- miniszterelnok.hu - https://miniszterelnok.hu/orban-viktor-beszede-a-missziovezetoi-munkaertekezleten/ -

Orbán Viktor beszéde a misszióvezetői munkaértekezleten

Viszonylag könnyű helyzetben vagyok, tekintettel arra, hogy a mai mondandóm az lehet unalmasan külügyi technokrata jelegű. Tekintettel arra, hogy az időpontok szerencsés egybeesése okán a magyar nemzeti külpolitika alapvetéseinek legfontosabb tételeit tegnap a tizennyolcadik, vagyis a szokásos évértékelő beszéd keretében elmondhattam. Nincs tehát szükség arra, hogy megismételjem, ráadásul kínos dolog 24 órán belül az embernek önmagával ellentmondásba keveredni, és egy szabad beszéd esetében ennek a kockázata kétségkívül fönnáll. Úgyhogy, ha megengedik, én arról, amit tegnap már elmondtam, itt most nem beszélnék. Azt hiszem, hogy amennyire világosan lehet külpolitikai kérdésekben beszélni, tegnap sikerült olyan mértékig nyíltan és egyenesen beszélni.

Amiről most itt beszélni fogok, először is a minisztérium maga. Kevés olyan alapvető változást indítottunk el a minisztériumok életét illetően 2014-ben, mint a külügy esetében. A többi minisztérium esetében lényegében már 2010-ben megtörténtek azok a változások, amelyek persze nem tették feleslegessé a 2014-es választás utáni kiigazításokat és adjusztálásokat, de lényegi, mondjuk úgy, funkció-meghatározást vagy alapvetően új szerkezetet nem érintettek, illetve nem jelentettek. Ez alól kivétel volt a külügy, de ez nem is nagyon lehetett másképpen, hiszen Martonyi János miniszter úrnak a vezetésével – akit tisztelettel köszöntök ezúton is – nem lehetett mást tennünk, és nem tűzhettünk ki magunk elé magasabb célt, mint hogy a 2010-ben a többi területen megindult változásokat levédje a nemzetközi térben. Nem lehetett más elvárásunk, az volt a logikus, hogy mindazt, amit itthon teszünk – alkotmánymódosítás, gazdaságpolitika, IMF hazaküldése, és sorolhatnám az ügyeket –, valamilyen módon kifelé magyarázni, értelmezni és a magyar pozíciókat védeni kellett. Tehát ezért maradt a legvégére a külügy szerkezeti átalakítása logikusan 2014-re. Akkor egy döntést hoztunk, nem is akármilyet. Most még abba nem bocsátkoznék, hogy okosat-e, de mindenképpen merészet, ami elég komoly szakítást jelentett a magyar külpolitikai gondolkodás és külpolitika irányításának magyar hagyományaival. Nem mondom, hogy félretolta azokat, de megszakított egy vonalat.

Azért a magyar külügy saját önmeghatározásához mindig is hozzátartozott az, hogy a magyar közigazgatás talán legjobban képzett szakemberei ülnek itt, tekintettel arra, hogy nem egyszerűen csak egy szaktudásuk van, hanem képesek arra, hogy ezt a szaktudást és fölkészültséget különböző nyelveken, különböző relációkban képviseljék és megvédjék. Azt nem javasoltuk 2014-ben sem, hogy szakítsunk azzal a hagyománnyal, hogy itt jól fölkészült emberek vannak, tehát az átalakításnak nem volt célja a külügyminisztérium intellektuális szintjének csökkentése, ellenben célja volt az átalakításnak, hogy emeljünk be valamit mellé, sőt emeljünk be egy új feladatot ez elé, miközben ezt igyekezzünk megtartani. És itt arról van szó, hogy mindannyian látjuk – gondolom, az elmúlt egy-két év Önök számára is bizonyította –, hogy a legnagyobb versenyfutás az Önöket fogadó államokban nem a „ki a legokosabb” címért van, hanem a „ki tudja a legtöbb üzletet csinálni” versenyszámban folyik. És nekünk ebből a versenyfutásból nem lehet kimaradnunk egész egyszerűen azért, mert Magyarország a dolgok mostani állása szerint egy tízmilliós ország, és tízmilliós ország csak a saját belső piacára termelve képtelen olyan színvonalat biztosítani polgárai számára, olyan életminőséget és életszínvonalat, amihez egyébként a magyarok az elmúlt 150 évben szokva voltak, és amit egyébként elvárnak maguktól és a hazájuktól. Tehát mi csak akkor tudunk a történelmi gyökerekből táplálkozó magyar életigényeknek és életmódnak és életszínvonalnak eleget tevő, azt kielégítő országot működtetni, hogyha Magyarország a saját piacain túl a külpiacokon is sikeres. Ehhez pedig kell egy hely, mármint hogy sikeresek legyünk, ahhoz kell egy hely, ahol a feladatokat rendszerezik, átgondolják, szétosztják, megvalósulásukat elősegítik, utána számon kérik, ellenőrzik, betartatják.

