Orbán Viktor beszéde az V. Eurázsia Fórum megnyitóján

Good morning to Everybody!

If you allow me, I just would like to continue the way how Governor of the Hungarian National Bank presented his ideas in Hungarian language, because we are now in Hungary.

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A legfontosabb előadás már elhangzott. Úgy érzem magam, mint akinek már csak az a dolga, hogy megtámassza azt a néhány gondolatot, amit az előbb mindannyian hallhattunk. Köszönöm szépen a meghívást a jegybank elnökének. Mindannyian tudjuk, hogy ez a mai alkalom a jegybankelnök úr nélkül nem jöhetett volna létre. És ezt nemcsak a jegybankelnökként végzett munkája mondatja velem, hanem az a köztudomású tény is, hogy a 2010-es, jelentőséggel bíró, nagy jelentőséggel bíró kormányváltás után, amikor nemzeti kormány alakult Magyarországon, ő rakta le a mai magyar modern gazdaságpolitika alapjait is, mint gazdasági miniszter. Már akkor beszélgettünk azokról a dimenziókról, amelyekről most meghallgathattuk az előadását. És aztán később, amikor a jegybank elnöke lett, akkor a fényes elszigeteltségben élő jegybanki stratégia helyett egy aktív jegybanki stratégiát valósított meg, és abban maradtunk akkor, hogy azt a segítséget tudja adni a kormánynak a jegybank – túl persze a stabil forinton meg az alacsony infláción, ami azért mégis az elsődleges feladata a jegybanknak –, hogy fölhasználja a nemzetközi kapcsolatait és a magyar hagyományok szerint a jegybankban mindig is magas szinten lévő intellektuális kapacitást arra, hogy új megközelítéseket, új gondolatokat, a horizonton fodrozódó új jelenségeket kellő mélységű elemzésekkel a kormányzat rendelkezésére bocsátja, és segít a gazdaságstratégia kialakításában is. Hálás vagyok a jegybankelnök úrnak ezért a munkáért, és úgy gondolom, hogy a mai konferencia ennek méltó lenyomata.

Miért kell egy tízmilliós országnak ilyen kérdésekkel foglalkoznia? Hiszen van baja enélkül is éppen elég. Van épp elég bajunk a mindennapi ügyek menedzselésével, a megörökölt történelmi hátrányok ledolgozásával, a pénzügyi sérülékenységgel, a magas államadóssággal, szóval van éppen elég baja Magyarországnak, amin gondolkodniuk kell a vezetőinek. Miért vállalják, veszik vállukra azt a plusz terhet, amely ezeknek a dimenzióknak a megnyitásából, az erről történő gondolkodásból meg aztán ennek a gondolkodásnak a nemzetközi következményeiből fakadnak? Van egy olyan gondolat is, van egy olyan hagyomány is a magyar politikában, hogy jobb inkább sunyítani, nem kell ezekkel a nagy ügyekkel foglalkozni. Persze titokban értsük meg őket, de ha van is véleményünk, inkább maradjunk csöndben, és valahogy – ahogy a sportban mondják – oldalvizezve ússzuk meg a világ nagy változásait. Ez egy sikeres túlélési stratégia volt hosszú időn keresztül Magyarországon, de most valóban valami olyasmi történik, ami ezt a nagy gondolatoktól való távolságtartás stratégiáját többé nem teszi lehetővé.

