Orbán Viktor beszélgetése a Digitális Polgári Körök háborúellenes gyűlésén

Szita Károly: Kedves Barátaim! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Eddig sem volt semmi, de most majd következik valami, valami más. Mindenekelőtt, mielőtt megadnám – sőt, nem megadnám, hogy’ merészkedek én ilyeneket mondani? –, felkérném a kedves miniszterelnök urat, hogy mondjon már valamit rólunk is, a figyelmét szeretném felhívni arra, hogy most vagyunk itt nagyon sokan ebben a teremben, nem véletlenül épült ez az aréna, és holnap játszunk egy nagy kosármeccset az Alba Fehérvárral. Ezt csupán csak azért szeretném mondani, hogy Te oda szurkolsz, én pedig ide, de közösen fogunk nyerni. Isten hozott nálunk, Miniszterelnök úr!

Jó napot kívánok mindenkinek! Azt nem tudom, hogy mi lesz a Kaposvár– Fehérvár kosárlabdameccs eredménye, de azt tudom, hogy a végén mindannyian magyarok vagyunk.

Helyes!

Köszönöm szépen, hogy itt lehetek. Károlynak is köszönöm szépen, hogy vállalta ennek a találkozónak a levezénylését. A Davos–Kaposvár járattal érkeztem, brüsszeli kitérővel, úgyhogy első kézből tudok Önöknek beszámolni arról, hogy mi zajlik ma a nagyvilágban, és mi az, ami abból bennünket érint. Károlynak nagyon köszönöm a régi barátságot! A kaposváriaknak köszönöm a szolidaritást és a bajtársiasságot, amit életem során Önöktől kaphattam. Kaposvár mindig támogatott bennünket, engem is személy szerint. Köszönök minden jó szót, biztatást, vállveregetést, imádságot! Köszönöm a szavazatokat, köszönöm szépen a bátorítást! Igyekeztünk a kormány részéről ezt mindig meghálálni. Azt tudom mondani, hogy régi barátság ez Kaposvár és a mi politikai közösségünk, a Fidesz között, amire az jellemző, hogy sohase untuk meg egymást. Pedig ez egy hosszú történet.

Visszakerestem: 1989-ben jártam itt először, májusban Önöknél. Akkor azért jöttem, hogy meggyőzzem Önöket arról, hogy itt a pillanat, és a kommunistákat küldjük el, a szovjeteket meg nyomjuk haza. Ez volt a rövid beszédem 1989 májusában. Kommunista rendszer volt, és bent voltak a szovjetek. Egy szamizdat-terjesztő összejövetel volt. Itt vannak a fiatalok – láttam az előbb–, sokan nem tudják, mi a szamizdat. Honnan is tudnák? A szamizdat egy olyan irat, amit titokban kell terjeszteni, mert a hatóság egyébként elkobozza. Gyanús és bizonytalan az eredete, olyan, mint a Tisza programja: senki se tudja pontosan, hogy mi is itt az igazság, annyit értünk, hogy valami történik. A Kilián Művelődési Központban voltunk. Aztán jártam itt színházba, a kilencvenes években sikk volt Budapestről Kaposvárra jönni színházba, ha emlékeznek még erre. Én is jártam itt, sok szép előadást láthattam, és egy emlékezetes összecsapás is eszembe jutott. Ez 1994 januárjában történt, amikor a színház büféjében összeakadtam Eörsi István SZDSZ-es politikussal, akivel kölcsönösen sértegettük egymást. Ő azzal sértegetett bennünket, hogy mi nem utáljuk eléggé az MDF-et – az 1994-es választás előtt voltunk –, mi meg azzal ugrattuk őket, hogy ők pedig már titokban összeálltak a kommunistákkal a színfalak mögött, és ebből egy SZDSZ–MSZP-koalíció lesz. Hát így is lett! Az a lényeg, hogy a kölcsönös sértegetés végül is párbajba torkollott a büfében. A fegyvernem a pálinka volt, a mértékegység a féldeci. Eörsi István már nem él – Isten nyugosztalja! –, ezért bátran mondhatom, hogy én nyertem, de erre én nem emlékszem, a szemtanúk állítása szerint volt ez így. És amíg mi bent párbajoztunk, leesett egy méter hó Kaposváron, ha emlékeznek rá, 1994 januárjában. Itt ragadtam két napot, és Károly befogadott a házába a nyolchónapos várandós feleségemmel együtt, aki a büfében történtekről keresetlenül elmondta a véleményét, de ez most nem tartozik ide.

És végül is akkor két teljes napot beszélgethettem Karcsival arról, hogy hogy’ is lesz ez, ez a Kaposvár nevű történet miről szól, tehát hol van a ti helyetek, kérdeztem a Károlyt, hogy’ lesz egy életképes, modern város Kaposvárból? Mert olyan furcsán vagytok a térképen is, ugye, nem világos, hogy Somogyország központja vagytok, de mekkorák vagytok? 60 ezer, ugye? És akkor itt van tőletek nem messze egy Pécs nevű mágnes, amely egy nagyváros, és von el mindent, és közben nő Budapest. Szóval hogy’ lesz Kaposvárból egy igazi, minőségi életet nyújtó, biztonságot adó, urbánus, de egyúttal vidéki magyar város? És Károly a következőket mondta – emlékeim szerint – első: kapcsoljatok be bennünket. Az utakra gondolt. Tehát Somogyország ne a világ vége legyen, ide lehessen jönni, és mi is bármikor gyorsan el tudjuk érni az ország bármely részét. Azt mondta, hogy kell egyetem. Ne engedjétek, hogy elvigyék a főiskolát, hanem csináljunk belőle egyetemet, és ugyan beintegrálódott Gödöllőbe, de mégis maradjon itt, és legyen egy önálló egyetem. 30 százaléka az itt végző diákoknak egyébként itt marad. Ez nagyon magas nemzetközi átlag! Egy vidéki városban végzett diákok 30 százaléka helyben marad! Azt mondta Károly, hogy a kórházról ne feledkezzünk el. Kórház! Mindenkinek ajánlom a figyelmébe az erről szóló vitát. A Tisza azzal állt elő, hogy hét nagy regionális kórházat kell létrehozni. Ez azt jelenti, hogy a tieteknek kampó, vagy legalábbis vissza fog minősülni. A mi programunk, talán Lázár János is tett erről említést, ezt ő képviseli legerőteljesebben: minden megyeközpontban kell lennie erős megyei kórháznak, amely gondoskodik a megyében élők egészségügyi ellátásáról. Ez a jövőtök. Károly azt is mondta, hogy ez egy kultúrváros, valami kiemelkedő, minőségi kultúrának lennie kell. Azt mondta: színház. Ezt betartottuk: a színházat fölújítottuk, nemcsak megtartottuk, hanem fölújítottuk. És azt mondta Károly, hogy a legfontosabb pedig az ipari park. Van itt egy cukorgyár, most már osztrák kézen, de az utolsó magyarországi cukorgyár, azt mindenképpen meg kell őrizni. Ipari parkot kell létrehozni, befektetések kellenek. A Fidesz-kormányzat alatt 100 milliárd forint értékű befektetés érkezett a kaposvári ipari parkba, mert abból lesz munkahely, és csak az tudja megtartani a fiatalokat. Azt mondta Károly – ez később volt már vagy húsz évvel, mert, ugye, az első találkozásunk 37 évvel ezelőtt történt –, hogy van az életfa, oda mindenképp menjek el, és egyszer elhívott, amikor épp egy újszülöttnek az örömére ültettünk egy fát az Életfa parkban, ami szerintem az egyik legszebb találmány vagy szimbólum, ami a rendszerváltás óta valamely városban a polgármestereknek vagy polgármesternek eszébe jutott.

Aztán még talán Károly megengedi, hogy megköszönjem Önöknek Mátrai Mártát is, aki a frakcióigazgatónk volt és a háznagyunk. Talán bocsánatos, hogyha azt a szót hallom, hogy Kaposvár, akkor nem Karcsi jut eszembe, hanem ő, és amikor jön velem szemben a parlament folyosóján, mindig csak ugyanaz a szó jut eszembe: kifogástalan. Mártának köszönjük a munkáját!

És kell még beszélnem röviden Beton atyáról is, akit szívből köszöntök itt, püspök urunkat, aki először is mindig elnézően kezelte azt a megmásíthatatlan tényt, hogy én mégiscsak kálvinista volnék. Nem vonta meg tőlem az atyai jótanácsait, és amikor beszélgettünk politikáról, az egyik beszélgetésben azt mondta, hogy szép dolog a nemzeti kormányzás, de annak keresztény alapokon kell állnia. 2010-ben mi egy nemzeti, keresztény alkotmányt hoztunk létre. A legnagyobb, majd amikor egyszer írnak erről a tíz-egynéhány évről, akkor szerintem első helyen fogják azt említeni, hogy a rendszerváltás utáni húsz zavaros év után, amikor azt sem tudtuk pontosan, de legalábbis az alkotmányból biztosan nem tudtuk kiolvasni, hogy kik vagyunk mi, mi is a mi rendeltetésünk, miért vagyunk a világon, mi az a küldetés, amit a magyaroknak az életükkel be kell teljesíteni, vagy szolgálniuk kell, vagyis mi is volna az a magyar élet, erre a kérdésre a 2011-ben elfogadott alkotmány világos választ ad. Mindenkit emlékeztetnék, hogy húsvét napján írta alá a köztársasági elnök. Ez a húsvéti alkotmány, ez megmondja, hogy mi a dolga a magyaroknak a világban. Biztos vagyok abban, hogy Beton atya elégedett azokkal az alkotmánymódosításokkal is, amelyeket később kellett beleírni az alkotmányba, hogy az apa férfi, az anya nő. Korábban ezt mindenki tudta, de most bele kellett írni az alkotmányba. Tehát nekünk van az összes európai ország mostani politikájától eltérő, szilárd, biztos alapokon álló keresztény és nemzeti alkotmányunk. Mindenkinek köszönöm a munkáját, aki akárcsak egy jó tanáccsal is, mint püspök atya, részt vett ennek a megalkotásában.

