Orbán Viktor beszélgetése a Digitális Polgári Körök háborúellenes gyűlésén

Andor Éva: Mindig ez van, nem igaz? Így fogadják Önt, nem?

Nem, nem, nem. Északról délre haladva egyre jobb.

Pontosítom, háborúellenes DPK-gyűlésen így szokták Önt fogadni. Meg lehet ezt egyébként szokni? Most lehet, hogy ez egy furcsa kérdés, de mindig azt szokták megkérdezni, hogy könnyű vagy nehéz-e megszokni azt, hogyha valahol nem szeretettel fogadják az embert. És az ellenkezője?

Ugye, én Pesten élek. Bár Felcsúton szeretnék, de a munkám most Pesthez köt, és azért ott nem pont ilyen. Bemegyek egy boltba vagy egy-egy helyre, sose bántottak még, tehát nem támadtak meg például fizikailag. Ez nagy dolog. Nézzék a tévét, meg a rádiót hallgassák. Nyugaton ez meg szokott történni. Nem is szoktak inzultálni. Beszólni se szoktak. Olyan van, hogy nem köszönnek. Nehéz ezt különválasztani a modern civilizációs fejleményektől meg a politikától, és olyan is van, hogy látom, hogy elfordul, vagy lejelzi, hogy csak véletlenül vagyunk egy helyen. De összességében azt kell mondanom, hogy sokkal jobb lelkiállapotban, civilizáltsági fokon áll a mi népünk, mint azt gondolni szoktuk saját magunkról. Tehát a való élet nem olyan, mint a Facebook valósága, talán így is fogalmazhatnék.

Miniszterelnök úr, köszönjük, hogy eljött!

Bocsánat, az is fontos kérdés, hogy engem fogadnak-e így vagy nem? Ez is egy nehéz kérdés. Vagy saját magukat. Mert végül is nem csináltam én semmi különlegeset. Tehát nem arról van szó, hogy Erika föláll itt, és énekel valamit, és eláll a szavunk, nem? Tehát ami egy produkció. Én tulajdonképpen nem csinálok mást, mint azokat a talán több mint terveket, hanem azokat az álmokat, terveket és álmokat, amelyeket a magyarok magukkal visznek lassan száz éve, azt próbálom valóra váltani. Ezért valójában úgy gondolom, hogy amikor engem köszöntenek, akkor valójában nem engem köszöntenek, hanem azt mondják: még mindig reménykedünk benne. És itt abbahagyják a mondatot, mert különböző módon lehet folytatni, de a lényeg, hogy még mindig reménykedünk, mert nem lehet, hogy így maradjon. Azt is mondhatnám, elnézést, hogy ilyen magasan kezdünk.

Én kezdtem el, vagy én kérdeztem rá.

Vagy ilyen mélyen, hogy mindig is úgy tekintettem a dologra, hogy persze kormányozni is kell. És jól kormányozni, ami, mondjuk, annyit jelent, hogy az emberek életét könnyebbé tenni vagy simábbá tenni vagy segíteni, hogy ők boldogabbá tudják tenni a saját életüket, ezt nevezik mondjuk kormányzásnak. De ez egy szakmai ügy, én nem erre vállalkoztam igazából. Azt hiszem, hogy ezt mások is meg tudnák oldani. Az én titkos ambícióm mindig más volt. Én azt gondoltam, hogy ezt tanultam otthon, ezt olvastam, vagy minden jelből ezt olvastam ki, hogy ez a XX. század el lett rontva. Szóval itt mi vesztesek vagyunk. És valahogy a pórusainkban, a bőrünk alatt is ott van, hogy vesztesek vagyunk. És én arra vállalkoztam, az volt a tervem, hogy a politika eszközét felhasználva nemcsak egyszerűen jobb kormányunk legyen, hanem meg fogjuk változtatni a sorsunkat: vesztesekből győztesek leszünk. Én erre szerződtem. És amikor találkozom az emberekkel, akkor látom, hogy ők is erre gondolnak. Ez a veszteség dolog vagy a megvert embernek az érzése vagy lelkihelyzete egészen kicsi jelekből is kiolvasható. Most nem ezért jöttünk össze, hogy a gyengeségeinkről beszéljünk, de figyeljék meg, ahogy’ beszélünk. Nem mindig így beszéltünk. Úgy fűzzük a mondatokat, hogy mindig van benne valami elbizonytalanító. Hogy ne legyen olyan határozott éle. Mindig egy kicsit… Valami nem sikerült, egy kicsit nem sikerült. Vagy sikerült, vagy nem. Számos ilyet tudok mondani Önöknek. Figyeljék meg, amikor beszélünk, Önök is, én is. Mindig van egy-egy félmondat, amit egyébként más nemzetek fiai, akik győztesként élték meg azt, nem így beszélnek. És van még számos apró jel a gesztusainkban is. Tehát az, hogy a XX. századot mi elvesztettük, területet, embert, népességet, vért, gazdaságot, lehetőséget és jövőt, az sokkal mélyebben él velünk, mint ahogy mi azt gondoljuk. És ez így fog maradni egész addig, amíg mi együtt, közösen ezt meg nem változtatjuk, és mi leszünk Közép-Európa legsikeresebb népe. És akkor ez megváltozik. És hogyha a politikát az én oldalamról nem úgy fogom fel, mint választást, ami persze szükségszerű, hogy legyen, hanem úgy fogom fel, mint egy generáció küldetését – a Fidesz egy kicsit generációs párt is –, akkor ennek a generációnak ez a küldetése. Tehát legelőször az volt a küldetés, a nyolcvanas évek második felében, hogy bátorítsuk az embereket arra, hogy higgyék el, itt, kérem, nagy változások lesznek. A nyolcvanas évek közepén ez még nem volt olyan evidens. Én emlékszem, amikor a Fideszt megalakítottuk, akkor a családom tagjai lélekszakadva rohantak hozzám, épp Szolnokon, a Széchenyi lakótelepen laktam, egy panellakásban, és megjelent a család. Bemondta a rádió, hogy fiatalok kormányellenes szervezetet alapítottak. És mondták, hogy de mit csinálsz? És azt mondták, hogy de hát te még úgy fogsz meghalni, hogy a szovjetek itt lesznek… És a kommunistákat hiába akarod, azokat nem lehet letakarítani. Így fogunk élni. Ebben kell megtalálni a helyedet. És én akkor is azt gondoltam a mi nemzedékünk küldetésének ott, az MDF meg az SZDSZ hóna alatt, akik okosabbak voltak meg nagyobbak meg tapasztaltabbak, hogy szóljon valaki, hogy nem, ennek mindjárt vége van, és csak rajtunk múlik, hogy mikor van vége, szedjük össze magunkat, és csináljuk meg… És megcsináltuk. Ez volt a nyolcvanas évek második felében a mi nemzedékünknek a küldetése. Ezt radikális antikommunizmusként írták le, de nem erről van szó, illetve többről van szó. Most meg azt gondolom, hogy ennek a nemzedéknek az a küldetése, hogy amikor átadja a stafétabotot, mert fájdalom, mint Önök is látják, nem tart ez örökké. Mikor jönnek az újak, akkor az egy felemelt fejű politikusi vagy közéleti nemzedék legyen, aki azt mondja, hogy az előzőek győztek, nem? Az ország kezd úgy kinézni, ahogy akarjuk. Ez a régió gazdasági központja. Ez a régió legversenyképesebb országa. Itt erő van, lehetőség, kibontakozás, jó dolgok megvalósítása, személyes és közösségi tervek. És most győzni kell. Az a kérdés, hogy hogyan ragadjuk meg a jövő lehetőségét, nem az, hogy hogyan védekezzünk. Tehát én majd így szeretnék egyszer távozni a magyar közéletből, hogy ilyen az ország, és ilyen az új nemzedék, aki a helyünkre lép. Ebben a reményben vagyunk itt együtt, azt hiszem.

Miniszterelnök úr válasza tulajdonképpen egy példa volt arra, amit én már többször megfigyeltem, hogy a legegyszerűbb, legapróbb kérdéstől is szeret eljutni egy sokkal tágasabb perspektíváig, tehát mélységet adni a dolgoknak, magyarázatot keresni és ezt el is mondani az embereknek. Ezt nemhogy nem sokan csinálják, ezt nagyon kevesen csinálják talán egész Európában vagy az egész világon, és Magyarországon nem is nagyon tudok hirtelen Önön kívül talán mást mondani. Miért érzi azt fontosnak, hogy most tényleg azzal kezdtük, hogy bejött, hogy fogadták, és igazából már ezzel kapcsolatosan elmondott – hadd használjam ezt a szót, jó? – egy víziót a közönségnek.