Magam is 2009-ben kezdtem foglalkozni Eurázsia gondolatával. Talán szabad ilyen személyes élményekről is beszélni itt, ami abban a formában történt, hogy kitört a 2008-2009-es pénzügyi válság, és én még ahhoz a nyugatos magyar hagyományhoz tartoztam hosszú időn keresztül, amelyik hitt abban, hogyha valami baj történik a nyugat-európai gazdaságban, mondjuk, egy pénzügyi válság, amiről tudjuk, hogy nem volt világméretű, hanem inkább egy európai vagy nyugati pénzügyi válság volt, akkor nekünk egy olyan európai, nyugati pénzügyi, gazdasági rendszerünk van, ideértve talán a politikai rendszert is, amelynek jól fejlett és kipróbált önkorrekciós mechanizmusa van; vannak ilyen ciklusok, bekövetkeznek a bajok, de megvan az a képessége a nyugati politikai és gazdasági rendszernek, hogy egy önkorrekcióval ezeket a hibákat kijavítsa. Szóval nem kell ilyenkor a fejünket jobbra-balra forgatni, hihetünk abban, amiben vagyunk. Ez a nyugati világ képes az önmegújításra, ezért maradjunk azon a nyomvonalon, amin eddig is haladt a magyar politikai gondolkodás, a tőlünk fejlettebb technológiák, a modernizáció mindig nyugatra van, arra kell figyelni, és azt kell mutatis mutandis megvalósítani Magyarországon. Én hosszú ideig hittem abban, hogy ez így van. Magát a rendszerváltást – akik külföldről jöttek, nekik mondom: én már 1988-1989 óta benne vagyok a magyar politika sodrásában –, az egész magyar kommunizmus utáni, nagy rendszerváltást lényegében ez a gondolat uralta. Hogy nemcsak azért érdemes nyugatra tekintenünk, mert ott jobban élnek, ami kétségkívül igaz, mert hatékonyabbak, és így tovább, hanem azért is, mert egy olyan önkorrekciós politikai-gazdasági rendszert fedeztek föl valamikor a XVII. századtól kezdődően, és hoztak létre Nyugaton, amely hosszú távon garantálja a biztonságunkat, a stratégiai biztonságunkat. Biztosak lehetünk abban, hogy a nagy kérdésekre adott válaszaink jó irányba mutatnak. Ez a meggyőződésem roppant meg 2008-2009-ben, amikor azt kellett tapasztalnom, hogy beütött a nyugati pénzügyi válság, és részt vettem azokon a politikai tanácskozásokon, ahol ennek a megértésével foglalkoztak. Mitől van? Mi a karaktere? Mi következik belőle? És akkor arra jöttem rá, hogy a nyugati rendszer képtelen azt az önkorrekciós mechanizmust működtetni, amelyet addig sikeresen működtetett. Minden tanácskozásnak az volt a konklúziója az intellektuális meg emberi gyengeségeket is ideértve, a rendszerszintű gyengeséggel együtt, hogy tulajdonképpen szokásos, ciklikus kapitalizmusválságról van szó, és az önkorrekciós mechanizmusok működni fognak. Holott akkor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy egészen másról van szó. Ami ezt a válságot előidézte, ami ennek a válságnak a lefutását és utóéletét meghatározza, persze lehet, hogy tartalmaz valamifajta ciklikus válságelemet is, de valójában logikus következménye annak az egész, világgazdaságban zajló mélyreható átalakulásnak, amely az addigi geopolitikai erőviszonyokat radikálisan átalakítja, és olyan új centrumokat emel föl a világban, elsősorban Ázsiában, amelyek azt az új helyzetet idézik elő, hogy a modernitás többé nem nyugati kategória. Modernnek lenni nemcsak Nyugaton, nemcsak nyugati módra, hanem Keleten, keleti módon is lehet. És emelkednek föl ezek a hatalmas, Európához képest jóval versenyképesebb, részben méretük, részben számos okból versenyképesebb erők, amiket Európa nem vesz észre, nem akar tudomásul venni, nem fogadja el, és inkább a válságának magyarázataként bezárja magát egy idejétmúlt válságmagyarázati elméletbe. Ekkor jöttem rá arra, hogy itt nagy baj van; ha volt is, ha létezett is ez a legendás, nyugati gazdasági rendszer önkorrekciójára képes mechanizmus, ez nem működik. És ekkor döntöttünk úgy, hogy ideje nemcsak nyugatra, hanem keletre is tekintenünk, körül kell néznünk ott is. Itt olyan dolgok történnek, amelyek tartósan lesznek majd velünk, meghatározzák az új évszázadot, ezért foglalkoznunk kell Ázsiával.

Aminek a prózai megvalósulása úgy történt, hogy miután 2009-ben nagy valószínűséggel lehetett kis oddsok mellett fogadni arra, hogy mi fogjuk megnyerni a 2010-ben esedékes parlamenti választást, Demján Sándor – Isten nyugosztalja! – tanácsára, Matolcsy Györggyel közösen fölültünk egy repülőre, és elmentünk Kínába. Így kezdődött. És megkezdtük azokat a tárgyalásokat, amelyek hozzásegítettek bennünket annak a megértéséhez, aminek meglehetősen elokvens és kifejlett formáját most az előbb, itt a jegybankelnök úrtól hallhatták. Így fordult a mai magyar politikai vezetésnek a figyelme Nyugat-Európa mellett, időnként helyett is a világ azon fejleményei felé, amelyek tőlünk keletre jöttek létre. Ez a történet.

De ez nem válasz arra, hogy miért csináltuk mindezt. Persze az ember úgy gondolja, hogyha a hagyományos nyugati változások világértelmezése többé nem érvényes, akkor van egy intellektuális késztetés arra, hogy keressen egy másikat. De volt egy és van továbbra is egy másik indok, amiért nekünk foglalkoznunk kell az ország mérsékelt kapacitásai ellenére is ezekkel a kérdésekkel, és talán valami ilyesmi kikövetkeztethető volt a jegybankelnök úr szavaiból is, ugyanis a változások gyorsak. A politika lényege az ütemérzék. Sok okos ember van a világon. Lényegében egy kormányzat a világon jelen lévő összes tudást be tudja gyűjteni, ezek elérhető, megszerezhető tudások, részben megvásárolhatók, részben a világ intellektuálisan jelentős koponyái szívesen állnak rendelkezésére a döntéshozóknak, tehát tudás mindig van. A politika nem a tudás birodalma. A politika az alkalmazásnak a birodalma, az alkalmazás lényege pedig az ütem. Nemcsak jó dolgokat kell alkalmazni, hanem megfelelő időpontban kell alkalmazni. Minél kisebb egy ország, ez annál inkább igaz. Tehát a nagy országok megengedhetik maguknak, hogy egy-egy jelentős pillanatot elmulasztanak, mert elég nagy a méretük ahhoz, hogy később korrigálni tudják a mulasztásukat. Egy olyan méretű ország esetében, mint Magyarország, az ütemtévesztés halálos.

