Orbán Viktor beszéde Magyar Állandó Értekezlet XXII. ülésén

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nekem is azzal kell kezdenem, amivel a mai találkozónk indult, hiszen egy régi harcostársunkat veszítettük el. Én személyesen is a legnagyobb vesztesek közé tartozom azzal, hogy itt hagyott bennünket Potápi Árpád barátunk. A MÁÉRT időzítésekkel nincs nagy szerencsénk. 2022 végén Duray Miklós ment el, és a tavalyi MÁÉRT előtt pár héttel pedig Pásztor István, most pedig Potápi Árpádtól vettünk búcsút. Talán ideidézem azt, amivel ő is időnként bátorítani szokott bennünket, talán láttuk itt a videón, valamelyik székely ősétől idézhette, ami úgy hangzott, hogy szebb a világ velünk, mint nélkülünk. Az biztos, hogy Árpáddal szebb volt a világ, és hiányozni fog nekünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A tavalyi esztendő, 2023 összefűzve az idei, 2024-es esztendővel az egyik legizgalmasabb időszaka volt a magyar kül- és nemzetpolitikának. Mielőtt azonban ezekből az eseményekből kiemelném azt a néhányat, amelynek a legerőteljesebb befolyása van a mi közös munkánkra, elvégzem a kötelező feladatot, és összegzem, hogy hol tartunk ma a nemzetpolitikai eredményeink tekintetében, előrebocsátva, hogy azt sosem gondoltuk, hogy bármilyen erős is legyen az anyaország, alapvetően tudjuk megváltoztatni a közép-európai erőviszonyokat és realitásokat, de azt mindig gondoltuk, hogy arra azért képesek vagyunk egy sikeres és jól teljesítő anyaország esetében, hogy életben tartsuk a reményt, hogy amikor majd a dolgok ismét megfelelő módon rendeződnek újra, akkor a magyarok ne készületlenül és erőtlenül álljanak ott, hanem legyenek mind szellemileg, mind lelkileg, mind gazdaságilag fölkészülve arra, hogyha a világ egyszer végre úgy fordul, hogy nem kedvezőtlen lehetőségeket tár fel előttünk, hanem kedvezőket, akkor az erőnket fölhasználva meg tudjuk vetni a lábunkat, és egy számunkra természetesebb módon tudjuk újrarendezni a világot. Tehát amit most mondok, mint nemzetpolitikai eredményeket, azok nem a megoldást jelentik, hanem a remény életben tartását jelentik. És talán ez fontosabb is, mint az a néhány konkrétum, ami ezek mögött a számok mögött meghúzódik.

