Orbán Viktor beszéde a felújított Tisza-kastély átadásán

Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Tisztelt Egyházi és Világi Elöljárók! Kedves Gesztiek és Békés Vármegyéből, sőt a Határon Túlról Érkezettek!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Bátran mondhatjuk itt, Geszten, a Tisza család felújított kastélya mellett, kőhajításnyira a család méltó módon helyreállított kriptájától, a nemzeti összetartozás napján, egy újabb háború fenyegető árnyékában bátran mondhatjuk, ma itt, Geszten összesűrűsödik a történelem. Itt van egy nemzet, amely száz-egynéhány éve egy pusztító háború következtében elvesztette országa kétharmadát, és népének harmada idegen határok mögé került. Ez a nemzet mégsem a beletörődést és az elmúlást választotta, hanem a küzdelmet és a túlélést. Ez a nemzet ma már többre képes, mint hogy minden évben megemlékezzen a vele történt igazságtalan szörnyűségről, képes arra is, hogy minden évben újra és újra kinyilvánítsa határtalan élni akarását és összetartozását. És végre képes arra, hogy hálával adózzon annak a családnak is, amely oly’ sokat adott neki.

Mert van itt egy család is, amelynek története egybeforrt a szabad, független és szuverén Magyarország eszményével. A magyar nemzet velük szembeni tartozását rójuk ma le azzal, hogy otthonukról és a család nyughelyéről méltóképpen gondoskodunk, és hogy annak az egyháznak a gondjaira bízzuk, amelyiknek a Tiszáknál odaadóbb híve talán sosem volt. A Tiszák ott voltak az erdélyi fejedelmek oldalán a török elleni harcokban. Majd a harcok végeztével, hiába minden hadiérdem, majd’ egy évszázadon át kellett küzdeniük, hogy ősi birtokukat visszaszerezzék. Nem lepődhetünk meg: már az akkori nyugati birodalomnak sem volt szokása, hogy a magyarok jogos jussát elismerje és odaadja. Így települt a család Gesztre, s lett újra a magyar nemzet ügyének kovácsa. Alakjaik feltűnnek az irodalomban, majd közülük ketten is az ország politikai vezetésére vállalkoztak. A Magyar Királyság utolsó erős és sikeres korszaka elválaszthatatlan a Tisza családtól. Tisza Kálmán, mint a dualizmus állhatatos és sikeres generálisa vonult be a történelembe. Fiáról, Tisza Istvánról pedig a későbbi miniszterelnök, Bethlen István így emlékezett: „mint a nemzet nagy ügyének mártírja halt meg, és vele pusztult oda nemzet, ország, trón, a monarchia és ezer év dicsősége.” Halála nemcsak egy kiváló ember, nemcsak egy nagy formátumú miniszterelnök elvesztését, de egy történelmi korszak fájdalmas végét is jelentette. Mert itt van a megkerülhetetlen dátum: június negyedike, a magyar nemzet elleni gyilkossági kísérlet napja. Tisza Istvánnal nemcsak egy család történelmi szerepe végeztetett be, de vele megszakadt a kilencszáz éves Magyar Királyság története is.

Tisztelt Emlékezők!

104 évvel ezelőtt kegyetlen, irgalmatlan, igazságtalan diktátumot kaptunk a nyakunkba. Magyarok milliói váltak saját szülőföldjükön idegenné. Odalett a magyar ipar és a termőföld színe-java, határon túlra kerültek nagy egyetemeink, legszebb városaink, kulturális értékeink, nemzeti emlékezetünk meghatározó színterei. Egy nemzetnek azok a sebek fájnak a legjobban, amelyek emberi szemmel láthatatlanok. Magyar az, akinek a Trianonban kapott nemzeti seb a legjobban fáj. Ennyi év távlatából már tisztán látszik, hogy a trianoni diktátum nemzetünk halálát célozta. De a gyarmatosításhoz szokott nagyhatalmak nem ismerték a magyarok karakterét. El akartak temetni minket, de nem tudták, hogy magok vagyunk. Ők annak rendje és módja szerint megásták a sírunkat. A haza jó gazdáit eltették láb alól, vagy menekülésre kényszerítették. Hazánkat a legsötétebb órán olyan emberek kezére adták, akikről száz évvel később is nehéz eldönteni, hogy az alkalmatlanságuk vagy rossz szándékuk miatt voltak-e nagyobb csapás az országra nézve. Sigmund Freud írta akkoriban: „kérdéses számomra, hogy a politikai bölcsesség jelének tekinthető-e, hogy a sok gróf közül a legokosabbikat” – Tisza Istvánt – „meggyilkolják, a legbutábbikat” – Károlyi Mihályt – „pedig megteszik miniszterelnöknek.” Tegyük el ezt tanulságként.