Nézze, beszéljünk először arról, hogy mások miért nem csinálják. Nem, nem azért. Ők is tudnák. Nem a gógyi hiányzik szerintem, hanem a bátorság. Nincsenek hozzászokva, hogy a szikla vagy a szakadék szélén sétáljanak. Én Antall Józseftől tanultam, aki azt mondta, vannak dolgok, amire mindig gondolni kell, és sosem szabad róluk beszélni. Márpedig ha az ember bonyolultan ki akarja fejteni a dolgok hátterét, előbb-utóbb mond olyanokat, amiket a modern, ebben a hatalmi rendszerben leosztott világban jobb nem mondani, mert baj lesz belőle. És a politikusok kerülik a kockázatot, inkább nem, lekerekítik, puha, megáll, nem mondja. Tehát ezért nem csinálják mások. Amiért én csinálom, az, hogy én hiszek abban, hogy fontos, hogy nem az, amit én csinálok, hanem az, amiért csinálom, azt mindenki értse, akit érdekel. Tehát én nem egy intézkedést akarok népszerűsíteni vagy eladni vagy a nyakába sózni az embereknek, hanem be akarom őket vonni. Ugye, hogy’ gondolkodunk a hatalomról? Rengeteg definíció van, lexikonnyi definíció. Mi a hatalom? És minden hosszabb ideig hatalmat gyakorló embernek van saját értelmezése. Most már lassan én is eljutok oda, hogy nekem is lehet saját. És szerintem a magyar fölfogásban, a magyar történelmi kontextusban a hatalom a közös cselekvés képességét jelenti. Ennek egyébként bibliai alapjai vannak, és nem fogom pontosan idézni, mert nem tudom. Semmi se tökéletes. De van az a rész az Írásban, ahol azt mondja, hogy nem úgy beszélt, mint az írástudók, hanem úgy, mint akinek hatalma van. És ez nemcsak azt jelenti, amit első pillantásunkban gondolnánk: Istentől jövő hatalma van, hanem az a képessége van, hogy rávegye az embereket a közös cselekvésre. És ilyen értelemben a jó vezetés, a jó politikai vezetés nem más, mint annak elérése, hogy meg legyünk győződve együtt arról, hogy itt most valami komoly dolog van, együtt meg fogjuk csinálni. Nem az, hogy a hatalom, a kormány megcsinálja, Önök meg megtapsolják, vagy elzavarják, hanem arról van szó, hogy vannak dolgok, amikről meg tudjuk egymást győzni, hogy fontosak, energiát teszünk bele, aztán megcsináljuk. Én egy olyan családból jövök, ahol én vagyok az első egyetemet végzett ember. Szüleim felnőtt fejjel elvégezték a főiskolát, tehát nem mondhatom azt, hogy nem értelmiségi családból jövök, hanem ebből a félértelmiségi létből. De én vagyok az első, akinek egyetemi végzettsége van. De sose gondoltam úgy, mondjuk, a nagyszüleimre, hogy ők ne lennének értelmiségiek. Van ez a szó, ami összezavar bennünket, hogy értelmiségi. Nem tudjuk, hogy pontosan mit jelent. Szakmát jelent, szellemi foglalkozást vagy valami intellektuális kapacitást? Én olyan emberek között nőttem föl, a saját nagyszüleim között, akik nem voltak magasan iskolázott emberek, és az egyik nagyapám már 40 éves elmúlt, amikor az érettségit – senki se tudja pontosan miért, de – megszerezte. Fontos volt neki. De akik értelmes emberek voltak a szónak abban az értelmében, hogy semmit nem fogadtak el, hogy úgy van, ahogy, hanem mindig föltették, hogy na de miért van úgy? Tehát a dolgok megértése, és ez nemcsak a fizikára igaz meg az emberi viszonyokra, hanem a politikára is – az, hogy megértsük, hogy mi miért történik, az szerintem egy fantasztikus életöröm, amikor rájövök valamire én is, most már itt öreg fejjel –, hogy valami miért van pont úgy, amiről korábban nem ismertem föl, hogy milyen összefüggések vannak, hirtelen elönt valamilyen örömérzet, és biztos vagyok abban, hogy nem az iskolázottsággal függ ez össze, hanem egy hajlammal függ össze. És a magyarban ez a szemlélődés, amit keletről hozunk, hogy figyeljük a világot, megértjük a világot, összefüggéseket fedezünk föl, még ha nem is tudjuk jól elmondani vagy leírni, mert nem vagyunk annyira iskolázottak, de a megértés vágya szerintem ez egy megkülönböztető jegy a nyugat-európai népek nagy része és a magyarok között. Minden magyar – nagyon kevés kivételtől eltekintve, mert ilyen van – alapvetően értelmiségi a szónak a klasszikus értelmében, örömet okoz neki, fontos, hogy megértse, hogy mi történik vele és körülötte. És miután én sorsváltoztatásra szerződtem, nem egyszerűen jó kormányzati működtetésre, ezért minél többen értik meg azt, amiről én beszélek, annál közelebb kerülünk a közös akarathoz, annál közelebb kerülünk ahhoz, hogy a veszteségekből kilábalva győztesekké váljunk, és közösen jó dolgokat hozzunk létre. Tehát minden mindennel összefügg, az ilyen hosszú és bonyolult magyarázatok is, amiket most adok, amivel a kevésbé iskolázott embereket szeretném igazából bátorítani, hogy a politika nem a nadrágos emberek huncutsága, azok nem intézkedések, hanem a világ megértése, a világ megértéséből fakadó gondolatok és a gondolatok megvalósítása. Ezért nyitva van mindenki előtt, a nyolcelemis ember előtt is nyitva van, hogyha egyébként van a szívében meg a fejében egy vágy, hogy meg akarja érteni, mi történik körülötte. A politika ezért, bár Önök gyakran a csúnya arcával találkoznak, de van neki ez a szép arca is, ez a másik fél arca is, amit érdemes észrevenni, csatlakozni például olyan mozgalmakhoz, mint a digitális polgári körök mozgalma, ahol olyan események vannak, ahol azért jövünk össze, én se beszédet mondok, látják, hanem azért vagyok itt, hogy most néhány dolgot – ami nyilván most következik majd – közösen értsünk meg. Hát így ez az oka ennek a tekervényes, szövevényes, időnként elkalandozó beszédmódnak.

Washington, Moszkva, Isztambul, Mohács. Szerintem most földrajzilag az Ön elmúlt három hetét nagyon sommásan összefoglaltam. Mit gondol arról például, mondta az imént, hogy mennyivel…

Először is: Mohács a legfontosabb. Kezdjük ezzel.

És erre vonatkozik a kérdés, és erre vonatkozik a kérdés.

Bocsánat, és nemcsak azért, amit sokan gondolunk itt, hogyha nyithatok egy zárójelet, mert amikor én a Mohács táblát meglátom, akkor nekem Szekó Józsi barátom jut az eszembe. És lehet, hogy Washingtonban nekem van nagyhatalmú ismerősöm. Talán a barát kifejezés ebben a szakmában nem megengedett, meg talán Oroszországban is lehetnek olyanok, akik nem akarnak rosszat. Meg talán Isztambulban is van ember, akivel együtt tudok működni. De barátom csak Mohácson volt, ha már ezt a négy várost vesszük, sajnos.

Ezért is, de, gondolom, nemcsak ezért fontos az, hogy a digitális polgári körök háborúellenes gyűlése, most Mohácsra érkezett. Ezt például hogyan látja? Miért fontos, hogy most mi itt vagyunk?

Van egy különleges oka, amit nyilván itt mindenki tud. Ez a magyar történelemnek a fordulópontját szimbolizáló város vagy hely, térség. Itt fordult meg a magyar történelem. Rossz irányba fordult meg itt a történelem: nemzeti nagylétünk nagy temetője. De egyben a túlélés szimbóluma is, mert ha a mohácsi vészt Mohács túl tudta élni, hát akkor a többi település is talán túl tudja élni. Tehát van azért ebben egy életerő is. Másfelől a politikusok általában nagyvárosokba mennek, a gyűlések is nagyvárosokban vannak. Ez érthető. De nekem fontos üzenetem, vagy nekünk fontos üzenetünk van a vidéki magyarok számára és a kisvárosiaknak, sőt még a falusiaknak is, hogy ők nem kevésbé fontosak, nem a világ végén élnek, ők nem kívül esnek, hanem ők benne vannak, ha már imádkoztunk, benne vannak a misében. Ők is benne vannak az ország nagy közös történetében. Ezért igazából nem szorul magyarázatra, hogy miért jövünk Mohácsra. Másfelől meg biztos akartam lenni a dolgomban.

Jövő hét…

Bocsánat, ezt azért mondom, hogy biztos akartam lenni a dolgomban, mert, ugye, egy régi, hát nem tudom, hogy szerelem-e vagy csak érdekházasság, de jól össze vagyunk itt egymással boronálva, mert szerintem Mohács jól járt velünk, és mi is nagyon jól jártunk Moháccsal. Itt van egy bravúr is, egy kis politikai bravúr, ezt talán Önök nem érzékelik. Ha megfigyelik a választási eredményeket, akkor tudják, hogy nekünk egy olyan választási rendszerünk van, hogy van pártlistára meg egyéni jelöltre szavazás. Ritkán tér el egymástól a pártokra leadott szavazatok mennyisége és aránya az egyéni jelöltre leadottól. Olyan 1-2 százalékos mozgás van, ha van. Egyetlen hely, ahol nem így van, az Mohács. Mert Hargitai képviselő úr hatot-hetet szokott rápakolni, ami különleges bravúr, és gratulálok is hozzá Jánosnak.