Mindenesetre 2010 óta összesen elköltöttünk nemzetpolitikára 1.374 milliárd forintot. Ez, ha évekre szétbontom, akkor 100 milliárd. Nemzetpolitikai összejövetelen vagyunk, nem az a feladat, hogy a magyar belpolitikai csatákat idehozzuk, de mégis, ha az ember el akar helyezni térben és időben valamit, akkor összevetéseket kell alkalmaznia. Tehát az a helyzet, hogy az elmúlt tíz-egynéhány évben évente 100 milliárd forintot fordítottunk a nemzeti reményeink életben tartására. Ez 2009-ig évente csak 9,1 milliárd forint volt, tehát megtízszereztük mindezt. Ebben nincsenek benne azok a gazdaságfejlesztési programok, amelyeket még ehhez hozzá kell adni. Az sem volt éppen kevés, mert 330 milliárd forint értékben valósítottunk meg 9.300 beruházást a Kárpát-medencében, a magyar államhatárokon kívül. Emellett építettünk hálózatokat, amelyek életképesnek bizonyultak, a mi szívünkhöz talán legközelebb éppen a pedagógusszövetségek állnak, és ebben az évben 2,5 milliárd forinttal tudtuk támogatni a különböző szervezeteket, oktatás, kultúra, egyházak, sport és ifjúság területén, 96 nemzeti jelentőségű intézmény folyamatos működését biztosítjuk. Jól látható, hogy Nacsa államtitkár úrnak, aki Potápi barátunk örökébe lépett, ha csak fönn akarja tartani azt, amit eddig elértünk, szép feladata lesz majd a jövőben. No, hát ez a kötelező feladat. Így nézünk ki, hogyha a magyar nemzetpolitikai valóságot a költségvetésen és a pénzügyi támogatáson keresztül nézzük, ami azért nem indokolatlan, mert a magyar parlament éppen most tárgyalja a következő évi költségvetést.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor egy évvel ezelőtt találkoztunk, akkor azt a kifejezést vezettük be, hogy a világ szétcsúszóban van, és egy szétcsúszóban lévő világban az a legfontosabb, hogy saját magunkat meg tudjuk erősíteni. Patetikusabban talán azt is mondtuk, hogy ha a világot nem is tudjuk megmenteni, legalább mentsük meg magunkat, ami egy ambiciózus, de indokolt célkitűzésnek tűnik. Ismét Potápi barátomat idézem ide: Nem olyan bonyolult dolog magyarnak lenni – hallhattuk őt az előbb –, egész egyszerűen bele kell nőni. És akkor az ember megérti azt a mondatot, hogy vagyunk, akik voltunk, és leszünk, akik vagyunk. Tehát amikor arra jutottunk a legutóbbi találkozáson, hogy magunkat viszont mentsük meg, ha már a világot nem is lehet, akkor arra gondoltunk, hogy semmiképpen nem akarunk elveszteni perspektívákat és fejlődési lehetőségeket, amiket kemény munkával teremtettünk meg a magunk számára a megelőző évtizedben. Be kell vallanom így, utólag, áttekintve innen november végétől január elsejéig visszafelé ennek az évnek az eseményét, hogy kishitűek voltunk, amikor ezt a helyzetértékelést adtuk, és célokat fogalmaztunk meg, ugyanis az a helyzet, hogy az elmúlt egy évben, illetve az idei évben nem egyszerűen meg kellett magunkat menteni, szó sem volt ilyesmiről, hanem óriási lehetőségek nyíltak ki váratlanul előttünk, és jelentős mértékben sikerült kiszélesíteni Magyarország mozgásterét elsősorban a nemzetközi politikai térben, ami az Önök számára, tisztelt Határon Túlról Érkezett Vezetők, különösen is fontos, hiszen az anyaország diplomáciai mozgásterének, külpolitikai mozgásterének a bővülése egyúttal az Önök megerősödésének lehetőségét is jelenti. Most, az év végén azt mondhatjuk, hogy a magyar diplomáciatörténet legsűrűbb éve volt a 2024-es. Májusban itt volt nálunk a kínai elnök. Párizs és Belgrád mellett Magyarországot választotta európai látogatásának színhelyéül. Július elején, amikor átvette Magyarország az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét, akkor megindítottunk egy békemissziót, amelyről kiderült, hogy az egész világ minden pontján, minden jelentős hatalmi központban támogatást élvez, és szívesen fogadják az ezzel kapcsolatos magyar kezdeményezéseket. Aztán sor került nemrégen itt, Budapesten az Európai Politikai Közösség csúcstalálkozójára – a magyar kormány elszigeteltségének jegyében. Negyven-egynéhány európai államfő jött el, hogy jól elszigeteljenek bennünket. És utána itt volt az Európai Unió 27 tagállamának informális csúcstalálkozója is, ahol pedig elfogadtuk a Budapesti nyilatkozatot, amely talán az utolsó kísérlet arra, hogy az európai versenyképességet megmentsük. Sok mindennel foglalkoznak ma abban a brüsszeli buborékban, de legkevésbé az európai gazdaság versenyképességének javításával, és itt, Budapesten a sarkukra álltak az európai vezetők, és egy budapesti nyilatkozat, talán történelmi jelentőségű dokumentum formájában feladatokat szabtak a brüsszeli bürokráciának, mit kell tennie a következő fél évben, ha nem akarjuk, hogy Macron francia köztársasági elnök úrnak igaza legyen, és három év múlva Európa bezárhassa a boltot, mert egész egyszerűen elveszítjük a piacainkat. Úgyhogy nagyon remélem, hogy Budapest egy olyan európai lendületet is adott az Európai Tanács itteni találkozásával és a Budapesti nyilatkozat elfogadásával, amely az európai gazdaságot visszaviszi a versenyképesség és a versenyképes civilizációk világába. Az a reményünk is teljesült, amit még az európai választási kampány idején fogalmaztunk meg – emlékezzünk, az idei évben egy európai választási kampány is volt –, hogy a nyugati világon belül legyenek, lehessenek, mi is közreműködjünk olyan változásokban, amelynek eredményeképpen, most ideológiai kategóriákat használok, nem azért, hogy bosszantsak bárkit, hanem mert le kell írnom valahogy a valóságot, tehát a liberális, progresszív politikai erőkkel szemben a patrióta erők legyenek többségben a nyugati világban, ami be is következett, amely célt el is értük. Igaz, hogy a saját házunk táján itt, Európában csak a harmadik legnagyobb frakciót tudtuk megalapítani, amikor létrejött a Patrióták európai képviselőcsoportja, de ahhoz képest, hogy korábban egyáltalán nem volt semmilyen szervezett erőnk az Európai Parlamentben, első dobásként rögtön a harmadik legnagyobb frakciót megalakítani talán már egy elfogadható teljesítménynek tűnik. És ehhez aztán társult a nagy vízen túli választási eredmény, amellyel Amerika egy patrióta fordulatot vett, illetve vesz, hogyha megéri a január 20-ai új adminisztráció hivatalba lépésének időpontját, mármint Amerika is meg az, akinek a dolga, hogy ezt a fordulatot végrehajtsa, mert láthatják, hogy nehéz idők járnak arrafele a választási győzelemtől függetlenül is.

