikában.

Ezek szerint, amit Ön közvetlenül-közvetve szóba hozott, ez a bizonyos megszorító csomag, gazdasági tervezet, amely a közbeszédet uralja napok óta, ez valós, hiteles, és létezhet, hogy valakik olyasmit akarnak, ami függetlenül attól, hogy milyen hozzáállású, szavazási hajlandóságú, gondolkodású, attitűdű valaki, egyformán fájna, vagy fogalmazzunk úgy, hogy súlyos érvágás lenne mindenkinek?

Én azt, amit most Önök az elmúlt napokban olvashattak, már mind láttam. Önök nem olvasnak brüsszeli dokumentumokat, de azokban ez mind le van írva. Tehát ami a Tisza Párt kiszivárgott programjában szerepel, az mind szerepelt hivatalos brüsszeli dokumentumokban a megelőző néhány évben. Tehát például az, hogy Magyarországon adót kell emelni, ezt az úgynevezett éves gazdasági ajánlásokban, mert ilyeneket csinál Brüsszel minden évben, bele van írva. Évek óta követelik, hogy Magyarország emeljen adót. Szüntesse meg az egykulcsos adót, és legyen többkulcsos az adórendszer. Évek óta követelik, hogy a vállalkozások adóját emeljük meg. Azt, hogy nyugdíjakat, legalább az özvegyi nyugdíjakat adóztassuk meg, a 13. havi nyugdíjat töröljük, ezek mind benne vannak brüsszeli papírokban. Ez csak Önöknek okoz meglepetést meg azoknak, akik nincsenek benne a nemzetközi politikai életben, de ezeket mind ismerem. Valójában ez a kiszivárgott dokumentum nem más, mint magyarítása, lefordítása az elmúlt tíz évben Brüsszelben megírt és Magyarországgal szemben támasztott követelményeknek, amiknek én nem tettem eleget, és nem is fogok eleget tenni, ha a fejük tetejére állnak, akkor sem. Az nem jó a magyaroknak. Nem szeretek az ellenzékről sokat beszélni, mert unalmas is meg színvonaltalan is, meg nehezen tudok, megmondom őszintén, nehezen tudok mit kezdeni egy olyan helyzettel, amikor az ellenzék vezetője három-négy évvel ezelőtt még azt mondta, hogy a magyar fiataloknak soha nem volt olyan jó dolguk, mint most. Ehhez képest most meg itt a pokolba küldenének bennünket ugyanezért. Nehéz ezzel mit kezdenünk. Talán az ad lehetőséget, hogy egy-két mondatot mondjak erről, mert, ugye, nyomon követnek bennünket. Olyan kicsi az ország most már, hogy csak egy városban tudunk egyszerre lenni. Mi összejövünk itt, Nyíregyházán, jól akarjuk magunkat érezni, nem? A magunkfajták összejövünk, jól akarjuk magunkat érezni, tulajdonképpen egy jó hétvégét akarunk csinálni magunknak, és hogy, hogy nem, délutánra idejönnek, nem? Tehát – hogy mondjam? – a rossz szándék önmagában a koreográfiából kitűnik. Nem? Miért kell elrontani a másik közösségnek a jó hétvégéjét? Menjenek Kecskemétre, aztán majd mi megyünk oda, és akkor jöjjenek ide, vagy valami… De ugyanez volt Győrben. Csak azt akarom mondani, hogy az ellenzéknek vagy ennek az új kezdeményezésnek egyetlen célja van. Ezeket Brüsszelből fizetik. Brüsszelből támogatják. Brüsszelben írták meg a programjukat. Brüsszelben védik őket a magyar joghatóság és az ügyészség ellen a mentelmi joggal. Mindenük Brüsszelben van, az a fölfüggesztési pontjuk. Ha azt akarjuk, hogy Magyarország adja föl a függetlenséget, adja föl a szuverenitását, és a saját út helyett jobban bízunk abban az útban, amit mások diktálnak nekünk, akkor egyenes út vezet a Tiszához, akkor oda kell szavazni. Akik hisznek abban, hogy Magyarország jobban tudja, hogy mire van szüksége a magyaroknak, hogy mi jobban el tudjuk dönteni, mint bárki más, és a saját kezünkben akarjuk tartani a sorsunkat, azok meg jöjjenek Nyíregyházára, illetve jöjjenek a jobboldalhoz, és támogassák a nemzeti kormányt. És ezzel az ellenzékről el is mondtam mindent.