A magyar közigazgatásban hosszú időkre visszanyúlóan folyt vita arról, hogy hol kell ennek a helynek lennie. Sokat tanultam Martonyi Jánostól ebben a tekintetben, még 1998-ban, amikor először próbáltuk meghatározni, hogy a külkereskedelem, általában az exportpolitika, általában a külföldről Magyarországra érkező beruházások segítése és irányítása hol foglaljon helyet a magyar államigazgatás szervezetrendszerében. Így aztán nemcsak a könyvek segítségével, hanem a gyakorlat révén is kijártuk, kijártam ezt az iskolát, és végül is nyolcéves kormányzás eredményeképpen arra jutottam, hogy az a jó, hogyha ez a hely a külügyben van. Ez egyébként egybeesett azzal is, amit Martonyi János mindig is képviselt, nyilván nem függetlenül attól, hogy korábban is – előképzettsége és szakértelme alapján – ezzel a területtel foglalkozott, de sosem volt elég erős hozzá sem ő, sem én – ezt most fedje jótékony homály, hogy egy miniszterelnök mennyire erős egy kormányon belül –, nem voltunk ketten sem elég erősek, talán így jobban hangzik, hogy egyértelmű viszonyokat teremtsünk. És még ha a funkciók oda is kerültek a külügyhöz, akkor nem kerültek oda az eszközök. Ha odakerült a diplomatahálózat, a szakdiplomaták, akkor az irányítása nem került oda, szóval szenvedtünk eleget ennek a kérdésnek a megválaszolásával, és nem is voltunk igazán sikeresek egészen 2014-ig, amikor sikerült végre tiszta vizet önteni a pohárba, és egy nagy lendülettel – nyilván egy fiatal nemzedék beemelésével is – új fejezetet nyitottunk, és átalakítottuk a külügyi szervezetrendszert, és újraszabtuk feladatait.

Erről mindig lehet vitatkozni, és amíg élünk, vitatkozni is fogunk, hogy jól van-e ez így, kellene-e ezen igazítani, ez-e a helyes meghatározása magyar külpolitikát szolgáló minisztériumnak. Természetesen nem akarok senkit sem lebeszélni az ilyen vitákról, mert a magyar szellemi teljesítmény egyik jelentős forrása éppen a folyamatos önreflexió meg önértékelés, tehát ez rendben van, mindamellett szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy bár ilyen munkát a Miniszterelnökség és a kormány egyéb vezetői is végeznek, azonban ebből nem következik irányváltás, ugyanis leginkább a tényekhez meg a számokhoz kell ragaszkodnunk. És ha megnézzük, hogy a magyar exportteljesítmény hogyan néz ki, ha megnézzük, hogy a Magyarországra érkező befektetések hogyan festenek, ha megnézzük, hogy az ezzel foglalkozó magyar ügynökségek, szervezetek, kereskedőházak és egyebek, vagyis a mai külügyminisztérium csatolt részei hogyan teljesítnek, akkor bár természetesen nem lehetünk elégedettek még a teljesítménnyel, de az eredmények több mint biztatóak. Sőt, nemcsak biztatóak, hanem egészen remek eredményeket is látunk. Éppen most tekintettük át a külügyminiszter úrral a számokat, és az derül ki abból, hogy csak tavaly a magyar export 7,4 százalékkal nőtt. És ehhez persze árualap kell, meg Magyarországon működő gyárak kellenek, de kell hozzá piac, kell hozzá kapcsolat, kell hozzá finanszírozás – milyen régi vita, hogy hol legyen az Eximbank –, tehát sok minden kell hozzá, és nyilvánvalóan ebben az exportdinamikában ott van, e mögött ott áll a magyar külügyminisztérium gárdájának teljesítménye is. Úgyhogy engedjék meg, hogy elismerésemet fejezzem ki mindannyiuknak a számszerűsíthető, szép eredményekért.

Hasonlóképpen fontos dolog, hogy a külügyminisztériumhoz került a Magyarországra érkező beruházások adjusztálása is. És bár itt sem találtuk még meg a tökéletes szervezetrendszert, bár a külügyminiszter úr azt állítja, hogy március 1-jétől ez tulajdonképpen már sikerült, de miután még ezt a pudingot nem ettük meg, ezért nem tudjuk, hogy kiállja-e a próbát, de mindenesetre itt is törekszünk arra, hogy a lehető legéletszerűbb, az üzlet logikájához és rugalmasságához leggyorsabban alkalmazkodni képes szervezetrendszert hozzunk létre. És valóban, ha a számokat nézzük, akkor itt is igazolást kaphat a minisztérium a munkájának minőségére, ugyanis – Péter, a számokat pontosan tudja – a Magyarországra érkező beruházások is rekordokat döntenek. Nagyjábóli számokat fogok mondani, ha jól emlékszem, akkor 2014 végéig vagy 2015 feléig Magyarországra bejött a rendszerváltás kezdete óta 80 milliárd eurónyi befektetés, és csak a legutóbbi évben bejött 6 milliárd ebből. Ez jól mutatja, hogy az huszon-egynéhány éves összteljesítményen belül milyen sikeres volt a legutóbbi év, és milyen sikeres évekre számíthatunk a jövőben. És mindannyian tudjuk már, hogy a befektetéspolitika – szemben a liberális megközelítéssel, ami arról szól, ha a körülmények kedvezőek, akkor majd jönni fognak a befektetők – sokkal bonyolultabb, mert a körülményeknek ugyan jónak kell lenni, de attól, hogy a körülmények jók, még nem jönnek a befektetők. Azokat hozni kell, azokat sarkantyúzni kell, biztatni kell, lelkesíteni kell, egyáltalán: kapcsolatban kell velük lenni, és kellenek olyan világos eligazodási pontok a számukra, amelyek a biztonságos befektetés előföltételei a modern világban.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez az, amit szerettem volna mondani a minisztériumról. Vagyis: hajrá!

