Orbán Viktor beszélgetése a Digitális Polgári Körök háborúellenes gyűlésén

Jó napot kívánok mindenkinek! Hajrá, Magyarország! Hajrá, Miskolc!

Noha úgy lesz, ahogy Philip mondta természetesen: vannak, lesznek, lehetnek kérdések, de előtte, ha megengedik, mondanék egy bevezetőt. Most még nem a háborúról, hanem inkább Miskolcról. Mert van itt egy szerelmi történet, egy love story, amit kicsit szárazan, de Répássy Róbert államtitkár úr már bemutatott. Ugye, egy love storyt onnan lehet megismerni, hogy hosszú. Ő azt mondta, hogy 36 év. Azt mondta? Igen! Én 37 éve tartottam Miskolcon először lakossági fórumot. Azóta dolgozom együtt Önökkel, és vagyok hol sikeresebb, hol kevésbé sikeres szövetségben is. Ez a régi időkben volt. Itt sok fiatalt látok, akik nemcsak, hogy nem éltek meg, de elképzelni sem tudnak 37 évet, attól tartok. Nekik mondom, hogy ez még az az időszak volt, amikor kommunisták vezették Magyarországot, azért is jöttem Miskolcra, hogy ez ne így legyen. Kommunisták el, szovjetek, szovjet csapatok haza – jó napot! –, és jöjjön végre a független és szabad Magyarország, ezért jöttem ide, Miskolcra, hogy emellett agitáljak. Sokat győztünk együtt.

Arra is emlékszem, hogy volt idő, amikor Miskolc városa adta a Fidesz egyik alelnökét, Pelczné Gáll Ildikót, aki talán még közöttünk is lehet most itt, nem tudom – Ildikó, ha itt vagy, akkor Isten hozott! –, és aki Brüsszelben nagyon szépen helytállt Magyarország érdekében. A bábszínházban történt ez az első gyűlés. Aztán 1990-ben is jártam Önöknél, a Rónaiban. Van itt olyasvalaki, aki ott volt a Rónaiban? Hát ennyien! Mindegy. Szellemes mondás, ezért ideidézem a Román Kommunista Párt történetéből, ahol arról beszélnek az illegalitásból megmaradt román kommunisták, hogy „kevesen voltunk, de sokan maradtunk.” Szóval a Rónaiban voltam, egyik szégyenletes pontja volt ez a politikai munkámnak, mert egy órát késtem.

Barcikára ment…

Valaki erre is emlékszik! Mert nem volt sofőr, TEK meg ilyenek, hanem az anyósom 1300-as, Index névre hallgató Zsigulijával próbálkoztam. Nem volt M3-as, és Kazincbarcikán kötöttem ki. Ez volt a helyzet, de valahogy Répássy Robiék tartották a frontot, és mindenki megvárt. Fantasztikus gyűlés volt, emlékszem rá mind a mai napig.

Aztán ebben a szerelmi történetben, amely a Fidesz és Miskolc között fönnáll, fontos szerepet játszottak fantasztikus polgármesterek, akikre a fiatalok nem emlékezhetnek, hiszen már nem élnek, például itt van Csoba Tamás, ha emlékeznek még rá. Isten nyugosztalja! Kobold Tamás. Kriza Ákos. Kriza Ákos, aki a legönfeláldozóbb városvezető volt, akit valaha ismerhettem, és amikor beteg volt, és már a halál völgyében járt, akkor is első dolga mindig a város ügyeinek intézése volt. Megrendítő történet az övé, megsirattuk. Isten nyugosztalja! És most itt az újabb polgármester, Tóth-Szántai József. Sok sikert kívánok neki erőben, egészségben! Répássy államtitkár urunk megemlítette Wachsler Tamás nevét, akihez az a hőstett kapcsolódik, amit talán a miskolciak nem is tudnak, pedig egész Miskolc büszke lehet rá, emlékeznek talán még, ez csak tíz-egynéhány éve volt, még a fiatalabbak is emlékezhetnek rá, hogy hogy’ nézett ki a Kossuth tér Budapesten, az volt az ország parkolója, szégyenszemre, Wachsler Tamás, mint építész, illetve mérnökember vállalta, hogy elkészíti a nemzet főterének terveit. Az a Kossuth tér, amit Önök ma Budapesten látnak, az Wachsler Tamás nélkül nem jött volna létre. Köszönet Miskolcnak!

Aztán ha eljövök Miskolcra, akkor mindig emlékszem Kartal Ernő atyára. Isten nyugosztalja! Atyai jó barátom volt. Különleges módon halt meg. A magyar szemérmes fajta, meghalni egyébként is nehéz, a magyar ember nem nagyon beszél erről, és ő ezt a jeget megtörte, és ő úgy halt meg, hogy folyamatosan beszélt hozzánk arról, hogy hogyan kell meghalni. Mind a mai napig megrendítő, ha eszembe jut az ő emléke. Hálás vagyok neki, sokat tanultam erről is. Ki is adtunk egy gyűjteményes kötetet, ami már a halála után jelent meg, amihez előszót írhattam. Isten nyugosztalja, köszönet Kartal Ernő atyának!

Aztán protestáns testvérekre is emlékszem, ők is benne vannak ebben a love storyban. Emlékeznek arra talán a protestáns testvérek, hogy a deszkatemplomukat itt fölgyújtották. Az is volt, csak annyira a Fidesz-kormány előtt, hogy nem emlékszünk ezekre, de fölgyújtották, nem fölgyulladt, hanem fölgyújtották a deszkatemplomot. Itt is történt velem valami, amit most elmesélek, de talán büszke nem vagyok rá. Életemben egyszer intettem meg nagytiszteletű protestáns lelkészt, akit ma már nem mernék meginteni, mert püspök lett időközben, jobb a békesség, ki tudja, hogy’ van ez, de a lényeg, hogy mikor újjáépítettük a templomot, akkor az előző kormány, amelynek idején a gyújtogatás történt, képviseletében itt volt Kuncze Gábor belügyminiszter úr is. És akkor a lelkész úr persze ilyen nyájasan, ahogy illendő, azt kérdezte tőle: „Te most itt a gyújtogatókat képviseled?” És akkor csúszott ki a számon, hogy „Kedves Zoltán, ez azért talán egy kicsit sok!”

És persze itt vannak a fiatal tinédzser évek emlékei: P. Mobil: Acélváros, Attila, Edda, DVTK. Fiataloknak mondom: Salamon, Veréb. Ők mind nagy hősök voltak itt. Mert persze kommunizmus volt, de tinédzsernek lenni még a kommunizmusban is jó dolog, az a helyzet. Különösen innen a 60 év felőlről visszatekintve.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hát ez a Fidesz és az Önök városának szerelmi története. Mindig számíthattam Önökre, soha egyetlenegyszer sem árultak el Önök, nem hagytak cserben, nem bántottak, és én úgy emlékszem legjobb tudásom szerint, hogy mindig kitartottunk Önök mellett, Önök mindig számíthattak ránk, számíthattak rám is, személy szerint, és számíthatnak majd a jövőben is. Ez a szerelmi történet még nem ért véget.

Rákay Philip: Kár lett volna kihagyni! Na nézzük, hátha van jelentkező, aki kérdezne Miniszterelnök úrtól. Ott nagyon gyorsan lendültek a kezek a magasba, a zakós úr ott valahol, középtájon. Köszönjük szépen!

Váraljai Zoltán: Sok szeretettel köszöntök mindenkit! Én Váraljai Zoltán vagyok, és miskolci fiatal édesapaként szeretnék kérdezni Miniszterelnök úrtól. Miskolc az elmúlt évtizedekben úgy látom, hogy jelentősen fejlődött, és nemcsak konkrét fejlesztésekre és beruházásokra gondolok, hanem a rendteremtés témakörére is, ami úgy gondolom, hogy Miskolc lakosságának kiemelten fontos. De láthatjuk, hogy Miskolc lakossága ennek ellenére folyamatosan csökken, egyre kevesebben vagyunk, és sok miskolci fiatal elhagyja a várost. Mit üzen Miniszterelnök úr ezeknek a fiataloknak? Miért érdemes a fiataloknak Miskolcon maradni, miért érdemes visszajönni, és miben számíthatnak, milyen módon Magyarország kormányának a segítségére? Köszönöm szépen!

Köszönöm szépen! Ez több kérdés. Egynek tűnik, de sok kérdés. Az első, hogy természetesen tudok én Önnek mondani néhány gondolatot a fiatalokkal összefüggésben, meg az állami iskolák miatt a nevelés felelősségének egy része a kormány vállán nyugszik, de csak a másodlagos. Minden fiatalért, minden gyerekért az apja meg az anyja felelős első helyen. Olyan emberek lesznek, amilyenekké a szüleik nevelik őket. És ez igaz politikai értelemben is, mert persze a fiatalok szeretnek szembefordulni a szülőkkel, különösen, hogyha fiúk, a lányokkal nagyobb szerencséje van az embernek, nekem négy lányom van és egy fiam, tehát sok a szerencsém, de tudom, hogy szeretnek szembefordulni, és ez politikai problémákat is okozhat. Most választások lesznek. Beszélnek sokat arról, hogy a fiatalok nem támogatják a kormányt, vagy nagyobb részben vannak inkább ellene. Erre azt tudom mondani, hogy ez a mi közös szülői felelősségünk is, a nevelés része a politikáról való beszélgetés is. Mindenkit kérek, hogy beszéljen a saját gyermekeivel, hogy érthessék, hogy milyen fontos lesz az ő döntésük.