Azért mondtam így a városokat, mert ez nyilván mutatja, hogy mennyire felgyorsult az Ön élete, de felgyorsult a DPK élete is, mert most már nem kettő, hanem csak egy hét van a háborúellenes gyűlések között, hiszen felgyorsultak a Nyugatról érkező egyre rosszabb hírek is. Jövő héten Önnek Brüsszelbe kell mennie. Mondok egy hírt az elmúlt napokból, úgy döntöttek egy tollvonással, hogy a lefoglalt orosz vagyont határozatlan időre befagyasztják. Erről Ön azt írta a közösségi oldalán, hogy az unióban megszűnt a jogállamiság. De ha az unióban megszűnt a jogállamiság, akkor miben lehet bízni? Ön most ki fog menni Brüsszelbe. Hogyan lehet jogszerűen nyerni, hogyha a partner, a másik fél nem tart be semmilyen szabályt?

Jó, de én az nemzeti kerekasztalban kezdtem a kommunistákkal. Bocsánat, itt… Jó iskolánk van. És azt is csak megoldottuk valahogy. Nem gondoltuk, hogy fair játékosok ülnek a másik oldalon, hát cinkelt lapokkal játszottak, meg több is volt nekik, meg minden baj volt. Verekedni megyek tulajdonképpen. Ilyen ez. Amikor úriemberek felolvassák a játékszabályokat, és akkor aki okosabb, az győzött, van ilyen, ez a korszak véget ért az Európai Unió történetében. És az Ön által említett döntés, hogy Magyarországot kikerülve, megerőszakolva, nyílt utcán, fényes nappal az európai jogszabályokat Magyarországot kikerülve nyúlnak hozzá az orosz vagyonhoz, az persze nekünk azért fáj elsősorban, mert vége annak az illúziónak, hogy a jog uralma érvényesül Brüsszelben. Mondjuk, a jogi értelmezés eddig is az ő kezükben volt, tehát hátrányból indultunk, de azért nem lehetett becsukni az alapító okiratokat, aztán félrehajítani, most ez történik, de ez a döntés egy másik szempontból, a magyar szemponton túli nézőpontból rendkívül fontos. Ez egy hadüzenet. Tehát az orosz vagyonhoz, a befagyasztott orosz vagyonhoz való hozzápiszkálás, ennek az eltulajdonítása egy hadüzenet. Olyat még sose láttam, hogy 200-300 milliárd eurónyi pénz elvétele egy országtól ne váltott volna ki valamilyen válaszlépéseket. Olyan nincs! Ha az ember hagyja, hogy elveszik a kisebb pénzét, kifosztják az egész országot. Azt nem lehet engedni. Tehát nagyon súlyos pillanatban vagyunk, és Önnek abban kétségkívül a megfigyelése pontos, hogy háborúellenes gyűléseket tartunk most már lassan hétről hétre, de egyik se unalmas, és egyik se olyan, mint az előző volt, mert mindig történik valami – olyan sebességgel romlanak az állapotok és a helyzetek. Az orosz vagyonról mondanék néhány szót, hogyha megengedi, ha már az előbb arról beszéltem, hogy értsünk meg bonyolult dolgokat. Mert biztos sokat hallanak róla, de nem biztos, hogy tudják, hogy ez mi. A nemzetközi gyakorlat az békeidőben, hogy minden országnak van devizatartaléka. Ez azt jelenti, hogy van saját pénzem, mondjuk, a magyaroknak, nekünk forintunk van, de a forintot, ugye, nem fogadják el, ha fizetni akarunk vele más országokban, ezért a vagyonunk egy részét átváltjuk olyan valutákra, amelyet viszont elfogadnak, leginkább dollárra vagy euróra, és ezt abban az esetben, hogyha a pénzünk értéke veszítene, akkor bonyolult műveletekkel felhasználva meg tudjuk védeni a forintot. Ezt hívjuk devizatartaléknak. Minden országnak van ilyenje. És ezt általában, sőt kötelezően, a nemzetközi pénzügyi szabályok szerint nem tarthatod a saját országodban. Tehát a devizatartalékot mindig egy másik biztonságos országban kell tartanod. Leginkább azért, hogyha a hitelezők úgy látják, hogy összeomlik a magyar vagy bármelyik gazdaság, nem jutnak a pénzükhöz, akkor a devizatartalékból ki tudják elégíteni a követeléseiket. Ezért mindig kívül kell tartani. Ez alól kivétel az arany, ami a devizatartaléknak egy sajátos formája, és amit itthon tartunk, de ezt most vegyük ki a történetből. Tehát van ez a nemzetközi gyakorlat. Nekünk, magyaroknak is van egyébként Belgiumban, pont ott, ahol az oroszoknak. Nekünk van devizatartalékunk, tehát ahhoz ha hozzápiszkálnak, akkor nekünk, magyaroknak is el kell gondolkodnunk, hogy jó helyen van-e a devizatartalékunk. Mert ha valahol hozzá lehet nyúlni egy ország devizatartalékához, és az enyém is ott van, akkor jobb azt valami biztonságosabb helyre elvinni onnan. Na, most ez a devizatartalék. Kitört a háború. Az oroszok úgy támadták meg Ukrajnát, hogy igyekeztek a támadás időpontját eltitkolni. Ezért a devizatartalékot nem vitték haza. Amikor megtámadták az ukránokat, ez a pénz ott volt, ott maradt. És ezt lefagyasztotta, befagyasztotta az Európai Unió. A nagy része Belgiumban van, de más országokban is található, még Amerikában és Japánban is egy kevés, ha jól emlékszem, a zöme, több mint 200 milliárd euró Európában, leginkább Belgiumban van. A második világháború példáját idézem ide, ha jól emlékszem a történelmi tanulmányaimra, akkor is volt ilyen, de még a második világháború idején a külföldön lévő német devizatartalékot se foglalták le. Tehát hozzányúlni egy másik ország külföldön, szerződés alapján elhelyezett vagyonához, az rendkívül szokatlan és különleges dolog. Mert van egy szerződés, ami alapján a belgáknak ezt a vagyont biztonságosan tartani kell, és amikor a tulajdonos – ez esetben az oroszok vagy a magyarok – éppen kérik, akkor azt tovább kell utalni ide-oda vagy amoda. És ha ezt te megakadályozod, akkor fölrúgod az egész nemzetközi pénzügyi rendszer egyes számú alapelvét, hogy vannak kijelölt és beminősített gazdasági társaságok, pénzügyi intézetek, amelyek foglalkozhatnak egyáltalán ilyen ügyletekkel, garantálva ezzel az arab világtól az orosszal bezárólag a devizatartalékok biztonságát. Ezért van ez a hatalmas vita. Mert mindenki érzi, hogyha hozzányúlnak ehhez a pénzhez, akkor könnyen lehet, hogy euróban más országok, mondjuk, az arabok nem fogják tartani a pénzüket. Ráadásul, hogyha az oroszok megnyerik az ezzel kapcsolatos pert, márpedig abban 100 százalékig legyünk biztosak, hogy egy ilyen lépés után indított pert az oroszok meg fognak nyerni, ez csak idő kérdése, valakinek ezt a pénzt vissza kell fizetnie. És annak a cégnek kell visszafizetnie, aki vállalta annak a megőrzését. Ez egy belga cég. Ez egy akkora biznisz, akkora üzlet, akkora összeg az oroszon túli más devizatartalékok miatt is, hogy ez be tudja dönteni a belga gazdaságot. Ezért van az, nem tudom, figyelték-e, hogy hogy megbátorodott a belga miniszterelnök. Én már csak egy kávét kérek, és hátra dőlök, tehát én nem tudok olyan durvákat mondani az Európai Unióról meg erről a lépésről, mint maga a belga miniszterelnök. Ennek az az oka, hogy érzi, hogy a saját nemzetgazdasága közvetlen veszélybe kerülhet, ha az unió ezt a lépést meghozza. Ez a devizatartalékok története. Persze azt nehéz elképzelni, hogy miközben az oroszok egyezkednek az amerikaiakkal, és az asztalon van több mint 200 milliárd euró, akkor az oroszok jól kiképzett elnöke, megfelelő tudással felvértezve, ugye, még a régi világból, meg a világ egyik legjobb üzletembere úgy tárgyalnak egymással, hogy gazdátlanul ott hever, és ott marad 200 milliárd euró. Azt akarom ezzel mondani, hogy az orosz–amerikai tárgyalások egyik kiemelt kérdése, hogy mi legyen ezzel a pénzzel. Sőt, az oroszok és az amerikaiak meg is egyeztek már arról, hogy mi legyen ezzel a pénzzel. Erről vannak nyilvánosságra hozott dokumentumok, tehát ezt nem az alapján mondom, hogy kukucskálok a kulcslyukon, hanem hogy vannak leírt dokumentumok. És ebben az európaiaknak nem osztottak lapot. Tehát ez a pénz az európaiak számára vagy elérhető, vagy nem. Miután az oroszok a pénz tulajdonosai, ők mint tulajdonosok meg tudnak állapodni az amerikaiakkal jogszerűen, hogy mi legyen a pénzükkel. Az európaiak csak jogszerűtlenül tudják elvenni. Tehát itt most előállt egy rendkívül bonyolult érdekkonfliktus. Ráadásul az európaiak nem véletlenül ragaszkodnak ehhez a pénzösszeghez, mert az európaiak azzal – elnézést kérek a kifejezésért – etették a saját polgáraikat most már évek óta Spanyolországtól Dániáig, hogy nem kell izgulnotok, kedves spanyolok és dánok, olyan emberek, mint Önök itt, a lelátón, akik a politikával csak érintőlegesen találkoznak, ne aggódjatok, mert Ukrajna támogatása és az ukrán háború nekünk, európaiaknak a végén egy fillérünkbe se fog kerülni. Úgyhogy nyugodtan támogassátok a háborút, mert nem a zsebetekből fogom kivenni a pénzt, hanem majd a befagyasztott orosz vagyonból fogjuk finanszírozni a háborút. És az európaiak ezt elhitték. Persze mi, magyarok nem hittük el. Mi már láttunk ilyet. Ilyesmit okos ember nem hisz el, de a nyugatiak nem olyanok, mint mi, nem olyan iskolázottságúak „történelmi viharverés” nevű tantárgyból, és ezért ezt elhiszik, ilyeneket elhisznek. És most derül ki, hogy beugrik-e a majom a vízbe. És most kell bevallaniuk az európai vezetőknek, hogy hát ti fogjátok fizetni a háborút! Eddig azt mondtuk, hogy nem, de ha ez a pénz nincs, ti fogjátok fizetni a háborút. Dániától Portugáliáig! És nem csak most fogjátok fizetni, még az unokáitok is fizetni fogják, mert hiteleket vettünk föl, amiket nem tudunk visszafizetni, és annak a kamatait is fizetni fogják a gyerekeitek, ez most fog kiderülni. Ezért van rettegésben az egész európai elit a német kancellártól le, a szlovén miniszterelnökig. Mert ki fog derülni az igazság. És ha az kiderül, és valóban nincs meg az a pénz, és valóban abból nem lehet fizetni, hanem elő kell venni a saját zsebből, abból parasztgyalázat lesz. Ki fog törni a parasztgyalázat! Mindenhol Európában! És akik a háború mellett érveltek, mind meg fognak bukni. És akkor még olcsón megúszták, hogy belesodorták egy ilyen kalandba a saját nemzetüket. Bocsánat, hogy hosszan, de ez az orosz vagyon problémája.

