Orbán Viktor beszéde a Pásztor István-díj átvételét követően

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Most mindenkit egy hosszú lista szerint köszöntenem kellene, merthogy mindenki itt van, aki számít. De most érjék be, kérem, Önök annyival, hogy Szerbia köztársasági elnökét, barátomat, Aleksandar Vučić urat külön köszöntsem, és külön köszöntsem a Pásztor család tagjait, a többieket pedig a Jóisten éltesse! Talán még annyit el kell mondanom, hogy abban a különleges pillanatban van részünk, hogy a Magyarországon élő szerbek közösségének a vezetője is itt van közöttünk. Köszönjük szépen, hogy eljöttél velünk!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szeretek Önökhöz jönni. Erre számos okom van. Először is van a vér szava, másodsorban Önök mindig szeretettel és kedvesen fogadtak, és harmadrészt, amit minden alkalommal kifejezetten élvezek, az a tény, hogy tapasztalataim szerint – amelyek személyesek – az egész Kárpát-medencében a legirodalmibb magyar nyelvet itt beszélik Önöknél. Jó Önöket hallgatni, de most mégis én fogok beszélni.

Méghozzá arról szeretnék beszélni Önöknek, hogy vannak olyan dolgok az életben, amelyek nem szűnnek meg a halállal. Nemcsak arról van szó, hogy hiszünk az örök életben, hanem arról is szó van, hogy mi, szerbek és magyarok joggal hihetünk abban, hogy Pásztor István munkája örök érvényű. Jó okunk van arra, hogy így gondoljuk, ugyanis vannak emberek, akik és akiknek a munkássága történelmi korszakokat ível át és köt össze, akik nem pusztán élnek a történelemben, hanem alakítják is azt. Pásztor István ilyen ember volt. Pásztor István összekötötte a szerbeket a magyarokkal, és egyesítette a vajdaságiakat az anyaországiakkal. Nem erővel, bár annak sem volt híján, nem harsány politikával, bár tudott hangosan is beszélni, hanem kitartóan, bátran, olykor makacsul, mondjuk úgy, alföldi szívóssággal, amit mi, magyarok, de szerintem, kedves Aleksandar, ti, szerbek is jól ismertek. Ez a díj elsősorban róla szól. Egyikünk sem tett annyit a szerb–magyar kapcsolatokért, mint ő. Irányt mutatott nekünk, ő épített közöttünk hidat, és ő adta vissza a reményt a vajdasági magyar közösségnek. Valljuk be, nélküle mi sem állnánk itt ma. Pásztor István nélkül már szétszéledt volna a nyáj. Köszönjük, hogy összetartott minket, hogy olyan örökséget hagyott ránk, amelyen ma stabilan megállhat a szerb–magyar szövetség. Dicsőség Pásztor Istvánnak!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor elbúcsúztunk tőle, akkor is tudtuk, hogy a történet nem ér véget. Nem ér véget, mert ez a történet olyan, mint a Duna folyása, amit egyszer jó mederbe terelnek, az ott is marad. És az ő életműve ilyen. Köszönjük Pásztor Bálintnak, hogy nem hagyta szétesni, amit az édesapja felépített, tudjuk jól, az örökség teher is és felelősség is. Sok erőt kívánunk hozzá, talán Vučić elnök úr barátom nevében is közös tanácsként, útravalóként mondhatom: csak a hűség, csak a becsület!

Tisztelt Jelenlévők!

