Orbán Viktor beszéde a délkelet-európai országok parlamenti elnökeinek, valamint Olaszország képviselőházi elnökének konferenciáján

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nehéz helyzetben vagyok. Szerintem a bizottság bővítésért felelős biztosa minden fontos dolgot elmondott, úgyhogy az én mondandóm fontosság tekintetében nem vetekedhet az övével, esetleg az érdekesség tekintetében. Úgyhogy, ha megengedik, akkor én olyasmiről beszélnék, amiről a biztos úr nyilván kevésbé beszélhetett, vagy talán el is van tőle tiltva. Arról a tágabb kontextusról, amely körülveszi az egész Nyugat-Balkán növekedési politikájának kérdését. Örülök, hogy az olasz barátaink is itt vannak. Angolul talán úgy mondják, hogy upgrading, ez felértékel bennünket, mégiscsak az Európai Unió egyik alapító állama a vendégünk. És ugyan Magyarországnak is van már európai uniós múltja, de annak a tapasztalata, mélysége és gazdagsága nem vetekszik az olasz barátaink tapasztalataival. Úgyhogy köszönjük a házelnök úrnak, hogy eljöttek, és itt vannak velünk!

Európa egy nehéz időpontban tekint most rá az Önök régiójára. Eddig sem vitézkedett az Európai Unió a bővítés tekintetében. Sokkal inkább indokolt a kritika hangján beszélni, mint az elismerés hangján. Ez nem a bizottsági tagnak, a biztos úrnak a problémája, inkább arról van szó, hogy maga az unió sem tudja eldönteni igazán, hogy miképpen gondolkodjon a délkelet-európai térségről. Egy kényelmetlen feladat, valamit kell kezdeni ezekkel az országokkal, valamifajta nehézséget, problémát lát-e bennük vagy pedig egy lehetőséget? Mi, akik később csatlakoztunk az unióhoz, mi a bővítést mindig lehetőségnek tekintettük az unió szempontjából is. Persze van egy olyan iskola ma a régi tagállamok között, amely úgy hangzik, hogy azért nem mennek olyan jól a dolgok az unióban, mint korábban, mert fölvettük ezeket itt, akik a posztszovjet világból érkeztek. Tehát van egy iskola, amelyik a bővítést inkább negatív összefüggésben szemléli. Mi erről másképp gondolkodunk. Mi azt mondjuk, hogy vegyük le az elmúlt öt év gazdasági eredményeiből azt, amit a bővítés eredményeképpen fölvett országok tettek bele a közös európai teljesítménybe. Vegyük le Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária gazdasági növekedését meg a baltiakét, és nézzük meg, mekkora növekedés volt Európában az elmúlt öt évben. És azt látjuk, hogy szinte semmi. Dinamika, növekedés, energia, erő valójában még mindig az újonnan felvett országok gazdaságából jön. Nem tisztem, hogy ennek az okait firtassam, csak annyit akartam érzékeltetni Önökkel, hogy a mi országaink, a V4-ek országai, közép-európaiak – immáron az unión belülről – a balkáni irányú bővítést egy energiaforrásnak, egy erőforrásnak és egy lehetőségnek tekintik. Ezért számunkra a bővítés, ahogy az angol mondja, egy „must”: annak meg kell történnie.

Másfelől nekünk, közép-európaiaknak van egy történelmi érzékenységünk is. Ránézünk a térképre – ez egy kedvelt szórakozás itt, Közép-Európában, régi és új térképeket nézegetni –, s akkor azt fogjuk látni, hogy Görögország és Magyarország között egy geopolitikai luk van. Hiszen Görögország tagja az uniónak, Magyarország is, ami közte van, az meg nem. És miután a politikában van néhány törvény, ami hasonlít a fizikához, mármint hogy kitöltetlen tér nincs, ha mi ezt a térséget nem integráljuk, akkor erre a térségre vonatkozóan másoknak is lesznek tervei. Most nem mondok ítéletet vagy véleményt, csak deskripciót, leírom a dolgot. Én is most barátkozom azzal az új helyzettel, hogy hirtelen a magyar–szerb határ a kínai szabadkereskedelmi övezet és az Európai Unió közös piacának találkozópontja, határvonala lett. Hiszen Szerbia kötött egy szabadkereskedelmi megállapodást Kínával. A következő öt évben több mint 10 ezer vámtételt bontanak vissza. Ez nyilván nem férne össze az európai uniós tagsággal, de miután nem vettük föl Szerbiát, mások is beneveztek a versenybe. És a szerbek jól teszik, ha több vasat is benne tartanak a tűzben, ha már másképp nem lehet Európát cselekvésre sarkallni, csak így, hát akkor így kell. Tehát jelezni szeretném az Önök számára, hogy az egész térségről való gondolkodás és a bővítés pozitív megítélése nem evidencia ma az Európai Unióban, azért harcolni kell, nekünk, akikkel már bővítették az uniót és a biztos úrnak is, aki pedig, mint bizottsági tag, ezért a portfólióért tartozik felelősséggel. Tehát ez az Önökkel kapcsolatos európai uniós bizonytalanság első oka.