Márpedig ha valaki Nyíregyházára jön, vagy Nyíregyházán lakik, visszatérve az alaptémához, hiszen ez egy háborúellenes vagy más megfogalmazásban: békepárti gyűlés, így talán másabb íze van ennek, hiszen karnyújtásnyira van egy harcban álló ország, és annak egy fontos, számunkra fontos része Kárpátalja. Nem egy ismerősöm, pedagógus rokonom is van, akiknek a közvetlen környezetében kárpátaljai diákjaik vannak, akik a háború elől menekültek el a családjaikkal vagy a családjaikat hátrahagyva, adott esetben esztendők után sem látva az ott maradt édesapjukat. Ezek után kérdezem, hogy sokan relativizálni szeretnék a veszélyét annak, hogy ez a háború eszkalálódhat. Ön hogyan látja?

Most itt higgadtan beszélgetünk a háborúról, de az elmúlt fél órában meghalt több tucat ember valahol, valami fegyveres összecsapásban, talán egy lövészárokban. Nélkülöz minden hősiességet és romantikát a mostani háborús halál. Ez nem a Hunyadi-film. Tehát nem arról van szó, hogy szemben állnak egymással férfiak, megküzdenek, az erősebb fölül marad, a gyengébb meg elesik. Ülsz, egyszer csak beesik a halál oda, a fejedre, azt se tudod, honnan jön. Tüzérség van, lövészet van, rakéták vannak, drónok, egész más… Ezt azért mondom, mert mi itt higgadtan beszélgetünk erről, ilyen európai összefüggésekben, a nyugatiak meg az egészet egy sakkjátszmának fogják föl, de ez a háború nem egy sakkjátszma. Ez emberi tragédiáknak, százezer szám összegyűlt emberi tragédiáknak az összessége. Borzalmas dolog! Ráadásul Önök ismerik a szomszédjaikat. Ezek szlávok. A szlávok jó katonák, de könyörtelen katonák is, és ez mind a két félre igaz. Tehát eleve borzalmas a modern háború, ahol – még egyszer mondom – nem szemben állók kezétől esel el, hanem beesik valahonnan a halál az égből. De ezen túlmenően, amikor meg mégiscsak van frontvonalbeli érintkezés, akkor pedig kegyetlenség van. És most ott be van kerítve éppen több ezer ukrán, ott, az egyik ilyen erődvárosban. Tehát ez egy borzalmas dolog. És, ugye, minden egyes meghalt katonának van anyja, apja, valószínűleg van felesége, és nagy valószínűséggel van gyereke is. Itt tehát özvegyekről beszélünk, árvákról, és a világ legborzalmasabb dolga, amit el tudok képzelni, amikor a szülő temeti el a gyerekét. Ez fölfoghatatlan fájdalom. És ebből ott naponta, ezerszám. Tehát itt egy olyan szörnyűségről beszélünk… És persze az amerikai elnök, akit sokan szoktak kritizálni különböző okokból, ezt érti, hogy ez egy keresztény ember számára egész egyszerűen elfogadhatatlan. Ennek valahogy’ véget kell vetni. Persze fontos az igazság, és sok minden fontos, legyen tűzszünet minél hamarabb, és ez szűnjön meg. Ráadásul, miután most már tüzérségi eszközökkel vívják a háborút, Kárpátaljának szerencséje van különböző okokból, amit most itt nem kell megbeszélnünk, mert oda kevés halál esett be az égből, az egy aránylag megkímélt terület, nem tudom, fölfigyeltek-e erre, de hogy ez meddig lesz így, meddig lehet ezt fönntartani, azt senki sem tudja megmondani. És hogyha a háború kiterjed, az be fogja nyelni Kárpátalját a mieinkkel együtt. Aztán nem áll meg a határnál, mert a határ a két ország között egy közigazgatási vonal, az nem egy fizikai akadály, és a Jóisten tudja, hogy utána mi fog történni. Én egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy nem logikus azt gondolni, hogy az oroszok meg fogják támadni Európát, hiszen minden szempontból erősebbek vagyunk. De ettől még a katonai cselekmények bizonyos következményei érzékelhetőek lesznek, akár közvetlenül. Lengyelország fölött is volt már ez-az, esett le ez-az. Menekültek, akkor nem ez lesz, ami most, hogy naponta jön ötezer ember, most ennyien lépik át a magyar–ukrán határt. Amikor a háború kezdődött, akkor naponta tízezren lépték át. Akkor százezrével fognak jönni! Tehát ha a háború errefele is jön, akkor onnan kiszorítja őket, mind ide – ennek minden következményével. Tehát én azt akarom mondani, hogy itt, a Nyírségben élők jól érzékelik, hogy ez a háború nagyon könnyen mehet az ő bőrükre is, és ez sokkal inkább így van a Nyírségben, mint Budapesten vagy a Dunántúlon. Ezt Önök szerintem jól érzékelik. Én érzem ezt egyébként, tapasztalom ezt, amikor beszélek a képviselőkkel, akik Önöket képviselik például a magyar parlamentben, amikor ők beszélnek a háborúról, meg támogatnak engem, érzem a hőfokbeli különbséget. A pannonok is persze azt mondják, hogy béke, de amikor nyírségiekkel beszélek, ott lehet látni, hogy személyes érintettség van. Ez egy fontos dolog. És aki ezt az egészet – hogy mondta? – relativizálni akarja, az felelőtlenséget követ el. Ez a valóság, tetszik, nem tetszik, ez itt van. Egyetlen módon tudunk megszabadulni tőle, ha tűzszünetet és békét érünk el. Ezért kell, mint említettem, a magyar miniszterelnöknek is mindent megtennie annak érdekében, hogy ez bekövetkezzen, és Magyarország kikerüljön a háborús veszélyzónából, amiben most benne vagyunk.