A második kérdés, amiről szeretnék beszélni, egy európai uniós ügy. Röviden beszélek róla, kényes kérdés, messzire vezet, és nem a tudományos akadémián vagyunk, nem fogjuk tudni minden ágát-bogát végigkövetni. De mindenesetre azok a fejlemények, amelyek ma Európában megfigyelhetőek – a migránsválságtól a gazdasági tényekig – jól láthatóan erősítik azokat az erőket, unión belüli erőket és országokat, amelyek már régóta, most pedig különösképpen eltökéltek egyfajta mag-Európa létrehozásában. Ez nem azonos a kétsebességes Európa gondolatával, itt olyan szellemi zűrzavar van, hogy az ember alig igazodik ki. Itt majd talán egyszer érdemes lesz Martonyi Jánost meghallgatni, aki ebben az intellektuális dzsungelben elég jól kiismeri magát, hogy melyik szó milyen politikai szándék kódnyelve az európai uniós politikán belül. Nekem is hosszú évekre volt szükségem, hogy ezt kitanuljam. De most nem a kétsebességes Európáról beszélünk, hanem arról beszélünk, hogy lesz-e az Európai Uniónak olyan magja, amely azokat az országokat tartalmazza, amelyek eurót vezettek be, és ennek a ténynek a végsőkig elviszik a következtetéseit és következményeit, és lesz egy másik Európa, amelyik meg nem lesz benne ebben a magban, hanem ezen kívül helyezkedik el. Ez magyarul annyit jelent – logikusan egyébként, de számunkra nem túl előnyös módon –, hogyha egyszer közös pénzt vezet be egy országcsoport, akkor nagyon nehéz úgy sikeresnek lenni a gazdaságban, hogy az állami élet a nemzeti szuverenitás egyéb alkérdéseit nem igazítja ehhez hozzá. Vagyis nincs közös adórendszere, nincs közös nyugdíjrendszere, nincs közös szociális rendszere, sorolhatnám tovább, még mi mindene nincs, tehát az, amit a költségvetési gazdálkodás körébe sorolunk, mondjuk, közös államadósság kezelési rendszere, valamilyen módon előbb vagy utóbb össze kell rendeződnie a közös pénz mögé és köré. Egyébként a közös pénz, és az össze nem hangolt egyéb gazdaságpolitikai elemek a monetáris politika és a vele össze nem hangolt gazdaságpolitikai elemek ellentmondásba fognak egymással kerülni, és olyan bajokat okoznak, mint amit gyakran láthatunk az eurózónán belül. Ennek a kiküszöbölése az eurózónához tartozó államok természetes érdeke, ugyanakkor nem tudták ezt a magasságot eddig megugrani. Ennek számos oka van, hiszen magyar fejjel könnyű belátni, hogyha a közös pénzen túl az adópolitikát is harmonizáljuk, az államadósság kezelést is harmonizáljuk, a szociális rendszerünket is harmonizáljuk, akkor mitől vagyunk független állam? Hiszen ha valamit harmonizálunk, akkor annak a betartása fölött ellenőrzést kell gyakorolni. Ahhoz intézmény kell, ahhoz szervezet kell, ahhoz bürokraták kellenek. Az ember érzi, ahogyan csúszik ki az adott állam fővárosából az összes szuverenitást jelentő döntési jogkör valahova máshova. És érthetően egy olyan kontinensen, amely mégiscsak a szuverén és büszke nemzetek kontinense, nagyon kevés ország hajlandó rálépni erre az ösvényre. Ezért aztán, miközben mindenki tudja, hogy valami ilyesminek történnie kellene, ha már közös a monetáris politikánk, mármint azoknak, akik bent vannak az Európai Unióban, közben a természetes nemzeti ösztönök pedig ellenállnak ennek a racionális belátásnak, és ezért szoktuk úgy megfogalmazni, hogy az Európa projekt elakadt. Ez a végeredménye és következménye ennek a helyzetnek. Azonban most úgy látom, hogy annyi baj van – Önök is tudják, hogy a baj nemcsak gondot jelent, hanem a baj mindig esélyt is jelent – az Európai Unión belül, hogy több ország is az eddiginél sokkal komolyabban megbarátkozott, vagy barátkozik azzal a gondolattal, hogy a közös pénz után esetleg egy mélyebb integrációt is létre lehetne hozni. És ez kihívás elé állít bennünket, minden olyan országot, aki nem tagja az euróövezetnek. Nem akarom ezt a vitát megelőlegezni, mert egyáltalán nem biztos, hogy ez a fene nagy elszántság, amit most látok, végeredményre is jut, és valóban előáll az a helyzet, amikor nekünk nem egy gondolathoz, hanem egy kész tényhez kell alkalmazkodunk.