Most az elmúlt két évben egy újabb ok is jelentkezett, ami jól összezavart mindent. Ez pedig az orosz–ukrán háború, ami úgy gyakorol Önökre hatást, hogy elbizonytalanítja magát az Európai Uniót. Az Európai Uniónak, amelynek intellektuális teljesítményét én rendszeresen bírálom, amivel sosem azt akarom mondani, hogy az zéró, tehát még ennek a mostani, rossz bőrben lévő, intellektuálisan rossz bőrben lévő Európai Uniónak is volt azért egy stratégiája, hogy hogyan akar boldogulni, hogyan akar sikeres lenni a világban. Ennek a stratégiának volt egy biztonsági lába, és volt egy gazdasági lába. A biztonsági láb úgy hangzott, hogy egy összeurópai biztonsági architektúrának kell lennie, amit mindenfajta nemzetközi szerződéssel, fegyverzetkorlátozási és egyéb, katonai jellegű szerződésekkel stabilizálunk. És miután fenyegetés gyakran jön Keletről, ennek Oroszország is része volt. A háború óta ez megszűnt. Gyakorlatilag ez a biztonsági architektúra összeomlott, nem kicserélődött egy másikra, hanem egész egyszerűen összeomlott. És ma nem világos a válasz arra, hogy hosszú távon az európai biztonságot milyen biztonsági szerződésrendszerrel, építménnyel akarjuk garantálni. Ezt nem tudjuk. Még egy bizonytalanság.

Ugyanilyen stratégiai bizonytalanságban vagyunk a gazdaságot illetően. Ugye, az európai gazdasági sikernek egyszerű képlete volt. Megegyeztünk az oroszokkal, ami alatt azt kell érteni, hogy a németek megegyeztek az oroszokkal, olcsó energiát hoztak be, hoztunk be Oroszországból, olcsó nyersanyagot hoztunk be onnan. Ezt összekapcsoltuk a világszínvonalát tekintve vezető helyen lévő magas európai technológiával, gépgyártás, vegyipar, nanotechnológia, űrtechnológia, a legmodernebb dolgokkal, és a kettő összekapcsolódásából létrejött egy európai gazdasági siker. Meg még begyűjtöttük az úgynevezett békeosztalékot is, vagyis hogy nem nekünk kellett azt a hadsereget fönntartani, ami garantálta Európának a biztonságát, és a katonai kiadásoknak a forrásait is inkább rá tudtuk fordítani a gazdaságra. Ez gyakran kontroverzális téma a franciák meg a németek beszélgetésében, amikor arról van szó, hogy kinek valójában mekkora a költségvetési hiánya. Zárójel bezárva. A lényeg, hogy ez a stratégia, Keletről energia és nyersanyag olcsón, fejlett technológia, jó egyetemek, fantasztikus kutatóintézetek Nyugatról, és ennek összekapcsolódása, és ebből európai versenyképesség és jólét: ez is összeomlott 2022 februárjában. A szankciók ezt lényegében ellehetetlenítették. És nincs új stratégiánk, nem tudunk választ adni arra a kérdésre, hogy e helyett a gazdasági stratégia helyett mi tesz majd bennünket versenyképessé és sikeressé. Tehát három bizonytalanság is van a délkelet-európai térséggel kapcsolatban: egy történelmi bizonytalanság, egy biztonságpolitikai bizonytalanság, és egy gazdasági bizonytalanság. Egy ilyen Európa, ami ennyire bizonytalan lábakon áll, hogyan tud belevágni a bővítésbe?