És mielőtt tágasabban beszélnék a jövőről, miután itt van Benczés Miklós, akivel hosszú éveket dolgozhattam együtt, és láttam a kisfilmet is, amely sportbejátszást tartalmazott, és sokat beszéltek az amatőrökről, sok ezer gyerek, a profikról is, de én azért tartok ki amellett, hogy a sportnak stratégiai ágazatnak kell maradnia, mert a gyermeknevelésben a legtöbb, amit ma én tudok adni, amivel a kormány tud segíteni a szülőknek, az a gyereknevelés a sporton keresztül. Az nem a profikról szól, hanem a gyerekeinkről szól. Hogy lássák, hogyan kell küzdeni, hogy vannak hősök, hogy be kell menni egy öltözőbe, ahol viselkedni kell, ahol köszönni kell, ahol jutalom van, büntetés van, azt kell csinálni, amit az edző mond. Csapatjáték van, összetartás van, alázat, alárendelődés, közös cél. Ezeket ma már a mai világban, ebben az internetes világban leginkább csak a sporton keresztül kaphatják meg. Aki a sportot támogatja, a fiatalok nevelését támogatja.

A kérdezőnek pedig valamivel konkrétabban a következőt szeretném mondani. Gyűjtöttem ki jó adatokat Miskolccal kapcsolatban, mert, ugye, mi mégiscsak tényalapú vagy – ahogy manapság mondják – adatalapú kormányzást folytatunk. A kalandorság nem a mi világunk. A Fidesz a biztos választás, az épp ezért állja meg a helyét, annyira illik ránk, sőt annyira tetszik másoknak is, ők is szeretnének ilyenek lenni. Lehet, csak sok babfőzeléket kell előtte megenni, hogy az ember azt mondhassa magáról, hogy ő a biztos választás, de az mindenképpen szép dolog, hogy a legnagyobb kihívónk is a mi választási üzenetünkkel kampányol, ő emlegeti a leggyakrabban. Ha ez így megy tovább, akkor a választás napján a szavazófülke magányában még a végén ránk is szavaz. Ilyen egy jó üzenet!

Nos, amikor visszaidéztem 1989-et, 1990-et, akkor semmi túlzás nincs abban, ha azt mondom, hogy Miskolc a rendszerváltás vesztese volt. Egy szocialista iparváros, amely nemcsak munkahelyeket veszített el, nemcsak megélhetést veszített el, nemcsak pénzt veszített, hanem úgy érezte, hogy lefele csúszik. Tehát a presztízse, a megbecsültsége, fontossága, elismertsége egyre lejjebb megy. A szocialista iparvárosok akkor tucatjával kerültek ilyen helyzetbe. Komló, Tatabánya, Kazincbarcika, Dunaújváros. Ózd – mondják itt. Nos, Miskolcnak ez volt akkor a sorsa. Tehát innen érdemes néznünk, hogy ma hova jutottunk, és mit kínál a fiataloknak Miskolc. Miskolc szocialista iparváros volt, és ma egy modern ipari központ. Büszke, modern ipari központ, a világ legkomolyabb technológiáit működtetik ebben a városban. Akik ezekben a gyárakban dolgoznak, azoknak a munkája egy jottányival sem rosszabb, mint a világ legiparosodottabb, legjobban képzett munkásaié, mert ez egy modern iparváros.

A munkanélküliséget megfeleztük, 43 ezer új munkahely jött létre 2010 óta, és tíz év alatt a bérek háromszorosára növekedtek, a szegénység 2010-ben 30 százalékos volt, ma 18 százalék, a 18 kisebb, mint a 30 – habár sok. Átvállaltunk adósságot 2010-ben az Önök városától: 36 milliárd forintot. Amit az előző városvezetés hozott össze, azt 2010-11-ben egy mozdulattal levettük, ezt a terhet, Miskolc városáról. Szóval azt gondolom, hogy az ütem jó, az irány jó, csak még nagyon-nagyon sok a munka.

Miért maradjon egy fiatal? Én felcsúti vagyok, ezért az, hogy miért maradjon itt valaki, azt leginkább a miskolciak tudják megmondani. De mint messziről jött ember, én is látok néhány dolgot, ami vonzóvá teszi Miskolcot a szememben. Először is fejlődés közben van, és komoly fejlődés előtt áll. Kigyűjtöttem az ideérkezett nagyipari beruházásokat meg azt is, ami a csőben van. Miskolcon lehet a fiatalnak saját lakása, ha maradni akar, plusz 3 százalékos hitelkonstrukciót indítottunk. Sehol Európában fiatalok olyan könnyen saját lakáshoz nem juthatnak, mint Magyarországon. Ha fiatal vagy, és családot akarsz alapítani, akkor mire van szükséged? Biztonságra! Jobb, mint volt. Azt mondta nekem a polgármester úr, hogy hozzam el ide Donald Trumpot is. Mondom neki: „Aztán mit tanulhat itt?” Azt mondta, ott Amerikában seriffrendszer van, Miskolcon is van, szerinte az övé jobb. Vannak Miskolcon jó iskolák és jó a szakképzés. A szakmunkásoké a jövő, tisztelt Miskolciak! Figyeljék meg, a szakmunkások egyre jobban keresnek, őket keresik leginkább, rájuk lesz a legnagyobb szükség, és Miskolc jó szakmunkásokat ad Magyarországnak. És lesz biztos állás. És ha tanulni akar egy fiatal, akkor itt van az egyetem, egy egész egyetemváros. Tehát amikor egy miskolci fiatal dönt arról, hogy megy vagy marad, számos oka lehet arra, hogy maradjon. Habár a „fiatalok” meg a „kalandozás” a szótárban egymás mellett van, akárhogy is, tehát kalandozni kell. Tehát azokat a miskolci fiatalokat, akik úgy érzik, hogy nagyra nőttek a szárnyaik, és most már repülni akarnak, hagyni kell őket, csak legyen hova visszajönni. Legyen meg a szülői ház, a szülők, a saját életlehetőségek, és jöjjenek.

Mindennek – még azt tudom mondani Önnek – az előföltétele az, hogy Miskolc ezt mind biztosítani tudja a fiataljainak, leginkább az, hogy ne vigyék el őket katonának Ukrajnába. Mert el akarják őket vinni katonának Ukrajnába! A Tisza és a DK a legnagyobb európai háborús uszítók pártjaihoz tartoznak Brüsszelben, és ott mind a háborúról beszélnek. És ma már arról írtak alá a megállapodást nagy európai államok vezetői, hogy katonákat fognak küldeni és állomásoztatni majd Ukrajnában. Ők úgy mondják, hogy békefenntartóként. Én attól tartok, hogy ezek nem béke-, hanem háborúfenntartók lesznek.

És persze az is kell mindahhoz, amit elmondtunk, fiataloknak esély Miskolcon, hogy a pénzünket, a miskolciak pénzét se vigyék el Ukrajnába. Arra a pénzre itt van szükség. Az a pénz, amit odaküldenek, ma az egész európai gazdaságból hiányzik, tehát akinek annyi esze van, hogy küld, majd megszenvedi ennek a következményét. Mi nem küldünk, a magyarok munkája gyümölcsének Magyarországon kell hasznosulnia, se katonát, se pénzt nem küldünk, és akkor Miskolc tud fejlődni.

Nagyjából ezt tudom mondani Önöknek, ha egy miskolci fiatallal kell beszélni. És csak azért nem mondom, mert a nagy számosságból keveseknek sikerülhet, de miért ne sikerülhetne az ország legkedveltebb zenészei közé emelkedni? Miért ne lehetnének belőlük egyszer majd – mert ideje volna már – egy bajnokcsapat játékosai? Miért ne lehetne belőlük birkózó, aki olimpiai bajnoki címet nyer Miskolc városának? Önöknek az is van! Szóval nemcsak az átlagnak, hanem az átlag fölöttieknek is nagy lehetőséget biztosíthat ez a város.

Rákay Philip: Nézzük a következő kérdést, mondjuk, most erről az oldalról. Jó, hadd lássam a kezeket!

Figyelek.

Rákay Philip: Igen! Ott van egy úr, igen, és egy hölgy is integet, akkor először hallgassuk meg, igen, az urat.

Eszlári András: Tiszteletem, Miniszterelnök úr!

Rákay Philip: És kérünk majd oda is egy mikrofont!

Eszlári András: Eszlári András vagyok, miskolci lokálpatrióta. Magamról annyit mondanék, hogy Miskolcon dolgozom ügyvédként. Egyébként hobbiszinten pedig erdőgazdasággal, erdőgazdálkodó vagyok Szabolcs megyében, családi örökség révén. Szűk három hete van nyitva az M30-as autópálya szakasz. Ez az autópálya a Kassa–Miskolc tengelyen helyezkedik el. Kassán most épül a Volvo gyár, Debrecenben megnyitották a BMW gyárat. Szegeden tulajdonképpen egy kínai autógyár, a BYD érkezik, illetve Győrben évek óta ott székel az Audi. Miskolc vonatkozásában azt szeretném kérdezni Öntől, tisztelt Miniszterelnök úr, hogy mi, miskolciak mikor várhatjuk azt, hogy egy hasonló nagy volumenű autóipari vagy bármilyen hasonló, de high-tech beruházás Miskolcra érkezne? Helyszín szerintem város szempontjából teljesen adott. A volt diósgyőri acélművek, ami tulajdonképpen itt, a kertek alatt található, teljesen alkalmas terület. Tulajdonképpen mi azt szeretnénk miskolciak, hogy már ne úgy emlékezzünk Miskolcról, mint acélváros, hanem ha valami új volumenű nagyberuházás érkezne. Köszönöm a megtisztelő válaszát!