De azért az nagyon úgy látszik, hogy hiába zárolták ezt a pénzt, ez sem elég. Ők sem gondolják, hogy ez elég. Például Magyarországon kiderült az, hogy Brüsszelt egyértelműen a Tisza Párt képviseli, hiszen az ő megszorítócsomagjuknak gyakorlatilag minden pontját meg lehet találni egy-egy brüsszeli dokumentumban. És az sem titok most már, hogy ezt a pénzt Ukrajnának adnák kvázi a háború finanszírozására.

Most kaptam egy levelet, két hete, tíz napja Ursula asszonytól. Ugye, ezen a vidéken vannak németek, úgyhogy óvatosan kell bánnom a németeket kritizáló megjegyzéseimmel. Bár ők úgy németek, hogy már bennünk vannak, nem? Tehát ők már tulajdonképpen már mi vagyunk. De hát igazából három német viszi itt a prímet, és ők vezetik vakvágányra szerintem, vagy viszik a falnak az uniót. A német kancellár, az Európai Parlament legnagyobb frakcióvezetője, Weber úr és Ursula von der Leyen, aki a bizottság elnök asszonya. Ez egy német ügy. És ők úgy gondolkodnak, hogy vagy megvan az orosz pénz, vagy nincs, és vagy véget ér a háború, vagy nem, és ha nem ér véget, akkor majd még kell pénz, és kell valahonnan úgy pénzt küldeni Ukrajnába, hogy az ne okozzon politikai földindulást otthon. Ezért sose azt mondják, hogy dobjuk össze a pénzt, ami Ukrajnának megy. Én mindig ezt mondom: emberek, ha háborút akarunk finanszírozni, akkor vegyük elő a papírokat meg a ceruzákat, számoljunk, mennyi jut a németre, a belgára? Nézzük, hogy be tudjátok-e dobni? Vagy akarjátok-e bedobni? De nem ezt csinálják, hanem azt mondják, hogy valami pénzeket összegyűjtenek, és ezt fedezetként fölhasználva hiteleket vesznek föl. És a hitel, az unió maga elég hitelképes a nemzetközi pénzpiacokon, ott van egy törlesztési szünet, az első öt év, kegyelmi idő, vagy hogy hívják ezt? Utána kell elkezdeni törleszteni, először a kamat, aztán a tőke, és szépen belefutnak abba, amit mi, magyarok – ezért szólal meg a vészcsengő – a szocializmusban átéltünk. Ezt csinálták Kádárék, azt mondták, nem lesz baj. Most igaz, hogy a gazdaság nem megy jól, de majd egy kis hitellel kisegítjük magunkat. És a végén összeomlott az egész! Tehát azt akarom csak mondani, hogy van az orosz pénz, és van a másik lehetőség, hogy a tagállamoktól gyűjtenek össze pénzeket, amelyek egy nagyobb hitel alapjául szolgálnak. És a tagállamoktól is akarnak begyűjteni, 135 milliárd eurót kér egyébként a 27 tagállamtól a bizottság elnök asszonya, amit én, mert mégis a magyar egy lovagias nemzet, tehát én egy nagyon udvarias, de erőteljes mozdulatot idéző tónusban írtam meg, és mondtam, hogy mi köszönjük, mi ezzel nem élünk. Nagyszerű ajánlat, de mi ebben nem kívánunk részt venni, inkább a többieknek átengedjük ezt a remek lehetőséget. No, hát így néz ez ki, és arra föl kell készülni, hogy Brüsszel tulajdonképpen a harmadik magyar választást próbálja megnyerni. Így volt 2018-ban is, 2022-ben is, és így van 2026-ban is. Miért pont 2018-tól? Nagyon érdekes. Addig is voltak vitáink, de addig Brüsszel nem tekintett úgy a magyarokra, mint akik komoly veszélyt jelentenek. 10 milliós ország, Németország 80-84 millió, az olaszok 60, a franciák 64, hollandok is majdnem 20, Magyarország 10 milliós, a GDP nem nagy, a katonaság… Egyszer kérdezte tőlem az egyik török vezérkari főnök, még az első kormányzásom idején, hogy hány katonája van Magyarországnak, mondtam, annyi, mint magának hétvégén szökésben. Ami szerencsére már nem igaz, de akkor igaz volt. Ma már azért egy kicsit jobban állunk, de nem a hadseregünk miatt retteg tőlünk ma Európa. „A magyarok nyilaitól ments meg, uram, minket.” Az egy régi történet, nem a mai tudósításokban lehet látni. No, tehát azt akarom csak ezzel mondani, hogy Magyarország 2016-ban vált veszélyessé. 2016-ban, a migrációnál. Ugyanis akkor Európa bennünket leszámítva egyhangúlag arra az álláspontra helyezkedett, hogy a migráció jó, és nemhogy nem kell megakadályozni, hanem – ahogy a német kancellár asszony mondta – majd meg fogjuk oldani. Sőt, tulajdonképpen ezzel demográfiai és egyéb problémákat lehet orvosolni, összességében még jól is fogunk kijönni belőle. Mi akkor is azt mondtuk, hogy ez egy teljes félreértése a helyzetnek. Ezt már többször elmondtam más helyeken is, hogy szerencsére voltak magyarok, akiknek helyén volt az eszük, lementek a határhoz, és látták, hogy milyen állapotok vannak, és kikövetelték, hogy kerítés legyen, és határvédelem. Meg persze az angolok igazsága is eszembe jutott rögtön, akik azt mondják, hogy az ország határ nélkül olyan, mint a tojás héj nélkül, ez is igaz. És mi egy másik pályára léptünk. És azt mondtuk, hogy a migráció veszély. Az nem jó, nem menedzselni kell, nem megoldani kell, hanem el kell hárítani, nem szabad beengedni őket. Ráadásul olyan, mint a fogkrém. Egyszer kinyomtad a tubusból, nem tudod többet visszatenni. Tehát ha egyszer bejöttek, vége van, nézzék meg. Nem lehet bevagonírozni milliószám embereket. Repülőre föl lehet tenni egy-két tucatot, jól néz ki a fotón. Na, de ott milliók jöttek be. Hogy’ kell őket onnan kitenni? Én nem látom, nem az én dolgom, de nem látom a módját, hogy hogy’ tudnának tőlük megszabadulni. Nekik is csak egy ötletük van: küldjük át ide. Erről szól a migrációs paktum. Itt már túl sok, például a magyarokhoz küldjük át. A migrációs paktumban az van, a Tisza támogatja a migrációs paktumot, a DK támogatja a migrációs paktumot, abban az van, hogy 30 ezer migráns számára kellene folyamatosan fönntartanunk szálláshelyet, és annyit mindig be kell fogadni, amit a brüsszeli központ ide vezényel. Ez évente több száz! Miközben azért dolgoztunk éveken keresztül, szenvedtünk el igazságtalan hátratételt Brüsszelben, mert mi nemet mondtunk minderre. Zárójel bezárva. Tehát azt akarom csak mondani, hogy a 2015-16-os migrációs válság óta lettünk veszélyesek az unió többi országa számára azért, mert mi vagyunk az élő bizonyíték arra, hogy meg tudod védeni a hazádat, meg tudod védeni a hazádat a migránsoktól a jövőben is, sőt a magyar példa azt mutatja, hogy meg kellett volna védenetek a múltban is, és nem tettétek meg. És minden baj, ami a migrációból van, merényletek, bűnözés, szociális bajok, az mind azért van, mert ti rosszul döntöttetek, amikor a magyarok jól döntöttek. Mi nem vágytunk erre a szerepre, hogy minket mutogassanak utálatos képként, ugye, ez nem volt tervben. De így alakult, mi vagyunk az élő példa, hogy lehetett volna ez másképpen. Hogy megmaradhatott volna kereszténynek Európa, megmaradhatott volna európai emberek által lakott országoknak Európa. Ez azért nem történt meg, mert a vezetők elhibázták. És azóta azt a kormányt Magyarországon, amelyik ezt a példát előállította, és naponta fölmutatja, ezzel minden nap szembesülnek, ezt a kormányt le kell innen vadászni, és egy olyan kormányt kell a helyére tenni, amely olyanná teszi Magyarországot, mint Németország, Ausztria vagy Franciaország, beengedi a migránsokat, és ez a tüske ki van húzva a köröm alól. Ezért akartak megbuktatni bennünket 2018-ban, 2022-ben, és ezért akarnak – más egyéb okok mellett, de leginkább ezért – megbuktatni bennünket 2026-ban, és a Tisza Párt ennek a szándéknak a megtestesülése. Nem látok semmi különbséget az előző négy év meg a mostani között. A mostani vezetője az ellenzéknek nekem olyan, mint Márki-Zay, nem? Hát nem ugyanaz? Előszedték valahonnan, kihúzták a kalapból, odarakták, aztán mond mindenféléket. Sőt, Márki-Zaynak még van egy előnye, az legalább polgármester, valamit csinált, azt hiszem, talán a helyiek érdekében. De hát mindegy, itt most ez a helyzet. És ez a választás tétje. Akkor még, 2018-ban szó sem volt háborúról, az most jön. Az hozzáadódik a migrációs téthez. Most, mielőtt azt hinnék, bocsánat, még egy mondatot, ha erről mondhatok, kettő lesz belőle, hogy a migráció, amit múlt időben szoktunk emlegetni, nehogy becsapjuk magunkat, az nem a múlthoz tartozik. A migráció a jövő legnagyobb kérdése, az nincs lezárva. Még nem védtük meg magunkat, hanem folyamatosan védekezünk. És Afrika még meg sem mozdult. És ha nézik a számokat, meg látják ezeket a furcsa gondolkodású nyugati vezetőket, amikor megmozdul Afrika, akkor sokkal nagyobb nyomás alá kerülünk majd, mint eddig. Törökországra sem szoktunk úgy gondolni, mint életbiztosításra. De Törökország a magyarok életbiztosítása. Erdoğan elnök úr a mi életbiztosításunk. Törökországban ma van 3 millió olyan menekült, akiket a törökök nem engednek ki Törökországból, pedig jönnének, jönnének föl a Balkánon Európába. És minden évben több mint százezret állítanak meg. És ha egyszer ott nem ez a kurzus lesz, ha Törökországban változás van, akkor nemcsak az afrikai irányból, hanem a török irányból is ránk zúdulhatnak milliószám migránsok, mármint a kontinensre, és nekünk azzal szemben meg kell tudnunk védeni magunkat. Nem egyszerű feladat. A következő nemzedék legfontosabb feladata lesz, hogy megtalálja ennek a módját. A migráció nem múlt idő. A migráció a jövő legfontosabb kérdése, ha túléltük a háborút.