Összességében tehát, ebben a 2024-es esztendőben az amerikai elnökválasztással, az európai választással, a sikeres, egész éves diplomáciai munkánkkal a magyar külpolitika mozgásterét példátlan méretűre tudtuk szélesíteni. Magyarországon a külpolitikai gondolkodásban időnként doktrínaként megfogalmazva, időnként csak sodródásszerűen, de mégiscsak két politikai iskola létezik, amelyek egymás mellett léteznek. Amikor intellektuálisan jobb állapotban vagyunk, és meg is tudjuk ezeket fogalmazni, akkor nemcsak egymás mellett, hanem egymással versengve is léteznek. Ugye, ez még a felvilágosodás hagyománya, sőt talán inkább a kálvinista Európát járó magyar diákok hagyománya, akik fölhívták a figyelmünket arra, hogy tőlünk nyugatra egy versenyképesebb, fejlettebb és boldogabb életet lehetővé tevő, mondjuk úgy, hogy modernebb világ létezik, és az egyik iskolája a magyar külpolitikai gondolkodásnak mindig is azt mondta, hogy ha ez így van, akkor nekünk csak az a feladatunk, hogy azt megértsük, megismerjük, mutatis mutandis ott, ahol kell, magyarítsuk, és tegyük át ide, Magyarországra. Ami egy remek gondolat volt. Az egész magyar rendszerváltás 1988-tól vagy a nyolcvanas évek közepétől kezdődően erre a gondolati láncolatra fűzte föl a saját terveit, programjait és tevékenységét. De azt is látjuk az elmúlt időszakban, hogy ennek a gondolatnak az evidens érvényessége megkérdőjeleződött, talán el is veszett. Ebben lehetnek véleménykülönbségek, de mióta Mario Draghi, az Európai Központi Bank korábbi elnöke és korábbi olasz miniszterelnök közzétette az európai helyzetről szóló látleletét – egyébként az Európai Bizottság kérésére, tehát nem kéretlenül, hanem kifejezetten a brüsszeli buborékból érkező felkérésre –, és amelyben leírta néhány száz oldalon az európai gazdaság helyzetét és perspektíváit, azóta az a gondolat, hogy mutatis mutandis vegyünk át mindent, amit Nyugaton csinálnak, hirtelen az ez iránti lelkesedés alábbhagyott. Valakiben már korábban, például bennem, de akiben ez még hosszabb ideig fönnállt volna, az most, ha elolvasta azt a dokumentumot, aminek az első 70-80 oldalát még a magunkfajta, nem matematikai, közgazdaságtudományon pallérozott elmék is meg tudnak érteni, az utána következő fejezetekkel kicsit már nehezebb az ember dolga, de ha az első 70-80 oldalt, ha elolvassa, akkor rögtön láthatja, hogy baj van. Az történt Európában, amit mi oly gyakran és remek irodalmi stílusban magunkról szoktunk mondani: utat tévesztettünk. Csak most nem Magyarország, hanem Európa tévesztett utat. Ebből a jelentésből világosan kitűnik, hogyha nem lesznek bátor és új politikai döntések Európában, akkor Európa leszakadása a világ ma rajtunk kívül erősödő gazdasági és politikai centrumaihoz képest exponenciálisan, tehát az idő múlásával megtöbbszöröződő módon nőni fog.

Én most ide egy olyan előadásról, egy olyan konferenciáról jöttem, ami az Eurázsia fórum nevet viselte, a jegybank háromnapos konferenciája ez, itt tartottam előadást. És amikor írtam tegnap éjszaka a beszédemet, akkor az egyik legbeszédesebb példa, amit ma odaidézhettem, és tegnap este kiszedtem a rengeteg számadat közül, az, most nem könnyű, de képzeljük el, hogyha az Európai Unió úgy, ahogy van, szőröstől-bőröstől ma az Amerikai Egyesült Államok egyik tagállama lenne, akkor az Amerikai Egyesült Államokon belül mi lennénk a harmadik legszegényebb tagállam. És akkor arról még nem beszélek, hogy csak az idei évet nézve és talán ideidézve a következő év előrejelzéseit is az európai gazdaság nem nő. Ebben az évben 1 százalék alatt fog nőni, az amerikai 3-4 százalékkal, a távol-keleti, ázsiai központok pedig 5-7 százalékkal növekednek évente. Jól mutatja ez a helyzet, ezek a számok, hogy nekünk, magyaroknak gondolkodnunk kell. Gondolkodnunk kell a saját magunk logikájából és érdekeiből kiindulva egy saját út megtalálásán. Ugyanis az a benyomásom, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy ebben a pillanatban Európa nem képes arra, hogy kialakítson egy olyan stratégiát, amellyel visszanyerheti a versenyképességét. Ha a reményeinkben nem csalatkozunk, akkor az utolsó esély van valóban előttünk a budapesti versenyképességi nyilatkozattal, amely azt mondja, hogy fél éven belül érzékelhető változásoknak kell bekövetkezniük, ellenkező esetben az európai versenyképesség talán behozhatatlanul lecsökken, lemarad. A gáz ára a háború után bevezetett szankcióknak köszönhetően ma négyszerese az Egyesült Államokban ismert áraknak, az áram, a villamos áram pedig másfél-kétszerese. Mint a Draghi-jelentés világosan leírja, ilyen ár-versenyhátrány mellett semmilyen ágazatban nem lehetsz versenyképes. Nincs olyan vállalatszervezési módszer, nincs olyan technológiai innováció, amely a legalapvetőbb kérdésben, a gazdaság működtetéséhez szükséges energia kérdésében ilyen hátrányt kompenzálni tudna. Nincs ilyen! Tehát, ha itt nem hozunk villámgyorsan, hat hónapon belül Európában olyan döntéseket, amelyek radikálisan átalakítják a gazdasági alapvetéseit a mai közös piacunknak, akkor menthetetlenül le fogunk szakadni.