Nem akarom untatni a jelenlévőket, a hazaiakat különösen nem, de a külföldieket sem túlságosan a magyar történelem tanulságaival, de ha valaki az elmúlt 150 évre visszatekint, és megnézi, hogy Magyarország miért lett egy vesztes ország a mögöttünk hagyott 150 évben, akkor a számos balszerencsés körülmény szerencsétlen egybeesésén túl, amiért nem vagyunk felelősek, rendre tetten érhető a megfelelő pillanat elmulasztásának problémája, az ütemérzék összezavarodása. Hogy csak egyetlen ilyen példát mondjak: a II. világháborúból való kiugrási kísérletünk rosszul megválasztott pillanata, ami behozhatatlan hátrányba hozott bennünket a rákövetkező hatvan-hetven évre azon versenytársainkkal szemben, akiknek jobb volt az ütemérzéke, mint a mienk. És számos hasonló történetet hozhatnék még a modern magyar történelem esettárából.

Mondandóm lényege tehát az volna, hogy egy olyan méretű ország, mint Magyarország, nem lehet buta. Nem lehet lassú, nem lehet unalmas, nem lehet követő, nem hagyatkozhat mások megértésére és mások interpretációjára. Egy ilyen méretű országnak, mint Magyarország, ha olyan színvonalon akar élni, mint ahogy mi akarunk, ha olyan történelmi hagyományokhoz akar méltónak lenni, mint a mi ezeréves történelmünk volt, akkor élesnek, gyorsnak, okosnak kell lennie, nyitottnak a világra, és folyamatosan gondolkodnia kell, hogy ne mulassza el a megfelelő pillanatot a szükséges döntéseknél. Hiába vagyunk az Európai Unió tagjai, az a luxus, ami a nagy európai országoknak rendelkezésére áll, hogy lehetnek lassabbak, lehetnek óvatosabbak, lehetnek megfontoltabbak, kevésbé élesek, mert a súly, a méret, a gazdaság jelentősége, a GDP nagysága, a katonák száma, a haditechnológia óriási ereje, ez mind lehetővé teszi a számunkra a lassabb, óvatosabb haladást és változtatást.

Úgyhogy azt gondolom, hogy nincs abban semmi túlzás, hogy a magyar jegybank arra vállalkozott, hogy megpróbálja meghívni ezt a nemzetközi közösséget, aki ma itt van, hogy együtt gondolkodjunk a jövőről, az európai országok jövőjéről is. Sőt, azt gondolom, hogy éppen Magyarország az a hely, ahol erre leginkább mód van, és talán a magyar jegybank az, akinek leginkább dolga, hogy ezt érzékelje, és ilyen fórumokat szervezzen.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után mondanék először néhány szót Eurázsiáról, aztán Európáról és aztán Magyarországról. Egy bizonyos nézőpont szerint, nem belebonyolódva a jegybankelnök úr azon kedvenc intellektuális munkájába, ami szerint érvényes analógiákat keres a történelem bizonyos periódusaiban, amiből magyarázhatjuk azt, ami jelen korunkban történik, ezt én most mind elkerülöm, bár kétségkívül egy izgalmas terület. Csak annyit szeretnék mondani, hogy az én kiindulópontom és ez a mai előadásomnak a legfontosabb állítása, hogy azok a változások, amiket napjainkban látunk, nem egy átrendeződést jelentenek, hanem egy visszarendeződést. Tehát valami olyasmi történik, ami nem ismeretlen az emberiség gazdaságtörténetében. Ráadásul, miután a jövőt úgysem ismerjük, ezért a legjobb, ha múltat próbáljuk megérteni, és abból vonunk le következtetéseket a jövő érdekében. Az én munkahelyem, irodám falán három világtérkép van ugyanarról a világról. Az egyik egy olyan térkép, amit Önök is ismernek. Ezt látták az iskolában Magyarországon, ami úgy van megszerkesztve, hogy amikor kiterítik a földgolyót egy sík lapra, valahogy mindig Európa van a közepén, és úgy nézünk a világra. A másik térképem olyan, ahol az Egyesült Államok van a középpontban, és akkor, ha ránézek, pontosan látom, hogy amikor Washingtonban ránéznek a világra, akkor az hogyan néz ki. Óriási különbség! És a harmadik térképem pedig az, ahol Ázsia van a középpontban, ahonnan azt látom, hogyha az ázsiaiak ránéznek a világra, akkor mit értenek a világon, hogyan helyezkedik az el, mi mihez képest hogyan helyezkedik el. És azt gondolom, hogy önmagában az a tény, hogy valamiért az a gondolat megfogant a fejemben, hogy nem elég a hagyományos európai térkép, hanem kell még másik kettő is, jól mutatja, hogy olyan változások történnek, olyan európai változások, amelyek globális megközelítés nélkül nem értelmezhetőek.