Tehát nem akarok megelőlegezni egy olyan vitát, amiről kiderülhet később, hogy az élet nem is teszi szükségessé, de azok, akik szeretnek előre gondolkodni, nem árt, ha már járatják az agyukat azon, hogy egy ilyen helyzetben mi lenne a magyar érdek. Hogyan tudnánk definiálni a magyar érdeket? Csatlakozni egy ilyen, közös pénzt használó és nemzeti szuverenitás legfontosabb elemeit föladó európai egységhez, európai entitáshoz, vagy inkább az eurózónán kívül maradva továbbra is megpróbálni önálló gazdaságpolitikát és annak minden következményét magán viselő, önálló nemzetpolitikát folytatni. Ez a következő néhány év egyik nagy intellektuális kihívása, izgalmas vitája lesz majd. Magam sem szeretnék állást foglalni ebben a kérdésben, csak lakonikus tömörséggel megemlítem, és emlékeztetem magunkat arra, hogy a magyar alkotmány szerint a magyar gazdaság valutája a forint, és a magyar alkotmány megváltoztatásához kétharmados parlamenti többségre van szükség. Ami azt mutatja, hogy majd amikor ezt a kérdést, ha lesz egyáltalán egy ilyen kérdés, amelyet mellünknek szegez a történelem, meg kell majd válaszolni, annak a válasznak a nemzeti egység alapján kell megszületnie, hiszen egy kétharmados parlamenti törvény és alkotmánymódosítás lenne szükséges ahhoz, hogy erre az ösvényre lépjen a magyar nemzet.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Összefügg ezzel a kérdéssel az Európai Unió belső állapotának egy másik dimenziója is, amit tegnap úgy formuláztam meg, hogy vannak az unionisták, és vannak a szuverenisták az Európai Unión belül. Valóban, ma ezek szellemi természetű dolgok. Most nem külpolitikai irányzatokról beszélek, hanem külpolitikai irányzatok hátterét adó, szellemi természetű dolgokról. Tehát van egy olyan gondolkodási irány az Európai Unióban – Magyarországon is vannak ennek képviselői –, nemcsak a politikában, hanem a politika mögötti, szellemi térben is, akik azt mondják, hogy egy Európai Egyesült Államok fölépítésében semmi ördögtől való nincs, az egy reálisan kitűzhető cél, miért is ne kellene ezt az irányvonalat követnünk? És van egy másik irányzat, magunkat idesorolom, amelyik azt mondja, hogy lassan a testtel, nem eszik olyan forrón a kását, és hozhatok még néhány magyar népi bölcsességet, hogy nem kell az ilyesmit elkapkodni, vagy hozzunk az olasz bölcsességet: hagyjunk valami teret az életnek is, amit majd ő maga eldönt, nem kell nekünk mindent állandóan levezényelni. Szóval van egy olyan megközelítés is, hogy óvatosan, és inkább támaszkodjunk arra, amit ismerünk, amit tudunk, amin szilárdan meg tudunk állni; ez pedig a szuverenitásra törekvő magyar külpolitika.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szeretnék ezek után mondani néhány szót Közép-Európáról. Az unionisták és a mag-Európát létre hozni akaró európai vezetők és szellemi emberek legnagyobb dilemmája ma annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy miért van az, hogy miközben az integráció értelme a nemzetek megerősítése, gazdasági teljesítményük növelése, potenciáljuk és teljesítményük növelése, akkor hogy van az, hogy az eurózónában található országok gazdasági növekedése jóval elmarad azon országok gazdasági növekedésétől, akik nem tagjai az eurózónának? És ez így van Nagy-Britanniától Közép-Európáig. Mondhatnám azt is, hogy európai mércével mérve azoknak, akik nincsenek bent az eurózónában, jól megy, akik meg bent vannak, azok stagnálnak. És itt jön be a képbe Közép-Európa, még akkor is, hogyha egyébként Pozsony az az eurózóna része. A dolog úgy fest, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy ez a dilemma, amiről az előbb beszéltem, nemcsak a magyar nemzet szellemi horizontján jelenik majd meg a következő időszakban, hanem egész Közép-Európa szellemi horizontján. Közép-Európának is foglalkoznia kell azzal a kérdéssel, hogy újradefiniálja saját magát most ebben a változóban lévő európai térben. Ezért tulajdonítunk nagy jelentőséget annak az egyébként csak mínuszos, lábjegyzetes hírnek – mármint normális körülmények között mínuszos és lábjegyzetes hírnek –, hogy a visegrádi országok úgy döntöttek, hogy a visegrádi együttműködés fönnállásának 25. évét úgy fogják megünnepelni, hogy indítunk egy vitát, egy közép-európai vitát arról, hogy mit is gondolunk Európáról. Mit is gondolnak arról a közép-európaiak, hol tartunk, és hol legyen, hogyan határozza meg a jövőjét Közép-Európa ebben a térben?