Mi, magyarok két dolgot gondolhatunk erről. Az egyik, hogy sikerül, a másik, hogy nem. Ha sikerül, akkor sok teendőnk nincs, akkor kapunk majd egy mankót, amelyre a magyar gazdaság rátámaszkodhat. Azonban élek a gyanúperrel, hogy legalább ekkora esélye van annak, hogy ez nem sikerül. Akkor viszont nincs mire várnunk, mert Európa nem fog kiizzadni magából egy olyan gazdasági stratégiát, amely az Európai Unió minden tagállamát definíciószerűen, abból a tényből fakadóan, hogy tagja az Európai Uniónak, egy sikeres stratégiai útvonalra állítja majd. Következésképpen itt az ideje, hogy olyan szavakkal barátkozzunk meg, olyan gondolatokkal barátkozzunk meg, amelyek a mondandóm elején említett két magyar külpolitikai gondolkodásmód második sorszámú iskolája, ez pedig „a saját utunkat kell járni, és nem a Nyugatot kell másolni” című gondolat. Meg kell barátkoznunk valószínűleg olyan kifejezésekkel, mint gazdasági semlegesség. Meg kell barátkoznunk olyan gondolatokkal, mint nemzeti önérdek. Meg kell barátkoznunk olyan gondolatokkal, amelyek az elmúlt harminc évet, amely kifejezetten a nyugati integrációban elfoglalt helyünket célzó gondolatok, szavak, teóriák, elméletek és politikai gyakorlat volt, fölváltják, és ebben a magán segíteni nem tudó európai kontextusban Magyarországot mégis sikeressé teszik. Ez a feladat. Ebben nem állunk olyan rosszul.

Ha visszaemlékezünk az elmúlt évekre, Magyarország meghozta azokat a döntéseket, amelyek egy ilyen, számunkra, Európa számára kedvezőtlenül változó közegben is biztosítják nemcsak Magyarország fennmaradását, hanem azon erőforrások előállítási képességét is, amelyek a nemzetpolitikához nélkülözhetetlenek. Mert robusztus és sikeres gazdaságpolitika nélkül nincs megtámogatott, erős, biztos lábakon, biztos pénzügyi lábakon álló nemzetpolitika sem. Akkor maradnak azok a MÁÉRT-ülések, ahol jól elmagyarázzuk egymásnak, hogy mit miért nem lehet. Én örülök annak, hogy az elmúlt tíz-egynéhány év nem arról szólt, amikor a MÁÉRT keretében találkoztunk, hogy elmagyarázzuk egymásnak, hogy milyen kár, hogy ezt se lehet, meg azt se lehet, pedig már milyen jól kigondoltuk, hogy milyen szükség volna rá, mondjuk, egy egyetemre, hanem arról szóltak a MÁÉRT összejövetelei, hogy vannak lehetőségeink, vannak erőforrásaink, és csak sorrendbe kell állítani azokat a dolgokat, amikre szükségünk van, egy végrehajtási ütemtervet kell elkészítenünk, és haladni fogunk a céljaink felé. Ahhoz, hogy ez így maradjon a 2025-ös, 2026-os években is, ahhoz egy robusztus, sikeres, erőteljes magyar gazdaságpolitikára van szükség, vagyis új gazdaságpolitikára, amely alkalmazkodik azokhoz a realitásokhoz, amelyeket az előbb itt ismertettem Önökkel.