Köszönöm szépen a kérdését! Ez egy olyan kérdés, hogy bármely városba megy az ember, ezt mindig megkérdezik, csak a városnevek cserélődnek, úgyhogy megnéztem, Önök hogy’ állnak. Az öt legnagyobb beruházást kigyűjtöttem. Halms: ezek kínaiak, 80 milliárdos beruházás, ezer fő dolgozik ott. A Boschnak az elmúlt időszakban két új gyártelepe nyílt itt, 5.400-an dolgoznak, ez egy 69 milliárdos beruházás. Van egy koreai gyáruk, LG Magna 20 milliárdért, és van egy Chervon nevű kínai, 18 milliárdért. És van egy egyetemük és akörül kialakuló high-tech körzet – reményeink szerint. Szóval Önöknek itt egy döntést meg kell hozniuk, de ez nem a kormány döntése, hanem az Önöké: így akarnak-e továbbmenni: nemzetközi, közepes méretű, ezertől ötezer emberig foglalkoztató gyárakat akarnak inkább létrehozni, egy ilyen modern ipart akarnak, vagy akarnak egy nagy, egy nagy beruházást? Ez egy olyan döntés, amit a miskolciaknak kell meghozniuk. Mindegyiknek van előnye és hátránya és kockázata is. Ha eldöntötték, én állok rendelkezésükre. A gépjárművekkel azért legyünk óvatosak, a járműgyártással, mert éppen korszakváltásban vannak. Emlékeim szerint az elmúlt évben százezer autógyári munkást bocsátottak el Nyugat-Európában. Győrben is lehetnek problémáink, ott most éppen egy nagy, fantasztikus Rába-fejlesztéssel akarjuk azt kipótolni, vagy kiváltani az esetleges visszaesést, ami az Audinál elképzelhető. És hogyha egy nagy gyárban gondolkodnak, akkor úgy tegyék, mint a szegediek, akkor csak elektromosban gondolkodjanak, mert az átállás lassúbb lesz, mint bárki gondolta, de meg fog történni. Nem vagyok műszaki szakember, de amikor kinyitok egy motorháztetőt, és belenézek, akkor különbséget tudok tenni a kétfajta autó között, és biztosak lehetünk abban, hogy a jövő az elektromos autózásé. Ha van ilyen döntésük, ami magában hordozza a monokultúra veszélyét, de ha van ilyen döntésük, akkor állunk rendelkezésükre, és a következő nagy beruházást szívesen hozzuk ide, Miskolcra. De a legfontosabb: az első döntést Önök hozzák meg. Volt egy oldalsó megjegyzése, azt is föltenném az asztalra, azon is gondolkodjanak. Az Önök városa, tehát nem akarok beleokoskodni az Önök dolgába, de nekem mindig volt egy olyan érzésem, amikor Miskolcra jövök, hogy nehezen találom meg a főteret, miközben Önöknek van Magyarországon a leghosszabb sétálóutcája, nem tudom, tudják-e, ez Miskolcon van. De hogy melyik a városnak a centruma, a szíve közepe, azt nem olyan könnyű megtalálni, az egyetem is kiesik, és így tovább. De van a városon belül barnamezős terület, ez az acélművek, amiről Ön beszél. Én a polgármesternek megajánlottam, hogy mi kifizetjük, ha ők akarják, azt visszavásárolhatja a város. Aztán, hogy gyárat akarnak-e megint odaépíteni, vagy inkább egy új városközpontot, ami akár a magja is lehetne, ez már nem az én dolgom, hanem az Önöké. A kapu ki van nyitva, az aranykapu nyitva, át kell rajta bújni; várjuk, hogy bekopogtasson a polgármester hozzánk, és megmondja, hogy mit szeretne. És hogyha vissza akarja venni ezt a területet, akkor megkapja ehhez a szükséges támogatást. Ma már ilyen nagy ipartelepek, azok ilyen csúnya dobozok. Ha elmegy Debrecenbe, akkor persze jól hangzanak a számok, de ha az ipartelepre elmegy, akkor nagy dobozokat lát. Város közepében, városon belülre ilyen nagy dobozokat talán már nem érdemes letenni, inkább külső ipari parkokat érdemes létrehozni, de még egyszer mondom: ez nem a felcsútiak, hanem a miskolciak dolga.

Rákay Philip: Mi a hölgyet sem felejtjük el ott, a kakasülőn, majd kérem a kollégákat, hogy készítsenek arra is egy mikrofont, de volt itt némi zúgolódás, úgyhogy akkor igen, tessék, az ősz hajú úr, hogy igazságosak legyünk, hogy minden oldalról választunk.

Lipták Zsolt: Köszönöm szépen!

Jó napot!

Lipták Zsolt: Örömmel üdvözlöm Miniszterelnök urat a kedvenc városomban, ami egyben szülővárosom is. És egy picit hadd kapcsolódjak vissza a szerelmi szálhoz. Én Lipták Zsolt vagyok, aki az egyes körzetben lakik, a hatos körzetben dolgozik, pedagógus vagyok, pedagógusként dolgozom. Én az elégedettebb pedagógusokat képviselem most ebben a helyzetben. És az volna az egyik vágyam, hogy a közoktatásban dolgozóknak és a közoktatásban dolgozók felé kialakított eredményes szerelmi szálat egy kicsit bővítsék ki azokra a munkatársaimra, akik a közoktatásban segítséget nyújtanak pedagógusoknak. A másik pedig, hogy a ma napi aktualitásokhoz is kapcsolódjak, kinyitjuk a televíziót, rádiót, pár percet hallgatunk híreket, és tudjuk, hogy kik azok, akik ellenségesen viszonyulnak hozzánk, vagy az ellenfeleink. Még a háború előtti időszakból, ott voltak a brüsszeliták, ott voltak az LMBTQ-k, ott volt a nyílt társadalom és különböző szervezetei. A háborúval megkaptuk Ukrajnát, egy színész miniszterelnökkel. Megjegyzem csendben, hogy volt már színész vezető politikus a világ élén, Ronald Reagan, de a kettőnek a színészi kvalitásait nem érdemes összehasonlítani. Na, tehát hogy végére is érjek az egyperces kérdéssorozatomnak, az a kérdésem, hogy ismerjük az ellenfeleinket, és az a kérésem, hogy most Miniszterelnök úr mutassa meg nekünk, és bizonyítsák be majd azok, akik a barátaink, hogy barátként tudnak velünk viselkedni, szövetségeseink tudnak lenni. Köszönöm szépen!

Három kérdést azonosítottam: iskola és a tanárok, barátaink vannak-e, és hogy’ állunk a színészekkel a politikában. Ezt a hármat. Ha már a színészeket szóba hozta, és Ronald Reagant is megemlítette, amikor elnök lett, legendás, megtartotta az első kormányülését. Ez a következőképpen hangzott: „Két dolgot utálok” – mondta az elnök – „a kommunistákat meg az adókat. Ezekkel kezdjenek valamit! Jó napot!”  Zelenszkij kolléga nem erről híres. Ő is ver valamit, csak másképp és mással. Merthogy Ronald Reagan is verte az embereket, hiszen westernhős volt. Micsoda különbség! Csak ő ököllel… No, hagyjuk is ezt!

Ami a közoktatást illeti, itt nagy küzdelmeket folytatunk. Vannak előttünk nagyon komoly szellemi, szakmai kihívások, és vannak politikai problémák. A szellemi, szakmai kihívások azok úgy összegezhetők, hogy mire is kell tanítanunk a gyerekeket egy olyan gyorsan változó technológiai korszakban, mint amiben most élünk? Az új technológia mennyiben áldás, és mennyiben átok? Franciaországban éppen most tiltják meg, meg azt hiszem, Ausztráliában is a 14 év alattiaknak az önálló internetkezelésnek a lehetőségét, ott korlátok jönnek. Ugyanakkor, ha nem tudod kezelni a modern kütyüket, akkor nem tudsz már részt venni a modern termelési rendszerekben. Szóval nagyon nehéz kérdések ezek, de szerintem nem is a kormány politikusainak kell ezekre választ találni, hanem a pedagógusoknak. Ezért szerveztük meg a hivatásrendet: pedagóguskar. Nem vált be. Próbálkoztunk, de azt kell mondanom, hogy annyi impulzus és ötlet és javaslat onnan a mi irányunkba nem érkezett, amivel nehéz kérdéseket tudtunk volna megválaszolni. De én nem adtam föl, szerintem amire szükség van az iskolákban dolgozóknak – édesanyám pedagógus volt, csak azért merek erről egy kicsit hosszan beszélni –, hogy ott legyen egy folyamatos kommunikáció a tanárok meg az oktatásirányítás között. Az oktatásirányítás tudja, hogy mit akar, a tanárok meg látják, hogy mit lehet, meg milyen eszközökkel lehet. És így lehet valahogy’ a pedagógus- vagy tanári szabadság meg a nemzetnevelés szempontjait összeegyeztetni. De ehhez együttműködés kell a tanárok és az ország politikai vezetői között, amely nyikorgott az elmúlt időszakban, voltak tüntetések, és így tovább.

Én nem hiszem, hogy ez csak pénzkérdés lett volna. Kétségkívül nagyon rosszul voltak fizetve a pedagógusok. Az év végén – adatalapú kormányzás – én úgy számolok, hogy a tanárainknak a fizetése – az átlagról beszélek, nem a tetejéről, az átlagról – 900 ezer forint fölé fog menni. Jönnek is a fiatalok, jelentkeznek tanárnak, de mégsem jött létre, hiába történtek béremelések, ezzel az együttműködés még mindig nem jött létre, vagy nem elégséges a tanárok és az oktatási kormányzat között. Tehát Önnek igaza van, ezzel indította a kérdéssorozatát, hogy itt valahogy jobban kellene ezt működtetnünk. Hát ez a következő ciklus feladata lesz.