Szóval, ha az ember ránéz arra a térképre a háromból, amelynek a középpontjában Ázsia van, és ha onnan jól látszik, hogy Európa valóban egy félsziget, méghozzá egy kiterjedését tekintve nem túl jelentős méretű félsziget, akkor rögtön látja, hogy Európa és Ázsia valójában egy szerves egységet alkot. Ez Európából, ennek a félszigetnek a csücskéről nézve nem evidens. De amint fókuszt váltunk, és Ázsia felől nézünk a világra, egy más kép rajzolódik ki, egy fizikai korlátoktól teljesen mentes, szerves földrajzi egység rajzolódik ki a szemünk előtt, mert valójában Európa és Ázsia között nincsenek természeti, földrajzi határok. Ez egy egység. Lehet politikai vitákat nyitni arról, hogy ebből mi következik, de a földrajz tényeit nem érdemes megkérdőjelezni. Ez a természetes földrajzi egység értelemszerűen, a gazdaságtörténet tanulságai alapján egy természetes gazdasági egységet is mutatott, jól egészítette ki egymást. Ebben a térségben az emberi civilizáció, kultúra és gazdaság legvirágzóbb térségei éltek egymás mellett. Ha innen nézzük, erről a térképről nézzük a mögöttünk hagyott évszázadok történetét, akkor azt a kérdést kell föltenni, hogyha ez így volt, és ez tűnik földrajzilag természetesnek, akkor ez a szerves egység miért nem működött az elmúlt évszázadokban? Úgy látom, hogy három tényező hátráltatta, hogy Eurázsia egy természetes gazdasági egységként létezni tudjon. Az első, hogy tanultuk az iskolában, hogy a világkereskedelemnek a középpontja vagy súlypontja a tengerekre helyeződött át, és ez egy teljesen más orientációt idézett elő ennek az eurázsiai térségnek a különböző pontjain. A második oka, hogy a szerves egység évszázadokig nem működött, az, hogy az átrendeződés következtében a nyugati civilizáció domináns státuszt ért el, és valójában az Eurázsia térségben található civilizációk közötti egyensúlyt megbontotta, és a Nyugat felé elbillentette. A harmadik akadálya, ez már a modernkor jelensége, amiért nem működik a szerves eurázsiai térség, hogy a hidegháború után a nyugati elit úgy döntött, hogy nem ezt a szerves egységet akarja helyreállítani, hanem nyugatosítani akarja az egész világot. Tehát a kommunizmus összeomlása után, a Szovjetunió összeomlása utáni gondolata a nyugati elitnek az volt, hogy a világot nyugatosítani kell, saját képére kell formálni. Ez persze az amerikai excepcionalizmusnak a gondolata, ehhez az európai felvilágosodás óta meglévő európai gőg és nagyképűség, civilizációs, valós vagy vélt civilizációs fölénytudat mind hozzájárultak, és ennek eredményeképpen 1990 után nem Eurázsia restaurációja volt a feladat, nem ez volt a global agenda, nem ez volt a globális menetrend, hanem a világ nyugatosítása azon elvek mentén, amelyre egyébként az addig sikeres nyugati világ épült. A legdurvább példája ennek és a legnyilvánvalóbb kudarcélménye, amire még mindannyian emlékezhetünk, az arab tavasz volt, amikor egy hirtelen megroppant, stratégiailag megroppanó, jelentős földrajzi térségben, ahol cselekvési tér nyílott külső erők számára, a Nyugat azt a gondolatot találta ki, hogy milyen remek lenne, hogyha ez az arab, iszlám világ, mondjuk, a kereszténységből kisarjadt hatalmi ágak elválasztása, az emberi jogok nyugati értelmezése szerint rendezné újra a saját életét, aminek a kudarca olyan nyilvánvalóvá vált, hogy végül az ebből fakadó óriási bajokat csak úgy lehetett elhárítani, hogy segítettünk helyreállítani azokat a nagyon erős végrehajtó hatalmi rendszereket ott, amelyek aztán stabilizálni voltak képesek a térséget. Mindenki ismeri ezt a történetet. Ezt csak azért hoztam ide példaként, hogy mindannyian értsék, hogy miről beszélek, hogy 1990-ben lett volna lehetőség egy eurázsiai szerves egység újjáépítésére, de a Nyugat nem ezt választotta, hanem az itt leírt nyugatosítási stratégiát.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ma azért vagyunk itt, mert ez a korszak véget ért. Ha ez a korszak nem ért volna véget, ha az 1990-től máig terjedő harminc-egynéhány évről nem múlt időben kéne beszélnünk, akkor ma nem lennénk itt. Azért vagyunk itt, mert mindannyian érezzük, hogy ez a gondolkodásmód, ez a nyugati stratégia, benne Európa stratégiája érvénytelen, sikertelen, és valami véget ért. Nagy vita van arról, hogy hogyan kell megfogalmazni azt, ami véget ért. Én leginkább azt mondanám, hogy véget ért a nyugati világon belüli liberális, progresszív dominancia. Az a gondolat, hogy az egész világot nyugati mintára kell megszervezni, és az erre kiszemelt népek gazdasági előnyökért, pénzügyi előnyökért cserébe hajlandóak lesznek erre, ez a gondolat megbukott. Ázsia államai megerősödtek, és bebizonyították, hogy képesek önálló gazdasági és politikai erőcentrumként felemelkedni, létezni és tartósan fennmaradni. Ennek következtében a világgazdaság központja keletre tolódott, a keleti gazdaságok négyszer olyan gyorsan növekednek, mint a nyugatiak, a nyugati ipar hozzáadott értéke 40 százalékot tesz ki a világban, a keletieké pedig 50 százalékot. Ez az új realitás.

A másik új fejlemény, ami kinyitja a közös gondolkodás előtti teret, hogy a nyugati világ nemcsak a világ újraszervezési elgondolásában, stratégiájában vallott kudarcot, hanem saját közegében, a nyugati világon belül is kifulladt. Olyan ügyek kerültek napirendre, amelyeket nem tudott a liberális, progresszív dominanciájú gondolkodásmód megválaszolni. Ilyen a migráció, ilyen az egész hagyományos értékekről szóló genderideológia, etnikai ellentétek, vagy éppen a most zajló háború. Úgyhogy saját maga kormányzására is egyre inkább képtelennek bizonyul a liberális, progresszív dominanciára épülő európai politikai rendszer. Ennek következtében, mondjuk úgy, hogy a Nyugat elbizonytalanodása következtében véget is ért a Nyugat civilizációs dominanciájának ötszáz éve. A világgazdaság teljesítményének felét a hidegháború végén a Nyugat adta, ma ez 30 százalék, a keleti erőközpontok pedig 34 százalékot adnak. Aki nem hisz a gondolatoknak, az higgyen a számoknak.