Nyilván mindannyiukat érdekel az a kérdés, tekintettel a választásokat most megnyert és hamarosan hivatalba lépő amerikai elnökhöz fűződő, különleges kapcsolatára Magyarországnak mit várhatunk az Egyesült Államokban bekövetkezett politikai fordulattól. Talán erről is mondok Önöknek néhány szót. Az első és legfontosabb dolog, hogy azt rögzítsük, akárhogy is hívják az új amerikai elnököt, az amerikai elnök sohasem a megváltónk, hanem csak a harcostársunk – legjobb esetben. Rosszabb esetben az ellenfelünk. Ezt négy éven keresztül kitanultuk, jó esetben meg a harcostársunk. Nem hiszem, hogy a világnak van olyan vezetője, és végképp nem hiszem, hogy a legnagyobb ilyen lenne, aki azzal kel és fekszik, hogy vajon hogyan tudna segíteni a magyaroknak. A magyarok csak saját magukat tudják kisegíteni a bajaikból, és csak saját maguk tudnak kezdeményezni olyasmit, ami nekik fontos. A különbség az, hogy ezt most nem ellenséges érzületekkel fogják fogadni Washingtonban, hanem kifejezetten támogató és baráti reflexekkel. Úgyhogy jó esély van arra, hogy a nemzetközi térben, ahol Magyarországnak számos nehéz csatát kellett és kell vívnia, kevésbé leszünk magányosak, mint eddig voltunk. Sőt, ezekben a csatákban már nem is az első vonalban kell lennünk, mert az első vonalban most már a legnagyobb ország lesz, hogyha migrációról lesz szó akár az ENSZ-ben, akár más szervezetekben, vagy a családvédelemről és a genderideológiával szembeni föllépésről lesz szó, vagy éppen a háború és a béke kérdéséről lesz szó. Ez nagy könnyebbség! Ezekben az ügyekben nagyon gyakran érzékeltük azt a nemzetközi színtéren, hogy Magyarország egyedül maradt. Ez most jelentősen megváltozik, és friss levegőhöz, új lehetőségekhez juttat bennünket, és az energiáink jobb beosztásához is hozzásegít bennünket. A második nyereségelőny, ami az amerikai választásból fakad, az, hogy jó esély van arra, hogy tudunk kötni egy átfogó amerikai–, mármint Egyesült Államok–Magyarország megállapodást, amiben rendezni tudjuk a demokrata adminisztráció által lerombolt vívmányaink újraélesztésének ügyét, például, hogy nincs kettős adóztatást elkerülő megállapodás Magyarország és az Egyesült Államok között. Ilyen körülmények mellett nem lehet azon csodálkozni, hogyha a Magyarországon lévő külföldi működő tőkét nézzük – a németeket most hagyjuk, mert az egy másik kategória –, akkor azt látjuk, hogy egy évvel ezelőtt, két évvel ezelőtt még úgy nézett ki, hogy 9 milliárd amerikai dollárnyi befektetés volt Magyarországon, alapvetően ipari, kereskedelmi, szolgáltatási, és 9 milliárd kínai, és ennek az év végére a kínai lesz 12-13, de talán 14 is, miközben az amerikai változatlan marad. Tehát hogyha nem javítjuk ki a kettős adóztatás elkerüléséről szóló egyezmények által szimbolizált, nem önmagában álló, de szimbolizált hibákat, amelyek a két ország kapcsolatában előálltak az amerikai kormányzat döntései miatt az elmúlt időszakban, akkor Amerika elveszíti azt a súlyát és számunkra azt a lehetőségét is, amit egyébként a magyarországi gazdaságban való jelenléte kínálna föl mind nekik, mind nekünk. Tehát bízom abban, hogy tető alá tudunk hozni egy olyan, sőt ez több mint bizalom, jelentős esélyt látok arra, hogy tető alá tudunk hozni egy amerikai–magyar megállapodást, amiben részben a múltban elrontott ügyeket rendezzük, illetve kijavítjuk, illetve komoly, technológiai értelemben komolynak tekinthető területeken tudunk kialakítani erős gazdasági együttműködést, ami kézzelfogható előnyt jelent majd nemcsak a magyar diplomáciának, hanem minden magyar családnak, minden magyar vállalkozásnak. Tehát olyan előnyöket is remélünk az amerikai választási eredménytől, amelyek nem maradnak meg a nagypolitika diplomáciai magaslataiban, hanem a mindennapokban is érzékelhetőek lesznek a magyar választópolgárok számára. És akkor talán a magyar közvélemény is megérti, hogy bár nehézségekkel jár a nemzetközi csatatéren, akkor is ki kell állni a nemzeti érdekeinkért, hogyha éppen szembe fúj a szél, vagy ha éppen fájdalmakat kell elviselni. Mert a magyar külpolitikának az egyik legfontosabb szabálya, amit meg kell értenünk, hogy a nehézségek nem kivételes jelenségei a magyar külpolitikának, hanem beépített és állandó kísérőtársai, és ezért a nemzetközi csatákban szerzett sérülések, küzdelmek, fájdalmak nem természetellenes, hanem természetes dolgok. De miután nem vagyunk a magunk ellenségei, nem azért vállaljuk ezeket a küzdelmeket, hogy sose járjunk jól, hanem azért, hogy időnként, egy-egy időpillanatban ezek az erőfeszítések előnyösek legyenek, meghozzák az eredményt Magyarország számára. És most épp egy ilyen hosszú, négyéves küzdelemnek a végén vagyunk, amikor azt mondhatjuk, hogy megérte kitartanunk részben az amerikai republikánusok mellett a külpolitikában, részben azon értékek és célok mellett, amiket a magyar külpolitika a nemzeti önérdektől a hagyományos értékek védelmén keresztül a migrációval szembeni föllépésig vagy éppen a béke melletti kiállásig vállalt, annak minden következményével együtt. És így értelmet nyer az a gyerekkorunkból itt maradt, mármint a sportolók gyerekkorából itt maradt edzői mondat, amit az ember nem ért, amíg fiatal, hogy „kedves Barátom, a fájdalom a barátunk.” És az edzőtáborban ez kétségkívül így van, mert minél nagyobb a fájdalom, annál nagyobb lesz a siker. Minél több energiát mozgósítottál a nagyobb ellenerőkkel szemben, hogy eredményt érj el, annál nagyobb lesz a jutalom, ha sikerül. És vannak pillanatok, amikor sikerül, és ezért érdemes megállnunk ilyenkor egy-egy pillanatra és úgy tekinteni a külpolitikára, mint amelyben nem egyszerűen csak a túlélés és a pozíciók romlásának elkerülése az érdekünk, hanem a helyzetünk jelentős javulása is reális cél lehet.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után egy-egy megjegyzést szeretnék tenni a szomszédos országokkal kialakított kapcsolatainkhoz, illetve kapcsolatainkról. Várom pénteken Románia miniszterelnökét egy budapesti látogatásra. Már az idejét sem tudom, hogy mikor volt utoljára olyan, hogy a román miniszterelnök ellátogatott Magyarországra. A kapcsolataink izgalmasak voltak az elmúlt időszakban. Most abban reménykedünk, különösen így, a romániai választás előestéjén, hogy a következő években – nem függetlenül az amerikai elnökválasztás eredményétől – a két ország kapcsolatai kedvezőbbek lesznek, mint eddig voltak.