Hát így állunk, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kaposvár mindig számíthatott a kormányra, és mi mindig számíthatunk Kaposvárra. Köszönet a mögöttünk hagyott 37 évért!

Nagyon szépen köszönjük, kedves Miniszterelnök úr! Most következik a mai napunk, eddig is izgalmas volt minden, de egy másik izgalmas része, amikor át fogom majd adni Önöknek a szót, azért, hogy kérdezzenek. Én ilyen díszpinty vagyok csak, Miniszterelnök úr itt a főszereplő. Kérdéseket tegyenek fel, és annak kapcsán adják meg a lehetőséget Elnök úrnak, hogy meg is tudja válaszolni.

Nem lehet tudni Károly pontosan az elején, hogy ki a fontosabb. Egyszer vezettem a Fidesznek a labdarúgócsapatát az újságíró-válogatott ellen, kézfogás középen, azt mondja nekem az újságíró: „Mindegy, mi az eredmény, az úgyis az lesz, amit én megírok.” Károly, majd meglátjuk…

Most már rögtön az elején elnézést szeretnék kérni Tőletek, Önöktől, Rákay Philip a lelkemre kötötte, hogy azt az órát, ami ott van, azt mindig nézzem. Amikor eléri a 60:00-t, akkor próbáljam meg valahogy’ megtenni azt, hogy megköszönjem nagy tisztelettel mindenkinek a kérdését, megköszönjem majd Elnök úrnak a kérdésre adott válaszokat, de hogyha mindig mond valamit, akkor erre nehéz esélyem van. Nézd el nekem, Philip, légy kedves, igyekezni fogok, ezt megígérem Neked.

A lányomnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle. Hát értem én, persze…

Na, tisztelt Hölgyeim és Uraim, nagy tisztelettel átadnám Önöknek a szót. Mégpedig abban állapodtunk meg Elnök úrral, hogy három kérdést fogok összegyűjteni. A három kérdéssel kapcsolatban azt követően Miniszterelnök úr elmondja véleményét, és utána nyitunk majd egy újabb sort is. Na, ki legyen az első kérdező? Nézek körül, ott fent egy hölgy nagyon integet két kézzel. A kollégáim segítségét kérném abban, hogyha tudnak, próbáljanak odavarázsolni neki egy mikrofont.

Járfás Rózsa: Köszönöm szépen! Bort, búzát, békességet! Járfás Rózsa vagyok, kaposvári vállalkozó. Vidéki, tősgyökeres somogyi földműves családból származom. A családom a mai napig, családom egy része a mai napig gazdálkodással, mezőgazdasággal foglalkozik. Nagyon sok barátom, ismerősöm, és úgy, ahogy a somogyiak többsége, gazdaember, gazdálkodnak. Azzal az üzenettel érkeztem, hogy köszönjem meg Miniszterelnök úrnak és a kormánynak az elmúlt években adott mérhetetlenül sok támogatást, amit a gazdák azért kaptak, hogy bátran tervezhettek. Van hitük, reményük, és nagyon komoly céljaik a jövőre vonatkozólag. Az elmúlt hét eseményei azonban komoly gondolkodásba ejtették a gazdákat. A brüsszeliták fordítva ülnek a lovon, ahogy Miniszterelnök úr szokta mondani, és mindenféle – én ezt a szót fogom használni – szemetet szeretnének beengedni Európába, és ránk akarják kényszeríteni, hogy mi ezeket a termékeket vásároljuk meg. A gazdák azt kérdezik, hogy mi lesz az ő terményeikkel, ha a szabadkereskedelmi egyezmény életbe lép, ha az ukrán gabona bejön az országba? Kérdésem a miniszterelnök úrhoz: van-e ezen kiskapu, hogy’ tudnak a gazdák tovább tervezni? Mi, magyarok még az imádságunkban is azt mondjuk, hogy a „mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.” Miniszterelnök úr, a gazdák nevében kérem az Ön és a kormánya segítségét. Köszönöm szépen!

Szita Károly: Nagyon szépen köszönöm! Kedves Barátaim! Mielőtt továbbmennék, nagyon szépen köszönök minden kérdést Elnök úr nevében is, de hogy minél több kérdező megkaphassa azt a lehetőséget, hogy kérdezni tudjon, nagy tisztelettel arra szeretnélek kérni mindenkit, hogy abba az egy percbe a kérdése kapcsán férjen bele. Tessék parancsolni! Tessék várni egy pillanatra, segítenek a kollégáim, idehozzák a mikrofont. Próbálok szektoronként menni, nem tudok mindenfelé nézni, szíves elnézésüket kérem, hogy mindenkinek szót adjak. Tessék parancsolni!

Kaposvölgyiné Hangyel Margit: Kaposvölgyiné vagyok, nyugdíjas. Négy unokám van. Nagyon örültünk a rezsistopnak és a rezsicsökkentésnek, de azért én személy szerint aggódom, hogyha a háború miatt tovább drágulnak az energiaárak, akkor ez az egész nem lesz finanszírozható. Tisztelt Miniszterelnök úr! Tud Ön valami biztatót ez ügyben?

Szita Károly: Nagyon szépen köszönöm! Fordulok egyet. Tessék parancsolni, ott, hátul, ott segítsenek a kollégáim, nyújtották a kezüket, nagyon nehezen. Igen, parancsoljon!

Kecskeméti Sándor: Jó napot kívánok! Kecskeméti Sándor vagyok, Somogy megyében élek. Jelenleg messze van az ukrán front, és én azt szeretném, hogy ez így is maradjon. Csak a saját hazámért és a családomért háborúznék. Én nem fogok háborúzni Ukrajnáért, és nem fogok háborúzni egy olyan ukrán emberért, aki zöld pulóverben prédikál. Mit üzen a Somogy megyeieknek? Mi az, ami most Ukrajnában zajlik?

Szita Károly: Nagyon szépen köszönöm a kérdést! Kedves Elnök úr, parancsolj!

Mindegyik kérdés egy teljes délelőttöt vagy délutánt követelne. Kezdjük a gazdákkal! Ha messziről közelítünk a dologhoz, hogy miért ragaszkodunk ahhoz, hogy a magyar falvak túléljenek, miért kellenek nekünk magyar gazdák, miért kell nekünk magyar mezőgazdaság, ha messziről közelítem, akkor azt kell mondanom, ha körülnézek a világban, azt látom, hogy mindenhol a művi dolgok szaporodnak, és az emberiség távolodik a valóságos, természetes közegétől. Műanyagból van minden, most már műhúst is akarnak velünk etetni, az intelligencia is már mesterséges, pedig a természetessel sem állunk valami jól, inkább azt kellene talán fejleszteni. Szóval minden valahogy… Az embernek az a civilizációs önérzékelése, hogy a dolgok távolodnak tőlünk, egyre inkább műanyaggá, művivé válnak, és a falu, a közvetlen kapcsolat a természettel, a föld, a föld megművelése, amikor a semmiből vagy egy magból lesz valami, ezek mind olyan élmények, mind olyan fontos részei az ember életének, amit meg kell őrizni akkor is, ha a városban egyre kényelmesebb az élet. Ezért a falvakat mindenképpen meg kell őrizni. Somogyországnak ebben óriási felelőssége van. Ha jól nézem az adatokat, akkor az összes vármegyénk közül Somogyban van a legtöbb falu, kétszázhetven-valahány, ha jól emlékszem. Tehát Somogynak felelőssége és lehetősége is van arra, hogy a magyarokat ott tartsa a földön, ne engedje, hogy ebben a műanyag világban egyszer csak elveszítsék a kapcsolatukat a valósággal és aztán saját magukkal. És ez az első dimenzió. A második maga az anyagi élet. Magyarország egy olyan ország, amelynek a mezőgazdasága 20 millió ember élelmezésére elegendő. Tehát ha megműveljük az összes termőföldünket, és jó átlagban teljesítünk, akkor el tudunk tartani 20 millió embert. Ez azt jelenti, hogy magunkat meg még tízmillió másikat. Ez az a termény, amit el tudunk adni. A magyar mezőgazdaság egy nagyon fontos támpillére a magyar gazdaságnak nemcsak az előbb elmondott szimbolikus és civilizációs okok miatt, hanem a pénz miatt is. 10 milliónyi ember élelmiszerét termeljük meg, és tudjuk eladni valahol máshol. Na, itt kezdődik a baj. Ez a baj a magyar mezőgazdasággal. Van egy harc a kereskedők és a termelők között az egész világban. Amikor arról beszélünk, amit Ön említett, Mercosur, Dél-Amerikából behozni az olcsó élelmiszert, Ukrajnából behozni az olcsó élelmiszert, az miről szól valójában? Az arról szól, hogy a tízmillió magyar importot fogyasszon. Az importon kinek van haszna? Hát a kereskedőnek! Valójában itt a kereskedők és a termelők közötti rejtett háborúról is szó van. Ha meg tudod védeni a magyar mezőgazdaságot, akkor megvédted a termelőidet. Ha nem, akkor átadtad tízmillió ember fogyasztását, és annak a pénzügyi erejét átadtad az importőröknek, vagyis a kereskedőknek. Ezért a magyar szuverenitásnak is kulcskérdése, hogy legyen magyar vidék, legyen falu, és legyen magyar mezőgazdaság. Most hogy’ áll, van-e kiskapu? Van kiskapu, hogyha egy nagy buzogánnyal beszakítjuk. Magától nincsen, tehát kiskaput is nyitni kell.