Ez egy egy évig tartó konferencia és vitasorozat lesz. Reményeink szerint izgalmas előadásokkal, könyvekkel, kiadványokkal, és reményeink szerint politikai értelemben használható eredményekkel. Mindenesetre szeretném világossá tenni, hogy Közép-Európa abba a korszakba lépett, amikor jól láthatóan képes a saját lábán megállni, képes saját magát definiálni. Éppen a külügyminiszter úrral beszéltem nemrégen arról, hogy két magyar város ismert ma a nemzetközi diplomáciában: Budapest és Visegrád. Amennyiben a magyar Visegrádra gondolunk ezalatt, mi természetesen igen, hiszen a visegrádi országok, vagyis a sikeres közép-európai országok együttműködése egy nemzetközileg elismert tény, annak szervezeti kifejeződése elfogadott, komoly referenciapont és erőforrás a magyar diplomácia számára. Ez Antall Józsefék bölcsességét dicséri, hiszen ki gondolta volna ott, a kilencvenes évek legelején, hogy három – mert akkor még csak hárman voltunk, csak aztán négyen lettünk –, három, négy ország, aki éppen küzd a túlélésért, a hidegháború utáni új világrendben próbálja kiharcolni a jogát a létezéshez. Szóval összeáll három, illetve négy ilyen ország, és húsz-egynéhány évvel később ez az országcsoport jelentős tényező az európai politikán belül, és miután ott jelentős, ezért nemzetközi globális összefüggésben is értelmezhető, sok esetben nem megkerülhető szerep. Ez egy szép diplomáciai teljesítmény. Tehát ha egyszer eljön majd az idő, és, mondjuk, a magyar külügy teljesítményét nem az aktuális exportszámokban mérjük, hanem megengedünk magunknak egy történelmi horizontot és dimenziót, akkor azt tudjuk majd mondani, hogy a magyar diplomáciatörténet egyik legnagyobb sikerével állunk itt szemben. Részt vettünk egy olyan kezdeményezésben, sőt elindítói voltunk egy olyan kezdeményezésnek, még akkor is, ha az asztalnál volt egy kis lökdösődés, ha visszaemlékeznek a kis magyar történelmünkre, hogy most akkor az államelnöknek vagy a miniszterelnöknek kell-e aláírnia. Ugye, mégiscsak magyarok vagyunk, még ha agyasak is, tehát nem tudjuk mindig a civilizációs viselkedési szokásainkban lekövetni az előreszaladt gondolatainkat, így történt ez ott is. De összességében mégiscsak azt mondhatjuk, hogy egy nagyszerű, történelmi horizonton is értelmezhető sikere és teljesítménye a magyar diplomáciának a V4-ek létrehozása. Azért beszéltem erről ilyen hosszan, mert szeretném, hogyha Önök is éreznék ennek az értékét, hogyha Önök is megbecsülnék, hogyha Önök is használnák a saját munkájukban azt a körülményt, hogy itt, Közép-Európában létezik egy olyan együttműködés, amely ma az Európai Unión belül egyetlen más országcsoportra sem jellemző, és nem tudjuk pontosan, milyen, de valamilyen jelentősége biztosan lesz mindennek az Európa jövőjéről szóló vitákban is.

Ezek után engedjék meg, hogy mondjak néhány szót röviden a szomszédos államokkal kialakított helyzetünkről. Szlovákiáról azért nem mondok semmit, mert ott választási kampány lesz, amiben nem szeretnék részt venni, habár ez ritkán a saját döntésünk. És saját külpolitikai tevékenységemnek is egy kiemelkedő pontjaként tartom számon azt a pillanatot, amikor még ellenzékben Csáky Pali barátunkkal az esztergomi híd lábánál nem több, mint ötven-hetven fiatal, családos, babakocsit tologató magyar tömeg előtt az európai választásra készülve egy közös kis – hogy kell ezt mondani most? – flashmobot tartottunk, performance-t – hogy is mondta ezt Hende Csaba? –, marháskodást, igen. Tehát összejöttünk ott, és mondtunk mindenféléket, aminek a következménye azt lett, hogy másnap összehívták a szlovák parlamentet egy rendkívüli ülésre csak emiatt, és tüzes beszédeket hallhattunk, majd az egészet egy könyvben ki is adták. És azt gondolom, hogy a visegrádi négyek együttműködéséhez hasonlóan ez nagy bravúrja a magyar külpolitikának, ellenzéki pozícióban is képesek vagyunk erre. Szerintem itt a választás előtt néhány nappal nem érdemes felidézni ezeket a régi emlékeket. Úgyhogy inkább Szlovákiáról nem mondanék semmit. Csak azt mondanám, vagy legfeljebb annyit mondanék, hogy Szlovákiával ebben a pillanatban rendezettek a kapcsolataink, és nagyon régen volt olyan helyzet a szlovák–magyar kapcsolatokban, hogy egész pontosan legyek, a csehszlovák–magyar kapcsolatokban, ha már régről beszélünk, idődimenzióról, nagyon régen volt olyan helyzet, amikor kiszámítható partnerként tekinthettünk egymásra egy nálunknál erősebb integráció részeként. Még a Szovjetunió vagy a béketábor – vagy hogy kell azt mondani –, az akkori Varsói Szerződés világában sem tudtunk olyan jól együttműködni a csehszlovákokkal, mint amilyen jól együtt tudunk most működni az Európai Unión belül. Ez történelmileg ritka és értékes pillanat, ha lehet, őrizzük is meg. Akkor is tekintsük ezt értéknek, hogyha egyébként ez a kölcsönös megbízhatóság és együttműködés nem a számunkra oly fontos nemzetiségi kérdés rendezésének talaján jött létre. Mert nem annak a talaján jött létre, hanem sokkal inkább a gazdasági együttműködés adta meg ennek az alapját, és itt van néhány dolog, amit majd még rendeznünk kell, és a későbbiekben meg kell vitatnunk a szlovák barátainkkal.