Ha ez így van, akkor még mindig nem kaptunk választ arra a kérdésre, hogy ha a jövő más lesz, mint amilyen a múlt volt, akkor miért éppen az eurázsiai együttműködésé a jövő? Hiszen az, hogy valami kudarcot vallott, abból nem következik, hogy vissza kell térnie annak, ami azt megelőzően volt. Amikor a magyar kormányzat gondolkodik erről a kérdésről, akkor a következő megállapításokat szoktuk tenni. Azért tér vissza Eurázsia reneszánsza a politikai napirendre, mert először is ez a legnagyobb egybefüggő szárazföld a bolygón. Nem szoktunk erről így beszélni, de itt egy 9.000 kilométer hosszúságú, mérsékelt égövi, éghajlati sáv húzódik a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig. Persze vannak ebben különbségek, de összességében mégiscsak 9.000 kilométer hosszan egy éghajlaton belül tudunk maradni, ha mozgunk, nem kell olyan szélsőséges időjárással megküzdeni, mint, mondjuk, a tengeri népeknek. Ez egy olyan előny, amit nem szoktunk értékelni a geopolitikai gondolkodásban, pedig érdemes lenne.

A második érv, ami Eurázsia fölemelkedése mellett szól, az állandóság. Persze, mint minden nagyívű megállapításnál, ez alól is vannak kivételek, de a lényeget tekintve igaz, hogy ebben a térségben a politika és a kereskedelem szereplői állandóak. Ugyanazokról a népekről olvasunk ezer évvel ezelőtti följegyzésekben, mint manapság. Itt stabil népcsoportok, szállásterületek, államalakulatok, törzsek és kultúrák vannak jelen. Ismerjük egymást. Tegnap a kazah elnök járt nálam, ami Eurázsiának egy kiemelkedő fontosságú szereplője. Olyan volt, minthogyha ezer éve ismernénk egymást. Amikor beszéltünk a világról, az új helyzetről, az átalakuló körülményekről, arról, hogy mi várható, akkor olyan volt, mintha egy néhány száz évvel ezelőtt abbamaradt beszélgetést folytattunk volna. Mert ez az állandóság, ez a népek, államok, törzsek világának állandósága egy óriási előny, amikor egy új korszakban kell új kihívásokra válaszokat találni.

A harmadik fontos előnye ennek a térségnek az, hogy nem egy civilizáció volt Eurázsia, hanem mindig is több civilizációt foglalt magában. Benne van ebben a távol-keleti, amit most Kínával azonosítunk, de azért több ennél, az indiai, az arab és mi is, a nyugati civilizáció is. Az, hogy mi mind egy térségben vagyunk, komoly versenyelőny, mert ezek a civilizációk a történelem szerencsésebb időszakaiban megtermékenyítőleg hatottak egymásra.

A negyedik gondolata a magyar kormánynak, amikor Eurázsia keretében gondolkodik, az, hogy ebben a térségben él az emberiség népességének 70 százaléka. A méret számít a piacon is, a kereskedelemben is, a gazdaságban is. Óriási előny, hogy egyetlen térség foglalja magában a teljes emberiség 70 százalékát. Ha úgy számolok, mint Eurázsia, akkor ráadásul ennek a térségnek a részesedése a világgazdaságból, tehát nem Keletet, Nyugatot számolok, hanem Eurázsiát nézek, akkor ennek a térségnek a részesedése a világgazdaságból 70 százalék. Itt található a világ vezető tudományos klasztereinek háromnegyede. Itt található a világ húsz legnagyobb pénzügyi központjából 15. És, ha igaza van a jegybankelnök úrnak – és miért ne lenne? –, itt új technológiai korszak előtt is állunk; ennek a technológiának a szempontjából kritikus ásványkincsek birtoklásában és feldolgozásában is ez a térség jár az élen.

Mindezek a körülmények együtt késztetik a magyar kormányt arra, hogy elfogadjon egy meghívást egy ilyen konferenciára, hogy együttműködjön a jegybank azon tudományos központjával, ami az eurázsiai kontextusban próbálja értelmezni a magyarok jövőjét, és ezért örülök, hogy itt lehetek, itt beszélhetek Önök előtt.