Károly majd megfedd, de itt zajlik egy európai közjogi rejtett háború. Ugye, ha köt egy szerződést az Európai Unió, mondjuk, dél-amerikai élelmiszerek behozataláról Európába, akkor a ma hatályos európai alkotmány szerint erről minden országnak szavaznia kell a saját nemzeti parlamentjében, úgy mondják: ratifikálni kell. Ezt a jogot senki sem veheti el tőlünk. Hogy’ veszik el ezt a jogot tőlünk? Hogy kitaláltak egy jogszabályt, teljesen ellentétesen az uniós alkotmánnyal, amely azt mondja, hogy ez igaz, de amíg ez meg nem történik, addig a bizottság – ez von der Leyen asszonyt jelenti – ideiglenesen hatályba léptetheti a szerződést, amit mi nem hagytunk jóvá. Most ez történt, erről szól a vita, ez a csata zajlik. Mert a bizottság ideiglenesen hatályba akar léptetni egy olyan szerződést, amit nemcsak mi nem fogunk megszavazni, de más országok sem. Ilyen rejtett csaták zajlanak Brüsszelben. Van esély az én véleményem szerint, ha a gazdák kiállnak magukért, a brüsszeli politikusok nem olyan bátrak, mint aminek mutatják magukat a sajtótájékoztatókon, amikor összejönnek a gazdák, akkor meg szoktak hátrálni. Összeurópai gazdaösszefogás kell, és akkor szerintem az európai gazdákat meg lehet menteni. A magyar mezőgazdaságról – hallottam, hogy Lázár János is beszélt erről – azt kell mondanom, hogy az elmúlt tizenöt évben a magyar mezőgazdaság sokat fejlődött, a hatékonysága nőtt, az adatok szerint, a termelékenységét tekintve 2010 óta 53 százalékos növekedést tudunk elkönyvelni, és az Európai Unióban mi ma a hetedik legtermelékenyebb mezőgazdaságú ország vagyunk. Ez nem rossz 27-ből, de szerintem a dobogóig nem szabad megállni, bele kell kerülnünk a legjobb háromba. Erre 2026 után nagyon sok forrást fogunk majd mozgósítani. Brüsszel a gazdák ellenfele, ezt ne felejtsék el! Brüsszel a gazdák ellenfele, von der Leyen is, Weber úr, aki az Európai Néppártot vezeti, szintén, Zelenszkij úr szintén, hiszen ő meg ide akarja hozni a gyenge minőségű ukrán élelmiszert, és a Tisza Párt vezetője is ebben a csomagban van. Ezeket, tudják, csomagban árulják: ha a Tiszát kapod, akkor kapsz mellé egy von der Leyent, egy Webert meg még egy Zelenszkijt is. Nesze, neked sánta, itt egy púp! Na, ennyit a mezőgazdaságról.

Ami a rezsit illeti, ez egy nagyon mély filozófiai kérdéseket is érintő ügy, hiszen kétségtelen, hogy amikor mi rezsicsökkentést vezettünk be, akkor mi az úgymond természetes piaci folyamatoktól elszakítottuk a lakossági energia árát. Ez azt jelenti, hogy a magyarok kevesebbet fizetnek az energiáért, mintha egyébként állami szabályozás nélkül csak úgy a piacról kéne megvenni. Nagy vita ez, hogy szabad-e ilyen dolgot csinálni. Énszerintem ezt nem elméletből kell levezetni, hanem a valóságból. És ha megnézem, mi van ma Nyugat-Európában, ahol nincs rezsicsökkentés, akkor azt fogom látni, hogy az Önökhöz hasonló polgárok és családok Európában kétszer-háromszor többet fizetnek a rezsijükért, mint Önök. A kérdést úgy kell föltenni: kibírnák-e ezt a magyar családok? Mindenki gondoljon arra, hogy van havonta 30-40 ezer forintos gázszámlája, azt szorozza meg hárommal minden hónapban, és akkor elgondolkodhat azon, hogy milyen következménye lenne annak, ha nem lenne rezsicsökkentés. Minél szegényebb vagy, annál inkább leteperne a földre a magas energiaár. Ezért a magyar kormány úgy döntött, hogy a rezsit egy olyan kérdésnek tekintjük, amelyet közösen kell, országos méretben közösen kell szabályoznunk, ezért létrehozunk egy rezsicsökkentési rendszert. Hogy’ csináljuk ezt? Úgy csináljuk, hogy aki az energiaiparban sok pénzt keres, attól a profitja egy részét elvesszük, és azt rezsitámogatásként szétterítjük az emberek között. Ez a helyzet, hogyha leegyszerűsítem, ami csak első pillantása látszik olyan egyszerűnek, mert ha nem vennénk el, mondjuk, a Mol profitjának nagy részét, akkor a Mol egy sikeresebb cég lenne. Vagy ha az MVM-nek nem vennénk el a profitjának egy részét, és nem terítenénk szét, az sikeresebb cég lenne, tehát mindennek van azért ára. Ez azt jelenti, hogy a magyar energiaszektorban olyan profitokat nem lehet elérni, mint Nyugaton. Most itt van ez a derék, új ember a Tisza oldalán, ez a Kapitány nevű corporate ember, aki a Shellben dolgozott. Most megnéztem, hogy amikor beesett a nagy energiaár-növekedés a háború miatt, 2022-2023-ban, úgy képzeljék el, hogy a Shellnek az energiaár-emelkedés előtt volt az éves profitja 19 milliárd, és egy év alatt ez megnőtt 40-re. Most ez volt az a növekmény, amit mi elvettünk, és odaadtunk az embereknek, hogy ne ők fizessék meg az energiapiacon bekövetkezett drasztikus, kibírhatatlan változások árát. Szóval azt akarom mondani Önöknek, hogy a rezsicsökkentés egy nagyon bonyolult ügy, nagyon nehéz fönntartani, de meggyőződésem, hogy ez közjószág lett Magyarországon. A rezsicsökkentést úgy kell tekintenünk, mint egy szolgáltatást, amit a magyar államnak nyújtania kell, és amíg nemzeti kormány van, ez így is lesz. Tudnunk kell, tudni kell, hogy az ellenfeleink ezt el akarják törölni. Tehát mi Brüsszelből rendszeresen kapunk írásos fölszólításokat, hogy töröljük el a rezsicsökkentést. És a Brüsszelből támogatott magyar politikusok is mind ezt teszik. A Tisza azt is mondja, hogy a rezsicsökkentés egy humbug. Hát lehet, hogy a Rózsadombon humbug, Kaposvár-külsőn nem biztos, ott szerintem fontos. Tehát itt lesz egy olyan dimenziója is a választásnak, ha a nemzeti kormány marad, marad a rezsicsökkentés, ha brüsszeli kormány jön, akkor a rezsicsökkentésnek befellegzett. A kérdés az, hogy hosszabb távon mit akarunk csinálni? Ugye, a gáz mellett az energiában még fontos a villany, ott van nekünk mozgásterünk. A nagy célok között szerepel, hogy Magyarország elérje az energiafüggetlenséget. Ez a következő lépésekben valósítható meg. Először is megépítjük Paks II.-t, mert az a legolcsóbb energia, ami elérhető. Utána meghosszabbítjuk az üzemidejét Paks I.-nek. Ez a kettő együtt ki tudja adni a magyar villamosenergia-igény körülbelül 65-66 százalékát. Továbbra is fejlesztjük a napelemeket, most már akksikat is adunk hozzá a cégeknek is, meg az embereknek is, ez körülbelül 20 százalékot tud majd, és így gázból már nem kell, csak 10 százalékot fedezni. És közben ravaszul és csöndben, miután nekünk nincs saját, gázmezőket vásárolunk a világban. Nem tudom, tudják-e, van magyar gázmező Azerbajdzsánban például. És így, ha ezt végig tudjuk vinni, akkor a végén, a következő ciklusnak a végére Magyarország egy olyan ország lesz, amely a saját villamosenergia-igényét képes lesz saját maga előállítani. Ennyit az energiáról meg a rezsicsökkentésről, tehát ne izguljon, aki kérdezett bennünket, hogy fönntartható-e. Természetesen nem fönntartható, de mi képesek vagyunk fönntartani. Lényegében ez a rövid válasz.