Somolyogva néha eladom azt a mondatot a Robert Fico miniszterelnök úrral való beszélgetéseimben, amikor Szlovákiáról, illetve a szlovák–magyar együttműködésről van szó Brüsszelben, hogy ma az a helyzet, hogy a szlovák állami szuverenitás legvehemensebb és elkötelezettebb védelmezői a felvidéki magyarok. És ez így van – tekintettel arra, hogy Szlovákia hasonlóképpen Magyarországhoz Brüsszelben egy szuverenista külpolitikát kíván folytatni, dacára annak, hogy az ő betagozódásuk még a mienknél is erősebb, hiszen ott euró van, mégis a szlovákok kísérletet tesznek arra, hogy nemzeti érdekek alapján álló külpolitikát folytassanak. És ebben jó harcostársai vagyunk egymásnak. A felvidéki magyaroknak is köszönöm, hogy ezt az összefüggést világosan látják, és érvényesítették az elmúlt időszakban a felvidéki politikájukban.

Ami a szlovén kapcsolatrendszert illeti, várjuk a jobb időket. A kapcsolataink a szlovén kormánnyal kiegyensúlyozottak, ami egy szép teljesítmény, de korábban nem kiegyensúlyozottak voltak, hanem fantasztikusak. És ahhoz képest a mostani állapot visszafogott. Látom a szlovén belpolitikai mozgásokat, remélem, hogy lehetőség nyílik arra, hogy visszaemeljük a szlovén–magyar együttműködésnek az intenzitását és minőségét arra a szintre, ahova az előző kormánnyal sikerült elérnünk.

Horvátország esetében akármilyen konfliktusaink is vannak, az ember mindig jókedvűen beszél erről a relációról, tekintettel arra, hogy mindenkinek az Adria jut az eszébe és a tenger és a nyár, amit alig vár, hogy elérkezzen, és látogatást tehessen Horvátországba. 700-800 ezer körül van azon magyaroknak a száma, akik a nemzetgazdasági miniszter szerint eléggé el nem ítélhető módon fogják a pénzüket, és ahelyett, hogy a magyar belföldi turizmusban költenék el, inkább Horvátországba viszik, ideértve időnként a magyar miniszterelnököt is. De ez egy olyan adottság, amin nem nagyon lehet változtatni, mert ahogy Szőcs Géza mondta – Isten nyugosztalja! – a magyarnak évente egyszer legalább látnia kell a tengert, mert másképp megbolondul. Ez nem tudom, igaz-e, egy költőtől talán a mondatban rejlő túlzás is elfogadható, és nem sértő azokra, akik nem látják évente a tengert, de valóban van a magyar lélekben valami vágyakozás a végtelen iránt, amit, ha a sztyeppe nem, hát akkor a tenger tud kielégíteni. És a horvátok ennek a gazdasági haszonélvezői. Úgyhogy minden nehézség ellenére az a tény, miután Horvátország a turizmusra épül, hogy Magyarország egyik legfontosabb kliense Horvátországnak, átsegít bennünket az időnként kiújuló politikai konfliktusokon és vitákon is, és remélem, ez így marad a jövőben is.

Ausztriában új helyzet van. Ausztria egy furcsa ország. Az ott élő magyarok erről többet tudnak mondani, mint én. Nem tudom, Önök emlékeznek-e még arra, hogy ez az az ország, ahol meg kellett ismételni egyszer egy elnökválasztást, egy köztársaságielnök-választást azért, mert megállapította a választási bizottság, hogy a szavazatok leadásához szükséges boríték nem ragadt elég jól… És ezért meg kellett ismételni az elnökválasztást! Furcsa ország ez. Ha Magyarországon ilyen történt volna, az összes NATO-csapat bevonult volna Budapestre diktatúrát kiáltva, de valahogy Ausztriától ezt a világ kedélyesen elfogadja. Mint ahogy azt is kedélyesen elfogadja ebben a pillanatban, hogy megnyerte a választást ott egy párt, akit elfelejtettek fölkérni kormányalakításra. Úgy döntöttek, hogy a legjobb, ha nem az elsőt, hanem inkább a másodikat kérik föl, és nem jelentek meg NATO-csapatok ez esetben sem, hanem egész egyszerűen kedélyesen vesszük tudomásul, hogy az osztrák élet így zajlik. Mi egyébként szövetségben vagyunk a választásokat megnyert politikai párttal, és kívántuk nekik, hogy kormányt is tudjanak alakítani, de nagyon jó viszonyban vagyunk a hivatalban lévő osztrák kancellárral is, tehát az osztrák–magyar kapcsolatok függetlenül ettől a malőrtől és attól a ténytől, hogy nem a legközelebbi szövetségeseink vannak kormányon Ausztriában, továbbra is megmaradhat kiegyensúlyozottnak, amire Ausztriának is igen nagy szüksége lesz, hogyha Önök nézik az osztrák gazdaságra vonatkozó számokat.