Én egyébként biztos vagyok abban, Miniszterelnök úr, hogy itt, a közönség soraiban is bizonyára ülnek olyanok, akik pontosan emlékeznek rá, hogy itt tíz évvel ezelőtt mi volt. Tehát amikor itt migránsok tízezrei özönlöttek be, és jöttek a buszok, felszálltak rá, egészen addig, hogy hajszálon függött, hogy fel lehet-e a rendet tartani, egészen addig, amíg meg nem épült a kerítés. Amit Ön mond, hogy a paktum egyik fele valóban az, hogy be kéne fogadni őket, a másik fele, hogy vagy fizessünk nagyon-nagyon sokat. Ön azt mondta, hogy semmiképp! Lehet-e uniós tagállamként, nyilván vonatkoznak ránk az ő döntéseik, és azzal súlyosbítva, amiről már beszéltünk, hogy nem tartják be a szabályokat, hogyan lehet ezt akkor megúszni?

Igen, azért nem vagyunk egyedül. Még talán annyit mondanék, nem alábecsülve a kilencvenes évek itteni nehéz helyzetét, mert nehéz volt, én is emlékszem erre. Na, de az jellegében más volt, mint ami ránk várna akkor, hogyha a szíriai világból, mondjuk, vagy a nigériai világból érkeznének ide a migránsok. Mert akik itt voltak, azok legalább a szomszédjaink voltak. Az baj volt, sok baj volt azzal. Egyébként Önök hősiesen helytálltak, tehát szerintem az egész térségben emberségből kiválóan vizsgáztunk szerintem, ezt szokták mondani is azok, akik átjöttek, aztán hazamentek, egy részük meg itt maradt, és ha jól látom, meg is találták a számításukat, és konfliktus nélkül élünk együtt, ami szintén biztató a jövőre nézve, de azok, akik most készülődnek, azok nem olyanok, mint akik idejöttek. Én nem mondom, hogy a szerb vagy a horvát vagy a bosnyák egyszerű. Azért azok karakteres népek, hogy így fogalmazzak, de azért mégiscsak egy kultúrkörből jönnek. Még egy kicsit a bosnyákok is, akik ugyan muszlimok, de hát európai környezetben éltek, nem tudom már, hány száz év óta. Akik készülődnek, azok erről nem tudnak semmit, ami a mi világunk. Ők nem tudják, hogy mik azok a társadalmi tanítások, amik alapján berendeztük a világunkat. Nemcsak azért nem tartják tiszteletben, nem akarják. Nem is tudják, ez micsoda, hogy hogy’ van itt összerendezve az élet? Az ember fejében általában egy életösszerendeződés van, amit a saját kultúrájából megtanult gyerekkorától felnőttkoráig. Olyan az élet, így kell gondolkodni a nőkről, így kell gondolkodni a házasságról, így kell gondolkodni a gyerekről, az öregekről, a szomszédról, a veszekedésről, a bosszúról, a pénzről, az üzletelésről, az együttműködésről, a háborúról, mindenkinek van egy tanítása. A mi fejünkben is van egy tanítás, ami alapvetően független attól, hogy az Istennel való személyes kapcsolatot már nagyon sokan elvesztették Európában meg Magyarországon, és ettől ezek a tanítások még mind itt vannak. Ezért nem idegen szerintem a nem hívőknek sem részt venni, mondjuk, egy olyan imában, mint ami itt ma történt. Nem egy idegen dolog. Ez mégiscsak a mienk. És a személyes Istennel való kapcsolat megtartása, megtalálása rendkívül bonyolult és nehéz dolog. Ma nem azért jöttünk össze, hogy erről beszéljünk, nem is az én dolgom, de ettől még mi egy keresztény kultúrkörben vagyunk, azonos tanítások alapján. Mi a jó, mi a rossz. Akik idejönnek, azok nem. Ezért bánnak úgy a nőkkel, ahogyan. Ezért viselkednek úgy, ahogy viselkednek. Ezért gondolnak mást a munkáról, és így tovább, és így tovább. És szerintem nekünk semmi szükségünk arra, hogy idehozzuk a saját nyakunkba a bajt. Kétségkívül sok olyan helyről érkező ember van, aki otthon bajban van, de a segítséget kell odavinni, és nem a bajt kell idehozni. Európának nem az lett volna a dolga, különösen a gazdag országoknak, hogy beengedje őket, most meg nem tud velük mit kezdeni, pedig elégetett sok tíz- vagy százmilliárd eurót, hanem ezt az összeget el kellett volna vinni azokra a helyekre, ahol szegénység meg baj meg békétlenség meg háború van, ott rendet kellett volna csinálni, és segítenünk kellett volna berendezni egy élhető életet. De nem erre költöttük a pénzt, hanem a bajt idehoztuk, és nem a segítséget vittük oda. Bennünket ebben nem terhel felelősség, csak az a feladatunk, hogy szigetként megvédjük magunkat. Mekkora a sziget? És akkor itt tényleg abbahagyom. Mekkora a sziget? Van Magyarország. Vannak a szerbek. Őket ismerik, nem? Azok nem viccelnek. Tehát az egy másik testtartás, hogy így fogalmazzak. Itt vannak a szlovákok, akik hallani sem akarnak migránsokról, és nincs egy darab se. Itt vannak a csehek. Knédli, sör, ez már másik világ, nem olyan, mint a csevapcsicsa. Tehát ott már bonyolultabbak a dolgok, de azért az új, e hónap 9-én hivatalba lépett Babiš miniszterelnök úr nagyjából azt gondolja a migrációról, mint amit mi gondolunk, tehát ott van még egy partner. És itt vannak a lengyelek is, akik most politikailag fasírtban vannak velünk, ha már a csevapcsicsáról volt szó, most éppen fasírtban vagyunk velük, de összességében a lengyelekkel mégiscsak egy húron pendülünk, és migráció ügyben is egy húron pendülünk, és úgy is fogunk. Tehát azt akarom mondani, hogy nem vagyunk teljesen egyedül, a migránsmentes országok státuszában vannak mások is, össze is dolgozunk egymással, és ezt a nagy, Közép-Európának nevezett szigetet kell majd megvédenünk nekünk, és aztán majd a következő nemzedéknek is. Ez nem lehetetlen. Egyedül nehezebb lenne, így azonban igenis lehetséges.