Ukrajna. Mielőtt válaszolnék arra a kérdésre, hogy hogy’ fenyeget bennünket, hogy’ jön be a magyar életbe Ukrajna, ha megengedik, röviden beszélnék arról, hogy nagyobb összefüggésekben, egy tágasabb perspektívából mi történik Ukrajnában. Azt javaslom, hogy utazzunk vissza gondolatban 1990-ig. 1990: a szovjetek kimennek, Magyarország kilép a Varsói Szerződésből, és a NATO-ba 1999-ben lép be. A kettő között van nyolc-kilenc év, akkor Magyarország valójában egy ütközőzóna a nyugati világ meg az orosz világ között. Sikerül bekerülnünk a NATO-ba, ezzel Magyarország kikerül az ütközőzóna világból, és a nyugati biztonsági rendszer része lesz. A nyugati biztonsági rendszer vége Magyarország keleti határainál van, ott kezdődik Ukrajna. És így Ukrajna lett az a terület, ami az orosz világ és az orosz hadsereg és a nyugati világ közötti ütközőzóna volt. Ez volt a státusza vagy harminc évig. Az ilyen ütközőzónáknak az a sorsa, hogy akik között elhelyezkednek, befolyást gyakorolnak rá. Egy folyamatos konfliktusokkal terhelt módon, de végül is 50 százalék befolyása volt a nyugati világnak Ukrajnára, és 50 százalék befolyása volt az orosz világnak. Ez volt Ukrajna. Ekkor történt egy döntés. A nyugatiak, az amerikaiak és az ukránok együtt úgy döntöttek, hogy ennek véget vetnek, és ők nem lesznek többé ütközőzóna, hanem csatlakoznak a nyugati biztonsági rendszerhez, mint ahogy mi tettük. Csakhogy ennek az lett a következménye, hogy az oroszok viszont úgy érzékelték, hogy a NATO megérkezett Oroszország közvetlen államhatáraihoz, és azt mondták, hogy azt nem! Lehet, hogy Ukrajnának van joga ahhoz, hogy oda csatlakozik, ahova akar, Oroszország meg úgy tekint az életre, hogy neki meg joga van arra, hogy ne engedjen ellenséges hadsereget oda, az ország határaihoz. És megmondta, hogyha ezt megcsináljátok, ha ragaszkodtok Ukrajna NATO-tagságához, abból háború lesz. És így is történt. Ukrajna és az amerikaiak, Európa, a Nyugat ragaszkodott Ukrajna NATO-tagságához, az oroszok meg ragaszkodtak ahhoz, hogy ez nem következhet be – ebből lett a háború. Ez persze nyugatiul úgy van elmesélve, hogy jött a kisgömböc keletről, és bekapta szegény Ukrajnát. Én nem tartom kizártnak, hogy az oroszoknak mindenfajta területi ambícióik vannak, nem látunk bele senkinek a fejébe, a KGB-ben képzett emberek fejébe meg hiába is akarnánk belelátni, az nem megy, de egy dolgot tudunk, a tényeket ismerjük. És nem látok más megoldást, minthogy bele kell törődni abba, hogy a NATO meg az Európai Unió nem húzódhat közvetlenül Oroszország határainál, mert az oroszok erre mindig háborúval fognak reagálni. Ezért kell lennie mindig valaminek, egy ütközőzónának Oroszország és a Nyugat, ideértve Magyarországot is, Magyarország keleti határai között. És arról kellene megegyeznünk, hogy ez a földterület, amit Ukrajnának hívnak, ütközőzóna volt, most háborús övezet lesz, hogyan lesz ismét egy ütközőállam. Békés, fejlődőképes, jobbról-balról befolyásokat elszenvedő, azt a politikájába beépítő, sajátos helyzetű ország. Ezt tudjuk elérni. Ha nem ez lesz, ennek az alternatívája a folyamatos háború. Vagyunk itt sokan, akik házasok vagyunk egy ideje, én a negyvenhez közelítek, az ember megtanulja a házasságban, hogy van olyan, hogy a béke és a békesség fontosabb, mint az igazság. Ez itt a helyzet! Úgyhogy azt javaslom Önöknek, hogy most ne az igazságot keressük ebben a konfliktusban, hanem azt keressük, hogy hogyan lehet békét elérni, és a veszedelmeket, amelyek komolyak, a lehető legkisebbre visszavágni. Most ez a nagy összefüggés. Amikor hallanak újsághíreket, hogy biztonsági garanciák innen-onnan, akkor ezt az összefüggést képzeljék maguk elé, ebbe bele tudják helyezni a napi híreket, és akkor minden érthetővé válik, ami talán első pillanatra nem magától értetődő a hírfolyamból.

Magyarország. A helyzet az, hogy mint említettem, a brüsszeli tanácskozásról érkeztem ide, Önökhöz; ez haditanács. Tehát Brüsszelben ma nem miniszterelnöki csúcsértekezletek vannak, hanem haditanácsok! Ugyanis az Európai Unió vezetői eldöntötték, hogy Oroszországot le fogják győzni egy háborúban az ukrán fronton. Erről döntés van! Itt láttak bevágásokat, mielőtt bejöhettem ide, Önökhöz, ott láthatták: „Kerül, amibe kerül.” „Olyan hosszú ideig, ameddig szükséges.” Fegyvert, pénzt, sőt most már van aláírt megállapodás, hogyha kell, katonát is küldenek Ukrajnába. Tehát Európa a háborúba nem megy, hanem ment. Már háborúban van! A kérdés csak az, hogy ennek a hatásai milyen gyorsasággal érkeznek meg a mi életünkbe. A legnagyobb veszély az, hogy a gyerekeinket elviszik katonának. A legnagyobb veszély az, hogy a magyar gyerekek egyszer csak, valahogy, a magyar fiatalok egyszer csak abban a helyzetben találják magukat, hogy egyenruhában állnak Ukrajna földjén. Álltunk már egyenruhában Ukrajna földjén. A legszebb katonadal talán éppen Somogyországról szól, ami a férje után vágyakozó somogyi anyának a Cseh Tamás lemezen hallható dala. Tehát Somogyországból nagyon sok fiatalt vittek el katonának a második világháborúba, és nem szeretnénk egy olyan európai helyzetet, amikor lesz Magyarországon egy kormány, amely ahelyett, hogy a háborúból való kimaradást szorgalmazná, csak azért, mert a nyugatiak mennek, úgy gondolja, hogy akkor nekünk is menni kell. És nem kimaradni akar, hanem egyszerre akar lépni a nyugatiakkal. Ha a nyugat-európaiakkal háborúügyben egyszerre lépünk, ott fogják találni a fiataljaink magukat Ukrajna területén, benne egy háborúban. És hogy ki jön vissza? Hát erről beszélnek a két világháború történetének dokumentumai!

Tehát az első dolog, hogy védjük meg a fiataljainkat, ne engedjünk olyan politikai változást Magyarországon, beszéljünk egyenesen: ne engedjük, hogy egy Tisza-kormány brüsszeli útra léptesse Magyarországot, aminek a végén az van, hogy elviszik a gyerekeinket katonának a háborúba. A második dolog a pénz kérdése. Beszéljünk szégyenérzet nélkül a pénzkérdésről! A háborúhoz pénz kell. Az Európai Unió úgy döntött, hogy háborúzik, de nincs pénze. Mit csinál? Két helyről szerezhet pénzt. Egyik: a tagállamoktól; a másik, hogy maga is hitelt vesz föl. Mindenfajta számokat hallhatnak Önök. A nálam futó számsor azt mutatja, hogy eddig elküldtünk Európából Ukrajnába 195 milliárd eurót. És döntöttek arról, hogy most küldenek újabb 90 milliárd eurót. Az uniónak nincs pénze, fölvette hitelbe, és ezt a hitelt odaadta az ukránoknak hitelbe, hogy majd visszafizetik. Na, hát úgy nyerjen a Tisza választást, ahogy az ukránok visszafizetik a kölcsönöket! Ez 90 milliárd! És most csütörtökön este kiosztottak közöttünk, illetve nekünk egy dokumentumot, ebből hoztam egy példányt ide, Önöknek. Egy teljesen friss, nyilvánosságra nem hozott anyag, tegnap szivárgott ki a Politicón, lehet, hogy nem is szabadna ezt nekem itt mutogatni. Ez egy terv arról, hogy mennyi pénzt akar adni az unió Ukrajnának. Ez az Európai Bizottságnak az anyaga. Ez most már nem arról szól, hogy mi mit gondolunk itt Budapestről, meg agyasan kigondoltuk, hogy mi lesz ebből, hanem le van írva, hogy pontosan mi fog történni. Ez a bizottság dokumentuma. Hosszú, nem fogom fölolvasni, de „ezzel a törekvéssel” – mármint Ukrajna talpra állításával – „összesen mintegy 800 milliárd dollárnyi tőke mozgósítása lenne összhangban,” majd arról szól a papíros, hogy hogyan fogunk előállítani 800 milliárd dollárt az ukránoknak egy úgynevezett ukrán jóléti program keretében. Majd sunyi módon – látják, hogy az én munkám se egyszerű – itt, alul, apróbetűkkel, lábjegyzetben még ide van írva, hogy ez a 800 milliárd nem tartalmazza a katonai kiadásokat, mert az egy másik tétel. „Az ukrán kormány szerint a jelenlegi helyzet alapján ez meghaladhatja a 700 milliárd dollárt.” Tehát 1.500 milliárdnál vagyunk! Majd, hogy nehogy félreértsük a helyzetet, azt mondja ez a remek dokumentum, természetesen azon kívül, hogy ezt a pénzt össze kell szedni Ukrajna számára, ennek a pénz-előteremtési haditervnek az is része, hogy meg kell célozni, hogy Ukrajna – ide van írva! – 2027-ig csatlakozzon az Európai Unióhoz. Az jövőre van! Ez a valóság! Tehát ha valaki azt akarja Önökkel elhitetni, hogy Ukrajna európai uniós tagsága, ami tönkreteszi a magyar mezőgazdaságot egyébként, meg az összes pénzünket elviszi, ez majd a ködös, távoli jövőben van, annak ne higgyenek, mert 2027-re, 2028 elejére van tervezve. Ha azt mondják, hogy nem kerül pénzünkbe nekünk az ukrajnai háború: 800 plusz 700 milliárd. Tehát arról akarok beszélni most röviden Önöknek, hogyha nem állunk a sarkunkra, és nem jelentjük ki gyorsan és erőteljesen, hogy mi nem fizetünk, és ebben nem fogunk részt venni, akkor bele fognak bennünket préselni egy olyan adósságba, amit nemhogy az unokáink – 1.500 milliárd dollár! –, hanem a dédunokáink is fizetni fognak. Halkan mondom, a történelem fintoraként, hogy az első világháborús német jóvátétel utolsó részletét 1990-ben fizették ki a németek. Tehát, hogy egy háborúnak a gazdasági következményei meddig húzódnak, és meddig kell nyögni egymás után következő generációknak a háború pénzügyi költségeit, az meghaladja a mi normális fantáziánkat. Ez két-három-négy generáció is lehet!

Ezért a 2026-os választásnak az egyik tétje, hogy Magyarországot ebbe a pénzügyi adósrabszolgaságba engedjük-e, vagy pedig nemet mondunk, és ellenállunk. Hogy ez menjen, megindítottunk egy nemzeti petíciót, ezt is elhoztam Önöknek. Itt vannak a csomagban megvásárolható brüsszeli politikusok, hogy föl lehessen őket ismerni. Három dolgot lehet a petíció kitöltésével elmondani. Az első: „Nemet mondok az orosz–ukrán háború további finanszírozására!” „Nemet mondok arra, hogy az ukrán állam működését a következő tíz évben velünk fizettessék meg.” „És nemet mondok a rezsiárak háború miatti emelésére!” Ez a nemzeti petíció. Arra kérem Önöket, hogy ezt töltsék ki!

Ha Ukrajna tagja lenne az Európai Uniónak ma, akkor az Európai Unió ma közvetlen katonai konfliktusban állna Oroszországgal. Nem azért nem támogatjuk Ukrajna európai uniós tagságát, mert kőből van a szívünk, hanem azért, mert nem akarunk rontást hozni a saját fejünkre. Ukrajna hosszabb távon is katonailag bizonytalan, hol békés, hol háborús övezet lesz. És ha benne lesz bármilyen olyan integrációban, NATO vagy Európai Unió, ahol mi is benne vagyunk, az a veszély állna fönn folyamatosan, hogy magunkat is, bennünket is belevisz, beleránt ebbe a konfliktusba. Ezért Ukrajnának kívül kell maradnia az Európai Unión. Kell együttműködés Ukrajna és az unió között, nem kell őket magukra hagyni, kell kötni stratégiai szerződést meg megállapodásokat, nem ilyeneket, hanem olyat, ami nekünk is jó, de beengedni őket és jogot adni a belül tartózkodásra, az életveszély, és Magyarország számára folyamatos háborús veszélyt jelentene, ezért ki kell maradni.

Nem egyszerű kimaradni, Hölgyeim és Uraim, nem egyszerű! Volt itt két világháború, fantasztikus vezetőink voltak, egyiküknek sem sikerült Magyarországot kívül tartani a háborúból. Tehát az a helyzet, hogy nekünk egy nagy nemzeti összefogásra lesz szükségünk a következő években, hogy Magyarországot kívül tudjuk tartani a háborún. Köszönöm a névtelen támogató bekiabálást, hogy majd én most, de higgyék el, az kevés lesz… Én ott leszek, ahol lenni kell, és tartani is fogok egy zászlót, ami alatt össze lehet gyülekezni, és ez egy olyan zászló lesz, ami alatt gyülekezni mindig büszkeséget jelent, de önmagában egy jó állami vezető kevés. Itt csak teljes nemzeti összefogással lehet kimaradni a háborúból. Itt döntések lesznek, nyomásgyakorlás lesz. Folyamatosan fönn kell tartanunk a szándékunkat.

És most az egyetemes katolikus testvériség szellemében még annyit szeretnék Önöknek mondani, hogy miközben ezek a veszélyek fenyegetnek Ukrajnából, miközben az ukránok be akarnak bennünket vinni a háborúba, miközben gyalázatos módon és tiszteletlenül beszélnek hozzánk és velünk, aközben Magyarországon ma 30 ezer ukrán menekültet látunk el. Aközben Ukrajna tőlünk kapja az energiaellátásának nagy részét. Tőlünk kapja a villanyáram 40 százalékát. És ha nem szállítanánk nekik benzint, nem működnének a gépjárműveik. Tehát azt akarom mondani Önöknek, hogy miközben kemények vagyunk, kiállunk az érdekünk mellett, nem fogunk engedni, aközben van szívünk, és amit a bajba jutott embernek meg kell adni, azt meg fogjuk adni – akkor is, ha az ukrán.

Szita Károly: Nagyon szépen köszönöm, Elnök úr! Itt, ebben a szektorban még nem voltam. Ott egy nyakkendős fiatalember jelentkezett. Nehezen is látok. Tessék parancsolni! Öné a szó!

Horváth Zoltán Gábor: Horváth Zoltán Gábor vagyok, civilben pedagógus. A környezetemben többször felmerült az a kérdés, most egy kicsit szeretnék a nemzetközi kapcsolatok vizére evezni, Ön az elmúlt hetekben, hónapokban többször találkozott Trump elnökkel. Úgy is mondhatnám, hogy az egyik kedvenc politikusa, ha mondhatok ilyet, többször megdicsérte őt, biztos, hogy van valami alapja a dolognak. Azt szeretném megkérdezni, hogy ennek a jó kapcsolatnak lesz-e valami pozitív hatása akár Magyarországra, akár a vidéki Magyarországra, akár a somogyi emberekre vonatkozóan. Jó? Tehát ez lenne a kérdésem. Köszönöm szépen!

Erre hadd válaszoljak egyből. Erre hadd válaszoljak egyből, ne gyűjtsünk össze másik kettőt, mert lehet, hogy ezzel föl is esszük a rendelkezésünkre álló időt. Szóval nem egyszerű dolog ez. Tehát minden, amit látunk ma az amerikai elnöktől és az amerikai elnök körül, az mind teljesen szokatlan a számunkra. Nem ehhez vagyunk szokva. Ráadásul mi közép-európaiak vagyunk, nekünk van egy saját kulturális kódrendszerünk, ami szerint viselkedünk, és azt tudom mondani, hogy az eltér attól, amely kódrendszer szerint működik az amerikai elnök. Ez azért is van, mert az amerikaiak csak szuperlatívuszokban tudnak beszélni. Minden „nagyszerű,” „fantasztikus,” „kiemelkedő,” „sose volt.” Ezek a legvisszafogottabb jelzők, ugye. Egy magyar nem tud így beszélni, mert a magyar ezt valahogy kérkedésnek venné talán, ezért a magyar inkább visszafogottságot, megalapozottságot, magabiztosságot, de mégis visszafogottságot tart helyesnek a viselkedésünkben és a nemzetközi érintkezésben is. De ennek most vége van. Megjött egy amerikai üzletember, aki szerint minden nagy, fantasztikus, sosem volt, és sosem lesz még olyan jó, mint ami most éppen előttünk áll. És ezen lehet mosolyogni, az európaiak mosolyognak is, egy ilyen akadémikus nagyképűségből. De a valóság mi? A valóság az, hogy a NATO befuccsolt. Nem működött már régóta. A tagállamok 2 százalékát sem költötték a költségvetésüknek a katonai kiadásokra, pedig vállalták. Jött ez az elnök – lehet mondani mindent –, mennyi most a kiadás? 2 százalék! Sőt, már vállaltuk a 3,5-öt! Tehát a NATO-t ő mentette meg. Aztán lehet azt mondani az amerikai elnökről, hogy ilyen, olyan, amolyan, meg fantazmagóriái vannak, mondjuk, a gázai övezet ingatlanfejlesztéséről, erről is láttam egy remek előadást Davosban, lehet ezt mondani, de ott nemrégen még emberek ezrével ölték egymást. Annak vége van, ott most béke van, ott most nem ölik egymást az emberek. És Venezuelából tonnaszám szállították a nyugati világba, Amerikába a kábítószereket. Most ennek vége van! Irán folyamatos fenyegetést jelentett, Irán most lent van. Én csak azt tudom mondani, hogy miközben a nyugatiak gúnyos megjegyzéseket tesznek az amerikai elnökre, az igazság az, hogy minden nemzetközi intézmény, amit a jól nevelt európai, akadémikus stílusban működtettek az elmúlt harminc évben, mind megbénult, semmilyen eredmény nem volt, jött egy ember, fölrúgta az egészet, és most vannak eredmények. Persze mindig kevesebb, mint amit mond. Na, de nem ilyen az üzlet? Lehet, hogy ő egész Grönlandot, mint egy nagy jégdarabot bele akarta tenni a whiskyjébe – ez lehetséges –, és lehet, hogy nem tudja beletenni, de hogy az a jégdarab mostantól az övé, és ott az történik, amit majd ő akar, abban legyünk egészen biztosak! Ez persze majd NATO-keretben fog történni, de mégiscsak meg fog történni ott minden, ami katonai szempontból az Egyesült Államoknak fontos. Ezért azt javaslom, hogy ne üljünk föl az ilyen stiláris gúnyolódásoknak, hanem lássuk a dolgok lényegét! Van egy amerikai elnök, aki eldöntötte, hogy ő nem eltölti a hivatalban az idejét, hanem dolgokat fog csinálni, meg fog oldani problémákat, el fog érni célokat. És megindult, és ezt csinálja. És ha szerencsénk van, akkor még az ukrán–orosz háborúban is eredményt tud elérni. Ezt nem tudjuk, jó lenne, megmentene bennünket, mert az biztos, hogy a nyugatiak, a nyugat-európaiak semmilyen eredményt nem fognak elérni. Azt gondolom, hogy ma az, hogy Amerikának egy ilyen kurta-furcsa, szokatlan stílusú, de nagyon hatékony, nagyon magabiztos és cselekvőképes elnöke van, ez Magyarországnak összességében jó, mert a nemzetközi világ megoldatlan problémái közül néhányat megold, és ez nekünk is jó. Ha nem ezen a szemüvegen keresztül nézzük, hanem egy magyar szemüveget teszek föl, akkor azt tudom mondani, hogy három okból fontos és előnyös nekünk, hogy ő az elnök. Az első, hogyha nem ő lenne az elnök, és nem kötöttünk volna egymással szövetséget 2015-ben, ami tizenegy évvel ezelőtt volt, még mielőtt bárki komolyan vette volna őt, mi akkor már támogattuk. Támogattuk? „Hogy dübörgünk a hídon!” – ugye, mondja a kisegér, mikor megy az elefánttal. Tehát mi voltunk az egyetlenek, akik nem kritizáltuk, mondjuk így, csak azt mondtuk, hogy jó lenne a világnak, ha ő nyerne. Tehát az a helyzet, hogyha ez nem volna, akkor a rezsicsökkentésnek már befellegzett volna Magyarországon, hiszen Amerika elrendelte az összes Oroszországból származó gáz és olaj betiltását. El kellett érnünk, hogy ez maradjon így, csak írják oda zárójelbe: kivéve a gyevi bíró, vagyis Magyarország. És ez történt. És ha nem feccöltük volna bele az elmúlt tíz-egynéhány évben, lépésről lépésre az együttműködést, a barátságot, a bajtársiasságot vele, miközben az egész nyugat-európai politikai elit állandóan viccelődött, és gúnyos volt vele, illetve rajta, ha ezt mi nem csináltuk volna, akkor nincs ma rezsicsökkentés. Első dolog. Arról nem beszélek, hogy ahhoz, hogy a Mol meg tudja venni a szerb olajfinomítót, ahhoz amerikai engedély szükséges, ami rendelkezésünkre áll jelen pillanatban szintén. A másik dolog, ami fontos, hogy miközben az történik, hogy az amerikai tőkét mindenhonnan hazaviszik az Egyesült Államokba, aközben ide amerikai befektetések érkeznek. Szijjártó Péter minden héten átad egy újabb amerikai befektetést, amely Magyarországon jön létre, méghozzá a fejlett technológia sávjában. Tehát ma Amerika befektetőként is nagyobb erővel van jelen, mint Trump előtt volt. És a harmadik ez a bizonyos pénzügyi védőpajzs, aminek a konkrét formájáról zajlanak az egyeztetések, de egy dolgot tudok mondani Önnek: ha bárki, akár a londoni pénzpiacon, akár Brüsszelben, az európai uniós költségvetésnél ki akar babrálni a magyarokkal, és pénzügyi válságot akar előidézni, akkor van egy amerikai kapcsolat, amelynek segítségével ezt ki tudjuk védeni. Tehát Magyarország pénzügyi biztonságban is van. Bocsánat, Karcsi! Ennyit vettünk ki ebből eddig.

Szita Károly: Ott még nem jártam. Tessék parancsolni! Annyira nem kopaszodik, mint én, de, igen, mikrofont. Köszönöm szépen!

Jusits Zsolt: Köszönöm szépen polgármester úr a szót! Jusits Zsolt vagyok, énekes, társulatvezető közel negyven éve, és kaposvári lokálpatrióta, hazafi, három gyermek édesapja, és a következő unokám egy hónap múlva születik, a harmadik unokám. Tudom, hogy Ön is jól áll gyermekek és unokák tekintetében, és gratulálok ehhez, viszont az aggódásom is benne van a kérdésemben. Én teszem fel a kérdést, de szerintem mindannyiunk nevében kérdezném, hogy aggódunk Önért, mégpedig azért, mert azért halljuk, olvassuk, látjuk Zelenszkijnek a megnyilvánulásait, a fenyegetéseit, és tudjuk, hogy az ukrán szélsőségesek is utaznak Önre, hogy így fogalmazzak. Tudom, hogy egy bátor, büszke magyar ember, de ettől függetlenül kérdezném, hogy nem-e fél, vagy nem tart-e az ő bosszújuktól? Ez lenne a kérdésem. Köszönöm szépen!

Karcsi, válaszolok erre.

Szita Károly: Sejtettem, Elnök úr, ne aprózzuk el!

Beszéljünk először általában a félelemről, mint olyanról. Félelem nélkül nincs bátorság. Mert a félelem nem más, mint az, amit le kell győzni. És akkor itt válik el, hogy ki a bátor, és ki a gyáva. A bátor legyőzi a félelmét, a gyáva nem. Ezért szokták azt mondani, régi katonatörténet, hogy valaki remeg ott, a lövészárokban, és gúnyolódnak rajta a többiek, és azt mondja: „Ha ti úgy félnétek, mint én, már régen elszaladtatok volna.” Szóval természetesen van az emberben félelem. Akiben nincs félelem, az nem bátor, az, ugye, vakmerő. Tehát a cigány, amikor árulja a lovát – ugye, el akarja adni a vak lovát, ami nekimegy a falnak –, mire mondják, hogy de hiszen ez vak. Nem vak ez, csak vakmerő! Tehát akiben nincs félelem, az nem bátor, hanem vakmerő, és azzal óvatosan is kell bánni, mert nem tudja fölmérni a baj bekövetkeztének a kockázatát. Tehát először ennyit erről. Tehát nem arról van szó, hogy félelmet nem ismerő vezetők állnának az ország élén, hanem olyan emberek, akik pontosan tudják a sportból, a nevelésből, apjuktól, anyjuktól, rossz fa a tűzön, szóval, hogy hogyan van ez. Tehát a félelmet le kell győzni. Na most, amikor az ukránokra nézek, látom, ez a Zelenszkij kolléga fenyeget, akkor arra szoktam gondolni, hogy ő az én ötödik ukrán elnököm. Most már több vicceskedést a humoros népnyelv köréből nem hozok ide, de hát, ugye, van az öreg bika, aki ott áll a hegytetőn… Na jó, szóval van az első dolog, ő az ötödik elnököm. Nem emlékszünk az előző négy nevére sem. Zárójel bezárva.

A személyes fenyegetéseket időnként komolyan kell venni, de, ugye, a miniszterelnöknek az a dolga, hogy az országban nyugalom legyen. Mindenki nyugodtan élhesse az életét, semmi heroizmus, semmi fölösleges hősködés, nyugodt, higgadt tempó, mindenki eldönthesse, hogyan és miképpen akar élni, és tudjon haladni a saját ritmusa szerint. Tehát nekem nem az a dolgom, hogy lázban tartsam az országot ilyen-olyan fenyegetések kapcsán, hanem hogy ezeket a fenyegetéseket egész addig, amíg nem feltétlenül kell tudnia arról mindenkinek, addig szép nyugodtan kezeljük le. Ehhez vannak eszközök. Ezért néha el szoktunk rendelni természetesen megemelt biztonsági készültséget, ez nem kellemes érzés, de hát ez van, de nem ez az állandó állapot. Tehát ma a fenyegetettség mértéke nem egyetemesen magas, hanem inkább közepesnek mondanám, és időnként vannak kiugró pillanatok, azokra kell nagyon figyelni nekem is és a családomnak is. Az utóbbi jobban izgat és bánt, mint a saját magam dolga. A fenyegetésnek van egy sajátos ukrán formája, ezt én is most tanulom, ami valójában a sértegetéssel kombinálódik. Tehát nemcsak fenyeget, hanem ráadásul sérteget is, nem? A sértéseket én jól tűröm. Úgy gondolom, hogy nincs túlfejlett egóm, tehát megvagyunk mi ketten, hát elfér ez. Az az igazság, hogy akkor kell visszaszólni, amikor a sértegetés Magyarország becsületébe gázol, azt nem lehet megengedni, mert Magyarországnak mindig meg kell mindenkinek adni a tiszteletet, meg kell adni az elismerést, nem lehet velünk akárhogy beszélni, és ha ezt valaki nem adja meg, akkor a miniszterelnök dolga, hogy ezt igenis kikövetelje, és ennek érvényt szerezzen. Itt nincsen mese! És ráadásul a magyar belpolitika is jól treníroz, nem? Hát itt, ebben a von der Leyen, Weber, Zelenszkij, Magyar Péter csomagban van, ugye, magyar szereplő is, ő is azzal tölti a napjait, hogy fenyeget bennünket, nem? Amire mit mond az ember? Azt mondja, amit valahol régen olvastam, hogy persze, persze, de sose mondd a krokodilnak, hogy nagy a pofája, amíg nem értél át a túlsó partra. Ezt javaslom.

És végezetül van a félelemmel összefüggésben, bátorsággal összefüggésben még egy dolog, hogy hogyan kell konfliktust vállalni. Elnézést, Károly, de nekem ezek a legizgalmasabb kérdések. Hogy hogyan kell belemenni egy konfliktusba? Mondjuk, Brüsszelben, amikor lehet tudni, hogy senki nem lesz veled, ketten-hárman tartózkodnak, 23-an, 24-en rád rontanak. És ennek van egy tudománya, hogy hogy’ kell ezt csinálni. Nem bele kell sodródni, vagy bele kell ugrani, mert abból baj lesz. Tehát mindig jól fel kell mérni a terepet. Meg kell érteni a helyzetet. Semmilyen illúziót nem szabad táplálni, csak olyan konfliktust szabad vállalni, amit meg tudsz nyerni. Sosem szabad azt hinned, hogy nagyobb konfliktust tudsz megnyerni, mint amire valóságban képes vagy. Tehát stratégiai nyugalom. Utána meg kell nézni, hogy kikkel lehet szövetkezni. Utána kiket lehet kivásárolni vagy kivonni az ellenfelek köréből. És akkor utána kell egy terv, ahogy belelépsz, mint legutóbb is, amikor kimaradtunk a 90 milliárdos Ukrajnának adandó európai uniós hitelből, és van egy terv, a megfelelő pillanatban azt elkezded végrehajtani. És a legfontosabb, hogy mindig legyen egy kijárat, hátha nem jön be a terv. Valahogy így. És én tudom, hogy Önök leginkább azt látják – mert hát mi más érdekelné a nyilvánosságot, mint a konfliktusok? –, de higgyék el, hogy nincs egyetlen olyan konfliktusunk sem az Európai Unióval, amit ne gondoltunk volna át egy tucatszor, ne terveztünk volna meg, ne ismernénk a lefolyását, és ne tudnánk, hogy a végén hogyan nyerünk, vagy ha nem tudunk nyerni, akkor hogyan faroljunk ki belőle. Magyarországot nem visszük semmilyen kalandorságba, semmilyen vagabund akciót nem hajtunk végre, mert mi vagyunk maga a biztonság, mi vagyunk a biztos választás. De mindig próbálkozni kell, mert törpejárásban nem lehet boldogulni. A nemzetközi politikában nem tudod, hogy hol a fal. Gondolsz erről valamit, próbálod kitapogatni. De ha mindig megállsz, mert úgy érzed, hogy a fal túl közel van, akkor nem fogsz egyet sem lépni előre, törpejárásban maradsz, és osztozni fogsz néhány más ország sorsával, akiket ha fölhívnak Brüsszelből, csak annyit mondanak a telefonba: Jawohl! Ezt mi nem akarjuk! Ezek nem mi vagyunk. Úgyhogy vállalni kell a konfliktust úgy, ahogy az előbb ezt elmondtam.

Szita Károly: Nagyon szépen köszönöm, elnök úr, ott még nem jártam, arrafelé, tessék parancsolni! Szintén nyakkendős fiatalember. Nekem mindenki fiatal, ezt értékeljék úgy.

Nagy Tamás: Köszönöm szépen, Polgármester úr! Miniszterelnök úr, Nagy Tamásnak hívnak, itt élek ebben a városban családommal együtt, és a helyi zeneiskolának vagyok a vezetője. Mondom ezt azért, mert az elmúlt években jelentős kormányzati támogatásból ez az intézmény meg tudott újulni. Ebből látszik, hogy mennyire nem támogatja a Fidesz az oktatást. A kérdésemet egy teljesen más témában szeretném feltenni, Somogy megye útjait járva, Dél-Somogyban, ez nem igazából kaposvári probléma, amit felteszek, inkább a Balaton déli partján tapasztalom, hogy nagyon sok településen földút van, murvás út van, ezeket azok a polgármesterek, akik ott élnek, nagyon nehezen tudják saját erőből megcsinálni, sok terhet jelent ez nekik, és úgy gondolom, hogy egy győztes 2026-os választás után ezt rendbe lehetne tenni a kormánynak. Van-e Miniszterelnök úrnak erre vonatkozóan egy haditerve, és számíthatunk-e arra, hogy ezek az utak megújulhatnak? Köszönöm szépen!

Szita Károly: Köszönöm szépen! Menjünk tovább! Itt régóta jelentkezik egy, tessék parancsolni! Igen, Önt láttam már jóval korábban, egy szőke hölgy.

Szigeti Mónika: Nagyon szépen köszönöm! Én Szigeti Mónika vagyok, itt tanítok a városban, és nagyon hálás vagyok, hogy megkaphattam a mikrofont, mert én is igazgató úrhoz csatlakozva szeretnék köszönetet mondani Miniszterelnök úrnak és a kormánynak a támogatásokért, amit az elmúlt években kaptunk. Óriási segítség volt ez nekünk. A kérdésem tulajdonképpen ehhez kapcsolódik. Itt hallhattunk olyan összegeket, ilyen 800 milliárd dollár meg 700 milliárd dollár, olyan magasságok, amiket el sem tudunk képzelni. A kérdésem az, hogyha ez valóra válik, és Ukrajna megkapja ezt az összeget, mi lesz a többi tagállammal, mi lesz velünk, magyarokkal, mi lesz a mi további fejlődésünkkel? Erre szeretnék választ kapni, hogy milyen források állhatnak rendelkezésre még ebben az esetben. Köszönöm szépen!

Szita Károly: Nagyon szépen köszönöm! Kedves Elnök úr, Öné a szó!

Először is köszönöm a kérdését az igazgató úrnak, a zeneiskola igazgatójának. Leágazást szeretnék tenni. Nem az én dolgom, mert nem nekem kell evangelizálnom ebben az országban, az egy másik szakma, de rokon az enyémmel. És én találkozom nemcsak a magyaroknak a gazdasági problémáival, hanem a lelkükkel is, tehát bajaikkal, ha szabad így fogalmaznom. És biztos vagyok abban, hogy a zene jó gyógyír. Tehát arra a sok bajra, amit itt az elmúlt száz évben a nyakunkra hozott a történelem, és ami miatt nem tudunk rendesen kiegyenesedni, és az egymáshoz való viszonyunkban is több a bizalmatlanság, mint kellene valahogy, biztos vagyok abban, hogy a zene az egyik legjobb orvosság. Az együtt éneklés gyógyítja a lelket, létrehozza a közösséget. Úgyhogy a zeneiskolák nagyon fontosak lesznek a következő évtizedekben is. Van nekünk egy Magyar Falu Programunk, és van egy Versenyképes Járások Programunk, és van ez a gond, amit az igazgató úr említett: vidéki földutak. Itt két kategória van. Az első az, ami belül van a településen, a másik, ami kint van a határban. Ami belül van a településen, ott az önkormányzatok számíthatnak ránk, nekik nem lesz, különösen a kistelepüléseken annyi pénzük, hogy azokat rendbe hozzák, ott egy kormányprogram kell. Ami a határban lévő, elhanyagolt földutakat illeti, ott nemcsak az a baj, hogy földút, hanem hogy nincs rendben, ott meg a gazdákkal kell majd együttműködni. Ott lesz egy ajánlatom arra, hogy a választás után, ha a Jóisten is megsegít bennünket, hogy akkor ők is vállaljanak valamit, meg mi is vállalunk valamit, és akkor kint, a határban lévő földutakat is járhatóvá fogjuk tenni. A falvakban pedig, mint mondtam, kormányzati forrásokat adunk.

Ha már itt két tanár is megtisztelt bennünket a hozzászólásával, azt szeretném mondani, hogy nagyon remélem, hogy rendeződik a politika és a tanárok viszonya is. Most nem a Fidesz-kormányról beszélek, mert nem erről van szó, hanem a tanárok és a mindenkori közhatalom közötti viszonyról. Azt biztosan tudom mondani, hogy az mindenkinek rossz, hogyha a tanárok frusztráltak. Mert ha valaki frusztrált, előbb-utóbb csak kap az a gyerek egy nyaklevest – akkor is, amikor nem kéne. Tehát úgy nagyon nehéz egy gyereket higgadt, nyugodt, gyarapodó tudásba becsalni, behívni és nevelni őt, hogyha én magam is egyébként tele vagyok ideggel, szétvet az ideg, ugye? Tehát nagyon fontos, hogy valahogy a tanárok megtalálják a helyüket a magyar társadalomban. És az elmúlt harminc évben ez nem nagyon sikerült. Tehát folyamatosan úgy érezték, hogy ki vannak használva, nem kapnak elég pénzt, hogy dirigálnak nekik, mindenfajta bajok vannak. Aztán meg, ahol nehéz szociális helyzet volt, ott ki vannak szolgáltatva a szülőknek, akik bemennek, és balhéznak, mert beszéljünk egyenesen, ez sem szokatlan dolog. Ugye, iskolarendőrséget kellett létrehoznunk, és így tovább. De most, azt hiszem, hogy sikerült elérnünk a fizetések tekintetében oda, hogy most nagyjából egy átlag pedagógus olyan 900 ezer forint körül keres. Átlagban! Nem azt akartam mondani, hogy ez sok, vagy bármit megoldott volna, csak azt akartam mondani, hogy megtettük az első lépést, hogy egy tanárnak ne úgy kelljen magára meg a szakmájára tekinteni, hogy ő egy áldozat, hanem úgy tudjon tekinteni magára, mint egy fantasztikus hivatásnak a beteljesítője, akinek az ad boldogságot, hogy más gyerekét okosabbá, jobbá, nemesebbé neveli. Az édesanyám pedagógus volt, még most is tanítja az unokáimat. Nem lennék az unokáim helyében – de ez egy másik dolog. Be vannak fogva, ilyen az élet! De azt biztosan tudom, hogy egy jó pedagógus minden körülmények között nyugodt, és szereti a gyereket, és szereti a hivatást, amit művel, és nem frusztrált. Most ennek egy részét megoldottuk. De vannak itt még más, megoldatlan dolgok. Újra kell gondolnunk a nemzeti tananyagot, beszéljük meg, hogy mennyi az, ami módszertani önállóság a tanároknak, de mi az, ami központi elvárás, hogy mégis akármire nem lehet tanítani a gyerekeket. Én az utolsó leheletemig fogok harcolni az ellen, hogy olyan kormány legyen Magyarországon, aminek a kultusz- és oktatási miniszterét egy olyan ember adja, aki egyébként Csipkejózsika-tankönyvet szerkeszt vagy ír. Az lehetetlen! Tehát akármit nem lehet. Akármit nem lehet! Tehát meg kell egyeznünk a pedagógusokkal, hogy mi az, amit várunk, mi az a sáv, amin belül lenni kell, mi az a program, nevelési program, amin belül lenni kell, és azon belül pedig hogy’ tudják ők ezt megtanítani, és mit fogadnak el ellenőrzésként, mert olyan meg nincs, hogy nem ellenőrzünk, és nem mérünk soha semmit. Hát az olyan is lesz, az a munka. Tehát ezek az összeműködések az oktatásirányítás és a pedagógusok között nem jöttek létre. Én azt hittem, hogy amikor létrehoztuk a pedagóguskart, akkor létrehoztuk azt az intézményt, amely ezt megoldja. De ez nem vált be, ez nem így történt. Ezért újra le kell ülnünk, át kell beszélnünk, hogy miért nem. De úgy gondolom, hogy egy nagyon fontos lépést, egy pénzügyi lépést tettünk, most már csak igazából tárgyalgatni kell egymással, hogy megtaláljuk azt a módozatot, amelyet a tanárok is jónak tartanak, mi is jónak tartjuk, és a szülők is olyan gyereket kapnak vissza az iskolából, amilyet szeretnének. Bár nem ez volt a kérdés, ezt szerettem volna elmondani, ha már Öntől érkezett ez hozzám.

Az Ön kérdése azonban arról szólt, hogyha elviszik Ukrajnába a pénzünket, akkor az uniós pénzekkel mi lesz? Úgy válaszolok erre a kérdésre, hogy másra válaszolok. Beszéljünk egy kicsit arról, hogy mi is a helyzet ezekkel az uniós pénzekkel? Mert ez olyan, mint a gyerekkori meséimben a rémisztgetésre használt különleges bagoly, mindenki elgondolja, de senki se látta még. Mi ez az EU-s pénz? Először is Magyarország be is fizet az unióba, és kap is onnan támogatást. Ha a kettőt kivonom egymásból, tehát az az összeg, amit mi a tagságon pénzügyi juttatásként nyerünk, annak a mértéke a teljes magyar nemzeti éves összteljesítménynek a 3 százaléka! Tehát aki azt gondolja, hogy az uniós pénzek bármit megoldanak ebben az országban, az nem ismeri a valóságot. Van 100 százalék GDP ebben az országban, amit mi előállítunk, és annak 3 százaléka az, ami az unióból pénzként érkezik. Tehát uniós pénz nélkül is meglennénk, hiszen 3 a 97-hez. Miért harcolunk mégis az uniós pénzért? Mert jár! Az a mienk! Az nem úgy van, hogyha akarják, odaadják. Van egy szabályrendszer, ami alapján ez jár a magyaroknak, és ami jár, azt oda kell adni nekünk. Ezért harcolni fogunk érte. Nem akarják odaadni. Mit kell csinálni azzal, aki nem akarja odaadni? El kell tőle venni! Hogy’ kell elvenni? Ez eddig jó, de a nemzetközi politikában hogy’ kell elvenni? Hogy úgy látszódjon, mintha ő odaadta volna. Ezen dolgozom én. Azt tudom mondani, hogy van 22, most beszéljünk a számokról, van 22 milliárd euró, ami nekünk hét év alatt jár, és abból 12 milliárdról úgy tudják a brüsszeliek, hogy saját szándékukból ideadták. És az már meg is van, 12 milliárd a számlánkon van. Az a kérdés, hogy a kiírt pályázatokat milyen gyorsasággal bonyolítjuk le, akik arra vállalkoztak, hogyan nyújtják be a számlákat, tehát az úton van. Van még hátra 10 milliárd, amit nekik oda kell adniuk nekünk úgy, hogy közben jól érezzék magukat. Számos olyan pillanat lesz, amikor jól fogják magukat érezni, amikor odaadhatják. Efelől kezeskedem, ebben biztosak lehetnek…

Szita Károly: Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! Én vagyok a csúf, a gonosz és a rossz is egyben. Én vagyok a csúf, a gonosz és a rossz is egyben, és nem azért mondom most azt Önöknek, majd mindjárt elmondom, hogy mit, hogy félek, hogy fenékbe billentenek innét, jobb oldalról, mert a fülembe súgták, hogy valamikor véget kell vetnünk ennek a mai napnak. Egyetlenegyet tudok mondani Önöknek, mielőtt még Miniszterelnök úrnak majd visszaadnám a szót és utána meg Philipnek. Egyetlenegy dolgot bizton állíthatok Önöknek: azt, hogy Orbán Viktort nem most láttuk utoljára Kaposváron. És abban is biztos vagyok, tisztelt Hölgyeim és Uraim, abban is biztos vagyok, és most tegyünk meg ezért mindent, hogy április 12-ét követően, és most mindegy, hogy mit mond nekem, hogy jön, vagy nem jön, április 12-ét követően újból miniszterelnökként köszönthetem Kaposvárott. Elnök úr, köszönjük szépen!

Köszönöm szépen a kedves fogadtatást, hogy kitartottak itt velünk több mint egy órán keresztül. Köszönöm a kérdéseiket! Köszönöm, hogy megbocsátják nekem az időnként elkalandozó, nehezen a főútvonalra visszataláló válaszaimat.

Igen, de az élet is ilyen, Önnek igaza van. A Fidesz a biztos választás. Azért is jöttem, hogy erről meggyőzzem Önöket. Az egyik felét az érveimnek előadtam. A veszélyek korában élünk, lesznek még veszélyes pillanatok, közvetlen háborús fenyegetés van, a fiatalokat fenyegeti a háborús szolgálat veszélye, a katonai szolgálat veszélye, és mindannyiunkat fenyeget a gazdasági csőd, ha nem állunk ellent mindannak, amit Brüsszel és a Brüsszelből ideküldött, leendő bábkormány képviselői akarnak. Ezért biztos választás a Fidesz, mert nemzeti alapokon állunk, és biztosak lehetnek abban, hogy mi erre – mert rossz Magyarországnak – mindig nemet fogunk mondani. De biztos választás azért is a Fidesz, amivel kezdtük a mai találkozót. Hát bent ülök a konyhájukban, nem? 37 éve! Ismerjük egymást, nem? Sok meglepetés nincs. És van köztünk talán több is, mint kapcsolat, nyugodtan nevezhetjük barátságnak. Mi a barátság igazi ismérve? Úgy könnyű barátkozni, hogyha a másik tökéletes. A nagy dolog az, amikor elfogadjuk a másikat is, néha hibázik, nem tökéletes, nem minden tetszik, de kitartunk mellette, és ő is mindig kitart mellettünk. Ezért a Fidesz a biztos választás! Mindig ki fogunk tartani Önök mellett. A Fidesz a magyar emberek pártja lesz, sohasem fogjuk megengedni, hogy olyan programmal jöjjön bárki Brüsszelből vagy máshonnan, ami rossz a magyar embereknek. Én megértem, hogy néha kell változás is, és egyébként is a fiataloknak is kell tér. És azt is megértem, ha valaki miniszterelnök akar lenni, van ilyen. Mindennek megvan a maga ideje. Most nem a kísérletezés ideje van, tisztelt Kaposváriak, most biztosra kell mennünk. A Fidesz a biztos választás. Hajrá, Kaposvár! Hajrá, Magyarország!