És akkor: vannak-e barátaink? Hiszen Brüsszelben állandóan csak Önök – gondolom – azt hallják, hogy kivel hogyan ütközünk össze. Most próbálok egy hosszú listát idehozni Ön elé. Kik a barátaink? Hát Amerika! Az nem olyan rossz: Egyesült Államok! Ha esetleg verekedni kell az utcában, akkor jól jön egy ilyen nagy testvér. Barátaink a kínaiak. Ami egy nagyon érdekes történet. Nincs most erre időnk, de még a kommunista időkben, a második világháború után, amikor az oroszok és a kínaiak között rendszeresek voltak a konfliktusok, a magyar kommunisták mindig a kínaiak mellett foglaltak állást. Még amikor határviták voltak a két ország között, mármint nem köztünk és Kína között, most ez épp nem aktuális, hanem Kína és Oroszország között, akkor a magyarok mindig visszafogottak voltak, és inkább a kínaiak mellé álltak. Van egy nagyon régről, a második világháború utáni időszakból máig elérő együttműködés, amit én próbálok öntözgetni, hogy ne csak sövény legyen belőle, hanem nagy fa is. Jól haladunk, ritkán kerül talán a szemük elé, de a legutolsó két évben, tehát 2024-ben és 2025-ben a Kínából Európába érkező összes beruházás egyik évben 34, másik évben 40 százaléka ide, egyedül Magyarországra érkezett. Értik, miről beszélek? 27 európai tagállam, Németország, Franciaország, az összes kínai beruházás 40 százaléka ide érkezett! Úgyhogy barátaink a kínaiak. Barátaink a török világ, ami nemcsak Törökországot, hanem Közép-Ázsiát is jelenti. Ez nem könnyű dolog. Nándorfehérvár, Budavár bevétele, 150 év, vannak itt dolgok, de mégis a mai világban nyugodtan mondhatjuk, hogy a türk világra, Közép-Ázsiára és Törökországra baráti szinten számíthatunk. Most a barát szót nem akarom mondani, mert provokációnak tűnne, de korrekt, kiegyensúlyozott kapcsolatunk van az oroszokkal. És azt meg kell becsülni, ennek nagy értéke lesz a jövőben. Most nézzük, az Európai Unión belül vannak-e barátaink? Hát ez már fogósabb kérdés, de mégis. Itt vannak veszteségeink, magunk között vagyunk, beszélhetünk erről. Szerintem a német–magyar kapcsolatok alacsony szintje egy veszteség. A német–magyar kapcsolatok mindig kitüntetett pozícióban voltak. Körülnézek, itt a beruházóknál láthatják, hát nem állítom, hogy a németek a világ legkedveltebb nemzete szerte a világban, sok sört isznak, hangosak is, hosszú is volt a történelem, szóval van itt minden baj, de Magyarországon elég jól kijövünk velük, mert a Magyarországon élő németek jó hazafiak, jó magyar hazafiak, mindig is a nemzeti oldal mellett voltak, most is ott vannak, és egy titkos fölmérésem is van, amiből kiderül, nagy részük az AfD-re szavazna egyébként, ha Németországban élne, zárójel bezárva. Tehát ez egy veszteség, hogy most a német–magyar kapcsolatok nem azon a hőfokon vannak, ahol egyébként lehetnének. Van helyette viszont kárpótlás Olaszországból. Olaszországgal kifejezetten baráti, mély együttműködésben vagyunk. Az olaszok pontosan azt gondolják a legfontosabb civilizációs kérdésekről, mint mi, csak miután ez egy színházi nép, ők nem mondják olyan gyakran, mint mi. Ott, a színpadon több mindent engednek meg maguknak, meg nagyobb ország, nagyobb befolyás, ők nem az ellenállás, a Brüsszellel való szembeszegülés pozíciójából érik el Brüsszellel szemben az eredményeket, nem harcon keresztül, hanem mint komoly befolyással rendelkező ország inkább ügyesen intézik ott, a színpad környékén. De egyébként emlékezzenek rá: négy-öt évvel ezelőtt az olasz miniszterelnök asszonyt a nyugat-európai liberálisok egyszerűen fasisztának minősítették. Nem szélsőjobboldalinak, fasisztának! És mi voltunk, a Fidesz volt az egyetlen párt, amikor 4 százalékon állt – négy százalékon állt! – a mérésekben a mostani miniszterelnök pártja, aki elkezdte vele az együttműködést, mert úgy éreztük, hogy ez a jövő. És így is lett, Olaszországban is ez a jövő. Az olaszokra tehát a színpadias kellékek figyelembevételével lehet számítani. Az EU-n belül velünk vannak a csehek, most új kormány van. És bár most éppen egy konfliktus nehezíti az életet, de velünk vannak a szlovákok is, csak ezt a Beneš dolgot rendbe kell tenni, mert nyilvánvaló, hogy kollektív bűnösséget semmilyen magyar kormány, így a mostani kormányunk sem fogadhat el. Az lehetetlen! És a mi politikánknak kivághatatlan része az elszakított nemzetrészekben vagy a történelmi Magyarország területén vagy a Felvidéken vagy a Kárpát-medencében, mindenki hívja, ahogy akarja, a Közép-Európában élő magyar nemzetrészekkel való együttműködés és az ő védelmük. Ez a mi dolgunk, ezt senki nem kifogásolhatja, szemrehányást nem tehet, ezt a barátságnak, a szlovák–magyar barátságnak el kell bírnia. Egyébként annak érdekében, hogy az ott élő magyarok anyagi hátrányt ne szenvedjenek, ezért most fölállítottunk egy-két jogi irodával egy konzorciumot, akinek az a dolga, hogy azok, akikkel szemben a Beneš-dekrétumot használni akarják – ez alapvetően földügyi kérdések rendezésében okoz problémát –, az ő érdekeiket a magyar állam költségén, magyar ügyvédi irodák tudják majd segíteni, illetve képviselni.

Azt is meg kell majd beszélnem az Önök polgármesterével, hogy hogy’ legyen a Miskolc–Kassa tengely. Messziről nézve én azt gondolom, hogy Miskolcnak van hivatása ebben a nemzeti integrációban is, tehát valamilyen, a valóságos körülményeknek megfelelő együttműködést, mélyebb együttműködést Kassa és Miskolc között érdemes lenne kialakítani, de ez ismét az Önök dolga. Esetleg gondolkodhatnának olyasmiben, amit most mi Belgráddal csinálunk: gyorsvasút, vagy amit Lázár miniszter úr csinált Hódmezővásárhely és Szeged között: tram-train, szóval ezt nem tudom, hogy akarják-e, de ha akarják, akkor erre van lehetőség, és beleilleszkedik a nemzetpolitikai stratégiánkba.

És van még egy különleges barátság, amit most megemlítek, ez a szerbek ügye. Na, az is egy viharos történelmi kapcsolat, a szerb–magyar kapcsolat. És most nem akarok erről hosszan beszélni, de higgyék el, nincs magyar felemelkedés, nincs sikeres, biztonságos magyar nemzetstratégia a szerbekkel való stratégiai együttműködés nélkül. A Balkán egy folyamatos veszélyt jelent mindig az instabilitás szempontjából, az egy nehéz vidék, ezt Önök, bár Önök északon laknak, tudhatják, ha máshonnan nem, hát a történelemkönyvekből. Azt a térséget senki más nem tudja stabilizálni, csak a szerbek, egy erős Szerbia, és nekünk akkor a déli határainknál lesz egy erős Szerbia, amellyel létkérdés, hogy ne ellenséges viszonyban legyünk, hanem együttműködjünk, és a gazdasági rendszereinket pedig összekapcsoljuk, és erősítsük egymást. Nagyon sok munkát fektettem ebbe, több mint tizenöt évet, és nagyon magas szintre jutottunk, történelmileg a legmagasabb szintre jutottunk a szerb–magyar együttműködésben. Ez nagy érték, és sok jót hoz majd a jövőben. Összességében azt mondom, hogy hajrá, Ronald Reagan! Igen!

Rákay Philip: Köszönjük szépen! Halkan jelezném, hogy három kérdésre volt idő negyven perc alatt, úgyhogy egy picit a kérdezőket arra biztatnám, hogy rövidebben. Az imént ott, hátulról nagyon integetett nekem egy csapat, és közben azt is jelezném, igen, ott talán zöldben egy hölgy, végre egy hölgy, azt is jelezném, hogy az influenszerek, a helyszínen lévő influenszerek és kormánytagok nem kérdezhetnek kivételesen, mert látom, hogy erre is volna igény, de ott a hölgynek közben megérkezett a mikrofon.

Hajlandó vagyok rövidebben válaszolni. Ha a házigazdáink, akiknek köszönöm, hogy itt lehetek, nem tekintik udvariatlanságnak, ha röviden válaszolok, akkor tudok rövidebben is.

Rákay Philip: Szerintem ráérnek, én úgy látom. Ráérnek. Hallgassuk a hölgyet, igen, végre egy hölgy.

Kazárné Kalber Nikolett: Köszönöm szépen a kérdés lehetőségét! Megígérem, hogy csak egyetlen egy kérdést fogok feltenni. Kazárné Kalber Nikolett vagyok, én egy közeli kisvárosból, Emődről érkeztem. Az elmúlt években mindannyian láthattuk és megtapasztalhattuk annak a pozitív oldalát, hogy a Fidesznek mindig is nagy céljai, tervei voltak, amiket meg is valósított. Az egymillió új munkahely, a zéró migráció, a családbarát kormányzás, a fiatalok és az idősek támogatása. És én két lánygyermek édesanyjaként szeretném kérdezni Miniszterelnök úrtól, hogy a jelenlegi helyzetben, a háború árnyékában vajon vannak-e még, lehetnek-e még nagy tervei a Fidesznek? Köszönöm szépen a választ!

Ha már, ugye, Kartal atya itt szóba került, akkor a katolikus testvérektől tudhatjuk, hogy házat homokra nem szabad építeni, tehát minden nagy tervnek kell, hogy legyen sziklaalapzata. Van itt négy olyan tétel, ami előföltétele bármilyen nagy ívű jövőbeli célnak.

Az első: ki kell maradni a háborúból. Majd talán még lesz mód erről beszélni, higgyék el, ez egy napi veszély. Tehát az a dolog, hogy Magyarországot belekényszerítik, és sodorják egy háborúba, az nem egy elméleti lehetőség, ez nem valami, ami messze van. Ez az, ami minden nap kopogtat az ajtón, és nekem minden nap ezt az ajtót kézzel-lábbal bezárva kell tartanom. A háborúba sodródás napi veszély Magyarország számára. Tehát minden nagyívű, jövőbeli terv első föltétele: ki kell maradni a háborúból.