Ha őszintén szembe akarunk nézni a délkelet-európai térség Európában elfoglalt helyzetével és az európai fejekben elfoglalt helyzetével, akkor őszintén ezt a leírást tudom adni Önöknek, amit most adtam. Az ukrán háború, illetve Oroszország háborúja Ukrajna ellen még egy nehézséget is okoz az Önök számára. És most nem arról az evidenciáról beszélek, amiről nyilván előttem már szóltak, hogy van egy régi bővítési feladatunk, azt se végeztük el, és már bele akarunk vágni egy újba, ami önmagában egy probléma. De én most nem is erről beszélek. Ennél van egy nagyobb problémánk is. A nagyobb probléma egy ilyen körmönfont európai ravaszkodás, amellyel nap mint nap találkozom a miniszterelnöki csúcstalálkozókon, kisebb-nagyobb csoportokban, és ez a következőképpen írható le. Miután – ez egy narratíva –már tíz jelentkezőnk van európai uniós tagságra, ami azt jelenti, hogy 27-ről 37-ra nő a tagállamok létszáma, és már most is nehézkesen működik a döntéshozatali struktúra, nyilván 37 országgal nem is tudna működni, ezért a bővítés miatt alapos belső reformokat kell végrehajtani. Először a nagy belső reformok és utána a bővítés. Ezt számos jelentős nagy európai ország képviseli nyíltan. Én részt vettem most olyan tanácskozáson, ahol ezt a németek is világossá tették, és volt már olyan európai uniós csúcs, ahol a franciák is ezt világosan megmondták. Először belső reform, utána bővítés. Na, most, ha láttak már uniós belső reformot, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy ez azt jelenti, hogy nincs bővítés. Tehát, ha először meg akarjuk reformálni az unió rendszerét és utána akarunk bővíteni, akkor nem 2030-ról se beszélhetünk, hanem még 2040-ről sem. Ugyanis minden belső reform alapszerződés-módosítást igényel. Most, ha még egy alapszerződés-módosítást végigvernek az unióban, konvenciót hívnak össze, kompromisszumra jutnak, utána beviszik 27 nemzeti parlament elé, egyes országokban népszavazásra kell vinni, ebből nem lesz semmi. Tehát ha az a narratíva marad fölül, hogy először meg kell reformálni az uniót, és csak utána lehet bővíteni, akkor ennek a térségnek a perspektívája jelentősen beszűkül. Úgyhogy az első dolog, amiről meg kell győznünk közösen, szerintem a biztos úrnak, az új tagállamoknak, a tagállami jelölteknek meg kell győznünk az európai döntéshozókat, hogy ez rossz ötlet. Nem szükséges a belső reformokat végrehajtani ahhoz, hogy legalább a legfelkészültebb országokat fölvegyük az unió tagjai közé.