Az alaptémánál maradva vérfagyasztó nyilatkozatok jelennek meg. Kérdezem ezt azért, mert nemrégiben egy hibrid online konferencián is részt vett Európa vezetőivel. Különböző európai országokban, egy francia tábornok azt mondja: „ha meg akarjuk védeni a nemzetet, el kell fogadnunk, hogy elveszíthetjük gyerekeinket, és gazdasági áldozatokat kell vállalnunk.” Az Operation Plan Germany nemrég jelent meg, nyilvánosságra hozta a Wall Street Journal, és sorolhatnánk. A vérfagyasztó jelző talán nem is túlzás. Ön mit tapasztal ezeken a konferenciákon, megbeszéléseken? Egyáltalán változik, valami elmozdulás tapasztalható ebben a háború és béke kérdésben?

Amikor engem a DPK-sok megkérdeztek, hogy mit szólnék egy ilyen háborúellenes rendezvénysorozathoz, akkor én azt mondtam nekik, hogy soha nem volt még ilyen aktuális. Mert a dolog mégiscsak úgy áll, jelentem Önöknek, hogy az európaiak háborúba akarnak menni. Nehogy azt gondolják, hogy tőlünk nyugatra úgy gondolkodnak, mint mi itt. Mert, ugye, mi békét akarunk meg tűzszünetet meg biztonságot, de tőlünk nyugatra a vezetők – egyébként a közvélemény nagy részét megtestesítő nyilvánosság támogatásával, hogy a valódi emberek mit gondolnak, azt nem tudom megmondani Önöknek, de amit olvasok, ott – egyértelműen háborúba akarnak menni. Ők azt gondolják, hogy az oroszokat most le lehet győzni. Ukrajna területén lehet legyőzni, nem pedig Európában, és Oroszország legyőzése előnyökkel járna. És ők ezért ezt a háborút, amit persze majd az ukrán vérrel fizetnek meg, ők támogatják. Először adtak pénzt, aztán adtak fegyvert, és most már előkerültek ezek a francia meg egyéb nyilatkozatok, amik arról szólnak, hogyha nagyon muszáj, talán katonát is. Ez innen nézve lehetetlen, nem? Tehát aki ilyet gondol, az nem normális, ezt gondolnák itt, Nyíregyházán, ebben a sportcsarnokban. De az egy olcsó válasz lenne, ha azt mondanánk, hogy mi okosak vagyunk, ők meg buták, nem? Ez nem vezet jóra, hogyha az ember így fejti meg az ellenfél álláspontját. Meg kell értenünk, hogy az ő fejükből mégis ez miért tűnik logikusnak. Miért akarják ezt? És erre van két válasz. Az egyik az elhangzott, itt már valaki előttem beszélt erről, ezt hagyom a végére, de az egyik válasz, ilyen az ember – az a lóvé. Tehát ebben pénz van. Ha van türelmük, és olvassák a nemzetközi híreket, keressék azokat, amelyek arról szólnak, hogy éppen most állapodott meg Franciaország Ukrajnával 100, azaz száz harci gép megvásárlásáról. Olvassák el, hogy a német fegyvergyártó cégek milyen új gyárakat hoznak létre, és eszközöket szállítanak Ukrajnába. Nézzék, ha összeadják, hatalmas számokat fognak találni. És a háború üzlet is. Ezt mindig tudjuk, ezt tanultuk az iskolában, higgyék el, ez ma sincsen másképpen. Mindig fenyeget az a veszély, hogyha egy háborús ösvényre lépsz, az elején még a külpolitikusok meg az országvezetők meg a diplomaták alakítgatják a dolgokat, de ahogy egyre mélyebbre mész a háborúba, egyre többet költesz, egyre többe kerül, egyre jobban bevonódsz, jönnek azok az üzletemberek meg nagy cégek, amelyeket Amerikában katonai komplexumnak neveznek, akik gyártják a fegyvereket, eladják, és pénzt csinálnak rajta. És egyre nagyobb szerepet játszanak az események alakításában ezek a hadiiparhoz kapcsolódó, üzleti körök. Ez a folyamat Európában is zajlik jelen pillanatban. Érzékelem, ahogy egyre nagyobb befolyással rendelkeznek a nagy fegyvergyártó cégek a politikai döntéshozatalra. Tehát az első a pénz. A másik, amit itt valaki mondott, hogy Európában, ha háborút veszítesz, annak súlyos következményei vannak, leginkább azért, mert be kell vallanod, hogy rosszul kalkuláltál. Ha most föl kéne állni, képzeljék ezt el, most hirtelen gondolják el, hogy a Bundestagban ülünk, tehát a német parlamentben, és föl kell állnia a kancellárnak, és azt kell mondania, hát a helyzet a következő: ezt elmértük, hogy ilyen úriasan fogalmazzak – vannak erőteljesebb népi kifejezések is erre –, ezt most itten elmértük: ezt a háborút elvesztettük. Ukrajna elvesztette területének 25 százalékát. Ukrajna elvesztett ennyi százezer embert. Megsemmisült ekkora vagyon. Mi odaadtunk nekik eddig 170-180 milliárd eurót, miközben nektek, németeknek sincs itthon elég lóvétok. Ezt mind odaadtuk. Elégett. Hát sajnos nem értük el a célunkat. Ki fogja ezt elmondani? És ki fogja azt mondani, hogy 2022 áprilisában, amikor az első béketárgyalások voltak Isztambulban, és közel volt a megállapodás, mi, nyugatiak akadályoztuk meg az ukránokat abban, hogy megállapodjanak, mondván, hogy az idő a ti oldalatokon van. De kiderült, hogy mégse. Ezt mi elmértük. Az idő nem a ti oldalatokon volt. Ma rosszabb helyzetben vagytok, mint ha megállapodtatok volna áprilisban. Mert most élne százezer, vagy nem tudom, mennyi ukrán. Nem költöttétek volna…, és a területeteknek sem vesztettétek fel a 22, csak 10 százalékát. Ki fogja ezt bevallani Franciaországban, a Bundestagban vagy bárhol? Amerikában könnyű, mert aki ezt elhibázta, mondjuk úgy, hogy elbaltázta, közeledek a megfelelő kifejezéshez, tehát aki ezt elbaltázta, az elvesztette a választást, és lelépett. Biden úr nincsen sehol. Jött egy új elnök, azt mondta, hát ez hiba volt, az övé, és ezzel Amerikában ez el van rendezve. Na de hogy’ lesz Franciaországban és Németországban? Gondolják ezt végig! Tehát annak a beismerése, hogy ez a háború el lett rontva, és nem folytatjuk tovább, ennek a beismerése alapvető földrengést és változásokat idézne elő az európai politikában. És még nem tartanak ott, hogy rákényszerüljenek ennek a bevallására. Ez el fog jönni, pont úgy, mint a migráció ügyében. Én azért ülök nyugodtan, ami nem olyan egyszerű, mert vagyunk 27-en, 27 miniszterelnök, Európai Tanács-ülés. Oké, a szlovák így oldalt áll, ő nem jön szembe, nagy bajban lehet rá számítani, de nem fogja neki, tehát nem áll oda elém golyófogónak, ugye, ez érthető. Huszonöten mondanak valamit, és egy ember, én, egy ország ennek az ellenkezőjét mondja. És azt mondja, hogy ti huszonöten tévedtek, nekünk meg igazunk van. Ez nem olyan egyszerű pozíció. És ezt mondják is. Egy ilyen vitában mondják is, hogy kedves magyarok, nagyon jó, itt elhallgatják, hogy mit gondolnak még, nagyon jó, hogy ti ezt képviseltek, de itt vagyunk mi huszonöten. Nem mondják, de gondolják. A világ színe-java. Mert, ugye, az egó az egekben, ugye, itt vagyunk, tudományos intézetek, okos miniszterek, miniszterelnökök. Csak nem gondoljátok, hogy mi huszonöten tévedünk, nektek meg igazatok van? Ez egy helyzet, egy vitahelyzet, ami elő szokott állni. És erre nekem egyetlen válaszom van most már, először még ez sem volt, hogy de nem emlékszünk arra, hogy volt már ilyen? Nincs déjà vu, Barátaim? Hogy volt a migrációban? Ti ott mind, mind a huszonöten azt mondtátok, hogy ez jó lesz. A magyarok meg azt, hogy nem. Kinek van igaza? Kinek lett igaza? Lehet, hogy akkor nem volt, de kinek lett igaza? Most mit mondtok? Amit mi mondunk! Tehát nekem meggyőződésem, hogy intellektuálisan ugyanaz történik ma a háború ügyében, mint ami történt a migráció ügyében. Nincs olyan messze az a pillanat, amikor, minthogy az amerikaiak már azt is mondják, amit mi mondunk, ugye, ott már azért, mert tényleg, Brüsszelben egyedül vagyok, de Amerikában már ketten vagyunk, és az azért nagy test, tehát azt hiszem, nem is egyet ér a számolásnál, tehát most azért jobb a helyzet, de ez fog történni. Csak itt arra kell nagyon vigyáznunk, amit testtartásnak és stílusnak nevezünk. Mert ettől még, hogy igazunk van, csak tízmilliónyian vagyunk, a GDP-nk akkora, amekkora. Tehát amikor igazunk van, akkor azt nem szabad ebben a formában… Tehát alázat, szerénység, együttműködés, nem kioktatás, inkább a jövőre vonatkozó együttműködés, ez a testtartás a jó testtartás. De ha ez sikerül – nagyon nehéz, mert pont az ellenkezőjét szeretném