Miniszterelnök úr, nem tudom, hogy azt tudja-e esetleg, hogy pontosan hány nap van hátra a választásig.

Pontosan?

Pontosan 120.

400 nappal a választás előtt alakítottuk meg a harcosok klubját. Ugye, az egy erőteljesen politikai közösség, majd később megalakítottuk a digitális polgári köröket, ami egy civil mozgalom, és azt javaslom, hogy maradjon is úgy, tehát tartsuk külön, ne keverjük össze a pártügyekkel. És az volt a tervünk – 120 nap van még –, talán be is tudjuk…

Sok vagy kevés?

Kevés, talán be tudjuk fejezni. Mi volt a tervünk? Akkor mondanék erről néhány szót, ha megengedik. Bocsánat. Dióhéjban. Tehát hogy jött a DPK gondolata? A digitális polgári köröknél azt vettem észre, hogy a digitális térben negatív dolgok vannak. És a mi világunk, a konzervatív, nemzeti keresztények inkább távolságot tartanak ettől az egésztől. Mert először is a durva hangvétel, ez az arctalanság, hogy lehet úgy írni valamit, hogy nem kell mögé odaképzelni senkit, nem vállalsz felelősséget azért, amit mondasz. És az egészben van egy ilyen nyegleség, nem? Tehát egy ilyen odavetett, nem akarom bántani a pestieket, de van egy ilyen… Szóval ez. Én mindent jobban tudok. Nekem beszélsz. Oké, jó. Tehát van ez a nyegleség, durvaság, színvonaltalanság, és talán még lelketlenséget is mondanék. Viszont az is bekövetkezett, hogy ez lett az új piactér. Tehát az emberek itt többet beszélnek vagy reagálnak egymásra, mint élő szóban. Nem az volt a célom, hogy akkor a jobboldal is legyen erős a digitális térben, ezt csak egy következménynek szántam. Hanem inkább arra gondoltam, hogy miért is fogadjuk el, hogy ennek a digitális térnek ilyennek kell lennie? Hát miért kéne? Ez csak egy eszköz. Lehet, hogy félünk tőle, mert kulturálisan idegen, meg változásokat hoz, meg a balosok mindig gyorsabban alkalmazkodnak, mint mi, ennek is biztos megvan az oka, meg a libsik, azok gyorsabban vesznek fel ritmusokat, mint mi. De miért kéne otthagyni nekik? Miért kéne ennek nyeglének lennie? Miért kéne ennek durvának lennie? Miért kéne olyannak lennie, mint amilyen ez a balliberális világ, amikor beszélnek? Hát itt vagyunk mi is! Ez lehetne akár olyan, mint amilyenek mi vagyunk, nem? Lehetne mértéktartó, tisztelettudó, de azért érdekes. Fontos. Miért engedjük ezt át? Aztán majd, ha ezt sikerül ott belaknunk, annak majd lesz politikai következménye is természetesen, mert a politikai viták egy kedvezőbb térben zajlanak majd a mi számunkra. De nem ez a lényeg, ez csak következmény. A legfontosabb, és ezért is adtam azt a nevet, amikor elindítottuk ezt a mozgalmat, hogy digitális honfoglalás. Hogy ne engedjük át, költözzünk oda, költözzünk föl, lakjuk be. Az a mienk is, nemcsak az övék. Csak rajtunk múlik. Találjuk meg azt, amit úgy fogalmazunk, hogy nemzeti algoritmus. Azt a stílust, azt a módot, azokat a témákat, ahogyan érintkezünk, amilyenek mi vagyunk. Nem akarok senkit bántani, de mégiscsak mi azt gondoljuk magunkról, hogy mi az ország jobbik részéhez tartozunk. Persze az egész is nagyszerű, de összességében vannak neki jobb meg kevésbé jobb részei. Ugye, most nincsenek itt, mert mint Mátétól megtudtuk, foltos lett a nadrág, de szoktak. És maga ez a kettősség mindent elárul arról, amit beszélek. Mi miért vagyunk itt? Először is, jól érezzük magunkat itt. Szeretünk együtt lenni. Érdekes dolgokról hallunk, érdekes embereket hallhatunk itt. Abban a tónusban zajlik a beszéd a közös ügyeinkről, ami reményt adó, megnyugtató, biztató, nem ez az idegbeteg, rángatózós, nem tudom… Ezért vagyunk itt. Ők miért jönnek el oda, ahol mi vagyunk? Hogy elrontsák a mi örömünket, nem? Azért jönnek, hogy provokáljanak. Igaz, kicsi az ország, kisebb a kelleténél, de hogy csak oda lehet menni, ahol éppen mi vagyunk, az talán túlzás. Tehát ők provokálni akarnak, mert ezt akarják elrontani. És ez több mint politika, ez sokkal több, mint politika. Ez nem arról szól, hogy ki melyik párttal szimpatizál, hanem, hogy ki mit gondol normális életnek? Ki mit gondol közéletnek? És ezért szerintem a DPK nagyon nagy siker, de nem vagyunk ott, ahol kellene lennünk. Nem vagyunk ott, ahol kellene. Az ellenfél még erősebb. Nehéz ezt pontosan megmérni. Persze sokkal kisebb már a különbség a mi világunk jelenléte a digitális térben és az övék között, de még mindig van. Ugye, ők egy Facebook-csoportba szoktak szerveződni, ez nyilvános. Nem az, amit az ukránokkal csináltatnak, az egy másik dolog. Hanem van nyilvános is. Ott azért vannak majd 200 ezren. Mi pedig vagyunk 137 ezren, ha jól olvastam a ma reggeli jelentést. 137 ezren – kevesebben vagyunk. A 120 nap arra kell, hogy a digitális térben a jelenlétünk legalább akkora legyen, mint a tőlünk eltérő módon gondolkodó embereké, mondjuk úgy, hogy liberális baloldali. Ha azt döntetlenre tudjuk hozni, akkor a valóságos életben meglévő, hatalmas előnyünk, ami nemcsak létszámbeli, hanem szerintem lelki, természeti és minőségi előny is, az elég lesz ahhoz, hogy a választásokat meg lehessen nyerni, de ahhoz a digitális térben döntetlenre föl kell jönnünk. 120 nap. Sikerülhet.

Ezt csak azért kérdeztem, mert nyilván egy politikus miniszterelnököt sem szeret az ember arra kérni, hogy jósoljon, de ahogy Ön is mondta, annyira felgyorsultak a dolgok, hogy a múlt héten adott válasz nem biztos, hogy ezen a héten is még érvényes. Annyira sok minden történik. Még arról például, hogy Bokros Lajos felbukkant, nem is beszéltünk.

Pedig milyen szép is ez!

Pedig felbukkant. Mit gondolt egyébként, amikor meglátta?