Most nyitok egy zárójelet, ez talán Önöket még nem érinti, de valamit az Önökre váró megpróbáltatásokból azért fölidéz, ha egyszer belül lesznek, merthogy belül sem fenékig tejfel. Természetesen a belső reformokat az unión belül egymással vitatkozó felek a saját céljaikra is fel akarják használni. És ma két tábor, két iskola van az unión belül a belső reformokat illetően. Az egyik, amihez mi is tartozunk, vissza akarja venni a szuverenitásának néhány olyan szeletét, amiről azt gondolja, hogy az uniós alapszerződést kijátszva lopakodó módon vettek el tőle az elmúlt évtizedben. Tehát Brüsszeltől jogköröket akar visszatelepíteni a tagállamokhoz, és olyan eszközöket, amelyeket a brüsszeli bürokrácia a centralizáció érdekében használ, jogállami eljárás, kondicionalitás, ezeket meg akarjuk szüntetni. A másik iskola arra akarja fölhasználni a belső reformokról szóló vitát, hogy megnövelje a centralizáltságnak a mértékét és jogköröket vegyen el a tagállamoktól. Ennek legélesebb példája az a német javaslat, hogy az egyhangúsági döntéshozatalt alakítsuk át QMV-nek mondott többségi döntéssé. Tehát az egyhangú döntést alakítsunk át többségi döntéssé. Hogy még inkább elkalandozzak, ez a két iskola, ez a két gondolkodásmód egyszerre európai. Önöknek azt érdemes tudniuk, akik befelé szeretnének jönni, hogy Európának mindig is két hagyománya volt, egymással harcban álló két hagyomány ez. Az egyik a Római Birodalom hagyománya: nagy, egységes európai erő, kifinomult jogrendszerrel, erős hadsereggel, fantasztikus infrastruktúrával, még a világot is vezetni képes módon, és a másik, amit a Római Birodalom szétesése után a különböző törzsek által elfoglalt területekből kifejlődött nemzetállamok jelentenek, amelyek meg nemzetállami szuverenitást akarnak maguknak. Ez a két hagyomány benne van az európai vitákban. Ez a két hagyomány általában egyensúlyban szokott lenni. Ez az elmúlt hat évben megváltozott, mióta a britek kiléptek, mert ez a bonyolult történeti okoskodás a konkrétumok nyelvén úgy nézett ki, hogy a franciák meg a németek mindig is centralizálni akartak, a V4-ek, tehát a közép-európaiak együtt a britekkel meg ezt nem akarták, illetve erősíteni akarták a szuverén, nemzetállami szuverenitásokat. Ez a kettő egyensúlyban volt, mert a britek meg a V4-ek képes volt arra, hogy megakadályozzon minden centralizációs törekvést. Ezért ilyen, hogy jogállami eljárás, kondicionalitás, amíg a britek tagok voltak, asztalra se tudott kerülni, mert a blokkoló kisebbségünk, angolok, V4-eknek együtt mindig megvolt. De a britek kilépésével ez elesett, és nincs blokkoló kisebbségünk. Ezért a centralizációs törekvések ebben a pillanatban minden korábbinál gyorsabb ütemben haladnak előre. Megkerülik a jogszabályokat, kicselezik az alapokmányt, és amit a kommunizmusban már láttunk, az most Brüsszelben ismétlődik, ezt úgy mondtuk, hogy a jog a politika szolgálólányává válik. Úgyhogy Brüsszelben nincs jogállam, az csak követelményként van a tagállamokkal szemben. Ők ezeket nem tartják be, saját szabályaikon lépkednek át, és értelmeznek át, tetszés szerint. Én részt vettem abban az intellektuálisan rendkívül izgalmas beszélgetésben, amikor a rule of law eljárást megalkotta a tanács, hogy szabad-e használni egy olyan kategóriát egy belső politikai eszközként, amelynek a definícióját nem adja meg az alapszerződés. Amely nem mondja meg, hogy mi a rule of law, csak odaveti ezt a kifejezést, hogy az van, de nem definiálja. Semmilyen alacsonyabb rendű jogszabály sem definiálja. És innentől kezdve a rule of law egy gumikategória, azt tesznek bele, amit politikailag akarnak. Bele is teszik. Most legutóbb például Magyarországgal szemben az az egyik jogállami kifogás, hogy a bírósági, nem tudom, milyen, valamelyik testületnek a szükségesnél kevesebb négyzetméternyi irodája van. Ez egy jogállamisági probléma, ami alapot szolgáltat arra, hogy ne kapjuk meg azokat a forrásokat, amik egyébként Magyarországnak járnának. Hát a vak is látja, hogy ez nem jogi kérdés, ez egyszerű politikai kérdés. Visszatérve tehát szeretném jelezni, hogy az Önökről, a bővítésről szóló vita még beleilleszkedik ebbe a nagyobb vitába is, hogy milyen legyen Európának a jövője centralizált vagy decentralizált, és milyen csaták zajlanak akár a bővítés ürügyén is az ezen álláspontokat képviselő országcsoportok között.

Ha ez a helyzet, gondolom, nem azért hívtak ide, hogy mindenfajta rossz hírekkel szolgáljak, de ha őszintén beszélünk, akkor ez a helyzet. Választ kell keresnünk arra a kérdésre, hogy mit lehet csinálni értelmesen egy ilyen helyzetben. És attól tartok, hogy itt a biztos úr valószínűleg elvette az én kenyerem javát, attól tartok, hogy kevés húst hagyott a csonton, mert szerintem ilyenkor azt kell csinálni, amit ő csinál, és amit ő javasol. És ő azt javasolja, hogy fontos ez a jogi integráció, ezt ne adjuk föl, nyomjuk, de létezik egy reálintegráció „a real integration,” amit ő képvisel, és azt mondja, hogy persze, zajljanak ezek a viták a magas politika világában, de vegyük már számba, hogy a tagságnak milyen konkrét, alapvetően gazdasági előnyei vannak, és ezekből a gazdasági előnyökből részeltessük azokat, akik még nincsenek bent, de már befele tartanak az unióba. Szerintem ez a jó válasz erre a helyzetre. Egy ilyen bizonytalan helyzetben minél határozottabbnak és konkrétabbnak kell lenni a célok meghatározásával. Úgyhogy Magyarország támogatja a bizottságnak azt az előterjesztését, mert most már nemcsak a biztos véleményéről beszélünk, hanem a bizottságnak van egy dokumentuma, amely azt mondja, hogy a tagjelölt országokat részeltessük minél hamarabb a tagsággal járó előnyökből még azelőtt, hogy ők beléptek volna a tagok sorába.