Tisztelt Emlékezők!

A 104 évvel ezelőtti országvesztést egy háború hozta a nyakunkba. Egy olyan háború, amelyet az akkori miniszterelnök, Tisza István minden porcikájával ellenzett. Ellenezte a titkos birodalmi tanácskozásokon, és ellenezte a Magyar Országgyűlésben is. De az országnak nem volt elég ereje, hogy kimaradjon a háborúból. Egy olyan birodalomhoz voltunk hozzáláncolva, amely a háború és béke kérdését megtartotta magának. Bécsben és Budapesten is tele volt a padlás háborús uszítókkal, hamis messiásokkal, külföldi ügynökökkel. Hiába volt a nemzet jövőjéért érzett felelősség és józan számítás, Magyarországnak egy rákényszerített háborúba kellett belemasíroznia. Tisza tudta, hogy létezik egy nagyobb tragédia is annál, ha az érdekei ellen való háborúba rángatják a nemzetet. Még nagyobb tragédia, ha ezt a háborút a nemzet elveszíti. Ezért, amikor nem volt más választás, Tisza mindent megtett a győzelemért. Ha lett volna elegendő erőnk, megmaradt volna a béke, a korona, és kevesebbet szenvedett volna a nemzet.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A háború, amit Tisza István ellenzett, olyan háború volt, amelyen nemcsak a legyőzöttek, de a győztesek is rajtavesztettek. Európa békéje a trianoni diktátum napján szűnt meg. Eredménye ugyanis nem a béke volt Európában, hanem újabb félelem a következő háborútól, amely aztán két évtized múlva még hatalmasabb világégést okozott. A háborút lezáró diktátumok nem megnyugvást, hanem újabb dúlást hoztak a Kárpát-medencébe. Új országok jöttek létre, és hamarosan jóval nagyobb etnikai feszültségek lángoltak fel, mint az egykori monarchiában voltak. A mesterségesen összetákolt államalakulatok az első adandó alkalommal fel is bomlottak. Összenő, ami összetartozik – de szétesik, ami nem. Végül olyan, önmagukban is alig megmaradni képes országok alakultak, amelyek még jobban egymásra lettek utalva, mint valaha, de a történelem láthatatlan sebei miatt ellenséges szemmel tekintettek egymásra, és végül idegen birodalmak vazallusaivá váltak. Így lett a Kárpát-medence előbb német, aztán szovjet befolyási és megszállási övezet. S ezért van az, hogy Közép-Európa nem tudja kellő súllyal hallatni a hangját a mai Európai Unióban sem.

De akármilyen borúsak is a Közép-Európa feletti felhők, a szélén ki-kikandikál a reményt adó fénysugár. Mára eljutottunk oda, hogy a Kárpát-medence népei minden birodalmi ármánykodás, minden geopolitikai packázás és kéretlen paktumok nyűge ellenére is végül szabadok és szuverének akarnak lenni. 110 évvel ezelőtt a Kárpát-medence népei a magyarok ellen harcoltak a szuverenitásukért. 110 éve még mindenki örömmel várta és éltette a háborút, éltették a csehek, az osztrákok, a szlovákok, a románok, a szerbek és a horvátok. Ma, amikor újra háború fenyeget, az itteni népek világosan tudtára adják a nagyhatalmaknak: megtanultuk a leckét, és mi nem akarunk háborút! A Kárpát-medence népeinek akarata egyértelmű: nem akarnak újra feláldozható gyalogok, hadba küldhető vazallusok lenni a birodalmi sakktáblán – se Brüsszel, se Washington, se Soros György kedvéért. Mindezt a Kárpát-medencében a legnagyobb lélekszámban élő közösség tagjai, mi, magyarok mondjuk ki a leghangosabban, de tudjuk, hogy a többiek is így gondolják. Mára az is világossá vált, hogy az itt élő népeknek a szuverenitásukért harcolni nem a magyarok ellen kell, hanem a magyarokkal együtt lehet. Közép-Európa népeinek jogait ma nem a magyarok ellenében, hanem a magyarokkal összefogva lehet megvédeni. A nemzeti összetartozás napján nemcsak nekünk, magyaroknak kellene összekapaszkodnunk, hanem a Kárpát-medence népeinek is meg kellene látniuk egymásban a sorstársat. Mert bennünket nemcsak a rideg geopolitikai szükségszerűség köt össze, hanem a közös történelem, s valami furcsa és megmagyarázhatatlanul hasonló világnézet: a létezés itteni, közép-európai minősége.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezők!