Ugye, tehát nagyon nehéz dolog ez, hogy mi is a jobboldal küldetése. És az elmúlt egy-két évtizedben a Jóisten azt mérte ki ránk, hogy mi hozzuk rendbe azt, amit a balosok elszúrtak. Tehát 1998-ban tiszteltek meg Önök engem először azzal meg a mi politikai közösségünket, hogy akkora támogatást adtak, amivel kormányt lehetett alakítani. Mi volt a dolgunk 1998-ban? Hogy helyrehozzuk, amit Bokros Lajosék elrontottak! Mert a Lajos nem viccel. Ha engedik, azt csinálja, amit mond. Tehát nem egy politikai mókamester. Nem viccel. Nem arról van szó, hogy eszébe jutott valami. Ő egy elszánt ember. Ő azt gondolja, ahogy mondta, hogy gonosz dolog a három gyermeket vállalt édesanyáknak élethosszig adómentességet adni. Nem szót tévesztett, ez van itt bent. És azt gondolta, hogy a nyugdíjasok, miközben a világ olyan gyorsan változik, hogy alig győzünk szaladni, hogy a nyugdíjasok számára meg tudjuk adni azokat az emeléseket, amelyek ahhoz kellenek, hogy biztonságban érezhessék magukat, azt mondja, hogy arról szó sem lehet. Ugyanez van a 3 százalékos hitellel is… Bocsánat, végül is három dolgot akarunk a gazdaságtól, nem? Most állampolgárként beszélek. Három dolgot akarunk. A többi hókuszpókusz. Fontos persze GDP meg a beruházások, a külkermérleg, meg fontosak a szakmai kérdések. De mi három dolgot akarunk. Az első dolog, hogy legyen fedél a fejünk fölött. Ne legyünk földönfutók. Mindenkinek legyen saját háza, lakása, ami az én házam, az én váram. Ez az első, amit akarunk. A második, hogy legyen munkalehetőség, ahol a tisztességes munkát lehetőleg tisztességes bérrel megfizetik, és fönn tudom tartani magam, a gyerekeimet, a családomat, és így tovább. Ez a második. A harmadik, amikor megöregszem, és már nincs erőm dolgozni, akkor legyen valami olyan rendszer, tartalék a hátam mögött, hogy ne kelljen szégyenben leélnem az időskori éveimet. Tisztességes időskor. Ezt a három dolgot akarjuk. Ez lehet nyugdíj, megtakarítás, sok minden lehet, mindenfajta életstratégiák vannak, de ma a közös életstratégiánk az, hogy van egy nyugdíjrendszer, amelyen keresztül mi az időseknek ezt garantáljuk, ez megvan. Ezt a három dolgot akarjuk. Bokros Lajos ezt a hármat nem akarja. Ő a pénzünket akarja, mert olcsó hitelt nem akar adni a fiataloknak, a munkaalapú gazdaságot marhaságnak tartja, a nyugdíjasoknak üzeni: boldoguljanak, ahogy tudnak. Ott nem egyszerűen más gazdaságpolitikai eszközökben hisznek, hanem mást gondolnak arról, hogy mire való a gazdaság. A gazdaság nem arra való, hogy pénzt csináljanak benne a legtehetségesebbek. Persze az jó, ha pénzt csinálnak a legtehetségesebbek, de a gazdaságnak nem ez az értelme, hanem a mindannyiunk számára elfogadható, vállalható, a bennünk lévő tehetség, vágyak, tervek kibontakoztatásához elegendő biztonságot adó tér jöjjön létre. Ha meg tudom keresni azt a pénzt, hogy utána a létfenntartás nyomáskényszere nélkül tudjak foglalkozni azokkal a dolgokkal, amiket fontosnak tartok magamnak. Ha szerencsém van, a munkám egybeesik azzal, ami a küldetésem, hivatásom vagy szenvedélyem. De ez nem minden esetben van így. Ennyi. Tehát a gazdaság erre való. De a bankárok fejében meg a Bokros Lajosok fejében meg a Tisza Párt meg a DK fejében a gazdaság nem erről szól, hanem számokról szól meg profitról meg megtérülésről, amik persze nem lényegtelen dolgok, mert enélkül nem működik egy piacgazdaság, de a cél nem ez. Ezek csak mind eszközök ahhoz, hogy az, amit úgy hívunk, hogy a magyarok, most ez így 10 millió belül, vagy 9,5, meg még aki hozzánk tartozik, részünk nekünk, akárhogy is alakult a történelem, hogy mi, magyarok, együtt egy olyan színvonalú életet tudjunk magunknak teremteni, hogy mindenki azt, ami benne van, és fontosnak tart, megvalósíthassa. Egyen-egyenként meg közösen is. Ennyit akarunk. Tehát mi nem férünk bele Bokros Lajos világképébe. A mi világképünkbe meg nem fér bele Bokros Lajos.

Lengyel László, egy tiszás szakértő azt mondta, hogyha lenne rá lehetőségük, akkor a 14. havi nyugdíjat például 5 másodperc alatt visszavonnák. Na, most én szerencsére láttam egy videót, amin viszont Ön 10 másodperc alatt döntött a jövő évi minimálbér és garantált bérminimum emeléséről. Tehát ha már a gyorsaságról annyit beszéltünk itt ezen a napon, akkor azért ezt is felhoznám, hogy…

Beszéljünk…

…nem biztos…

Egy mondatot szenteljünk a 14. havi nyugdíjnak.

Nem biztos, hogy ebben nyernének.

Először is nagyon fontosnak tartom, hogy nemzedékileg igazságos legyen az, ami történik. És a fiataloknak annyi mindent adtunk. 3 százalékos otthonteremtési hitelt, 25 év alattiaknak szja-mentességet, diákhitelt, munkáshitelt. Persze övék a jövő, de azért nemcsak a húszéveseké a világ. Hát valami ekvilibriumnak, valami egyensúlynak lenni kell. Nem lehet elfeledkezni az idősekről. Tehát az ország erőforrásai fölött döntő embereknek, mint amilyen magam is vagyok, azért ezt az igazságossági szempontot figyelembe kell vennie, egy. Kettő: ugye, mi csak azt tudtuk vállalni, mert az ember csak annyit vállaljon, amiben biztos, hogy megőrizzük a nyugdíjak értékét. De közben a fizetéseknek nemcsak az értéke maradt meg, hanem az nőtt. Nem tudjuk olyan ütemben növelni a nyugdíjak értékét, mint amilyen mértékben nőnek a fizetések, leginkább azért, mert az nem az állam döntése, hanem a magángazdaság döntése, hogy mekkorák a fizetések. De azért a nyugdíjasoknak az értékmegőrzésen túl, ha mód van, kell kapniuk lehetőséget arra, hogy növekedjen az a nyugdíj. És a 13. is ilyen, és a 14.-kel is nő a nyugdíj. Igaz, hogy egy összegben, de az egy nyugdíjemelés valójában. És ezért szerintem az igazságosság nem kiiktatható a közéletből. Van a gazdasági ésszerűség, meg sok minden van, de hát akkor közgazdászokra is bízhatnánk az ország sorsát, nem tesszük, mert ők csak számokat látnak, mi meg embereket látunk, és ezért valahogyan sikeresnek is kell lenni, meg kell őrizni a gazdasági dinamizmust, növekedés is kell, a fiatalok előtt is kell, hogy lehetőség legyen, meg az időseknek is meg kell adni, ami jár. Ezt kell valahogy’ egyensúlyban tartani. Úgy, hogy közben egyébként nem vagyunk valami gazdagok. Majd leszünk, csak most még nem tartunk ott, mert még csak tizenöt éve kormányzunk, majd amikor a harmincadikhoz érünk, akkor már egészen másról fogunk beszélni. Erről nincs időnk beszélni, de karácsony van, ilyenkor lehet kérni valamit a Jézuskától, nem? Tehát azért az én fejemben az ott van, hogy ma Magyarország hitelt vesz föl, hogy működni tudjon. Ezt úgy hívják, hogy GDP-arányos államadósság. De az én tervem az, hogy mi fogunk kölcsönadni. Én ezt kérem.

Leges-leges-legutolsó utáni kérdés, nem tudom kihagyni, hogy van valami egyébként, amire vágyik karácsonyra? Most ezen emellett esetleg, nem tudom, több órára, amit alhatna, kevesebb kávéra, amit meg kell inni.

Amikor katona voltam, akkor azt mondták, hogy a katona nem fázik, csak érzékeli a hideget. Én is így vagyok. Én nem vagyok fáradt, csak fogy az erőm. Tehát aludni igaz, jó lesz majd, igen. De, ugye, mi úgy voltunk, hogy mi egy nagy család vagyunk, nekem öt gyerekem van. És az utolsó is elment otthonról. Tehát most azzal küszködünk, nem ezért jöttünk össze, hogy ketten maradtunk, és én azt várom, hogy karácsonykor megint sokan legyünk. Ennyi. Ha ez megvan, akkor köszönöm szépen, boldog vagyok.

Én köszönöm Miniszterelnök úrnak az eddigi válaszait és gondolatait, de nincs vége a beszélgetésnek. Nincs vége, mert átadom a szót Zsófinak és Philipnek, akik most a közönség kérdéseit fogják továbbadni és tolmácsolni.