Nem mehetek el anélkül, hogy ne mondjak néhány szót Európáról. Részben, mert ezt ismerjük legjobban, részben ezt tartjuk az egyik legizgalmasabb kérdésnek. Európa az izgalmak kontinense, ennek összes kívánatos és balszerencsés következményével együtt. Ha igaz is, hogy a következő időszak, évszázad Eurázsia évszázada lesz, akkor szemet kell, hogy szúrjon nekünk az, hogy Európa mégsem képes megtalálni a maga helyét ebben a gondolati kontextusban. Tehát ha ma Önök meghallgatnak európai vezetőket Európa jövőjéről, akkor látható, hogy Európa nem tudja magát belehelyezni az eurázsiai kontextusba. Lehet, hogy majd bele tudja, de ma azokban a politikai vitákban, ahol én részt veszek, ez sikertelen. Egy része a nyugati vezetőknek nem látja be Eurázsia jelentőségét, a másik része belátja, de nem tetszik neki. És ezért Európa ebben a pillanatban a szerintem nyilvánvaló tények ellenére, amelyeket Önöknek is itt fölidéztem, nem tudja, nem akarja magát elhelyezni ebben a kontextusban. Valószínűleg e mögött pszichológiai tényezők is vannak. A történelmet mégiscsak emberek csinálják, még ha a Jóisten által megszabott kereteken belül is, de mégiscsak mi csináljuk, és nehéz lemondani a nyugati vezetőknek arról a pszichológiailag érthető, szinte hozzájuk nőtt felsőbbrendűségi tudatról, ahogyan ők szemlélik a világot. Hiszen mégiscsak, nem tudom pontosan, milyen régóta, de több száz év óta a nyugati ember ahhoz szokott hozzá, mi vagyunk a legszebbek, a legokosabbak, a legfejlettebbek és a leggazdagabbak. És egyszer csak azt látni, hogy többé nem mi vagyunk a legszebbek, nem mi vagyunk a legokosabbak, nem mi vagyunk a legfejlettebbek, és nem vagyunk a leggazdagabbak, ezt látni és beismerni nem egyszerű feladat – elegendő, hogyha magam korabeli, hatvanas évei elején járó, öregedő férfiak hasonló problémájára gondolnak –, innen megérthetik, ami igaz kicsiben, az igaz nagyban is. De hát előbb vagy utóbb valahogy csak le kell küzdeni ezt a problémát, ellenkező esetben Európa a világban zajló változások vesztese lesz. Ma azok vagyunk.

Európa ma a világban zajló változásoknak a vesztese. Egy adattal szoktam ilyenkor élni. Hogyha vásárlóerő-paritáson nézzük, és úgy képzeljük az Európai Uniót, mintha az Egyesült Államok része lenne, egy tagállam, akkor az ötven tagállam közül, velünk együtt az ötvenegyedikkel, a harmadik legszegényebb lenne az Egyesült Államokon belül. Nem szoktunk így gondolkodni, de megismétlem, tehát ha az Európai Unió, mint tagállam az Egyesült Államok része lenne, akkor az 51 tagállamból a harmadik legszegényebb lenne. Ez jól mutatja, hogy Európa veszít, folyamatosan veszít, és a most zajló folyamatoknak az első számú vesztese. A világ öt legnagyobb gazdasága között nincsen többé európai gazdaság. Az első ötbe Németország se fér bele. Nem a mai, a tegnapi se már. És mindenfajta előrejelzések vannak, amelyek a jövő tíz legnagyobb gazdaságáról szólnak, amelyek ugyan különböző országokat tartalmaznak, de egyben hasonlítanak egymásra. Az első európai a tizedik-tizenegyedik helyen található, feltéve, hogy Oroszországot most nem soroljuk az európai országok közé. Hasonlóképpen a mostani vereségünk bizonyítéka az is, hogy Európa lemaradt a technológiai versenyben. A világ húsz legnagyobb technológiai központja között nincs európai, csak amerikai, dél-koreai, japán és kínai. Az európai innováció, amelyre oly’ büszkék voltunk, elpárolgott. Ha egy absztrakciós szinttel lejjebb jövök, akkor azt tudom mondani, hogy soha nem történt még az meg Európában, hogy ilyen néhány éves időszak alatt az energia, amelyből oly’ kevés van Európában, akkorát drágult volna, mint éppen most. Ötszörösre drágult a gáz Európában, és másfélszeresére nőtt a kőolaj.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ebben a mostani helyzetben az európai elit, amelyben most nemcsak a politikai döntéshozókat értem, hanem a think tankeket, az akadémiákat, az egyetemeket, jól láthatóan a régi dicsőség status quójának védelmére rendezkedett be. Fölidézek Önöknek egy tárgyalást, amit az Európai Tanácsban folytattunk sok évvel ezelőtt. Ez volt az első alkalom, amikor a miniszterelnökök Európai Tanácsa napirendre tűzte a Kínához való viszony kérdését, stratégiailag hogyan kell Európának gondolkodni Kínáról. Ilyen bonyolult, ilyen európai, intellektuálisan bonyolult, hármas kategóriarendszert állítottunk föl, hogy partner, versenytárs, és a végén mondta Angela Merkel, hogy Kína a legfontosabb „systemic rival”. Systemic rival! Tehát valami rendszerszintű versenytárs. És akkor a méretünkhöz igazodóan szerény intenzitással jelentkeztem, hogy meg lehetne-e tudni azt, hogy bennünket, magyarokat ki nevezett be ebbe a versenybe? Mert én nem tudok róla, hogy Magyarországnak systemic rivalja lenne Kína, és egyáltalán nem gondolunk arra, hogy a világot úgy kell elképzelni, hogy versenyt akarunk, rendszerszintű versenyt akarunk futni egy tőlünk teljesen különböző civilizációval. Tudunk beszélni az együttműködésről, az érdekegybeesésről, a konfliktusokról, mindenről tudunk, de hogy jön ide az, hogy mi úgy döntünk, hogy egy fölemelkedőben lévő civilizációt a mi rendszerszintű versenytársunknak vagy kihívónknak minősítünk? És ha néhányan így is gondolják, és akkor még Amerika nem is ült az asztalnál, ha néhányan így is gondolják, nekünk, magyaroknak miért kéne ebben a versenyben részt venni, hiszen mi nem neveztünk be ebbe a versenybe? Ez jól mutatja, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy a gondolkodásmód az európai elitben az ázsiai erőközpontok felemelkedését látva még mindig a régi vágányon mozog. Mindeközben az európai gazdaság nem tud növekedni, az idei évben az 1 százalékot se fogja elérni az európai gazdaságok növekedése, az Egyesült Államok 3 százalékkal nő, a keleti gazdaságok 5-7 százalékkal, és ha jól olvasom az előrejelzéseket, ez 2025-ben is így marad. És meggyőződésem, hogyha Európa ebből a statusquo-védő logikából, amely egy kereskedelmi, gazdasági és politikai blokkosodáshoz fog vezetni, nem tud kitörni, és a blokkosodás helyett nem tud átállni a konnektivitás gondolkodási sémájára, gondolati pályájára, akkor az a folyamat, hogy Európa a ma zajló változások vesztese, hosszabb távon is fönnmarad.

Meggyőződésem, hogy Európának ki kell törnie ebből a gondolati buborékból, meg kell találnia a helyét Ázsiához való viszonyában, meg kell értenie, hogy a mi félszigetünk, amit Európának hívunk, az eurázsiai térség része, és az ebből a tényből fakadó összes előnyt ki kell használni. Ha ezeket nem használjuk ki, akkor nem tudunk versenyképesek lenni a világ más erőközpontjaival. Vagyis röviden: kellene egy jó európai stratégia. Itt azonban a mi kompetenciánk véget ér. Magyarországnak csak ahhoz van ereje, politikai ereje, hogy a saját maga számára kigondolt stratégiát hajtsa végre. Mi részt tudunk venni egy európai diskurzusban, amely arról szól, hogy Európának milyen stratégiára volna szüksége, de ez a nagypályás játékosoknak a terepe, amikor a döntést is meg kell hozni, és nemcsak közre kell működni intellektuálisan az erről szóló vitában. És azt kell mondanom, hogy ebben a pillanatban ma nem látom azt az intellektuális erőt Európában, az európai elitben, amely a saját maga által fölépített buborékból ki tudna törni, és rövid időn belül meg tudná határozni a viszonyát az eurázsiai valósághoz.

Ezek után, tisztelt Hölgyeim és Uraim, és ezen a ponton kell néhány szót szólni Magyarországról, mert ha ebben a helyzetben vagyunk, amit leírtam, akkor azt a kérdést kell föltenni, hogy és mit csináljunk, akkor mi? Semmiképpen ne várakozzunk, mert, mint mondtam, a megfelelő döntésekhez szükséges időpontok, időablakok elmúlnak, illetve bezárulnak. Tehát Magyarországnak nem szabad arra várnia, hogy Európa egy olyan stratégiát alakít ki, amelyben aztán majd mi megkeressük a saját helyünket. Mert Európa ilyen stratégiát, úgy látom, nem fog kialakítani. Az egyetlen halvány kezdeményezés a francia elnökhöz kapcsolódik, aki az Európai Politikai Közösség nevű formációt hozta létre az elmúlt időszakban, ami nagyon sok hasonlóságot mutat azzal, amit a jegybankelnök úr prezentációjában láthattunk, és azt hiszem, a European Commonwealth kifejezéssel írt le. De ez egy kezdetleges, kidolgozatlan és az európai országok nagy többségének támogatását egyelőre nem élvező gondolat. Amíg ebből stratégia lesz, addigra biztos, hogy nem a soron következő, hanem az azután következő miniszterelnököt kell majd Önöknek meghallgatni. Tehát semmiképpen nem holnap. Mit kell tennie Magyarországnak? Nem várhatunk, saját stratégiát kell kialakítanunk, vagyis Magyarországnak készen kell állnia, be kell fogadnia azt a tényt, hogy az előttünk álló időszak Eurázsia évszázada lesz, és az ebben elfoglalt helyünket nekünk magunknak kell kijelölni, és nem egy európai stratégiából kell származtatni. Halkan mondom: a jó hír az, hogy van ilyen stratégiánk, amit persze a gyanútlan szemlélők, akik nem foglalkoznak geopolitikai elemzésekkel, leginkább csak ütközések és viták formájában érzékelnek, de az összes vitánk, ami ma Brüsszellel fönnáll, mind abból a tényből fakad, hogy Magyarországnak van egy önálló stratégiája, amely a realitásokból, az új realitásokból indul ki, tudomásul veszi azokat az adottságokat, amikről beszéltem, és ebben keresi, ebben jelöli ki, ebben találja meg Magyarország helyét, függetlenül attól, hogy egyébként mi a brüsszeli doktrína. Tehát Magyarország nem konfliktusmezőben vagy aknamezőn sétál, ha az európai kapcsolatairól van szó, hanem végrehajt egy nagyon tudatos nemzetpolitikai és nemzetgazdasági stratégiát, aminek meghatározó eleme – nem kizárólagos, de meghatározó eleme – az a tény, hogy Magyarország Eurázsiában van. Ez nem teszi zárójelbe azt a tényt, hogy Magyarország a NATO tagja, hogy létezik az Egyesült Államok, hogy a magyar stratégiának nemcsak Eurázsiához és Eurázsiában, hanem az Egyesült Államokhoz képest is meg kell határoznia magát, és ki kell alakítania a kapcsolatrendszerét, ami reményeink szerint könnyebb lesz az új adminisztrációval, mint a régivel volt, ami nem egy nagy elvárás, mert a régivel egyáltalán nem sikerült.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magyar stratégia abból a felismerésből indul ki, hogy Magyarország kedvező helyet foglal el Eurázsiában. Ezért mi mindenkivel kereskedünk. Az elmúlt tíz évben a magyar export értéke úgy nőtt a kétszeresére, hogy egyszerre dupláztuk meg a nyugati irányú kivitelünket meg a keleti irányú kivitelünket. Vagyis ez a stratégia működőképes. Ha nemcsak a kereskedelmet, hanem a beruházásokat is nézzük, akkor azt fogjuk látni, hogy Magyarország talán a legszínesebb képet mutatja a beruházások tekintetében. Most fejből fogom idézni a számokat, ha némi pontatlanság lenne benne, elnézést kérek, de ez nem lesz nagyságrendi. Tehát Magyarországra ma működő tőke formájában a németek lepakoltak olyan 25-26 milliárd eurónyi működő tőkét, az amerikaiak 9 milliárdot, a kínaiak 10-et, és az év végére ez 13-ra föl fog menni, és a rákövetkező évben tovább fog nőni. Aztán jönnek a dél-koreaiak, és utána jön minden európai, ami jól mutatja, hogy Magyarországnak van egy stratégiája, ami a kereskedelemben is és a beruházáspolitikában is testet ölt, vagyis Magyarország sikeresen diverzifikálja a kereskedelmét, lassabban a kelleténél, de sikeresen, és sikeresen és gyorsan diverzifikálta a befektetéspolitikáját. Hasonlóképpen a magyar stratégia fontos része, miután energiaszegény ország vagyunk, ezért diverzifikálni kell az energiabeszerzéseinket is, amelyben most már a kazahok is, az azerbajdzsániak is szerepelnek. És természetesen Magyarországnak részt kell vennie minden fontos eurázsiai nemzetközi fórumon: ott is vagyunk mindenhol, és ott is leszünk a jövőben is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt gondolom, hogy az a tény, hogy 2025-ben világszinten is kiemelkedő méretű beruházások készülnek el jövőre, igazolni fogja ennek a stratégiának a helyességét. Jövőre elkészül egész Európa, talán egész Európa legnagyobb vasúti fejlesztése, a Budapest–Belgrád vasútvonal – kínai finanszírozással és részben kínai kivitelezéssel. Új autógyárak fordulnak termőre. Új gyárat nyit a BMW, a kínai CATL, ami az akkumulátorgyárgyártásnak kiemelt szereplője, a kínai Sam Corp. Az Audi idén már megnövelte a kapacitását, és Szegeden a BYD is termelni kezd jövőre. Ez jól mutatja, hogy nekünk nemcsak van egy stratégiánk fejben és papíron, hanem ennek a stratégiának a végrehajtásában is jó ütemben haladunk előre. Ha ehhez hozzáveszem, hogy a következő évben a most benyújtott költségvetési törvény szövege szerint elindul 300, kormányzat által támogatott, komoly beruházás, az jól mutatja, hogy a reményünk, amely ennek a stratégiának a sikerességéhez fűződik, nem megalapozatlan.

Zárásképpen: miért éppen Magyarországon tudunk ilyen nyíltan beszélni, ideértve még a miniszterelnököt is Eurázsia és Európa összefüggő kérdéseiről? Kevés országot találnának ma Európában, ahol egy ilyen konferencia létrejönne, és olyat, ahol a miniszterelnök pedig Eurázsiáról ebben a kontextusban beszélne, nagy valószínűséggel egyáltalán nem találnának. Mi ennek az oka? Tulajdonképpen, ha jól belegondolunk, és a magyarok szeretnek jól belegondolni, akkor mi vagyunk az élő eurázsiai gondolat. Ennek a szónak mi vagyunk a megtestesülése, a reinkarnációja. Hiszen mi egy Ázsiából érkezett nép vagyunk. Tegnap azzal köszöntöttem a kazah elnököt, hogy a Magna Hungaria, a folyók összefolyása valójában ma egy kazah terület, ami az Urálnak a keleti oldalán található. Onnan érkeztünk, és közben ízig-vérig nyugati, európai néppé váltunk. Mi vagyunk az élő Eurázsia gondolat. Ezért nekem meggyőződésem, hogy a dolgok szerencsésen alakulnak Magyarország szempontjából, hiszen, ha egy olyan korszak előtt állunk, aminek mi magunk szinte kifejezői és megfogalmazói vagyunk, akkor gondolhatjuk azt, hogy végre egy olyan szerencsés időszak előtt áll a világgazdaság és az európai gazdaság, amely Magyarország számára is a fejlődés történelmi lehetőségét adja meg. Hogy így lesz-e, az azon is múlik, hogy a maihoz hasonló konferenciák folytatódnak-e, megismétlődnek-e, termelnek-e új gondolatokat és javaslatokat a mindenkori európai kormányok, elsősorban a magyar kormány számára. Én a mai konferenciáért hálás vagyok Önöknek, a tanácskozásukhoz pedig sok sikert kívánok!

Köszönöm, hogy meghallgattak!