Ami a szerb relációt illeti, ott azt tudom mondani Önöknek, hogy új, korábban ismeretlen vizekre is ki fogunk hajózni a következő időszakban. Ahhoz már hozzászoktunk itt az elmúlt tíz-egynéhány év erőfeszítéseinek következtében, hogy a szerb–magyar kapcsolatok minden évben olyanok, hogy azt tudjuk mondani, hogy sose voltak még olyan jók, mint éppen abban az évben, vagyis folyamatosan javulnak. Pásztor Istvánnak és a szervezetének, utódjának és fiának is köszönettel tartozunk ennek a sikernek az életben tartásáért és évről évre történő gyarapításáért. Amikor arról beszélek, hogy új területekre is ki fogjuk terjeszteni a kapcsolatainkat, akkor arra gondolok, hogy talán egy hete járt itt a szerb elnök vezetésével egy hatalmas szerb delegáció. Van egy stratégiai tanács nevű szervezet, amely a két ország között évente egyszer egy összkormányzati találkozót jelent, és ott egyetértettünk abban, hogy biztonsági és katonai kérdésekben is elkezdünk együttműködést kialakítani a következő időszakban, ami egy ilyen, utódállamos világban, mint amiben most élünk, egy szomszéddal ilyen minőségi kapcsolat kialakítása nem nemzetközi szervezeten belül, tehát nem NATO-n belül, hanem kétoldalú alapon példátlan lenne, hogyha azt sikerül tető alá hoznunk. Mindenesetre a két ország kormánya elkötelezett, hogy ezt a dimenziót is megvizsgálja, és itt is találjunk közös érdekeket.

Ha jól gondolom, körbe is értem. Ukrajna maradt egyedül, ahol nem annyira a magyar kisebbség kontextusában kell beszélnünk az országról, hanem tágabb összefüggésben; habár nekünk, magyaroknak sohasem lehet másodlagos, hogy mi történik a kárpátaljai magyarokkal. És hiába nem értjük, hogy mit művelnek az ukránok az ottani magyarokkal, hogy nincs elég bajuk, miért kell kötözködni meg jogokat megvonni meg működési nehézségeket okozni, meg a mi értelmezésünk szerint az intellektuális, kulturális létére törni az ott élő magyar kisebbségnek, nem értjük, hogy ez miért jó, amikor Oroszországgal állnak háborúban, de ettől még ez a politika jelen van. De nem lesz hosszú életű, tekintettel arra, hogy az ukránok európai uniós tagságáról kötött tárgyalási keretfeltételekben – az idei évnek ez egy nagy diplomáciai sikere, csak ez még januárhoz, illetve februárhoz kötődik – nem egyszerűen csak arról van szó, hogy Ukrajnának, ha közelebb akar kerülni az Európai Unióhoz, akkor be kell tartani bizonyos kisebbségvédelemre vonatkozó elveket, hanem ez a keretmegállapodás, amely a tárgyalás alapját képezi, és amelyben foglaltak teljesülése nélkül nem lehet közelebb lépni az unióhoz, föl is sorolja azokat a konkrétumokat, amiket Ukrajnának a magyar kisebbség tekintetében végre kell hajtania. Ezek konkrétak. Ha nincsenek végrehajtva, akkor nincs új fejezet, akkor nincs tárgyalás, nincs előrelépés. Tehát nagyon világosan és élesen kell képviselni a magyar érdekeket. Elvárjuk egy olyan Ukrajnától, amely közeledni akar Európához, hogy azokat a kisebbségvédelmi előírásokat, a bennünket megillető történeti jogokat, amelyeket korábban élveztünk, maradéktalanul visszaadja, és biztosítsa az ott élő kisebbség számára. Ehhez ragaszkodni fogunk, és mindenképpen érvényt fogunk ennek szerezni.