mondani természetesen, hogy na, ugye, de ez be van tiltva, nem, nem –, ha ezt a jó testtartással tudjuk képviselni, akkor ahogy fordul a szél, úgy szép lassacskán leszünk egyre többen. Ugye, jöttek a szlovákok. Babiš miniszterelnök úr nemsokára hivatalba lép. Lengyel elnök, már változik. Az olasz miniszterelnök asszony hangja is minthogyha nemesedne, már nem olyan érdes, mint volt. Látom én, ahogy az események rosszra fordulnak a frontvonalon, a frontvonalon ez a dolog nyerhetetlen, mindjárt erről is mondok valamit, tegnap hogy mit mondott az orosz elnök, úgy szépen leszünk egyre többen, és Magyarország ezt a vitát meg fogja nyerni. Az orosz elnökkel, amikor tegnap azon fejezet keretében tárgyaltunk, amiről most itt nem beszélhetek, vagy nem mondhatok el minden részletet, ott világossá tette, hogy a frontvonalon az a helyzet, hogy van négy-öt… Ott erődvárosok vannak. Nem tudom, mennyire követik az eseményeket. Tehát ott nemcsak egy frontvonal van, van egy 1.100 kilométer hosszú frontvonal, de ennek a katonailag legértékesebb és legproblematikusabb szakaszai, azok itt fönt, Donyecknél vannak. Az oroszok eldöntötték, hogy Donyeck megyét teljes egészében annektálják. Tehát Donyeck megyének a háromnegyedénél – keletről nézve – négy-öt nagy erődváros van, amit tizen-egynéhány év alatt építettek ki. Ez nagyon komoly ellenálló erőt fejt ki. Az orosz elnök azt is mondta, hogy igen, azokat nagyon nehéz lesz elfoglalni, nagyon sok áldozatot fog követelni, tőlük is meg az ukránoktól is, de el fogják foglalni. És a katonai erőt tekintve, hacsak nem vezényelnek oda valóban nyugati katonákat a frontvonalra, ami a harmadik világháborúnak a veszélyét hordozza magában, ugyan hosszú hónapok felőrlő háborújaként, de ez be fog következni. Az oroszok azt mondják, nem lenne jobb, hogyha az ukránok belátnák, hogy ezek az erőviszonyok vannak, igaz, hogy tíz-egynéhány évig építették az erődvárosokat, vonuljanak onnan ki, Donyeck megyét engedjék át, építsenek új védelmi vonalakat nyugatabbra, és akkor az amerikaiakkal kötünk egy megállapodást, ti kivonultok, és az amerikaiak garanciája mellett mi vállaljuk, hogy nem megyünk tovább Donyecktől már nyugatra. Vagy nincs ilyen megállapodás, mi néhány hónap alatt azt nagy veszteségek árán fölőröljük, elfoglaljuk, de akkor nincs megállapodás, és onnantól kezdve addig megyünk, és arra megyünk, amerre akarunk. Nem jobb lenne inkább megállapodni? Ez az orosz pozíció. Amit nagyon nehéz egy ukrán embernek befogadnia, mert ha meghalt az apád, a testvéred, a fiad egy honvédő háborúban, akkor hogy’ adjál föl területet, amit még el sem foglaltak? Tehát nem olyan egyszerű ez a helyzet, hogy az oroszoknak igazuk van, vagy az ukránoknak van igazuk, hanem mindenkinek van egy saját szempontrendszere, ami mellett logikus kitartania. És ezért megy ilyen nehezen a békekötés is, mert hogyha nem így lenne a dolog, ha csak egyik oldalon lenne az igazság nagyobb része, akkor könnyen lehetne békét teremteni. De nem így van, hanem ahogy elmondtam most itt, így szét van terítve. Némi igazság ott, némi amott, egy harmadik… És ezért nagyon nehéz olyan vezetőket találni, különösen ukrán részről, akik egy ilyen békébe belemennének. Tehát én nagyon visszafogott hangon beszélek az ukránokról, dacára annak, hogy szerintem stratégiai hibákat követtek el. Én elmentem hozzájuk a nyáron, tavaly nyáron, elmondtam nekik, hogy az idő nem az ő oldalukon van. Elmondtam, hogy ismerem az amerikai elnököt, pontosan tudom, hogy mi fog történni, higgyék el, nagy bajban lesznek, ha Amerikában elnökváltás van, jobb lenne, ha most kihasználnák a lehetőséget, hogy én tudok nekik segíteni, és elérnénk valamilyen tűzszünetet, mert az idő múlásával ők tragikus helyzetbe fognak kerülni. Ezt ők mind visszautasították. Ez egy dolog. És vétettek még egyéb hibákat is, de én nem rovom ezt föl nekik, egész egyszerűen látom azt a nagyon nehéz helyzetet, amiben ők vannak. De akárhogy is, nekem nem az ukránok fejével kell gondolkodnom, hanem a magyarokéval, és ezért a magyar érdek az, hogy végül akármilyen nehéz, bonyolult szempontrendszer is van, minél hamarabb tűzszünet és béke legyen, és mi pedig kimeneküljünk ebből a háborús árnyékból, amiben ma Magyarország van. Bocsánatot kérek, hogy ilyen hosszan, ezt csak azért akartam elmondani Önöknek, hogy lássák, hogy nekem nincs kőből a szívem, és van egy pozícióm vagy véleményem az ukránokról is, de ez nem befolyásol. Én értem az összes morális, emberi és egyéb dilemmát, ami itt az asztalon van. Tehát ez nem olyan egyszerű, hogy van egy fölismert igazság, és akkor menetelünk. Ezt körülöleli rendkívül sok morális, dubiózus, kétséges helyzet. De úgy látom, hogyha a jó kiindulópontot választjuk, és a jó kiindulópont, miután magyarok vagyunk, a magyar érdek, akkor az a jó ösvény, amin ebben a pillanatban haladunk, és ami az ukránokat is próbálja rávenni arra, hogy igaz, hogy ők vannak megtámadva, mégis kössenek békét a saját maguk, Magyarország és egész Európa érdekében.

Köszönjük szépen, Miniszterelnök úr! Tulajdonképpen ez a végszó. Engedje meg, hogyha Nyíregyházán vagyunk, kifejtésre már nincs idő, de legalább az elköszönő két-három mondat regionális legyen, hiszen többször azt nyilatkozta nekünk is, hogy Nyíregyháza egy sikeres város, az egyik legjobban fejlődő, amelynek a kihatásai a vármegyében is érzékelhetőek. Hol tart most Kelet-Magyarországnak a – nevezzük ronda szóval – felzárkóztatása a Dunántúlhoz, Nyugathoz képest? Valóban néhány mondatra van csak időnk.

Igen, de nem, nem, nem. Ezt nem lehet röviden, úgyhogy ezt hosszabban, ha már föltette a kérdést, muszáj eltűrnie, ezt csak hosszabban tudom megválaszolni. Először is van egy listám a nyíregyháziaknak. Ipari park 3 milliárd, nyugati elkerülő 13, autóbusz-vásárlás 4 milliárd, állatpark 10,5, sportcentrum 7 milliárd, szabadidős beruházások 6 milliárd, a környéken lévő kistelepülések 5,1 milliárd. Ezek fejlesztési források. Ami Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét illeti, megnéztem a munkahelyi statisztikákat, 2010-hez képest ma az Önök vármegyéjében 50 ezerrel többen dolgoznak, mint 2010-ben dolgoztak, és a munkanélküliek aránya pedig a felére csökkent. A vállalkozásokat támogató programokból, Baross Program, Demján Sándor Program, a vármegyébe érkezett és érkezik 50 milliárd forint, magába a városba 16 milliárd, más pályázatokból nagy cégek támogatására érkezik 53 milliárd forint, és a következő tíz évben a kormánydöntések értelmében 670 milliárd forintot fogunk elkölteni ebben a vármegyében. Ezek a számok, ezt csak azért, hogyha valakinek vitatkoznia kell, akkor legyenek ilyen számai. De ennél többről van szó. Amikor 1998-ban először, aztán 2010-ben másodszor kaptunk felhatalmazást a kormányzásra, akkor én rangsoroltam a feladatokat, és nemcsak úgy, hogy az ország szempontjából melyik fontos, melyik nem, hanem úgy is, hogy politikai teljesítmény szempontjából melyik követeli meg a legtöbbet tőlünk, a kormánytól. Mondjuk, Budapestet fejleszteni nem egy nagy ügy, nem? Az repül magától is, csak fújni kell egy kicsit több… Az, hogy nem méltányolják a pestiek, az egy másik dolog természetesen, mert ezek a számok, amiket itt fölolvastam, Budapesten százas szorzóval értendők. Százas szorzóval! Tehát Budapesten csak ma több mint ezermilliárd forintnyi beruházás megy állami forrásokból. Itt, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében Önök a két kezüket összetennék a feléért, azt hiszem. Tehát most mindegy, ebből látszik, hogy a fejlesztés meg az elismerés két különböző dolog. Jó, de Budapestet fejleszteni könnyű. Győrt sem nehéz. Nem volt éppen jó bőrben 1998-ban, de az Nyugat-Magyarország, az sem nehéz. Nem akarom a szombathelyieket bántani, de Szombathelyre csak megszületni volt nehéz – nem? –, ott, a nyugati határszélen. És így tovább. Vagy Veszprém, Székesfehérvár. Győr, ez már a Gömbös-programban, az 1930-as években egy kiemelt iparfejlesztési háromszög volt, tehát ott mindig is voltak olyan ipari tradíciók, amikre könnyen rá lehet épülni. Ezek nagy falatok, de ezeket hátrasoroltam. Mit soroltam előre? Tatabánya, Dunaújváros, Komló. Na, ezekben a városokban valami fejlődést elérni, na, az egy teljesítmény. És ezekbe a városokba ma el tudok menni úgy, hogy el tudok számolni a helyiekkel. És egy külön feladatként szerepelt, amit úgy hívunk, hogy Kelet-Magyarország. Most egy hosszú előadásnak kéne következnie – ne lázadjon föl rögtön – arról, hogy Magyarország az első világháború óta tudatában egy vesztes nép. Ránéz az ember a történelemkönyvére, beszél a gyerekeivel, megnézi a filmjeinket, előveszi a verseinket, ami körülvesz bennünket, mégiscsak arról van szó, hogy a XX. századot elvesztettük. Ez egy probléma. Megnézzük Kelet-Magyarországot. Ez a tudat, hogy ők vesztesek, itt kétszeresen van. Nemcsak arról van szó, hogy elvesztettünk nemzeti összefüggésben területet, népességet, nyersanyagot, olajmezőket, épületfát, mindent, ami kell a gazdasághoz, hanem ráadásul ez egy kevésbé fejlett része az országnak, és az összes erőforrás az elmúlt ötven-hatvan évben nem keletre jött, hanem Budapestre meg az ország nyugati részébe. Tehát akik itt élnek, ők úgy gondolják, hogy ők kétszeresen vesztesek. Vesztesek, mint a nemzet közösségének tagjai, meg a területfejlesztésnek, egyáltalán a politikának a vesztesei is, mert én úgy nőttem föl, amikor vonatra ültem, ha a keleti országrészből jöttem, azt fekete vonatnak hívták, jöttek föl dolgozni Szolnokról is, meg a Nyírségből is jöttek föl az emberek. Nem itthon dolgoztak, hanem ott. És, ugye, mi vidéki csávók vagyunk, ha szabad így fogalmaznom, beengedtünk egy-két pestit is a kormányba, természetesen vannak a kormányban budapestiek is, de alapvetően nekünk egy vidéki kormányunk van. Budapest a nemzet fővárosa, tehát az mégiscsak az a hely, amire büszkének kell lennünk, rendben van, de a feladat vidéken van. És a legnagyobb feladat itt volt egyébként Kelet-Magyarországon: egy olyan fejlődési pályára állítani Kelet-Magyarországot, hogy utolérje Pannóniát, tehát a Duna túlsó felén lévő részeket. Nincsenek még ott Önök, Uraim és Hölgyeim, még nincsenek ott, de az út, amin vannak, az oda vezet. Tehát ha megnézik a fejlődés ütemét, a beruházásokat, mindent, ami történik, az útépítéseket, tehát mindent, amit látnak, most már erről nagyon rossz kormányzati döntésekkel lehet csak lejönni, ez a pálya fölfele vezet, és egyik beruházás hozza maga után a másikat, egyik fejlesztés a másikat. Ez fölfele fog menni. Tíz éven belül, higgyék el, és most nemcsak Nyíregyházáról beszélek meg Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyéről, Hajdúságról, és lassan Borsodról is, tehát amit Kelet-Magyarországnak nevezünk, ez egy emelkedő pályán van. És nem lesz arra szükség, hogy kétszeresen érezzék magukat vesztesnek, ha ránéznek a saját életükre, mert az egyiket, a Kis-Magyarországon belüli veszteséget biztosan annuláljuk. Zárójelet nyitok, mert olyan nincs, hogy minden jó legyen, ennek eredményeképpen előállt egy másik megosztottság, amit nyilván Önök talán kevésbé éreznek fontosnak, mert messzebb van Önöktől, de ma már nem Kelet–Nyugat-Magyarország szerint alakul a fejlődése az országnak, hanem Észak meg Dél. Tehát azzal, hogy Debrecent, Nyíregyházát, Miskolcot meglöktük, hirtelen egy másik választóvonal jött létre, ami még a Dunántúlon is végighúzódik, mert Baranya nincs jó bőrben, és aztán végigjöhetünk egészen Békésig. Tehát a következő nagy program, miután Önökkel már végeztünk, ha szabad ezt mondanom, ez már itt magától is megy, most a nagy program az, hogy Dél-Magyarországot meg kell próbálni ugyanerre a pályára ráállítani, és ezen nagyon sokat dolgozunk. A sokat emlegetett BYD nem az égből pottyant le Szegedre, az