Szabó Zsófia: Bizony így van. Köszönjük Andor Évának.

Rákay Philip: Köszönjük szépen.

Szabó Zsófia: És tényleg rengeteg kérdés érkezett a Facebook-oldalra. Miniszterelnök úr!

Rákay Philip: Próbálunk polgári módon válogatni. Volt egy-két karcosabb is. Van egy-két … Kezdjük azzal: „Tisztelt miniszterelnök úr, Ön szerint büszkeség vagy szégyen, hogy a Fidesz megbukott, legrosszabb embere is a legjobb lehet az ellenzéki oldalon?” Igen, és ehhez kapcsolódik még valami Kel Jutka kérdése: „Miniszterelnök úr, mi a különbség a volt rettenetes Bokros csomag és Tiszapetike csomagja között?”

Nehéz különbséget fölfedezni, de azzal számolnia kell a kormányzó jobboldalnak, hogy nemcsak a hagyományos baloldal van vele szemben, hanem a politika egy olyan szakma, ahol lehet az ember sikeres meg kudarcos. És ha hosszú ideig kormányzol, akkor nemcsak olyanok vannak, akik sikeresek, tudnék mondani számos nevet, akik egyébként bebizonyították, hogy tehetségesek, sikeresek, jól csinálják, hanem vannak olyanok is, akik elhasalnak. Egy nagyon nehéz világ a mienk. Elhasalhatnak szakmailag, emberileg, ugye, kint vagy a placcon. Látnak téged. És ha emberi problémák vannak, az is láthatóvá válik. Szóval itt nem könnyű helytállni. Tehát ahogy megyünk előre, és minél hosszabb ideig vagyunk kormányon, egyre több olyan ember is lesz, aki úgy érzi, hogy ő sikertelen. Neki nem sikerült, és tényleg nem sikerült. És ki a felelős? Én persze, én, de nemcsak erről van szó, hanem biztosan valaki más. Tehát azzal számolni kell, hogy akik megbuknak a jobbodon, alkalmatlanná váltak, nem kaptak lehetőséget, úgy döntött a közösség, hogy fiúk, ez azért már sok volna, azok előbb-utóbb valamivel próbálkozni fognak. És a brüsszeli védernyő olyan könnyen és egyértelműen adja magát! Oda be kell bújni, ott mindig van a szőlő meg lágy kenyér. Ha nem járok be dolgozni, akkor is adnak fizetést arrafele. Biztos, hogy nem ott adják ki a mentelmi jogomat, biztonságban is vagyok, ugye. Ha azt mondom, amit ők akarnak, akkor majd hátulról jön tolóerő. Még egyszerűbb is az élet, mint a Fideszben, ahol tényleg, mint a farkasok, kint vagyunk a hidegben, és ott kell helytállni ellenszélben. Úgyhogy nem mondanám, hogy szégyen, hanem azt mondanám, hogy nem kerülhető el. Hogy pont, éppen ezzel az emberrel is így történt, az már egy másik dolog. De én továbbra is csak azt szeretném mondani magunknak, hogy ne tévesszük össze az ellenfelet, akivel igazából meg kell vívnunk. Az nem az ellenzék vezetője, még csak nem is a Tisza. Amazonasnak is hívhatnák őket, akkor se ők lennének a nagy kihívók. Az igazi kihívó Brüsszel. Az igazi ellenfél Brüsszelben van. Az ellenszelet onnan fújják, onnan akarják aláaknázni a magyar életet, onnan akarják megmondani, hogy hogyan éljünk. És az a fontos, hogy ezt ne engedjük. Márki-Zayok jönnek-mennek. Nem mindig ugyanúgy hívják őket, ennyi az egész.

Rákay Philip: Vancóné Galbács Éva azt kérdezi: „Tisztelt miniszterelnök úr, van-e olyan terv még a tarsolyában, ami régi vágya, és amit még nagyon szeretne megvalósítani miniszterelnöki minőségében?”

A törvények tiltják, hogy beleavatkozzak a magyar futball ügyeibe, ez egyetlen probléma. Pedig ott lennének.

Szabó Zsófia: Van egy nagyon helyes kérdésünk, Gombkötő István kérdezi azt, hogy: „Mi az a vezetői szokása, ami a stábját a legjobban megőrjíti, vagy egyáltalán van-e ilyen, de ön szerint teljesen szükséges.”

Jobb lenne stáb nélkül. Mert ugyan mindent megtesznek értem, de talán épp ez a baj. Gondoskodnak rólam, előkészítenek mindent, de tudja, minden segítség egyben korlát is. És én egy utcai harcos vagyok, tehát ott agglegény-allűrjeim vannak, tehát én szeretek gondoskodni magamról, meg magam intézni a magam dolgait. Emlékszem, amikor először voltunk kormányon 1998-ban, akkor még nem ismertem én ki ezt a dolgot, akkor beköltöztünk a miniszterelnöki rezidenciára. Egy rémálom volt. Mintha börtönben lettem volna. Azt mondta a feleségem, ilyen többet ne legyen. Nem ezért buktuk el a választást… De azt mondom, ez ha ilyen, akkor nem. Úgyhogy most nem is költöztem sehova, otthon lakom, ahol eddig is laktam. Tehát a stáb talán azt nehezen viseli, hogy korlátként élem meg a segítséget. De hát ilyen van. Félig mégiscsak kun volnék. Azok ilyenek.

Szabó Zsófia: Köszönjük szépen!

Rákay Philip: Lehet, hogy legközelebb a stábot is megkérdezzük majd, hogy ők hogy’ látják. És akkor legyen egy utolsó kérdés. Kocziha Attila írja: „Miniszterelnök úr, mi volt a legnehezebb és mi volt a legkockázatosabb döntése, és milyen tanulsággal szolgáltak?”

Nagyon sok rémtörténetem van. És azokat nem is mondhatom még el, mert élnek a szereplői. Úgyhogy ki kell választanom óvatosan olyat, ami nem töri át az úriemberségnek vagy a lovagiasságnak a korlátját. De emlékszem egy jelenetre. Brüsszelben volt ez, talán 2015-16 őszén lehetett, amikor a német kancellár beszorított egy sarokba. Akkor még nem jöttek-mentek így a kancellárok. Merkel asszony mégiscsak 16 évet lenyomott, az egy másik súlycsoport, és felelősségre vont a kerítés miatt meg a migráció miatt. És azt mondta, hogy ez nem lehetséges, hogy van egy uniós 26-os – akkor még talán a britek is bent voltak – álláspont, és egy ország meg kilóg belőle, vétózgat, ellene mond. És hogy ezt lássam be, hogy ez így lehetetlen. És ezt adjam föl. Ha német fenyegeti az embert, azért az komoly dolog. Másokkal könnyebben elbánik az ember. És mondtam, hogy nekünk vannak németjeink Magyarországon, akik rendkívül jó magyarok, és higgye el, hogy szerintem ők kivétel nélkül velem értenek egyet. Tehát itt nem egy német–magyar vitában vagyunk, mert az ő németjei, akik közben már a mi magyarjaink, azok Magyarországon nem akarják a migrációt. És azt mondtam, hogy higgye el, hogy ez rosszra fog vezetni. Mert ez magyar fejjel nézve azt jelenti, hogy egyszer már a németek, nem is a németek, Berlin, egyszer már Berlin megmondta nekünk, hogy kikkel nem élhetünk együtt. Volt egy ilyen szakasza a történelmünknek, ugye? Az nem vezetett jóra. Most meg azt akarjátok megmondani, hogy kikkel kell együtt élnünk. Hát ez se fog jóra vezetni! Ezt hagyjátok abba. Ez Magyarországon még a végén németellenességet is fog gerjeszteni. Ezt ne csináljátok! De nem tudtam őt meggyőzni, és azt mondta, hogy majd most meg fogom tapasztalni, milyen az, amikor a német kancellár óvó keze nincs Magyarország fölött. És akkor kellett hozni egy döntést, hogy akkor igen vagy nem. És akkor vettem egy nagy levegőt, hallottam a német csizmákat, elképzeltem őket a mellkasomon, és az utolsó leheletemmel azt mondtam, hogy „nem!” És ezzel vége szakadt a beszélgetésnek. Hát így…

Rákay Philip: Akkor ez a végszó mára. Köszönjük szépen Andor Évának és Orbán Viktor miniszterelnöknek, és köszönjük szépen, hogy velünk tartottak ma is. Egy hét múlva Szegeden találkozunk a Digitális Polgári Körök Országjárásának eddigi legnagyobb gyűlésén. Nagyon sok meglepetéssel készülünk, lesz például jövő szombaton Lázárinfó Orbán Viktorral.

Andor Éva: Miniszterelnök úr, köszönjük szépen a mai beszélgetését, a mai jelenlétét. Hajrá magyarok, így van!

Hajrá Magyarország! Hajrá Magyarok!

Rákay Philip: Köszönjük szépen, köszönjük Mohács!