Ez a tény ránk, magyarokra is komoly feladatot ró. A nemzeti összetartozás ugyanis nemcsak tény, hanem program is. Nemcsak összetartozás kell, ami egy állapot, hanem összekapcsolódás is, ami egy cél. A mi programunk valójában a nemzeti összekovácsolódás programja. Nem elég az összekötő közös múltra emlékezni, a közös jövőt akarni kell és tervezni. De legelőször is álmodni kell róla, a dicsőséges jövőről kell álmodni. Egy nagy nemzet jövőjéről, amelynek nemzetrészei nem törődnek bele a számszerű kisebbség vereségre ítélt sorsába, hanem a nagyság, a szellemi nagyság útján járnak. Nem a fellengzősség, nem a nagyképűség és a nagyzolás promenádján, hanem a minőség és a teljesítmény kocsiútján. Nekünk, magyaroknak sohasem numerálni kell, hanem mindig ponderálni. Szellemi teljesítmény, minőségi kultúra, Nobel-díjak, olimpiai aranyak és elsőrendű politika, mert szemben a kétségekre időnként okot adó tapasztalatainkkal, a politika is szellemi műfaj. Aki azt ajánlja, hogy merjünk kicsik lenni, az bűnt követ el a magyarság ellen. Mi vagyunk az a nemzet, amelynek a Kárpát-medence minden országában van otthona. Mi vagyunk azok, akik az egészet többé teszik a részek összességénél. Mi vagyunk azok, akiknek újra és újra szorgalmazni kell az együttműködést, a szolidaritást, és örülni, igen, örülni kell a szomszédaink sikereinek is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Közép-Európát ma ugyanaz a veszély fenyegeti, mint 110 évvel ezelőtt. Egy újabb birodalmi érdek háborúba akar sodorni minket. Itt vannak újra a birodalmi érdeket szolgáló háborús uszítók, hamis messiások és idegen ügynökök is, akik azt hirdetik: a fegyverek bevetése elkerülhetetlen. De mi tudjuk, hogy tévednek. A háború sohasem elkerülhetetlen. A háború mindig emberi döntések következménye. És a fegyverek árnyékában nem nő élet és igazság, csak halál és igazságtalanság. Ezért ma arra kell vállalkoznunk, hogy véghezvigyük azt, ami Tisza István miniszterelnök úrnak nem sikerült: megakadályozzuk Magyarország részvételét egy újabb európai háborúban. Ma jobbak az esélyeink, mint a dualizmus végóráiban voltak. Most szuverének vagyunk, és a szuverenitás minden magyar ember saját ügye és joga is. Mi választunk kormányt, a mi kezünkben vannak a jogkörök. Mi, magyarok döntünk a saját sorsunkról. Most nem titkos birodalmi tárgyalóasztalok mellett hozzák a döntéseket, ahol mi mindig gyengébbek vagyunk, hanem a lehető legszélesebb nyilvánosság előtt, nemzeti és összeurópai választásokon. Öt nap van a választásokig! Most megtehetjük azt, amire 110 éve nem volt lehetőségünk: tisztán, demokratikus keretek között mondhat nemet a háborúra az egész magyarság.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezők!

A Tisza család emléke és holtukban is áradó tekintélyük megérdemli, sőt kiköveteli, hogy egyenesen beszéljünk. Mi, a mai nemzeti kormány és a mögötte álló, hatalmas többség és erő nem tataroz, hanem restaurál. Nézzenek itt körül! Mi nem a falakat tapogatjuk, nem a festéket vakargatjuk, mi restaurálunk, vagyis helyreállítunk, újraépítünk, újra felépítünk. Mi helyre akarjuk tolni a kizökkent időt, befoltozni a magyar idő szövetén keletkezett szakadást. Mi úgy állunk bosszút a kommunizmuson, hogy átlépünk rajta, mintha sosem létezett volna. Úgy állunk bosszút az elrabolt 45 évünkért, hogy összekötjük a német és a szovjet megszállás előtti Magyarországot a mai Magyarországgal. Pontosan úgy, ahogy az Alaptörvény előírja. Visszanyúlva a régi magyar nagyság korszakába ívet húzunk a XXI. századi modern Magyarországhoz és Magyarországba. Ez a rendszerváltás eredeti és legmélyebb értelme, és a 2010-ben kapott kétharmados felhatalmazást éppen ennek érdekében használtuk és használjuk fel azóta is minden nap. Ennek a hatalmas és talán a mi nemzedékünkön is túlmutató küldetésnek fontos és beszédes állomása a mai emlékezés. Aki ide eljön, most és a következő évszázadban is megláthatja és megértheti, hogy mit akartak a Tiszák, és azt is, hogy mit akart a mi nemzedékünk. Aki ide bejön, pontosan érteni fogja, mit jelent a mi nemzedékünk jelmondata: minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük.

A Jóisten mindannyiunk fölött, Magyarország mindenek előtt! Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!