Aleksandar Vučić elnök úrral ma együtt vehetem át ezt a díjat. Ez nekem megtiszteltetés. Ahogy hallhatták, 2010-ben találkoztunk először. Az a kiegészítés itt szükséges, hogy akkor mind a ketten ellenzékben voltunk. Ebből mindenki levonhatja a megfelelő következtetéseket. Zárójelben – ha már itt vagyunk együtt – jegyzem meg, majd egyszer megírják a történészek, hogy amikor még ellenzékben voltunk, de úgy éreztük, hogy képesek leszünk nemzeti kormányt alakítani Budapesten, akkor, még az ellenzéki időkben három relációban tettem előkészítő lépéseket. Elmentem Kínába, elmentem az oroszok elnökéhez, és találkoztam a szerbekkel, mert úgy éreztem, hogy ez itt a jövő, amin majd nekünk dolgoznunk kell.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor először találkoztunk – még ellenzékben –, akkor egyikünk sem tudhatta, hogy egyszer majd itt állunk, és egy olyan közös munkát ünnepelünk, amely példát mutat Európának és a balkáni térségnek egyaránt. Szerbek és magyarok a történelmünk során nem voltunk olyan jóban, olyan jó kapcsolatban, mint ma vagyunk. Ez olyan tény, amit ma már senki sem vitathat el. Sok munka van ebben. Aki részt vett ebben a munkában, mindenkinek köszönöm az erőfeszítését! Együttműködésünk erős, gazdasági kapcsolataink példaértékűek. A két nép ma nem egymás mellett él, hanem egymással. Ahogy Önöknél, szerbeknél mondják: „skim si, takav si.” A magyar egy túlbonyolított, irodalmi nyelv, ezért mi ezt úgy mondjuk, hogy madarat tolláról, embert barátjáról.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindez Vučić elnök úr nélkül sem lehetne így. Olyan vezető az Önök elnöke, akiből kevés van, pedig több kellene az európai politikai életben: felismer, eldönt, megvalósít. Ezt hívják vezetésnek, ezt hívják vezetőnek, a többi mellébeszélés. A Balkán békéje, stabilitása és gazdasági jövője akkor lesz biztos, ha Szerbia és Magyarország között bizalmi viszony és stratégiai partnerség van, illetve marad. Köszönjük neked, kedves Aleksandar, hogy ebben mindig számíthattunk rád, köszönjük Neked a szövetséget, és köszönjük Neked a barátságot!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ami a hétköznapi életben barátság, ami a népeink között jó kapcsolat, azt a nemzetközi politikában szövetségnek hívják. Ez röviden azt jelenti, hogy tudod, számíthatsz a másikra. Ha gondod van, fordulhatsz hozzá; ha őt állítja kihívások elé az élet, akkor segítesz kérdezés nélkül. Most éppen ilyen időket élünk. Együttműködésünk jelentősége, kedves Szabadkaiak, túlmutat a két nép kapcsolatán, és az egész balkáni világot, az egész térséget hivatott stabilizálni. A magyar és a szerb nép a térség legrégebbi, legősibb népei közé tartozik, amely két nép lélekszáma és gazdasági ereje kulcsszereplővé tesz minket. Ne szerénykedjünk: szerb–magyar együttműködés nélkül nincs stabilitás az egész balkáni térségben. Persze kellő alázattal, de az együttműködésünk jelentőségének mindig tudatában kell lennünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Olyan változásokat élünk át ma a világban, amely felértékeli a szerb–magyar kapcsolatokat. A régi világ, amelyben eddig éltünk, a szemünk láttára hullik szét. Már rég nem arról van szó, hogy az ázsiai hatalmak, közelebbről Kína megerősödik. Ez egy olyan tény, ez a változás olyan tény, amit mindenki lát, és amit külön magyarázni nem is érdemes. De Ázsia felemelkedésén túl arról is szó van, hogy Európa nyugati fele épp a mostani napokban veszíti el maradék befolyását. Az amerikaiak és az oroszok tárgyalnak a jövőről, a brüsszeliek pedig az előszobában várakoznak, és a kulcslyukon át kukucskálnak.

Hölgyeim és Uraim!

Európa még mindig háborús terveket sző, miközben már mindenki a békéről tárgyal. Ki szeret olyannal kártyázni, akinek nincsenek jó lapok a kezében, de át akarja írni a szabályokat? Egy falusi kocsmában sem megy ez, tisztelt Hölgyeim és Uraim, nemhogy a nemzetközi diplomáciában! Akár nevethetnénk is ezen, de a dolog nemcsak aggasztó, hanem veszélyes is. Mert Brüsszel vezetői annyira a saját háborús propagandájuk hatása alá kerültek, hogy ez már az egész kontinens biztonságát teszi kockára. Ezért felértékelődnek az olyan szövetségek, mint amely összeköti a magyarokat és a szerbeket. Bennünk – kellő szerénységgel, de mondjuk el bátran – van életerő. Nem akarjuk feladni önmagunkat, nem akarunk eltűnni a térképről, nem akarunk eljelentéktelenedni. Külön-külön azonban nem vagyunk elég erősek. Külön-külön csak fák vagyunk, együtt viszont erdő. És az erdő az, amely kibírja a vihart is. Ez a közép-európai együttműködés filozófiája. Ha együttműködünk, összefogunk, segítjük egymást, és kiállunk egymás mellett a külföldről szervezett, politikai destabilizációs kísérletekkel szemben, akkor egy szebb világban találjuk majd magunkat. A történelem, kedves Szabadkaiak, tisztelt Pásztor család, ritkán kínál ennyire jó esélyt két népnek. Mi most kaptunk egyet. Ha jól csináljuk, az utódaink még száz év múlva is át fogják adni a Pásztor Istvánról elnevezett díjat. Kívánom, hogy így legyen! Egyúttal bejelentem, hogy a magyar kormány megduplázza a Pásztor István Alapítványnak nyújtott támogatását.

Isten óvja Szerbiát! Isten óvja Magyarországot!