Romániában a helyzet ennél jóval nehezebb. Igyekszem a lehető legóvatosabban fogalmazni. Én úgy látom, hogy a dolgok állása azt mutatja, hogy ott a jogállamiság, a jogszerűség és a korrupció elleni harc örve alatt valójában a magyar politikusokkal szembeni politikai hadjáratot kell regisztrálnunk. Nem örülünk ennek. Úgy érezzük, hogy itt nem egyszerűen csak a jogállami elvek érvényesítéséről, hanem a magyar kisebbség politikai vezetőinek háttérbe szorításáról is szó van. És ezt majd megfelelő formában és megfelelő súllyal szóvá is kell tennünk. Arrafelé tehát magyar szempontból nem állnak jól a dolgok.

Ezzel szemben egy kiegyensúlyozott együttműködést regisztrálhatunk a szerbekkel, kormányzati csúcstalálkozót is tartottunk, itt jártak Budapesten. A szükség barátságokat is létrehozhat. Nyilvánvaló, hogy a két országnak szüksége van egymásra. A Balkánon zajló események miatt, az, hogy nekünk hogy és miért van rájuk szükségünk, most nem is hozom ide. Köztudott, hogy különböző becslések szerint vagy 300 ezer magyarunk is él a Délvidéken, illetve Szerbiában, tehát kicsit magunkra is nézünk, amikor rájuk nézünk. És nekik is szükségük van Magyarországra, mert a mostani események szerb nézőpontból arra szolgáltatnak bizonyítékot, hogy milyen sérülékenységgel és nehézségekkel jár az, ha valaki nem része az Európai Uniónak, és ki van téve olyan kihívásoknak, mint amilyennek Szerbia kitett ma. És nyilván mi támogatjuk Szerbia európai uniós csatlakozását, mint ahogy tettük azt egyébként Horvátországgal is.

Azzal az országgal, amellyel a kapcsolatainkat most próbáljuk rendezni. Nem egy egyszerű feladat. Ennek a kapcsolatnak a szövete ma roncsolt. Dacára annak, hogy nem tudok idézni – talán a lengyel–magyar barátságot leszámítva – olyan szoros európai államközi együttélést és testvériességi érzést, mint amilyen a horvátok és a magyarok között fennáll. Most egyéb, mélyebb genetikai származás és egyéb kérdéseket nem is idehozva, hiszen bár szlávokról beszélünk, mégis a modern kutatások eredménye alapján nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a két népelem egyébként az általánosan elgondoltnál sokkal mélyebben keveredett, érintkezett, és ezért sokkal inkább tekinthetünk úgy egymásra, ahogy valóban testvérekre szokott tekinteni az ember. Tehát a helyzet adott. Egy jó horvát–magyar kapcsolatnak minden antropológiai, történeti és politikai alapjai megvolnának, mégis az elmúlt esztendőkben ez a szövet roncsolódott. Csekély vigasz, hogy erről mi nem tehetünk, csekély vigasz, hogy a roncsolás nem tűnik olyan mélynek, ami reparálhatatlan lenne, de nem lesz könnyű. Mert nemcsak arról van szó, hogy durva dolgokat vágtak a barátaink a fejünkhöz. Ilyen a legjobb barátokkal is előfordul, horribile dictu, mint említettem, még a legjobb családokban is. Miért is ne fordulhatna ez elő a horvát–magyar kapcsolatokban? Ennél azonban nagyobb baj az, hogy idő közben elszaladt, és számos olyan stratégiai döntés, amiket a horvátokkal közösen kellett volna meghoznunk, és velük együtt megvalósítanunk, most más relációkban történt meg. Nekünk mindig is fontos volt, hogy délről, Horvátország irányából energiarendszerek, csővezetékek érkezzenek Magyarországra. Azt gondoltuk, az lesz az a pont, ahol Magyarország kitör abból a helyzetből, hogy csak Oroszországból, keleti irányból vagyunk képesek Magyarországra gázt hozni. Ehhez képest a dolog úgy fest, hogy időközben megépítettük a szlovákokkal a vezetéket, tehát ha akarunk, azon a vezetékrendszeren keresztül a horvátoktól függetlenül képesek vagyunk nem orosz eredetű molekulákat behozni a magyar gázrendszerbe. És előrehaladott tárgyalásaink vannak a lengyelekkel is arra nézvést, hogy legalább egy technikai kísérlet erejéig a náluk megépülő LNG-ből nézzük meg, képesek vagyunk-e gázt hozni Közép-Európába. Az idő tehát elment, de a horvát közös beruházás nem lényegtelen. Továbbra is lehet ennek értelme, de már közel sem olyan sürgető, mint korábban volt. Hasonlóképpen: talán emlékeznek rá, hogy visszatérő dilemmája a magyar külkereskedelemnek, hogy melyik is igazából a mi tengeri kijáratunk, mert tengeri kijáratnak márpedig lennie kell. Egy olyan ország, amelyik méreténél fogva, mint említettem, külkereskedelemre ítéltetett, nem vághatja el magát a tengeri kereskedelem lehetőségétől, ahhoz pedig kijárat kell. Két lehetőség adódik mindig. Fiume, amit manapság Rijekának hívnak és Koper. Mi igyekeztünk egyébként korábban, már az első kormányunk idején is a horvát lóra tenni, de miután ez ellehetetlenült, ezért a másik lehetőség, a szlovénokkal való együttműködés beelőzött. És a velük való együttműködés ma mélyebbnek tűnik, az ott lehetséges üzleti megállapodások ma kézzel foghatóbb közelségben vannak, mint esetleg a horvátokkal köthető azonos tartalmú megállapodás. És a helyzet ugyanígy van a vasúti közlekedésnél is. Sose gondoltam volna, hogy hamarabb épül majd meg a Belgrád–Budapest nagysebességű, teherszállításra is módot adó vasútvonal, mint hogy korszerűsítenénk a Zágráb–Budapest vasútvonalat, márpedig a prioritások egyértelműen megváltoztak. Tehát miközben természetesen a horvát kapcsolatok újraépítésében vagyunk érdekeltek, az elmúlt öt évet nem lehet meg nem történtté tenni, és a magyar külpolitikában új prioritások és új szempontok jelentek meg.