A másik, hogy a pénzünket nem szabad odaadni az ukránoknak. Lehet, hogy ez szigorúan hangzik, de ha nincs pénzed, nincs nagy terv.

A hármas, minden nagy terv harmadik előföltétele a teljes foglalkoztatottság. A nagy különbség a 2010 előtti Magyarország meg a 2010 utáni Magyarország között az, hogy 2010 óta csak munkából lehet megélni. 2010 előtt lehetett azt gondolni, hogy munka nélkül is meg lehet élni. Ennek vége van! A magyar gazdaság ma azért erős, mert mindenki, aki munkaképes, és meg akar élni, annak valamit dolgoznia kell. Ez egyébként lelki értelemben is visszahozta azt, amit a két világháború között Klebelsberg tanított nekünk, hogy a produktív élet értéke a legfontosabb. Ha tudsz, valamit csinálj! Mindenkinek adott a Jóisten valamilyen talentumot. Valamit csinálj, legyél tevékeny! Ha azt várod, hogy valaki más majd helyetted, meg a sült galamb, végünk van. És 2010 előtt azért ment tönkre Magyarország, mert az embereket engedte meggyőzni, vagy talán maga is meggyőzte a politika arról, hogy munka nélkül, okosba’, ügyeskedéssel, így-úgy is lehet boldogulni, meg segélyből. Nem lehet! Munka kell, a munkaalapú társadalom a hármas előföltétele minden jövendőbeli nagy tervnek.

És a negyedik pedig a családalapú társadalom, ami egy kicsit ilyen szociologikusan elvontnak hangzik, de ha Önök megnézik, hogy hogyan gondolkodnak a közösségeikről a nyugat-európaiak, hogy mi van annak a középpontjában, akkor azt fogják látni, hogy ott azt gondolják, hogy az alapja mindennek az individuum, az egyén, erre van minden fölépítve. Ennek vannak előnyei, és vannak borzalmas következményei, most csak a gender és egyebek, ha erre gondolunk. Valójában a magyar, azt hiszem, azok a magyarok, akiket én ismerek, vagy akikhez én tartozom, azt gondolják, hogy a társadalom alapegysége nem az egyén, hanem a család. Mert nem a fáról estünk le, van anyánk, van apánk, az már egy család, vannak gyerekeink. Ezért amikor elgondoljuk a jövőt, akkor nekünk nemcsak tízmillió vagy tíz-egynéhány millió magyar jövőjét kell elgondolnunk, hanem sokmillió magyar család jövőjét is. És ennek következményei vannak a nevelésre, az adórendszerre, a munkahelyteremtésre, és így tovább. Ez a negyedik feltétel.

Megőrizni a családalapú társadalmat, a munkaalapú gazdaságot, nem odaadni a pénzt az ukránoknak és nem menni háborúba. Ha ez megvan, na, akkor beszélhetünk nagy tervekről. Erről nekem van egy szép listám. Ha van türelme, elmondom Önnek ezeket. Nem egyenszilárdságúak, de nagynak mondhatóak, és a végén van egy legnagyobb, azt hagyom a végére, ha Philip engedi.

Tehát a következő ciklusban azt szeretnénk, hogy egymillió forintra emelkedjen az átlagbér. Most 700 ezernél vagyunk. 310-320 ezernél van a minimálbér, azt a következő ciklusban föl akarjuk venni 400 ezer forintra.

Végig akarjuk vinni a 14. havi nyugdíjat, mert az első hetit odaadjuk, azt végig kell vinnünk, hogy meglegyen. A nyugdíjasok az én fejemben az aktívak közé tartoznak, mert ők dolgoztak, csak most már idősebbek. De ők a produktív életet szimbolizáló része a mi világunknak. Nem eltartottak, nem teher, nem alamizsna, ők ledolgozták az életüket az országért. Amit kapnak, az a munkájuknak a következménye. Járulékot fizettek és dolgoztak, tehát a 14. havi nyugdíjat végig akarom vinni.

Aztán építeni akarunk egy új agrárgazdaságot. Itt egy bonyolult dolog van, amit egyszerűen mondok el. Az Európai Unió nem engedi, hogy te a magyar gazdáknak, a saját, nemzeti gazdáidnak korlátlanul adjál pénzt, húz egy fölső korlátot, ez egy 80 százalékos fölső korlát. Magyarország még ennyit sem tudott adni az elmúlt időszakban, több okból, más fejlesztéseket előrébb soroltunk. De két év óta megindítottuk azt az új agrárpolitikánkat, hogy a maximumot adjuk oda a gazdáknak meg az élelmiszeriparnak, amit oda lehet adni az uniós szabályokon belül, ez 80 százalék. Ennek két-három éven belül fantasztikus eredményei lesznek, mindannyian látni fogják, új agrárgazdaság, mert abból indulok ki, hogy abból kell megélni, amihez értünk. Ehhez biztosan értünk.

A következő nagy tervem Magyarország teljes energiafüggetlensége. Ugye, mi egy olyan ország vagyunk, miután elvesztettük az első világháborút, aztán meg a másodikat is, elvettek tőlünk mindent. Mindent elvettek tőlünk, ami egyébként energiaként szolgálhatna most Magyarország javára: olajat, gázt, hegyeket: vízierőmű, semmi. Ez az ország ma abból van, amit megörökölt az őseinktől, meg amit izomból meg agyból hozzá tudott tenni. Ez egy munkából fölépített és munkából működő ország. Hogyan lehet egy ilyen országban, amelynek nincsenek saját energiaforrásai, mégis energiafüggetlenséget létrehozni? Erre nekünk két válaszunk van: nukleáris és Nap. Meghosszabbítjuk Paks I.-nek az üzemidejét, megépítjük Paks II.-t, ezzel lassabban haladunk a kelleténél, de azért haladunk, és ez a kettő együtt ki fogja adni az ország villamosenergia-szükségletének több mint 60-65 százalékát. A maradékot napenergiából fogjuk pótolni, de ez a legbonyolultabb dolog, mert az ember csak azt hiszi, hogy begyűjti a napenergiát, ami akkor van, ha süt a Nap, akkor sok van – hova teszi? –, amikor meg nem süt, meg nincs. Tehát a kulcskérdés, hogy képes lesz-e Magyarország a következő években hatalmas, nagy napenergiatároló beruházásokat végrehajtani külön az ipari parkokban és külön a lakosságnak. Most hirdettünk meg egy programot: akinek napeleme van, kaphat 2,5 millió forintot, a beruházás 50 százalékát arra, hogy családi házi vagy lakótelepi, társasházi energiatárolót, akkumulátort tudjon vásárolni és kiépíteni. Tehát ha ezt mind megcsináljuk a következő időszakban, akkor Magyarország energiafüggetlenségét meg tudjuk teremteni. Ami az olajat meg a gázt illeti, ott pedig – erről nem szoktunk sokat beszélni – vásárolunk. Mert ha nincs neked, akkor vegyél. Azerbajdzsánban van gázmezőnk. Van olyan ország, ahol olajmezőnk van. Igaz, hogy nem Magyarországon, de magyar cégek tulajdonában, van, amelyik az MVM-ében, van, amelyik a Moléban. Tehát közben gondoskodunk arról is, hogy Magyarország ilyen értelemben is egy biztos ország, egy biztonságos ország legyen.

Mesterséges intelligencia a következő nagy terv. Egyszerre bízunk benne, meg félünk tőle. Az én lelkiállapotom is ilyen, látom a lehetőséget, de nem látok minden következményt előre. Milyen állások szűnnek meg? Az hol eredményez munkanélküliséget? Azoknak az embereknek hol tudunk majd munkalehetőséget biztosítani? Ha beengedjük az oktatásba, akkor úgy engedjük be, hogy ne butábbak legyenek tőle a gyerekek, hanem okosabbak, mert azért alapvetően nem mesterséges intelligenciára van szükségünk, hanem természetes intelligenciára. Az mégiscsak fontosabb, mint a mesterséges. Szóval ezt még nem látjuk világosan, de Palkovics miniszter urat azzal bíztuk meg, hogy egy külön munkacsoportban dolgozza ki azokat a terveket, amelyekkel javunkra tudjuk beépíteni a magyar életbe a mesterséges intelligencia előttünk álló, új fejlesztéseit.

És persze van egy csomó közlekedési és egyéb nagy tervünk is, erről most már mind nem beszélek, de végül az én nagy tervemről azért mondok néhány szót. Ezt talán hallhatták már tőlem, engedjék meg, hogy elnézést kérve azoktól, akik már hallhatták, megismételjem. Én nem azért jöttem a politikába, hogy miniszterelnök legyek. Ez csak úgy történt. Nem mondom, hogy ártatlan vagyok benne, hiába is mondanám, aligha hinnék el. Én azért jöttem a politikába, mert nagy dolgokat akartam csinálni, illetve nagy dolgokban akartam részt venni. Hogy melyik sorban: első, második, harmadik – az egy másik kérdés. Így kerültünk ide. Ugye, mi ellenzéki diákköröket alakítottunk a nyolcvanas évek közepén, mert nagy dolgokat akartunk. KGST vége, Varsói Szerződés ki, szovjetek el, kommunisták le, régi magyar szellem vissza, nemzeti érzés föl, papjainknak legyen tere, hogy evangelizáljanak, mert ránk férne. Ugye, ezek voltak a nagy tervek. És az volt a tervünk, hogy azt a történelmi hibát, hogy mi az első világháborút, amikor elvesztettük, akkor a mi sorsunkat és a pályánkat nem mi jelöltük ki, hanem az ellenségeink jelölték ki a számunkra. Úgy húzták meg a határokat, úgy igazították a nemzetközi politikát, hogy mi, akiket magyaroknak hívnak, mi mindig kicsik legyünk, és mindig szegények legyünk. És én azért vagyok a politikában, hogy ezt megváltoztassuk. És a magyarok legyenek nagyok, legyenek gazdagok, és legyenek újra erősek. Ez a nagy terv igazából.