azért van ott, mert odavittük. Ezt folytatni is fogjuk, mert Magyarországnak csak el kell érnie végül azt a békebeli állapotot, amikor mindenki úgy érzi, hogy azonos esélyekkel része Magyarországnak, azonos esélyekkel része a magyar nemzetnek, és szerintem, ha ez bekövetkezik, akkor egy rossz örökségtől sikerül megszabadulni. Én ezen kívül elfogult vagyok még két okból Önökkel kapcsolatban. Az egyik személyes. Nem ezért jöttünk össze, de azért megemlítem. Eltöltöttem az életemből úgy négy évet, hogy amikor kiléptem a kollégiumi szobám ajtaján, akkor Kovács Ferivel találkoztam szembe, mert ő ott lakott velem szemben. És sok kurzusra is jártunk együtt, és nagyon örültem, nem volt egyszerű megállapodnom vele, nagyon örültem annak, hogy belevágott abba, hogy megpróbál itt valami olyasmit létrehozni, amihez a kormány csatlakozni tud. Ferit mindannyian ismerjük, nem egy bőbeszédű ember, de makacs. Ez szerintem Önöknek jó. És ebben a pillanatban is számos olyan beruházás zajlik ebben a térségben, ami leginkább annak köszönhető, hogy makacsul kitartott az elgondolásai mellett, és köszönöm is neki, hogy együttműködhettünk az elmúlt években. A másik, hogy én mindig is nagyon kedveltem Krúdyt, és az mégiscsak az Önöké. Amikor készültem ide, nézegettem is, hogy mi az a mondat, amivel leginkább meg tudom világítani egy magamfajta, nem ebbe a vármegyébe született embernek a viszonyát Önökhöz, és a következő mondatot találtam Krúdytól. Ez így hangzik: „Egy nagy darab nemzeti történelem a Nyírség. Itt az is vadmagyarrá lesz, akinek az apja még nem tudott magyarul.” És ez egy nagyon fontos mondat, mert két felhajtóerő van szerintem a magyar társadalomban, mind a kettőt használnunk kell, és nem szabad, hogy egyensúlytalanságot idézzen elő. Van az a régi, talán németből jövő mondás, hogy a városi levegő szabaddá tesz. Ez igaz. És van egy másik ilyen mondat, a szerzőség kérdését ne boncolgassuk, ez úgy hangzik, hogy a vidéki levegő magyarrá tesz. És nekünk mind a két dologra szükségünk van: a szabadságra is, amit a városi levegő hoz, meg a magyarságra is, amit meg a vidéki levegő hoz. És én azt tudom mondani Önöknek, hogy amikor bajban voltunk, és voltunk már bajban, tehát a polgári, nemzeti, keresztény közösség volt már bajban, én személy szerint is – politikai értelemben – voltam bajban. Vesztettünk már eleget, nem? Többször is! És az volt a kérdés, hogy kire számíthatunk, akkor Önöket az első helyen hoztuk. Tehát mi azt tudtuk, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében olyan erős hídfőállásaink vannak, olyan közösségeink vannak, olyan helyi vezetőink vannak, akiknek vereség idején nyugodtan neki lehet vetni a hátunkat, és az újrakezdést innen lehet megindítani. Emlékszem, nemrégen voltam itt, amikor, ugye, a református egyház nagy családok alapján van szervezve, hogy ne mondjam, klánok szerint, és emlékszem, Sípos Kund Kötöny lelkész urat temettük, és eljöttem a temetésre, ott volt az összes ember, akivel a 2002-es választások után újrakezdtük. Mind idevalósiak voltak. Azt kell mondanom Önöknek, hogy ez egy olyan speciális viszony a polgári, nemzeti, keresztény országos politikai erők és az Önök vármegyéje között, amit megpróbált a háború, megpróbáltak a választások, megpróbáltak a vereségek is, és ez kitartott. És én biztos vagyok abban, hogy csak akkor nyerhetünk az áprilisi választáson, hogyha itt, az Önök vármegyéjében minden mandátumot begyűjtünk.

Tisztelt Miniszterelnök úr! Krúdy valahol, egy helyütt valami hasonlót is mond, hogy amit a pillanat elmulaszt, azt az öröklét sem hozza vissza. Reméljük, hogy ez az a pillanat, amikor kimondhatjuk, hogy az a bizonyos békebeli állapot, amely erre is vonatkozik meg arra a gazdaságira is, amit az imént hosszan kifejtett, a közeli jövőnek a hozadéka lesz. Hálásan köszönjük, hogy elfogadta a meghívásunkat. Szeretettel várjuk vissza Nyíregyházára!

Köszönöm szépen!