Szlovéniáról már beszéltem. Azt kell mondanom, hogy ez egy elhanyagolt relációja a magyar külpolitikának. Szerintem nálunknál hidegebb nép, persze már csak földrajzi okokból is, mint mi, magyarok vagyunk. Elég megnézni egy magyar csárdást meg egy szlovén néptáncot – tehát lehet látni a különbséget. Ezt azért mondom, mert nemrégen láttam egymás után mind a kettőt egy kulturális eseményen Lendván. Tehát az ember rögtön látja, hogy nem olyan egyszerű ezt a két népet egymással egy nevezőre, közös hangzásvilágra hozni, de nem lehetetlen ez. S a mostani együttműködésünk meg a külső baj, amely mindkettőnket fenyeget, közel hozta egymáshoz a két országot, és nyugodtan mondhatom, hogy nem emlékszem arra, hogy a szlovén–magyar kapcsolatok olyan jók lettek volna, dimenziói úgy elmélyültek volna, és a kölcsönös megegyezési szándék, jó szándék, a kölcsönös előnyök keresése oly mértékben uralta volna ezt a kapcsolatrendszert, mint éppen napjainkban. Úgyhogy komoly reményeket fűzhetünk egyébként a szlovénokkal történő gazdasági együttműködéshez. Végül is egy gazdag, intelligens, jómódú, jó szerkezetű gazdasággal rendelkező országról van szó.

És természetesen nem kerülhetjük meg azt sem, hogy mondjunk néhány szót Ukrajnáról. Amikor Ukrajnáról beszélünk, akkor persze Oroszországra gondolunk. Ez már csak a magyar külpolitika hagyományai közé tartozik, ahol leginkább a kétségeinknek kell hangot adnunk, mert egyelőre nem látjuk, hogyan lesz a számunkra oly fontos szomszédunkból, Ukrajnából egy saját lábán megállni képes nyugatos gazdasági szerkezettel rendelkező, az európai gazdasági térbe beilleszkedő jogállam. Szurkolunk, hogy ez sikerüljön, szeretnénk, ha ez megépülne, de egyelőre nem látjuk, hogy hol van ennek az időhorizontja, mikor fog ez bekövetkezni. Tegnap is arról beszéltem, hogy nem árt, ha az ember különválogatja azt, ami van, attól, amit szeretne, ha lenne. Ez a megállapítás Ukrajnára is igaz. Mindenesetre szeretném megismételni és az Önök figyelmébe ajánlani azt a tételt, a magyar külpolitika egyik legfontosabb nemzetstratégiai és biztonságpolitikai tételét, ami úgy hangzik, hogy Oroszország és Magyarország között mindig kell lenni valaminek. Hívhatják Ukrajnának is. A lényeg, hogy a magyar szempont az, hogy nekünk ne legyenek közös határaink Oroszországgal, és legyen egy olyan fizikai tér a két ország között, amely – nem mondom, hogy kölcsönösen, mert a bolha ne osztogasson tanácsokat az elefántnak, és ne is beszéljen az ő dimenziójában, de – nekünk mindenesetre az a távolság biztonságérzetet ad. Ezt mind a történelem, mind a két ország katonai ereje, súlya indokolttá teszi, mármint ezt a magyar szempontot és magyar külpolitikai törekvést. Mi érdekeltek vagyunk abban, hogy Ukrajna boldoguljon, ugyanakkor nem vagyunk érdekeltek abban, hogy Ukrajna okán belerángassák Magyarországot egy oroszellenes nemzetközi koalícióba. Nem mindig válogatja meg az ember a helyét az ilyen koalíciókban.