Rákay Philip: Ez remek végszó lenne, de azért szerintem még egy-két kérdés férjen bele, és annyira maszkulin ez a műfaj, hogy hölgyeket keresünk. Ott, a lelátón ígértem egy hölgynek egy kérdést, és igen, aki a „mesterterv” pulcsiban, illetve ott fönt is volt egy hölgy, ha jól látom, aki már az imént jelentkezett. Igen, ott belül, feketében. Jó, és a „mesterterv” pulcsis hölgy is, hogyha közelebb megy a most kérdező hölgyhöz, akkor talán a mikrofon egy picit gyorsabban odaér majd. Köszönjük ott a segítséget!

Kecskés Evelin: Nagyon sok szeretettel üdvözlök mindenkit! Tisztelettel üdvözlöm Miniszterelnök urat, és köszönöm szépen a lehetőséget a kérdés feltevésére. A nevem Kecskés Evelin, egy Taktakenézen és Prügyön tanító, roma származású, elégedett pedagógus vagyok én is. A Miskolci Egyetemen végeztem, és mint említettem, jelenleg Prügyön és Taktakenézen tanítok, ahol kimagasló a hátrányos helyzetű roma gyermekek száma, közel 98 százalék, és én az ő jövőjüket szívügyemnek érzem. És azt gondolom, hogy itt, Miskolcon, Borsodban a cigány üggyel kapcsolatban megkerülhetetlen a kérdésfeltevés. Mi, romák bízunk Miniszterelnök úrban. Ezért azt a kérdést szeretném feltenni, hogy a jövőben milyen tervek vannak a cigányságot illetően? Köszönöm szépen megtisztelő válaszát!

Rákay Philip: Köszönöm! Egyben adjuk át a mikrofont a másik hölgynek is, és akkor legyen két kérdés egyben, Miniszterelnök úr, ha nem gond.

Az sem egyszerű dolog, hogy egy alsó középosztályú, élethelyzetű család számára olyan lehetőségeket adjunk, hogy eljusson a középső középosztályba vagy akár a felsőbe. De a legnehezebb mindig az alul lévőknek a besegítése a középosztályba, az a legnehezebb, mert ott nemcsak életszínvonalbeli különbségek vannak, hanem van minden, kultúra, a rendről vallott különböző fölfogás, eltérő család, sok minden van ott. Az nagyon nehéz. És azért az egész, ahogy Ön mondja: a romák, de nem tekinti talán sértőnek, ha időnként én cigány szót mondok, tehát a magyar cigánysággal való együttműködés a magyar jövő egyik legfontosabb kérdése. És mit tudok ezzel kapcsolatban mondani? Én 2010-ben kötöttem Önökkel egy megállapodást, én úgy tudom, hogy hatályban van, én legalábbis végzem a dolgomat, és az Önök világából is jó visszajelzéseket kapok. Egy megállapodás, amely két pontból áll. Az első, hogy kapsz munkát, de akkor járjál be dolgozni. A második dolog, hogy segítünk a gyereknevelésben, de akkor járasd a gyereket iskolába. Mert úgy nem tudjuk a gyerekeket megsegíteni, hogy amikor elindulnak iskolába, azt látják, hogy van, aki még otthon nem kelt föl. Tehát ez nem egyszerű dolog, amiről beszélünk, hanem itt egy polgárosodásról beszélünk, egy középosztályosodási folyamatról beszélünk. A képzésnél úgy látom, hogy részben Önöknek vagy az Önökhöz hasonlóknak köszönhetően is egyre több roma származású tanárunk van, ami nagy segítség. Úgy látom, hogy az iskolákban el tudjuk juttatni a cigány gyerekek nagy részét a szakmunkásképzettségig, és higgye el, hogy a szakmunkásoké a jövő. Majd meg fogja látni! Ma még mindenki a diplomát nézi, a diploma nagyon fontos, az ész nagyon fontos, a kifinomultság nagyon fontos, de majd figyeljék meg, hogy az a világ, ami jön, a szakmunkásokat fogja a legtöbbre értékelni, és ez lehetőséget ad szerintem a cigány gyerekeknek is. Nyitottunk fölsőoktatási csatornákat is, ott is megdupláztuk a számot, de olyan alacsony volt a kiindulópont, hogy ezzel nem büszkélkedek, habár bármit, ami jó, kétszeresére növelni nagy teljesítmény, de itt még mindig csak egy-kétezres számról beszélünk. Ennyi cigány származású fiatal jár ma fölsőfokú oktatási intézménybe. Ezt nyilván segítenünk kell majd. De azt tudom mondani, hogy nagyon nagy része a cigány közösségnek be tudott kapcsolódni abba az új magyar gazdasági rendszerbe, a munkaalapú gazdaságba, ami 2010 után épült föl. Látom, hogy vannak házak, nem ilyen csalások, valódi házak, látok gépkocsikat, találkozom üdülőhelyeken cigány családokkal, akik elmennek nyaralni. Azt akarom mondani, hogy a bekapcsolódása ennek a közösségnek a magyar életbe megkezdődött. És ezt rajtunk kívül senki nem tartotta fontosnak az elmúlt 35 évben. Mások csak beszéltek, mi nagyon sok mindent csináltunk ennek érdekében.

Van itt még egy adat, amin lehet, hogy meglepődnek, de talán ebben a körben szabad ilyenekről beszélni, hogy az embereknek mennyivel van többje 2010 óta? Az adatokat nézi az ember. Ugye, azt látjuk, hogy a pénzügyi megtakarítások nőttek. Erre lehet azt mondani, hogy na, jó, azok a gazdagok. Akkor azt tudom, hogy több mint egymillióval több gépjármű van ma Magyarországon forgalomban, mint volt. Erre is lehet azt mondani, hogy a szegények ebből kimaradtak. Mondok egy furcsa számot. Mennyi húst esznek a magyarok? Mennyit engedhetnek meg maguknak? 2010-ben átlagosan egy magyar ember 53 kilogramm húst evett meg, és 2020-ra ez 69 kilóra nőtt. 53-ról 69 kilóra! Erre is lehet mondani, hogy néhány kiló abból nálam van, de hogy mind itt lenne, az talán túlzás. És ezt én külön nézem, a szegényekre lebontva is nézem. A szegények esetében ez úgy néz ki, hogy a szegények 2010-ben 39 kilogramm húst engedhettek maguknak egy évben, és 2020-ban pedig 64-et. Itt valami azért csak történt! Ez valamit mutat azért, ezt nem szabad alábecsülni, ez fontos dolog. No! De mielőtt azt hinnénk, hogy minden rendben van, beszéljünk arról, hogy ez nincs így. Azért itt vannak még problémák, gondok, bajok, amiken dolgozni kell.

Az első a rend. Azt a megállapodásunkat mindenképpen fönn kell tartanunk a cigány közösséggel, hogy rend nélkül nincs jövő. És ha jövőt akarnak maguknak, nekik is be kell tartaniuk a rendet, és itt nincs mese. És van Magyarországon 80 ezer olyan lakás, ház, épület – 80 ezer! –, amibe nincs bevezetve a víz. Tehát nincs benne vezetékes víz. Ezt, ha megszorzom néggyel, ez 320 ezer embert is jelenthet, és lehet, hogy itt még a szorzószám talán lehetne magasabb is. Azért ez nem olyan, mert én is úgy nőttem föl, hogy nem volt vezetékes víz, minek lett volna, mert kimentem a kútra, meghúztam… De ezek nem ilyen házak, ezek nem falusi házak, amik régen épültek, és nem volt benne víz, mikor még gyerek voltam meg persze mellékhelyiség, s most ezzel nem untatom Önöket, az ezzel kapcsolatos téli kalandjainkról, aki tudja, az tudja, nem mindig egyszerű az élet. De ezek inkább pérók, ha szabad így fogalmaznom, nem bántom meg Önöket ezzel, ezek inkább péró telepeken lévő lakások, amelyekben nemcsak víz nincs, hanem emberi lakhatásra csak nagyon nagy megszorításokkal alkalmasak. Fogunk ezzel foglalkozni, de itt egy furcsa logikával egy más sorrendet állítottam föl – erről lehet vitatkozni természetesen –, mert én azt gondoltam, hogyha segítséget adunk akármilyen formában a legalul lévőknek otthonteremtés ügyben, miközben a középosztály sem jut lakáshoz, akkor a középosztályt és a cigányságot szembe fogjuk fordítani. Úgyhogy először meg kell nyitni a lehetőséget, hogy a középosztálynak lehessen saját lakása. Ez a fix 3 százalékos hitel. Ezt hirdettük meg először, mert most mindenki, aki akar valóban saját lakást, az a magyar kormány segítségével fix három százalékon megkapja. És miután ezt a lehetőséget mindenkinek kinyitottuk, most kezdhetjük beszélni azt, hogy mi van a pérókkal. Én így haladok, ebben a logikában. Tehát a következő négy évben itt a cigány lakhatás kérdésével hangsúlyosan kell foglalkoznunk, miközben fönn kell tartani a megállapodást, ami arról szól, hogy lesz munka, de dolgozz, és lesz a gyermeknevelésben segítség, de a gyerek járjon iskolába. Ha ez mind megy, akkor nagy utat fogunk megtenni a következő négy évben, és én ajánlom, hogy ezt a nagy utat együtt tegyük is meg!

Rákay Philip: Halljuk az ifjú hölgy kérdését!

„Mesterterv” pulóveres hölgy: Köszönöm szépen az ifjú megjelölést, most kihúzom magam. Először is szeretettel köszöntöm Miniszterelnök urat és az egész gyűlést itt, Miskolcon. Amikor a múlt évben kiderült, hogy nem férünk be a naptári évbe, nagyon szomorú voltam, de most annál boldogabb, mert mi vagyunk az elsők. Köszönjük szépen! A „mesterterves” pólóra visszatérve annyi, hogy a kisfiamnak is vettem belőle, aki 12 éves, és, ugye, mert hogyha terv, akkor legalább mesterszintű legyen, alább nem adjuk, és ő mondta nekem, hogy milyen jó lenne megfejteni ezt a tervet. Mondtam neki, hogy ez a világbéke terve, kisfiam! Úgyhogy így állunk hozzá, köszönjük, de felvenni sajnos nem meri, hogy a hatodikos osztálytársai nehogy megszólják, zárójeles megjegyzés. Én ezért, emiatt nagyon szomorú vagyok. És egy kérésem van, nem kérdésem, hogy, ugye, Miniszterelnök úr említette, hogy nem nagyon folyik bele a kommentek olvasgatásába, és ezt teljesen jól teszi. Én viszont elég sokat olvasom, bár nem életvitelszerűen, és találtam egy olyan csoportot a kommentelők között, akik azt állítják, hogy minden jóléti intézkedés, amit most bevezettek a közelmúltban, mind hitelből valósulnak meg. Én azt szeretném kérni, hogy adjon Miniszterelnök úr információkat, hogy mit lehet nekik válaszolni. Köszönöm szépen!

Ha már a kommenteket szóba hozta, egyfelől nem sok időm van ilyesmire, talán ez menthető, tehát nem valami udvariatlanság van ebben az elutasításban, hanem egész egyszerűen ez nem fér bele. Másfelől meg én nagyon sok olyan emberrel nem tudok beszélni, akivel szeretnék, és van neki arca. Tehát őket előrevenném, ha már valakivel beszélni akarok, és nem így elektromosan. De most rávettek legutóbb, hogy miután jönnek ilyen kommentek, beront hozzám egy hölgy, aki a TikTokot csinálja az én stábomban, elém tol vagy tízet, és azokra kell valamit mondanom. Tehát lehet, hogy majd most aktívabb leszek, ha már jön a kampány, és mindenkihez kell szólni.

Na, most beszéljünk a magyar gazdaság hitelezettségéről, jó? Tehát ne csak a mostani intézkedésekről, hanem hogy hogy’ kell elgondolni Magyarország és a hitel problémáját. Azt úgy kell elgondolni, hogy Magyarország nagyon régóta nem képes arra, hogy egyszerre fedezze az összes igényét, jólétet, gazdaságfejlesztést, beruházásokat, hadseregépítést, közrendfenntartást abból a pénzből, amit egyébként egy évben megtermelünk. Ezért van az, amit Önök hallanak, hogy a költségvetésben hiány van. Normális esetben ez úgy történik, hogy az emberek dolgoznak, megtermelnek valamennyi értéket, ezek után adót fizetnek, és az állam pedig annyit költ, amennyi adó bejön, akkor nullás a költségvetés. De Magyarország erre nagyon régen nem képes. Ennek az az oka, hogy amikor a rendszerváltás történt, Magyarország egy nagyon nagy adósságot örökölt. Most én arra törekszem, hogy azt érjük el, hogyha a korábban fölvett hitelek kamatait félreteszem, mert azt is fizetni kell minden évben, ha azt nem számítom, hanem csak az új kiadásokat meg az új bevételeket, az legyen legalább egyensúlyban. És innen lehet majd elindulni oda, hogy több lesz a bevétel, mert munkaalapú gazdaság van, és akkor nemcsak annyit tudunk fizetni, kifizetni, amennyit megtermeltünk, nem csak arra lesz elég, hogy kifizessük, ami egy évben kell, hanem el tudjuk kezdeni törleszteni a korábban fölvett adósságokat is. Ez a pénzpiaci, nemzetközi pénzpiaci helyzettől függően hosszú, sok éves folyamat lesz majd, de ezt nem szabad föladni, mert a végén oda is el kell majd jutnunk, amikor ledolgoztuk ezt az adósságot, akkor utána mi adjunk kölcsön másoknak. Az olyan szép! A kamat olyan szép! Most is adunk kölcsön, de nem azért, mert megtehetjük, hanem időnként meg kell tennünk egy-egy szomszédos ország vagy térség stabilizálása érdekében. Ez egy aktuális politikai, inkább biztonsági kiadás. Na, akkor hogy’ nézünk ki az államadóssággal? Mekkora teher nyomja ma a magyar államot? Összességében az egy évben megtermelt jövedelmünknek 73-74 százalékos szintjén áll az adósságunk teljes összege, és ennek a kamatát kell minden évben kifizetnünk a munkánkból. Így kell elképzelni. Ha ez mind nem lenne rajtunk… Svájc meg minden, de ez rajtunk van. Ezt megörököltük, ez itt van, ezt valahogy le kell magunkról dolgozni. Ezért aki azt mondja, hogy igen, Magyarországnak van egy ilyen nehéz pénzügyi helyzete, ez igaz, de ez így van 50-60-70-80 éve, talán Trianon óta is így van. Ez nem új dolog. Az lesz az új, amikor megszabadulunk tőle. Ezért a mostani intézkedésekkel szemben fölhozni ezt a tényt butaság, mert ennek semmi köze a mostani intézkedésekhez. A mostani intézkedések beleférnek abba a jövedelembe, amit a magyar emberek a következő évben és években meg fognak termelni. Ezt mind képesek vagyunk kifizetni anélkül, hogy a magyar államadósságot növelnénk. Erre képesek vagyunk, és képesek is leszünk. Tehát ha valaki azzal akarja lerontani a mostani intézkedések – elsőotthon-teremtés, 11 százalékos minimálbér-emelés, gyerekek utáni adókedvezmény kérdése –, ha ezt azzal akarja lerontani, hogy ez hitelből van, az hamiskártyás. Ne higgyenek neki!

És még azt is hozzáteszem ehhez, ha megengedik, hogy mi vagyunk az egyetlen kormány Magyarországon, amely minden választási évben, minden választás évében a költségvetési hiányt csökkentette. Tehát nemhogy nem költekeztünk túl a választás miatt, hanem minden évben kevesebb lett az államadósság a választás évében, mint az előző évben volt. Én azt állítom, elnézést, hogyha ez nagyképűségnek tűnik, ezért kellő alázattal mondom, mi és én, mint a kormány feje személyesen is képes vagyok arra, hogy Magyarország úgy fejlődjön, hogy közben ne élje fel a jövőjét, és az ne hitelből történjen. Erre, igen, képesek vagyunk.

Rákay Philip: Igen, ott, középtájon valahol a ledfal alatt fekete zakó, fekete ingben egy úr, ő is jelez nekem már egy ideje. Látom, hogy nagyon sokan szeretnének, mindenki ma nem fog sajnos sorra kerülni. Segítsenek beadni a mikrofont oda az úrnak, egy picit talán távol van. Köszönjük szépen!

Oláh Krisztián: Köszönöm szépen! Áldás, békesség, Miniszterelnök úr!

Békesség Istentől!

Oláh Krisztián: Oláh Krisztián vagyok, Cigánd város polgármestere, és egyben Bánné dr. Gál Boglárka harcostársa az ötös választókerületből. Miniszterelnök úr, két gondolattal érkeztem. Cigánd a Tisza partján fekszik, egy vízállásjelentéssel kezdeném. Nálunk a vízállás teljesen rendben van. Nincsenek slim fit messiás árvízi hajósok, senki nem integet felénk, nálunk nem lesz partraszállás. De komolyabb témákra evezve, két gondolatom van. Az első pedig az, hogy egy picit segítsem a háborúellenes kampányát a Fidesznek, mégpedig úgy, hogy elmondjam, hogy Cigánd az elsők között volt, amikor kitört a háború, és menekülteket kellett fogadni. Naponta 800-900 embert fogadtunk, láttunk el, hajlékot, ételt biztosítottunk nekik, és egyben láttuk a szemükben azt a reménytelenséget, azt az útkeresést, ami a könnyes szemükből kicsapódott. És mindannyian megfogalmaztunk Cigándon, hogy történjen bármi, bármennyi kevés esély van arra, hogy háború legyen, soha ne legyünk az ő helyzetükben, mindig csak segítsük őket. Ide kapcsolódik a második gondolatom, és nem szeretnék visszaélni a türelmével, idővel. 1992-ben Szabad György az első szabadon választott országgyűlés elnöke Cigándon járt, mégpedig abból az apropóból, hogy a második világháborús szobrunkat átadta a közönségnek. És ott elhangzott egy gondolat, ami úgy gondolom, vezérfonal lehet a mai napon is. Ő azt mondta, hogy azt kívánja, hogy ne legyen szükség harmadik szoborra. Én úgy gondolom, hogy ez a vezérfonal mindannyiunkban ott kell, hogy legyen. Bár azt a szobrot három évvel ezelőtt valaki tönkretette, kettétörte, és a gyűjtés következtében, és polgármesterként mondom, hogy ha kérhetünk egy kis segítséget helyreállítani, akkor azt megköszönjük.

Nincs ingyen gyűlés, igen…

Oláh Krisztián: Köszönöm szépen. Megöltek volna cigándiák, hogyha ezt nem mondom el, de ezzel a vezérfonallal úgy gondolom, mindannyiuk életét is rendbe tenné, hiszen nincs ennél fontosabb, hogy ne legyen bármelyik településen az országban, akár Miskolcon, akár Békéscsabán egy harmadik szobor. Én köszönöm szépen a szót! És egy személyes dolog még, Miniszterelnök úr, hogy 2017-ben mi találkoztunk, odahívott maga mellé a Cigánd–Puskás Akadémia focimeccsen, amikor az NB II.-ben voltunk. Jól elvertek minket oda-vissza, ez nem esett jól, viszont nagyon jól esik az, amit az országért tett, és hálásan köszönjük! Hajrá, Magyarország! Köszönjük szépen!

Bár ez nem kérdés volt, de mégis úgy értelmezném, hogy váltsunk pár szót arról, hogy ez a háborús veszély mennyire komoly és mennyire közvetlen, és mennyire nehéz feladatot jelent a mindenkori magyar kormányzat számára, hogy kimaradjon belőle. Kezdjük a saját történelmi tapasztalatainkkal! Veszteségek, magyar veszteségek. Első világháború, pontos szám nincs, 600-650 ezer magyar áldozat. Második világháború, beleértve a deportált zsidókat is, 800-900 ezer között, vagyunk másfél milliónál. Bejöttek a szovjetek, rögtön elmenekült 250 ezer ember. Aztán kitelepítettek 200 ezer németet. Aztán ’56 után elment 180-200 ezer, adjuk gyorsan össze: 2 millió, kétmillió-kétszázezer magyar élet hiányzik ma Magyarországról. Ha ők meglennének, vagy lehettek volna gyerekeik meg unokáik, semmilyen demográfiai problémája nem lenne Magyarországnak. Bennünket a háború tesz tönkre, a régi háborúk tesznek még mindig tönkre. Még mindig annak a következményével harcolunk, amikor nézik a gyerekszámot, születésszámot, és így tovább. Megtizedelt bennünket a háború. És arról, hogy hogy’ pusztították végig az országot Budapesttel az élen, arról nem is beszélek, hogy micsoda vagyoni károkat okozott. Tehát ezért nekünk van egy piros lámpa az agyunkban, ami azonnal világítani kezd, ahol a háború szót meghalljuk. Most én ott ülök közöttük, 27 miniszterelnök, illetve államelnök ül az asztal körül, amikor Európában tanácskozunk. És én azt határozottan mondom Önöknek, hogy ők, ezek háborúba fognak menni. Ezek a gyűlések nem politikai megbeszélések. Ezek az utóbbi időben haditanácsok! Ahol arról beszélnek – nálunk riasztóan nagyobb országok, németek, franciák és így tovább –, hogy hogyan fogunk győzni. Hogyan fogjuk legyőzni az oroszokat. Hogyan fogjuk őket jóvátételre kötelezni. Hogyan fogjuk velük visszafizettetni azt a pénzt, amit most adunk az ukránoknak. Tehát nem gyerekek ülnek ott, ezek felelős, megválasztott európai vezetők. És úgy is osztják be a pénzt, küldik Ukrajnának, költik fegyverre Ukrajnának, költik maguknak fegyverre. Nyugat-Európában valódi háborús készülődés van. Mindenkinek javaslom, akinek van hozzá kedve, érdeklődése, és izgatja, hogy az első világháború kitörése körüli időket olvasgassa vagy arról olvasgasson. A világháború nem világháborúként kezdődött. Az úgy volt, hogy először azt hitték, hogy balkáni háború van. Aztán abból lett egy európai háború, abból aztán lett egy világháború, lett egy amerikai partraszállás Európában, és lett egy magyar állami szétesés. Így jutottunk ide. Tehát a háború nagyon közel van, és kopogtat az ajtón. Leginkább azért, mert maga a háború fizikai tere a szomszéd országban van, nem távol valahol, egy szomszédos országban van. Az európaiak úgy gondolkodnak, odaadtak eddig – most néztem a legfrissebb számokat – 193 milliárd eurót. Most odaadnak 90 milliárdot. Akkor vagyunk 280 környékén. Az ukránok beadtak egy igényt arra, hogy a következő tíz évre nekik kell 800 milliárd euró Ukrajna fönntartására, nevezzük úgy, hogy ez az ukrán rezsi. Ebben nincs benne a fegyver meg a biztonság, az majd egy másik tétel lesz. És az amerikaiak ebből kiszálltak, ott a pénz beszél, kiszámolták, visszaszedték, ami nekik kell, ők a pénzüknél vannak, az európaiak meg költsék a pénzüket, ha akarják, egy háborúra. Hogy’ sodródunk bele úgy, hogy Európának nincsen pénze? Mert ha Európa éppen fejlődne, és rengeteg pénze lenne, hogy saját magán kívül más célokra költse el, akkor talán még ezt megúszhatnánk háborúba való belevonódás nélkül, de nincs pénzük. Európában lejtmenet van, nincs pénz, ezért az európaiak fölveszik a bankároktól a hitelt, és ezt a hitelt odaadják hitelként az ukránoknak. De mindenki tudja, hogy az ukránok azt a hitelt a büdös életben nem fogják visszafizetni, de szegények hogy’ is tudnák? És amikor majd lejár a hitelszerződés, az ukránok nem tudják visszafizetni, akkor a bankárok elviszik az európaiak pénzét, előtte meg folyamatosan szedik róla a kamatot. Ez tönkreteszi Európát. Erre valamit mondani kell, hogy hogy’ nem megyünk ebben tönkre. Mit mondanak erre az európai vezetők? Úgy nem megyünk tönkre, hogy győzni fogunk a fronton, legyőzzük Oroszországot, és Oroszországot jóvátételre fogjuk kötelezni. Na, hát arra ne kössön senki nagy fogadást, hogy egy atomhatalom majd jóvátételt fog fizetni a nyugat-európai országoknak vagy Ukrajnának. Az egész egy mese! Vonódunk bele, minden nap több pénzt költünk. Az olyan, mint amikor az embernek van egy veszteséges vállalkozása, és mindig az a dilemma van, hogy van a rossz pénz, ami már elment. Még van friss pénze. Dobjon-e friss pénzt a rossz pénz után? Vagy azt zárja le, azt elbukta, és a friss pénzzel kezdjen valami mást? És az ő válaszuk az, hogy dobálják a friss pénzt a rossz pénz után. Ez zajlik. És a végén nem lesz más kiút ebből, csak az, hogy tényleg meg kell próbálni legyőzni az oroszokat, mert egyébként összeomlás lesz. Tehát eddig a hadiipar tolt bennünket a háborúba, most már a bankárok is tolnak meg a politikusok, akik azért nem tudják megállítani a folyamatot, mert akkor haza kéne menni, és azt kellene mondani, hogy nem volt jó ötlet. 90 milliárd eurót adunk most két évre, ez a pénz, de számoljunk emberben. Ma a megbízható, nagyon sokfajta statisztika van, a megbízható adatok szerint egy héten a frontvonal két oldalán összesen meghal, vagy hadirokkanttá válik 9 ezer ember hetente. Az egy hónapban – 4-szer 9, az 36 – 36 ezer ember. Azt, ha beszorozza 12-vel, ott van a 400 ezer környékén. Tehát ma arra adunk pénzt Ukrajnába két éven keresztül, hogy mind a két évben 400 plusz 400, vagyis 800 ezer ember meghaljon, vagy hadirokkant legyen. Ez a nem pénz oldala. Szóval szerintem, ha van erkölcsileg helyes, ha van a magyar nemzeti érdekeket felelősséggel képviselő álláspont, akkor az a béke álláspontja. Nem szabad belesodródni a háborúba! A kérdés az, hogy sikerül-e kimaradni? Szánjunk két percet a kimaradásnak. Senki sem tudja biztosan, hogy sikerül-e. De azt biztosan tudjuk, hogy csak az maradhat ki a háborúból, aki megpróbál kimaradni, ez az előföltétel. Mi ki akarunk maradni. A Tisza meg a DK nem akar kimaradni. Ha mi nyerjük a választást, marad a béke. Ha ők nyerik a választást, jön a háború. Ők az európai háború uszítós pártszövetséghez tartoznak. Ők az európai háborúpárt magyar lerakata. A Tisza Párt európai főnöke, Manfred Weber az első számú európai háborús uszító. Ez a helyzet! Tehát ha itt egy Brüsszel-párti kormány lesz, akkor beletolnak bennünket a háborúba, és beletolnak abba a gazdaságpolitikába, amely a háborút finanszírozza, az egy hadigazdaság, ezt ők építik, és akkor az összes terv, amiről beszélünk, minimálbéremelés, saját otthon, az asszonyok adómentessége két gyerek után, a családi adókedvezmény megduplázása, erre keresztet vethetünk, ez mind nincs. Ez a helyzet. És tegyük a kezünket a szívünkre! Két világháború is volt, és nem tudtunk kimaradni, akartunk, de nem tudtunk. Most nem arról beszélek, hogy akarunk-e, mert a tiszások nem is akarnak, mi ki akarunk, de vajon mi ki tudunk-e? Én nézem, amit tanulni lehet a történelemből. Tisza Istvánnak nem sikerült, Horthy Miklósnak nem sikerült. A nagy kérdés, hogy nekünk sikerülhet-e? És szerintem ez lehetséges. Úgy építem a nemzetközi kapcsolatainkat, hogy Magyarország ki tudjon maradni a háborúból.

Én természetesen az újítást, a merészséget még a kalandokat is, ami a fiatalok sajátja, jó dolgoknak tartom, de mindennek rendelt ideje van. Itt nekem, aki pedig egy öreg csóka vagyok, fogaim még megvannak, de azért már öreg oroszlánnak számítok, nekem minden tudásomra szükségem van. Minden tapasztalatomra, minden ismeretemre, 35 év külpolitikai tapasztalatára, hogy esélyünk legyen arra, hogy kívül tartsam az országot. Ezt most nem lehet rábízni fiatal kalandorokra, ez most nem lehet vabank, itt biztosra kell menni. Ezért mondom, hogy a Fidesz a biztos választás!

Hajrá, Cigánd! Igen?

Rákay Philip: Miniszterelnök úr, köszönjük szépen! Egy jó hír, meg egy rossz, hogy mára ennyi volt, de egy hét múlva Kaposváron folytatjuk, és ott lehet kérdezni. Orbán Viktor miniszterelnök! Köszönjük szépen!