Most itt hosszan tudnék beszélni arról, hogy milyen eszközök állnak rendelkezésre, gondolom, Várhelyi biztos úr ezt már megtette. Meg lehet nyitni a piacot akkor is, ha valaki még nem tag, az áruk szabad mozgását el lehet indítani, a szolgáltatások és a munka szabad mozgását meg lehet kezdeni, az egységes euró-fizetési térséghez hozzá lehet férni akkor is, ha valaki nem tag. A közúti szállítást meg lehet könnyíteni, az energiapiacokat, a tagállamok energiapiacát is be lehet integrálni a nagy, egységes európai energiapiacba, a digitális egységes piachoz föl kell kínálni a csatlakozást, ez a tagságtól függetlenül is megtehető, és az ipari ellátási láncokba is be kéne illeszteni ezeket az országokat. Reálintegráció, miközben persze továbbra is nyomni kell, és harcolni kell a politikai-jogi integrációért. Szerintem ez a jó válasz erre a helyzetre. Ezt tudtuk korábban is, hiszen a biztos úr évek óta dolgozik ezen a csomagon, és most már az ötletnél azért komolyabb stációban vagyunk, hiszen van már egy bizottsági dokumentum, amely ehhez a gondolathoz pénzügyi forrásokat is rendel. Kevesebbeket, mint az én ízlésem szerint szükséges lenne, de egy csatlakozásra váró ország esetében néhány milliárd eurónyi összeg nem az, ami fölött csak úgy át lehetne lépni. Emlékszem, amikor Magyarország még nem volt tag, ezek az összegek komoly pénznek minősültek. Úgyhogy én támogatom a bizottságnak azt az előterjesztését, hogy a 2024 és 2027 közötti időszakra növekedést támogató eszközként adjunk a jelölt országoknak 2 milliárd euró vissza nem térítendő támogatást, és adjunk 4 milliárd euró kedvezményes hitelt. És ha ebből kifutunk, mert Önök ezt jól föl tudják használni, akkor ezt duplázzuk meg. Menjünk utána. Indítsuk el. És ha kiderül, hogy ez működik, akkor ezt etessük, tegyünk még bele pénzt. Igaz, hogy most egy nagy vita van ennek a pénzügyi forrásnak az előteremtéséről, mert ez nincsen benne a költségvetésben. Elő lehet teremteni költségvetési átrendezésekkel, de egyszerűbb lenne egy költségvetési módosítással, tisztán, dedikáltan idecsoportosítani összegeket. Ez többletbefizetést jelent, nekünk is többet kell befizetnünk, de egy ilyen eszköz érdekében Magyarország szívesen fizet be, és vállal pénzügyi terhet, nemzeti pénzügyi terhet az Önök integrációjának érdekében. Ugyanezt Ukrajnáról nem mondhatom el, azért nem akarunk vállalni semmilyen terhet, nem is fogunk, de a Balkán integrációja érdekében hajlandóak vagyunk akár többet is befizetni az európai uniós költségvetésbe, vagy a már ott lévő pénzünk egy részét hajlandók vagyunk átirányítani Önökhöz, mert ez az integráció, a délkelet-európai országok integrációja egy reális, történelmileg szükséges és összességében energiát, addicionális energiát produkáló politikai művelet lehet, ezért teljes mellszélességgel támogatom.

Azt akarom csak mondani, hogy dacára annak, hogy most sok a kétség, lesznek véres, időnként talán rossz hangulatú, erőteljes viták is a következő másfél hónapban, a magyar kormány nevében mondom, hogy Önök számíthatnak ránk, mi ki fogunk tartani a délkelet-európai térség, a Nyugat-Balkán térségének európai integrációja mellett. Támogatni fogjuk az ehhez szükséges források előteremtését, magunk is részt vállalunk benne. És ki fogunk tartani amellett, hogy nemcsak a történelmi igazság, nemcsak a józan ész, hanem a távlatos gazdasági gondolkodás is azt követeli meg, hogy a délkelet-európai térség minél hamarabb teljes jogú tagja legyen az Európai Uniónak.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!