Kétségkívül óriási nyomás alatt állunk, mert nagyon sokan vannak olyanok, akik úgy azonosítják a saját érdekeiket, hogy nekik meg az áll érdekükben, hogy egy ilyen oroszellenes nemzetközi koalíció létrejöjjön. Ezt tegnap is elmondtam, ez nem a mi utunk, ez nem a mi politikánk, és nem a mi érdekünk. Ugyanakkor szeretném világossá tenni, hogy annyiban a helyzet könnyebb, mint korábban volt, hogy legalább van egy minszki megállapodás, amely egy biztos pontot jelent, már amennyire egy ilyen nemzetközi megállapodás kontúrjai biztosak lehetnek, de van egy nemzetközi dokumentum, az egymással konfliktusban álló felek, tehát Ukrajna és Oroszország által is aláírt és vállalt minszki megállapodás. Annak van akcióterve, amit végre kell hajtani, és az alapján tudunk állást foglalni ezekben a kérdésekben, hogy melyik fél milyen mértékig hajtotta ezt végre. És ebben akkor nincs elfogultság, ebben nincs nemzeti szempont, ebben egyetlen dolog van: az, hogyha van egy megállapodás, akkor azt be kell tartani, nézzük meg, ki milyen értékbe tartotta ezt be. Ez a vita napirendre fog kerülni az Európai Unión belül. Az olasz miniszterelnök nem is hagyott kétséget, hogy ezt meg kell érdemben vitatnunk, hol tart a minszki megállapodás végrehajtása, ami azt jelenti, hogy az év első felének végén lezáruló időszaknál egy komoly vitára kell számítani az unión belül a minszki szerződés teljesítése ügyében, vagyis nem lesz automatikus szankció-meghosszabbítás Oroszországgal szemben. Akármilyen döntésre is jutunk, azt a döntés meg kell előznie egy higgadt, nyugodt, tárgyszerű elemzésnek, ami a minszki megállapodásról szól majd.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha megengedik, nagyjából ez lett volna a vitaindító előadásom. Még annyit talán hozzátennék, hogy nyugodtan végezhetik a munkájukat, már amennyire a magyar történelemben valaha magyar diplomata nyugodtan végezhette a munkáját, olyan mértékig biztosan. Tekintettel arra, hogy a nyugodt és kiegyensúlyozott külpolitikai munkának az előföltétele, hogy nyugodt és kiegyensúlyozott hátországa legyen a diplomatának. E tekintetben Önök ma jól állnak. Részben – mint hallhatták – a minisztériumnak a presztízse a kormányon belül magasan van. Mindenki számára teljesen nyilvánvaló, hogy a külügy nem úri huncutság, hanem a magyar gazdaságpolitikai stratégia egyik kulcsszereplője. Így Önök is ennek kulcsszereplői. Tehát a támogatás, ami a külügyi sikerességhez szükséges, a kormányon belül továbbra is adott. A költségvetési számainkat láthatják. Olyan egy-két évvel ezelőtt még lázálmos beszédnek tűnő dolgokat lehet hallani a magyar gazdaságpolitika háza tájáról, mint hogy nullás költségvetés, ami alatt nem azt kell érteni, hogy az államadósság nélkül nullás, hanem az államadóssággal együtt nullás költségvetés. Most hogy sikerül-e ezt elérnünk vagy nem, az egy másik dolog, de önmagában, hogy a horizonton ez megjelent már jól mutatja, hogy a magyar gazdaság meglehetősen stabil, pénzügyi állapotai kiegyensúlyozottak. Vagy, mint hallhatták legutóbb, az Európai Unión belül az államadósság csökkentésben, arányokról beszélek, nem abszolút mértékről, de arányok tekintetében Magyarország talán legjobban, vagy a legjobbak között teljesít. Ami persze nem jelenti azt, hogy a dolgok rendben lennének, mert egy 75-76 százalékos nemzeti össztermék arányos államadósság azért nem ad okot a nagy nyugalomra, de az kétségkívül igaz, hogy miközben a mienk csökken, szinte mindenki másé pedig fölfele jön, és nálunk sokkal erősebb országok is elhaladták már a 100 százalékos mutatót. Itt a „minél kisebb, annál jobb” helyzetével állunk szemben. Tehát azt akarom ezzel mondani Önöknek, hogy a hátország mind a kormányon belüli külügyi presztízst illetően, mind a külpolitika hátországát adó gazdaságpolitikai pénzügyi stabilitást illetően megvan. És a visegrádi négyekkel való együttműködés ad nekünk egy regionális stabilitást. És miután azt gondolom, hogy egy patikamérlegen kiszámított és gondosan fölépített nemzeti külpolitikai stratégiát viszünk, ennek az is hozadéka, hogy a magyar külpolitikának és azon keresztül Magyarországnak ma megbecsültsége van. A megbecsültség a külpolitikában nem azt jelenti, hogy csupa jót mondanak rólunk. Az a meg nem becsültség jele. Hanem, hogy csupa rosszat. Ez sem föltétlenül ideális, nem biztos, hogy át kellene esni a ló másik oldalára, de önmagában az a körülmény, hogy egy tízmilliós országgal egy ötszázmilliós integráción belül, egyáltalán annak az álláspontjával, az általa kimunkált gondolatokkal és javaslatokkal érdemben foglalkozik a világ, az önmagában is egy komoly teljesítmény, és azt mutatja, hogy az Önök munkájának van értelme. Biztatni szeretném Önöket. Várom a javaslataikat. Várjuk, hogy a külügyminiszter úron keresztül a külüggyel foglalkozó munkatársaink gondolatai Magyarország jövőjére és a magyar külpolitikai stratégiára nézve minél nagyobb számban és komolyabb mélységgel kerüljenek a kormány stratégia alkotóinak asztalára.

Köszönöm szépen a figyelmüket! Gratulálok az elmúlt évben végzett kiváló munkához!