Sajnálatos módon azonban ezzel nem tudom befejezni az Ukrajnáról szóló rövid ismertetésemet tekintettel a háborúra, hiszen az Ukrajna és Oroszország közötti háború ma az európai politikának az első számú kérdése. És itt nincsenek jó híreim az Önök számára. Azt hiszem, hogy nem éltünk még át olyan veszélyes időszakot, mint az előttünk álló két hónap. Ilyen szerencsétlen egybeesések vannak. Ugye, az amerikai elnök majd január 20-án teszi le a hivatali esküt, kívánjuk, hogy jusson el odáig, akkor lép hivatalba, és akkor hozhat döntéseket. Zajlik egy vita Amerikában, amit, ha jól értek, úgy kell megfejtenünk, hogy az az álláspont kerekedett fölül, miszerint a megválasztott, de hivatalba még nem lépett elnöknek a diplomáciai mozgástere rendkívül kicsi, és az ottani alkotmányjogi irányzat inkább azt mondja, hogy kétségeket vetne föl bármilyen cselekvés ebben az időszakban. És ezért, úgy látom, hogy a diplomáciai aktivitása a leendő elnöknek erre a két hónapra, akciórádiuszát tekintve, hogy ilyen elegánsan fogalmazzak, akciórádiuszát tekintve lerövidült. Tehát nincs döntő és érdemi befolyása arra, ami ebben a pillanatban az amerikai külpolitikában történik. Ez azt jelenti, hogy az előző kormányzatnak viszont van, amely január 20-ig kezében tartja az összes fontos döntést, ideértve a főparancsnoki tisztségét is az Amerikai Egyesült Államoknak, vagyis minden katonai döntést is. És ha jól látom, ott is vita van arról, hogy ezt a két hónapot mire kell felhasználni. Decens módon el kell ismerni, hogy az amerikai nép döntött, és amit akar, s az nem január 20-tól létező akarat, hanem már most is ezt akarja, következésképpen az elnökválasztáson meghozott döntésével ellentétes irányban cselekedni nem volna helyes. Ez az egyik iskola. A másik pedig azt mondja, hogy a dolgokat jogilag kell értelmezni, majd ha jön az új elnök, csinálhat mást, addig mi meg végrehajtjuk a programunkat, amelyre négy évvel ezelőtt kaptunk felhatalmazást. És ez a második iskola azt mondja, hogyha ez így van, akkor most kell mindent megadni az ukrán–orosz háború dimenziójában, amire Ukrajnának szüksége lehet. Ezzel függenek össze azok a döntések, amelyeket Önök is láthattak, miszerint amerikai eszközöket, elsősorban nagy hatótávolságú rakétákat az ukránok használhatnak olyan támadásokra is, amelyek nem a vitatott területeket érintik a háborúban, hanem azon túli, orosz területeket. Ami azért veszélyes a mi számunkra, mert mindenki tudja, aki ezzel foglalkozik, hogy ezek olyan csapásmérő eszközök, amelyeket csak amerikai célravezetési rendszerek tudnak működtetni, ideértve a műholdrendszereket, és így tovább. Tehát nem arról van szó, hogy az ukránok saját tudásból el tudnak juttatni ilyen rakétákat A pontból B pontba, hanem csak tevőleges nyugati közreműködéssel tudják ezt megtenni, ami a háborúba való bevonódásnak egy másik szintje, egy új szintje. Ezért retteg mindenki attól, hogy milyen válaszcsapás várható Oroszország részéről, kit hogyan érint, Arany Jánossal szólva: kit hogyan talál meg. Ezt találgatja mindenki. Leginkább azok, akik nyakig állnak ebben a háborúban, mert európai ország létükre úgy gondolták, hogy ez a háború nem két szláv nép háborúja, testvérháborúja, ahogy mi gondoljuk, magyarok, hanem az ő háborújuk, a Nyugat háborúja a Kelettel szemben, és ezért nekik, amíg lehet, sőt talán azon túl is támogatniuk kell az ő fölfogásuk szerint a nyugati érdekekért harcoló Ukrajnát. Úgyhogy egész Európában egy általános bizonytalanság uralkodik, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ebben a pillanatban, mert senki nem tudja, hogy mi lesz a természetrajza annak a két hónapnak, ami előttünk áll. Én sem tudom. Szeretnék megnyugtató dolgokat mondani Önöknek, de nem tehetem, mert senki sem lehet bizonyos abban, hogy milyen katonai lépések történnek a következő 24 órában, és abban sem lehetünk biztosak, hogy mi lesz a válaszlépés a másik oldal irányából, és azok a válaszlépések mely európai országokat érinthetik. Egy dologban biztos vagyok, nem alap nélkül, hogy Magyarország ebben a bizonytalan helyzetben relatív biztonságban van részben a NATO miatt, részben pedig mert bennünket nem tekint katonai ellenfélnek a hadviselő felek egyike sem. Következésképpen jó esélyünk van arra, hogy Kárpátalja a lehető legkisebb veszteséggel, ha a Jóisten megsegít, talán veszteség nélkül kerül ki ebből az ukrán–orosz háborúból.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Összességében ezt a körképet tudom fölvázolni Önöknek. Ilyenkor szoktunk összegzést adni a nemzetpolitikai céljainkról is. Az utóbbi időben már – talán az életkoromnál fogva is – az egyszerűség felé haladok. Azt gondolom, hogy egy gondolat minél egyszerűbb, annál meggyőzőbb, és annál használhatóbb. Én a magyar nemzetpolitikát abban a gondolatban foglalom össze, és a magyar kormány tevékenységét ennek a gondolatnak a kiteljesítésében látom, hogy az ellenfeleink – ugye, akkor még az ellenségeink voltak – az I. világháború után úgy döntöttek, hogy Magyarország legyen kicsi és szegény, mi meg 2010-ben úgy döntöttünk, Magyarország legyen nagy és gazdag. Ezt célozza a nemzetpolitikánk is, ezért dolgozunk, és reméljük, hogy ezt a kitágult külpolitikai mozgásteret, amit most leírhattam itt Önöknek, képesek leszünk ezen cél érdekében fölhasználni.

Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmüket!