Orbán Viktor beszéde a Magyar Állandó Értekezlet XXIII. ülésén

Jó napot kívánok mindenkinek! Köszönöm szépen, hogy itt lehetek Önök között.

A nemzetpolitika egy nagy kihívás a mindenkori magyar kormányok számára, mégiscsak ez a legbonyolultabb része a szakmának. Gazdaságpolitikát se könnyű csinálni meg jó oktatáspolitikát se, de a nemzetpolitika a sok szereplő miatt, amelyek egy része ráadásul kívül áll az autoritásunkon, rendkívül nehéz és bonyolult. Minap is jártam Erdélyben – milyen bonyolult a nemzetpolitika! –, Hunoréknál voltam a kongresszuson, az ember gyanútlanul elmegy egy kocsmába, ahol ott a cigány, elénekel két dalt, és már baj van. Holott az öreg, régi viccben szereplő parasztbácsival együtt csak azt mondanám, hogy gondolta a fene, hogy amikor elénekli, hogy „Nem, nem, nem megyünk mi innen el,” akkor hirtelen a nemzetpolitikában ez mást jelent, mintha ez Budapesten történt volna. Ha meg ráfejel azzal, hogy „Jó estét kívánok, megjöttek a fehérvári huszárok,” akkor pedig kész a baj. Körülbelül ez a helyzet. Ez jól mutatja, hogy ez az a terület, ahol egyetlen szót sem lehet a kockázat súlya nélkül kiejteni. Ez érvényes a mai találkozónkra is, úgyhogy igyekszem ennek megfelelni, vagy ehhez méltó módon, akkurátusan fogalmazni.

Azt javaslom, hogy belülről haladjunk kifelé, tehát beszéljünk először a legaktuálisabb és legégetőbb kérdésről, és utána rajzoljuk meg a mostani aktualitásnak a kontextusát. A legfontosabb aktualitás most abban az egyszerű dilemmában összegezhető, hogy háború vagy béke. Szoktuk mondani a magyar belpolitikában, hogy ha munka van, minden van, de ez a külpolitikára is igaz: ha béke van, minden van, vagy ha nincs is, akkor lehet. Ha viszont háború van, akkor sok minden van, ami nem lehet. Ezért az alapvető kérdés most a Kárpát-medencei magyar közösség számára a mostani érvényes határokon belül és kívül egyaránt az, hogy mi lesz Európában: háború lesz-e vagy béke? Ugye, furcsa háborúban vagyunk. Európa a saját definíciója szerint háborúban áll. Tehát az európai vezetők – ideértve a legnagyobb nemzetállamok vezetőit és az európai intézmények vezetőit – az orosz–ukrán háborúról úgy beszélnek, hogy az a mi háborúnk, és Európa háborúban áll. Most ne akadjunk fönn azon az egyébként nem lényegtelen apróságon, hogy az unió Alapszerződése, ami nem mindenhol fogalmaz kristálytisztán, de speciel ebben az esetben a legélesebben és leghatározottabban és legérthetőbben fogalmaz, miszerint az unió kül- és biztonságpolitikája kizárólagosan a tagállamokhoz és a tagállamokat tömörítő tanácshoz tartozik, ami azt jelenti, hogy itt a bizottságnak nem osztottak lapot. Ehhez képest Önök is minden nap láthatják, hogy a bizottság elnök asszonya, von der Leyen asszony utazik le-föl a világban, és mást sem tesz, mint a háborúról beszél, amire egyébként semmilyen fölhatalmazása és kompetenciája nincs. Ez jól mutatja, hogy egyfajta háborús pszichózis, egyfajta versenyfutás van Európában, ki tud a legharciasabban háborúpárti álláspontokat képviselni. Azért furcsa a háború, amiben vagyunk – a magyarok akarata ellenére kell többes szám első személyben beszélnem, mert tagjai vagyunk az uniónak, és Magyarország ugyan nincsen háborúban, de az unió önmagát ilyennek tételezi, és azért furcsa ez a háború –, mert a háború a magyar ember fejében a harccal kapcsolódik össze, méghozzá a közvetlen, fizikai kontaktust is jelentő harccal. És Európa ma ilyen háborút nem vív, tehát európai uniós államok katonái nem állomásoznak Ukrajna területén, vagy ha igen, akkor csak titokban és csak bizonyos feladatokra, és semmiképpen nem állomásoznak a frontvonal környékén, tehát európai emberek, Európai Unióhoz tartozó országok polgárai ma fizikai értelemben nem vívnak csatát. Mégis az Európai Unió úgy tekint saját magára, mint egy olyan kontinens, egy olyan entitás, amely háborúban áll. Ez azt jelenti, hogy nem mi harcolunk, hanem harcoltatunk valaki mást. Ezt régen proxyháborúnak nevezték, de annak a kifejezésnek az volt az értelme, hogy aki a tényleges hadat viselő fél mögött áll, az rejtve maradjon, tehát ne kelljen bevallani, hogy valójában ő áll a frontvonalon küzdő csapat vagy csapatok mögött. Ezt hívták proxyháborúnak. Ez nem az, mert itt az Európai Unió nyíltan bevallja, hogy a frontvonalon harcoló ukrán csapatok mögött valójában mi vagyunk. Sőt, úgy fogalmaznak, hogy nem veszíthetünk, győzni fogunk, tehát többes szám első személyben. Ráadásul az amerikai békeerőfeszítések kicsorbultak az európaiak ellenállásán. Tehát ma az a furcsa dinamikája van az orosz–ukrán háborúnak, hogy az amerikai elnök békét akar, és tárgyal az ukránokkal is meg az oroszokkal is, az európai vezetők a háború folytatását akarják, és nem tárgyalnak az oroszokkal, csak az ukránokkal, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy az amerikaiakat a béketörekvések oldaláról áthozzák az Ukrajnát támogató, európai pozícióba. Azt is mondhatnám leegyszerűsítve, hogy ha az európai vezetők nem hackelnék meg, nem tennének meg mindent annak érdekében, hogy az amerikai elnök sikertelen legyen a béketárgyalásokkal, akkor már meglett volna, már létrejött volna az orosz–ukrán európai és amerikai nagy csomag, nagy megállapodás. Erre azért nem kerül sor, mert az európaiak különböző okokból a háború folytatását akarják. Koppenhágában, ami két héttel ezelőtti találkozót jelent, először hallottam ilyen durván, különösen német szájból először hallottam ilyen durván és nyersen megfogalmazni a lényeget, amiről persze tudtuk, hogy így van, csak nem volt szokás erről így beszélni, miszerint háborúban állunk, ez egy háború, háborús stratégiánk van, és az Európai Uniónak ezt a háborút meg kell nyernie, a háború megnyerésének pedig az a módja, hogy egy anyagháború van, ami alatt embert és fizikai anyagot is érteni kell, ebben a háborúban az oroszok hamarabb fognak kimerülni, mint az ukránok, akiket mi, európaiak teljes mellszélességgel támogatunk, ez Oroszországban gazdasági káoszt és válságot okoz, ami Oroszországban politikai káosszal jár együtt, és ezen az úton-módon az oroszokat meggyengítve megnyerjük a háborút, tehát egész’ odáig, hogy a most orosz kézen lévő területeket is az ukrán hadsereg vissza fogja foglalni. Ez a cél. Csak azért mondtam el Önöknek, hogy nyilván gyakran inkább csak a sajtóból tájékozódnak, és nem közvetlen tárgyalások révén a háborúval összefüggésben, de a valóság az, hogy akik ma döntéshozói pozícióban vannak Európában, azoknak háborús stratégiájuk van, magunk között erről nyíltan beszélünk, vagyok én, aki ellenzem, vannak, akikről lehet tudni, hogy ellenzik, de nem mondanak semmit, de a nagy többsége az országoknak része ennek a háborús stratégiának, aminek lebontott, az egész európai gazdaságnak egyfajta hadigazdasággá való átállításáig menő forgatókönyve és terve van. Tehát a háború és béke kérdése nem valami tőlünk távol, az ukrán fronton vagy a fejünk fölött, magasan lebegő filozófiai kérdés, hanem az európai politika napi valósága. Csak Koppenhágában egyetlen döntéssel oda akartak adni 40 milliárd eurót azonnal az ukránoknak, tekintettel arra, hogy kifogytak a pénzből. Ráadásul nemcsak háborúról és békéről, hanem a gazdasági következményeiről is beszélünk, aminek a nagyságrendje így fest: eddig az unió körülbelül 180 milliárd – 180 milliárd! – eurót költött el a háborúra, és miután az ukránok rendszeresen kifogynak a pénzből, ezért újabb és újabb csomagjavaslatok kerülnek asztalra. Most legutóbb éppen egy 40 milliárdos, 40 milliárd eurós csomag, ami persze nem ment át, de ez egy másik történet.

És asztalon van az egyik legizgalmasabb – hogyha nem háborúról beszélnénk, akkor még intellektuális izgalomról is szót ejthetnék –, intellektuálisan vagy jogászok számára különösen izgalmas módon terítéken van a lefoglalt orosz, nem is vagyon ez, hanem valutatartalék kérdése, ami, ugye, az orosz nemzeti banknak a tulajdona, amely valutatartaléknak egy részét Európában állomásoztatta, hasonlóan egyébként számos más országhoz, ideértve az arab országokat is. Szeretik a gazdag országok a devizatartalékaikat különböző országok különböző pénznemeiben, tartalék pénznemekben tartani, így euróban is. Ez egy jelentős összeg. 150 és 170 milliárd euró között van az értéke. Koppenhágában arról beszéltünk, hogy akkor ezt hogyan kell elvenni abból a bankbetétből, ahol azt őrzik, és hogyan kell azt ilyen, olyan, amolyan, jogilag rendkívül izgalmas és találékony formában a háború ukrán kiadásainak finanszírozására fordítani. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az oroszokkal föl is vettem a kapcsolatot, tekintettel arra, hogy tudnunk kell, hogy ha ez bekövetkezik – ehhez egyhangú döntés kell az unióban, bár dolgoznak minden egyhangú döntés kikerülésének jogi megoldásán természetesen, de a józan ész és a hatályos jogszabályok szerint egy ilyen döntéshez ebben a pillanatban egyhangúság kell –, ezért az oroszokkal éppen tisztázzuk azt a kérdést, hogy ha ilyen döntés lesz az unióban, akkor milyen ellenlépések várhatóak. Például az Oroszországban lévő magyar vállalatoknak a vagyonait el fogják-e kobozni, vagy nem. Számos magyar cégünk, kisebbek és nagyobbak vannak ma is szankció alá nem eső területeken, rendkívül aktív tevékenységet folytatva Oroszországban, és hogyha válaszlépésként ezeket a cégeket vagy ezek vagyonát lefoglalják, akkor elég nehéz indokot találnom arra, hogy miért kellene Magyarországnak támogatnia a befagyasztott orosz vagyon elvételét, hogyha annak egyébként a magyar cégek fogják részben megfizetni az árát, zárójel bezárva.

Ezt csak azért mondtam el Önöknek, hogy érzékeltessem, hogy amikor háborúról beszélünk, akkor nemcsak emberéletekről beszélünk, bár az a legfontosabb, nemcsak pusztításról beszélünk, ami szintén elöl van a fontossági listán, hanem beszélünk pénzről is meg gazdaságról is, rengeteg pénzről és komoly gazdasági következményekről. Ha volt idejük esetleg Önöknek átnézni azokat a híreket, amelyek az Európai Unió következő, hétéves költségvetésének tervezetéről szólnak, ennek az első, mondjuk úgy, hogy vázlatai, részletes vázlatai már napvilágra kerültek, abból láthatják, hogy a következő hétéves költségvetésnek 20-25 százaléka, a pénz 20-25 százaléka különböző jogcímeken valójában Ukrajnába vándorol úgy, hogy Ukrajna még nem tagja az Európai Uniónak, hanem attól most még különváltan működő entitás. No, tehát visszatérve mondandóm lényegére az európai politika mai és így ránk, Kárpát-medenceiekre is leginkább ható kérdése az a háború és béke kérdése, amely élesebb, mint bármikor volt az elmúlt három évben. Tehát annak a veszélye, hogy Európa belelép, belevonódik, beletámolyog, beletéved, belemenetel egy háborúba, amely aztán egyre mélyebb involválódást hoz magával, ennek a veszélye a háború kitörése óta most a legmagasabb. Így állunk ebben a pillanatban.

Magyarországnak van ellenjavaslata, de minden javaslat pont annyit ér, amekkora a mögötte lévő erő, és jelen pillanatban ez Magyarország esetében ismert méretű, tehát semmiképpen nem tekinthető perdöntőnek az európai vitákban. Ettől még becsületbeli kötelesség, keresztényi kötelesség, intellektuális kötelesség egy, a többiek álláspontját ellenző tagállam esetében saját javaslatokat is megfogalmazni, mert a mi tervünk nem az, hogy akadályozunk vagy rombolunk, hanem van egy, a többiekétől eltérő, világos jövőképünk, amelynek az értelméről és hasznáról meg akarjuk győzni a tőlünk eltérő vagy velünk szembeni véleményt képviselőket. Tehát Magyarország álláspontja az, hogy azt kéne csinálnia Európának, amit az amerikaiak csinálnak, vagyis tárgyalni kellene. Volt egy morális gát. Miután háborús bűnösnek nyilvánították az oroszok elnökét, volt egy morális gát, hogy lehet-e tárgyalni egy ilyen státuszba helyezett emberrel, de miután az amerikai elnök Alaszkában tárgyalt az orosz elnökkel, ez a kérdés innentől kezdve zárójelbe került. Arról nem beszélve, hogy ha a Hamásszal tárgyalni lehet, sőt kell, akkor nem világos, hogy egy számunkra sokkal közelebbi és fontosabb háború esetében miért ne lehetne bármelyik háborús féllel is tárgyalni? Tehát a magyar javaslat az, hogy Európa ne a nézőtéren ücsörögjön, ne arra várjon, hogy meghívják Washingtonba, leültessék a vezérigazgató asztala, íróasztala előtti széksorba, elég kínos pillanatokat előidézve az európai választópolgárok számára, látván a vezetőiket, amint éppen beszámoltatják őket egy vezérigazgatói értekezleten, tehát nem ezt kellene csinálnunk, hanem úgy kéne viselkednünk, mint ami megfelel a tényleges erőnknek, és az erőnket érvényesítve önállóan kéne, mint Európa tárgyalnunk az oroszokkal, és nem várni, hogy az orosz–amerikai megállapodásból deriváljunk valamilyen pozíciót a magunk számára.

Zárójelben jegyzem meg, hogy az oroszok olyan 140 milliónyian lehetnek, az Európai Uniónak a lélekszáma meghaladja a 400 milliót. Az európai tagállamok GDP-je, én nem is tudom, hányszorosa, de sokszorosa az orosz GDP-nek, tehát mind népességben, mind gazdasági erőben messze az oroszok fölött állunk. És a 27 európai uniós tagállam katonai költségvetése is többszörösen meghaladja az oroszok katonai költségvetését. Tehát még katonailag is erősebbek vagyunk, mint az oroszok, leszámítva persze a nukleáris kapacitás kérdését, ami egy külön történet, de ebben a pillanatban nem nukleáris háborúra készülünk, hanem konvencionális fegyvereket mérünk össze. Tehát az igazság az, hogy ma Európa nagyságrendekkel erősebb, mint Oroszország, ennek ellenére mégis úgy nézünk ki, mintha az oroszok erősek lennének, mi meg gyengék lennénk. Aminek az az egyszerű magyarázata, hogy az oroszok hajlandóak harcolni, hajlandóak katonai életeket és vért adni a saját céljaikért, mi meg nem teszünk ilyet. Helyesen nem teszünk ilyet, mert ha mi a katonai erőnket arra használnánk, hogy konfliktusba lépjünk Oroszországgal, az nyilvánvalóan a harmadik világháborút jelentené. Tehát helyes, hogy az erőnket nem akarjuk megmutatni a harcmezőn, eddig egyezik a magyar és az európai uniós álláspont, de ha erőd van, valahol csak meg kell mutatni, és ha nem harcolsz, akkor egyetlen helyen tudod megmutatni, a tárgyalóasztalnál. De ahhoz le kell ülni a tárgyalóasztalhoz, ahonnan az erő pozíciójából tudsz tárgyalni. Ma egyelőre ez az álláspont, hogy tárgyalni kell, egy elutasított álláspont. Vannak, akik filozófiailag és elvi alapon zárják ki egy ilyen tárgyalás lehetőségét, és van olyan elnök, hallottam olyan hozzászólást is, aki azt mondta, hogy természetesen tárgyalni kell majd, de nem most. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a kívülről nézve teljesen egységesnek tűnő európai uniós álláspont mélyrétegeiben azért vannak különbségek.

Visszatérve tehát erre a kérdéskörre a magyar álláspont az az, hogy tárgyaljunk az oroszokkal, próbáljunk megegyezni. A megegyezésnek nem Ukrajna a legfontosabb kérdése szerintem. Ukrajna fontos kérdés, de nem az egyetlen, és nem a legfontosabb kérdés. Nyilvánvalóan föl kellene építeni egy új európai biztonsági rendszert, tisztázni kell fegyverzeti kérdéseket, milyen fegyverből mennyit, hogyan tartunk hadrendben, mekkora hadseregeink vannak, erről szerződést kell kötni, ennek az ellenőrzési rendszerét ki kell alakítani, mert a háború árnyékában egymás után mondták föl azokat a fegyverzeti megállapodásokat a felek, amelyeket a korábbi évtizedekben kötöttek meg, és mindenki magára nézve érvényesnek tartott. Ezzel bele is ugrottunk egyébként egy fegyverkezési versenybe. Mindenki láthatja, hogy röpködnek a tíz- meg százmilliárdok fegyverzeti befektetésekre és hadiipari beruházásokra, ami jól mutatja, hogy a korábbi korlátok, amelyeket nemzetközi szabályok állítottak föl, elveszítették az érvényüket. Ez baj, mert még ha vége is lenne a háborúnak, és közben ott találjuk magunkat egy fegyverkezési verseny kellős közepén, az a magyar gazdaságnak, azon keresztül pedig a magyar embereknek biztosan nem tesz jót. Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy a nemzeti össztermékének egyre növekvő részét fegyverzetre költse. Kell egy ésszerű mértékű, biztonságot eredményező fegyverzetet hadrendben tartanunk, de az, hogy egy versenyben, egy spirálszerű versenyben folyamatosan egyre többet és többet költsünk a fegyvereinkre, ez ellentétes a magyar emberek érdekével. Ezt a spirált pedig csak egy módon lehet megállítani. Úgy lehet megállítani, hogyha van egy nemzetközi megállapodás, ami leginkább Európa és Oroszország között kellene, hogy létrejöjjön. Ezért ez a legfontosabb kérdés. Aztán persze ott van Ukrajna, a kereskedelem kérdése, a szankciók kérdése, az energia kérdése, tehát lenne egy hosszú lista, amiről nyilván nem két napig tartó, hanem hosszabb tárgyalások eredményeképpen meg kellene állapodni az oroszokkal. Látni fogják majd a következő időszakban azt is, hogy Ukrajna európai uniós tagsága egyre élesebb kérdéssé válik, ahogy a frontvonalon elmaradnak az ukrán hadsereg katonai eredményei, habár hozzáteszem, hogy az eddigi ellenállás is egy fantasztikus siker és heroikus teljesítmény az ukránok részéről. Igaz, hogy az európaiak sokkal erősebbek összességükben, mint az oroszok, de ha Oroszországot Ukrajnával mérem össze, akkor ez már nem így van. Az ukránok hihetetlen körhátrányokkal az oroszok mögött vannak, és mégis képesek arra, hogy egy ekkora, hatalmas orosz hadigépezetet megállítsanak hatalmas áldozatok és heroikus ellenállás eredményeképpen. De mindezzel együtt is Ukrajna elvesztette területének egyötödét, a gazdasága lényegében romokban van, az európai uniós pénzek nélkül az ukrán gazdaság nem képes működni, mi fizetjük az ukrán nyugdíjakat, mi fizetjük az ukrán fizetéseket, mi fizetjük az ukrán haderőt, mi fizetjük az ukrán katonai eszközök beszerzését is. Az amerikaiak, mint tudják, ebből kiszálltak, egyetlen fillért sem adnak, ők eladnak az európaiaknak amerikai fegyvereket, amiket mi százmilliárdos nagyságrendben megvásárolunk, már aki, persze, és utána ezeket a fegyvereket elküldjük Ukrajnába. Az amerikaiaknak ez a háború mostantól lényegében egyetlen forintjába sem kerül. A fegyverzeteladáson pedig, ismerve az amerikaiakat, azt hiszem, inkább nyernek, mint vesztenek, miközben mi, európaiak meg fizetünk, mint a Csekonics. Így áll a helyzet.

Ennek az az eredménye, hogy az európai gazdaság, ennek a háborús légkörnek és politikának a következtében az európai gazdaság stagnál, a háború megfojtja, leblokkolja a gazdasági fejlődést. Ez elsősorban persze a német gazdasági övezetre igaz, ha nézik az osztrák vagy német számokat, akkor ezt láthatják. Tehát azt nyugodtan megkockáztathatjuk, hogy amíg háború van, addig az európai gazdaság nem tud fejlődésnek indulni, legfeljebb, jó esetben a stagnálás állapotában marad vagy az alig érzékelhető sávú növekedési pályán vagy kategóriában. Ha a háború véget érne, egy békével le tudnánk zárni, vagy legalább egy tűzszünettel, különböző becslések léteznek, az én véleményem szerint nagyon rövid időn belül a gazdasági növekedés legalább háromszorosára nőne, ami, mondjuk, Magyarország esetében azt jelentené, hogy 1 százalék helyett hirtelen lenne 3 százalék. Tehát a magyar gazdaságnak a bajai, kétségkívül meglévő gyenge pontjai, azok nem strukturális természetűek, bár minden gazdaságon lehet mindig javítani, hanem alapvetően konjunkturális jellegűek, amik a háborúval függnek össze. Tehát ez a magyar gazdaság, amink van, ez is nagyságrendekkel teljesítene jobban, ha sikerülne elérni a békét és a tűzszünetet, ami egy újabb erős indok arra, hogy a magyar kormánynak már csak a saját polgáraink gazdasági jóléte miatt is miért kellene kitartania, miért kell kitartania a tűzszünet és a háborút ellenző békepolitika mellett. Nagyjából így fest a legközvetlenebb kérdéskör.

Jövő héten tartanak gyülekezést az európai miniszterelnökök, október 22-én és 23-án és 24-én, és decemberig legalább még egy alkalommal találkozunk. És a napirendi pontok kizárólag a háborúról, a háború finanszírozásáról, a befagyasztott orosz vagyon sorsáról, Ukrajna európai uniós tagságának gyorsításáról szólnak. Jó hír talán, hogy a szlovákok mellett, akiknek az elemi gazdasági érdekeiket ugyanolyan mélyen sérti a háború, mint Magyarországét, úgy tűnik, hogy a csehek is más pályára állnak majd, föltéve, hogyha a cseh választópolgárok akarata a kormányalakításban is érvényesül, mert a választásokat, ha jól látom, egy racionálisabb, józan ész talaján álló párt vagy pártcsoport nyerte, a patrióták, de a kormányalakítás láthatóan nem megy egyik napról a másikra, és tekintettel arra, hogy Csehországnak a hatalmi rendszere jóval osztottabb, mint a magyar, ezért a kormányalakítás is hosszabb lehet, mint amihez mi, magyarok egyébként a magunk ügyében hozzászoktunk. Nos, mindezekkel együtt is, ha sikerül a cseh kormányalakítás, akkor négy olyan miniszterelnök lesz a 27-ből az Európai Tanácsban, akik többé-kevésbé nyíltan békepártiak, a józan ész talaján állnak, mindenfajta brüsszeli bürokratikus centralizációt elleneznek: az olaszok, a szlovákok, a csehek és mi, magyarok. Ez már négy állam, és tekintettel arra, hogy recseg-ropog minden Lengyelországban, és a lengyel elnök láthatóan egy más stratégiát visz, mint a lengyel kormány, közvetlenül választják, ugye, a lengyel elnököt, ezért jó reményünk van arra nézve, hogy ha hárman megvagyunk, már csak a lengyelek hiányoznak, ők is csak félig, akkor a V4-et újra be lehet indítani.

Magyarország adja a V4 elnökségét az idei év júliusától a következő év júliusáig, még hosszú ideig, és várom a cseh kormányalakítás eredményét, mert ha megvagyunk hárman, akkor megpróbálkozunk a V4-ek újraindításával, amely nagyon sikeres együttműködési forma volt a legutóbbi időkig, amíg alapvetően brüsszeli és berlini közreműködéssel meg nem bénították, és szét nem szedték. Nincs új a Nap alatt, ez ugyanaz a történelmi mintázat, mint amit Önök jól ismerhetnek az elmúlt 200-300 évből: egy a germán és az orosz szláv világ közötti terület, amely képes magát megszervezni, összefogni, érdekét érvényesíteni, az rengeteg ellendrukkert is kitermel magának. Sokan vannak, akik nem érdekeltek egy hatvan-egynéhány milliós, nagy, közép-európai, összehangoltan működő politikai és gazdasági blokk létezésében. És ha mi nem vagyunk mind a négyen egyszerre eléggé elszántak, akkor ezek a külső kísérletek szét is feszíthetik az együttműködést, mint ahogy ez a legutóbbi időkben történt. Nos, hát így fest a közvetlen helyzet ebben a pillanatban Európában.

Én azt egy fantasztikus bravúrnak tartom, a magyar gazdaság szereplőit meg kell süvegelnünk, hogy ilyen körülmények között is képesek úgy működtetni az ország gazdaságát, hogy három korszakosnak mondható programot tudunk egyszerre futtatni ilyen körülmények között. Ugye, most futtatjuk Magyarország történetének legnagyobb első otthonhoz juttatási programját, egy magyar léptékkel mérve rendkívül kedvezményes első otthonteremtési hitelkonstrukcióval, hatalmas érdeklődést és részvételt kiváltva. Futtatunk emellett egy magyar kis- és középvállalkozások számára hasonlóan kedvező kamatozással megindított programot, és futtatjuk közben Európa legnagyobb adócsökkentési programját, mert október 1-jétől, ugye, a három gyermeket szült édesanyák életük végéig, függetlenül a gyermekük meg az ő életkoruktól életük végéig nem fizetnek jövedelemadót, és januárban pedig a kétgyermekesek körében is megkezdjük ennek a támogatási rendszernek a kiépítését. És közben a gyerekek utáni adókedvezményt pedig megduplázzuk két lépésben: a fele megtörtént, a másik fele január elsején úgy, hogy közben háború van, és szívja el az energiát, a pénzt, a vérünket, az energiánkat, maga a háború és a háború miatt lelassuló gazdaság összes nyavalyája nyomasztja a magyar gazdaságot. Mégis a magyar gazdaság képes egyszerre futtatni három ilyen programot, ami azt mutatja, hogy van szufla, meg van életerő a magyar gazdaság szereplőiben. Nos, nagyjából így áll a helyzet a bennünket körülvevő legszűkebb világban.

Ha ennél távolabbra is merészkedhetünk, nem tudom, mennyi időm van, ha merészkedhetek ennél távolabbra is, akkor azt kell mondanom, hogy megnéztem, tavaly miről beszéltünk, és tavaly arról beszéltünk, hogy lényegében a korábban ismert régi világ szétrázódófélben van, szétesőfélben van. Most ehhez képest eltelt egy év, és azt mondhatjuk, hogy az, ami a helyébe lép, amit nevezhetünk egy új világleosztásnak is, az születőben van, fölismerhető formái vannak, mint egy csecsemőnek. Messze nem kifejlett rendszer ez még, de már láthatóak a körvonalai és a formái, tehát nagyjából meg tudjuk becsülni azt, hogy a következő tizenöt-húsz évünket milyen világban éljük majd le. Annyi történt az elmúlt egy évben, hogy ezek a kontúrok láthatóvá váltak.

Ennek a legutóbbi találkozásunk óta eltelt időszaknak a legfontosabb történése az, hogy Amerikában egy radikális politikai fordulat történt. Idén januárban hivatalba lépett egy, az előző kormányzatokhoz képest, amiket az egyszerűség kedvéért nevezzünk globalista kormányzatoknak, helyébe lépett egy patrióta, Amerikában ez nem lenne szégyen, itt óvatosan kell erről beszélni, egy nacionalista kormányzat lépett hivatalba az Egyesült Államokban, amely megpróbálja megőrizni, jelentős változások árán megőrizni az Egyesült Államok vezető szerepét a világgazdaságban és a világpolitikában. De ami nekünk legfontosabb, hogy ez az új amerikai vezetés visszatért az ideológiai talapzatról a józan ész talapzatára, és egyfajta józan ész politikát, békepolitikát folytat mindenhol a világon.

A második fontos dolog, ami az új világot kirajzolja, hogy megkezdődtek a béketárgyalások az oroszok és az amerikaiak között, és biztos vagyok abban, hogy lesz is megállapodás közöttük, tehát Európa sorsáról az amerikaiak és az oroszok megállapodnak majd, a kérdés csak az, hogy az európaiak hozzá tudnak-e majd ehhez szólni.

A harmadik fejlemény, ami ennek az új világnak a kontúrjait kijelöli, az amerikaiakat magában nem foglaló, új, nemzetközi szövetkezési rend, mondjuk úgy, hogy a keleti világ vagy BRICS, ahogy tetszik, ahol az a váratlan fordulat történt, hogy a két legerősebb Amerikán kívüli erő, amely egymással egy ellentmondásos viszonyt ápolt, most nagy léptekkel közeledik egymás felé: Kínáról meg Indiáról van szó. Nyilván nem függetlenül attól, hogy az amerikaiak valamilyen rejtélyes okból úgy döntöttek, hogy az indiaiakra 100 százalék fölötti vámokat vetnek ki, ezzel be is terelve az oroszok után immár az indiaiakat is egy amerikaiakat vagy nyugati elemeket nem tartalmazó szövetségi rendszerbe. Tehát azt látjuk, akárhogy is, és akármiért is alakult ez így, hogy a keleti világnak az együttműködési rendszere egyre erősödik, és egyre letisztultabb.

A negyedik fontos fejlemény, amely valami jelt ad nekünk a következő húsz évre, az a közel-keleti békefolyamat, amellyel kapcsolatban persze nagyon sok illúzió van a felszínen. Óriási eredmény, ami történt, mégiscsak túszokat adtak ki, meg egyáltalán most éppen nem ölik egymást, ami egy nagy teljesítmény a mögöttünk hagyott évekhez képest, de ez csak a megállapodás első fejezete. A második fejezete jóval bonyolultabb, az egész Gázai-övezetet egyszerre akarja új közigazgatási rendszerbe, új katonai felügyeleti rendszerbe és egy új gazdasági rendszerbe elhelyezni. Itt sokkal több a tisztázatlan részletkérdés, mint a megválaszolt, tehát vannak aláírt megállapodások, és vannak irányok, és vannak szándékok, de mindezt lefordítani végrehajtható politikai forgatókönyvvé, az egy olyan munka, ami még hosszú-hosszú hónapokat vesz majd igénybe, és nyilván nem egyenes vonalúan halad előre, lesznek benne megtorpanások, mint ahogy a Közel-Keleten ez mindig is lenni szokott.

Fontos dolog még, hogy a háború miatt az Európai Unió nem tudja megállítani azt a kedvezőtlen folyamatot, amely a világgazdaságból való részesedésének folyamatos csökkenését eredményezi. A legriasztóbb szám, amivel dolgoznunk kell, az, hogy valamikor 2007-2008 környékén az amerikaiak és az európaiak részesedése a világ teljes össztermékéből valahol a 25 százalék környékén állt, az amerikaiak nagyjából most is ott vannak, valahol a 23 és a 25 százalékos sávban, a mienk meg visszament 18 százalék alá. És ez a folyamat folytatódik. Tehát Európának a világgazdasági eljelentéktelenedése úgy tűnik, hogy nem átmeneti jellegű, hanem a következő tizenöt-húsz évnek állandó jelensége lesz majd.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Természetesen, miközben ezek a folyamatok zajlanak, aközben ezek mögött, fölött, alatt, nehéz megmondani, de ezeket meghatározó módon történik valami, amire sokkal kevesebb figyelem jut, holott legalább olyan fontos a sorsunk alakulása szempontjából, mint az, amit látunk, és ami a fölszín felett van. Ez pedig az a hatalmas technológiai átalakulás, amelyről korábban, néhány évvel ezelőtt még ilyen sci-fiszerűen beszéltünk és gondolkodtunk. Olyan találmányok, jelenségek, újítások lesznek hétköznapivá nap mint nap, amelyek korábban csak a tudományos-fantasztikus irodalomban szerepeltek, és ezek a technológiai újítások olyan gyorsasággal épülnek be a világgazdaság fejlettebb országai működésébe, ideértve magunkat, magyarokat is, amelynek a hatása robbanásszerű lesz majd a következő néhány évben. Ez két-három éven belül be fogja szakítani az ajtót. Ilyen a robotizáció, ahol teljesen új dimenziók nyíltak ki, ilyen az energia területe, ahol a megújuló energiák tárolására való képesség a kínai fejlesztések miatt nagyságrendekkel nő hónapról hónapra. Ilyen a mesterséges intelligencia, amelyről sokat beszélünk, de keveset tudunk róla igazából, de az most már látható, hogy megérkeztek a mesterséges intelligenciára alapuló szolgáltatások a mindennapi életünkbe is. Tehát ezt most én, mint a modern technológia iránt érdeklődő, de távolról figyelő ember mondom Önöknek, hogy voltak ilyen szavak, hogy ki kell guglizni valamit, ha ilyet mondok, a gyerekeim kinevetnek, most már nem így van, hanem valami géppel kell beszélgetni, akinek kérdést teszünk föl, ő meg válaszol nekünk, és ha újabb kérdéseket teszünk föl, akkor újabb finomított válaszokat ad. Most már én is így dolgozom. Tehát ha hirtelen kell egy adat, akkor nem nyomkodom a gépet, hanem rámondom, hogy akkor mondjad meg nekem, hogy, és az megmondja. És ez mindent fölgyorsít, és mindent átalakít, és mindent megváltoztat, ennek az adatmennyiségnek, amelyet a világ összehordott az elmúlt húsz-harminc évben – mert az adattermelő képességünk nőtt meg először –, ennek az adatrendszernek a fölhasználása, rendszerezése, döntésekbe való gyors beépítése a következő néhány évnek a legfontosabb fejleménye, és ez gőzerővel halad előre. Ez mindent át fog alakítani. Ezeknek a hatalmas adatbázisoknak az őrzése hatalmas technológiai fejlesztéseket igényel, szuperszámítógépeket, hogy egyszerűen fogalmazzak, ezeknek az ellátása pedig atomerőműveket, tehát egy-egy ilyen nagy, mesterséges intelligencia központ működtetése akkora erőforrásigényt, elektromos erőforrásigényt támaszt, amelyet csak teljesen újszerű elektromos energiaberuházásokkal lehet kielégíteni. Még itt a Paks is kevés. Nem véletlenül láthatják, hogy jönnek létre, habár még nem álltak termelésbe ezek a kis mobil nukleáris erőművek, amelyeket le lehet telepíteni akár egy-egy nagyobb adatközpont mellé vagy egy ipari központ mellé, és csak annak az ellátását képesek megoldani anélkül, hogy rácsatlakoznának egyébként a nemzetgazdaság általános, nagy elosztórendszerére. Ezek a változások mind itt vannak előttünk.

Kulcskérdés, hogy miközben persze nincs béke, miközben persze versenyképesség-romlás Európában, miközben futtatjuk azt a három programot, amit külön-külön is nehéz lenne futtatni, aközben Magyarország ne ragadjon benne a jelenben, hanem ezeknek a jövőben az ajtót berúgó folyamatoknak, fejlesztéseknek a része tudjon maradni. Ehhez az kell, hogy ne változtassuk meg azt a külpolitikát, ami a blokkosodással szemben a világ minden részére figyel és mindenhonnan megpróbálja megszerezni azt a tudást, technológiai újítást, ami a legmagasabb szintet képviseli, és amire Magyarországnak leginkább szüksége van. Tehát mi nem állhatunk le se a kínaiak, se az amerikaiak, se senki mellé, mintegy másolva az ottani technológiai megoldásokat, hanem kihasználva a helyzetünket nekünk az energiatermeléstől a robotizáción át a mesterséges intelligenciáig, mindenhonnan a legjobb elemeket kell összegyűjtenünk és összegyúrnunk egy magyar jövőstratégiában, amit Palkovics László kormánybiztos el is vállalt, és ezt a munkát koordinálja is. Miközben a politikát természetesen a napi hírekben szereplő államközi kapcsolatok, háború, aktuális gazdasági adatok uralják, aközben kell, hogy legyen egy, a Kárpát-medencei magyarság szempontjából a modern technológiai fejlődést és fejlesztéseket folyamatosan értékelő kormányzati tudásközpont és reagálóképesség, amely nem engedi, hogy kiessünk a jövőből, mert aki nem vesz részt ezekben a fejlesztésekben, az lehet, hogy sikeres ma, de biztosan kiesik a holnapból vagy a holnaputánból. Ez komoly erőfeszítést igényel.

Én nem tudom, hogy a határon túli szervezeteinknek ilyen típusú képessége milyen mértékben létezik. Nyilván az RMDSZ-nek létezik, mert kormányon vannak, és ott ők hozzáférnek egy nagy tudáshoz, egy állami tudáshoz, egy állami tudásmennyiséghez, meg van egy Sapientiánk is, ahol ilyesmit lehet tanulmányozni, de mindenkit biztatnék, hogy aki hozzáfér a saját országában a modern technológiára vonatkozó tudáshoz, meglátáshoz, nem ipari kémkedésre buzdítok arra, megvannak az erre kijelölt szervezetek, nem kérném, hogy a Magyar Állandó Értekezlet ilyesmivel foglalkozzon, de minden gondolat, észrevétel, irány, fölismerés nagyon értékes. Ezért arra kérem a MÁÉRT tagszervezeteit, hogy foglalkozzatok ezzel a kérdéssel. Zsolt, kifejezetten kérem, hogy a hagyományos kisebbségi témák mellé emeljétek be a jövőre vonatkozó technológiákra érvényes ismereteket és azoknak az összegyűjtését, rendszerezését. Valamilyen fórumot hozzatok létre annak érdekében, hogy ez a sok tudás ne maradjon szétszórtan, hanem össze tudjuk hozni. Palkovics miniszter úr, illetve kormánybiztos úr meggyőződésem szerint áll a rendelkezésetekre.

Ezek után mondanék néhány szót a szomszédokkal fönnálló kapcsolatainkról, tekintettel arra, hogy az itt ülő szervezetek számára talán ezek jelentik a legközvetlenebb feladatokat holnap reggel. Ukrajnáról már beszéltünk, arról nem érdemes többet beszélnünk. Nagyon nehéz helyzetben vagyunk. Ukrajna ellenséges Magyarországgal szemben. Ez sosem hagy érintetlenül egy kisebbséget, amely egy ilyen ellenséges ország területén él. Mélyen beépültek a magyar politikába és gazdaságba. Azért komoly ország Ukrajna, dacára az összes gyengeségének, hogyha külhatalmi érdekérvényesítés képességéről beszélünk, akkor komolyan kell őket venni. Mégiscsak tíz-egynéhány millió ukrán elment Nyugat-Európába. Ezeknek egy része meghatározott feladattal távozott Ukrajnából, részben ide, Magyarországra is, és itt a médiától kezdve a politikán keresztül a gazdasági életig elég erős kapcsolatokat építettek ki. Határozott elképzelésük van arra nézve, hogy hogyan kell megváltoztatni a mostani magyar szuverenista külpolitikát olyan formában, hogy az Ukrajna számára kedvezőbb legyen. Nem érdemes indulattal viszonyulni ehhez a jelenséghez. Fordított helyzetben valószínűleg mi is pontosan ezt tennénk, talán kicsit elegánsabban, mert mégiscsak magyarok vagyunk, nem kevernénk össze a kérést a követelőzéssel talán, de ez a lényeget nem érinti. De nyilvánvalóan Ukrajnának az az érdeke, hogy minél több európai országot belevonjon abba a háborúba, amely számára létkérdés. Tehát én nem javaslom, hogy helyet vagy teret adjunk az indulatainknak, hanem kezeljük ezt az ukrán–magyar, kétségkívül ellenséges és rendkívül nehéz, feszült, rossz viszonyt a józan ész talaján csigavérrel. Őrizzük meg a hidegvérünket, és figyelmeztessük magunkat folyamatosan a csigavér fontosságára. Tehát higgadtan, nyugodtan, a magyar érdekekből nem engedve és a határon túli közösségünket pedig támogatva, mert nagyon nehéz időket élnek át, és még nagyon nehéz hónapok állnak előttük, amíg egy tárgyalássorozat eredményeképpen nyugvópontra lehet juttatni a háborút tűzszünettel vagy békekötéssel. Mindenesetre az itt lévő vezetőknek, Ukrajnából érkezett vezetőknek szeretném a nyilvánosság előtt is a garanciát megadni arra nézve, hogy Magyarország teljes mellszélességgel a Kárpátalján élő magyar kisebbség mögött áll, az ottani magyar közösség mindenben számíthat ránk, nincs olyan a közösségünk fönntartásához szükséges erőforrás, amit ne tudnánk vagy ne akarnánk rendelkezésére bocsátani a kárpátaljai magyaroknak.

Ami a románokkal való együttműködést illeti, ott olyan idők járnak, amikor a román–magyar viszony nem a legfontosabb kérdés. Éppen elég belső baj van, a gazdaság működőképességének biztosítása érdekében elvégzendő munka van. Én gratulálok az RMDSZ-nek ahhoz, hogy ebben a rendkívül nehéz, nem is tudom, hogy egyáltalán megoldható-e ez a helyzet, amiben vannak, amikor egy 8-9 százalékos költségvetési hiánnyal rendelkező országot… 9,4… Ez román szám? Tehát egy 9,4-es román számmal kell kalkulálnunk. Egy ikerdeficit áll a hátuk mögött. Egy ilyen időszakban kormányzati felelősséget vállalni úgy, hogy ne játsszák el a saját szavazóink bizalmát, ne játsszák el a románok bizalmát, ami egyébként az RMDSZ-nek a szakértői mivoltába vetett, közismerten létező román bizalom, és közben a politikai eliten belül ne éljék fel a politikai tőkéjüket a belső kormányzati viták miatt, ez egy olyan feladat, amit nagyon nehéz megoldani. Úgyhogy csak gratulálni tudok az RMDSZ elnökének, meg az egész RMDSZ-nek, hogy most már hónapok óta bravúrt bravúrra halmozva állják a sarat ebben a nehéz helyzetben. Nem tudom, hogy ilyenkor tudunk-e segíteni, illetve ha segítünk, az nem árt-e, de ezt nem is nekünk kell eldönteni, hanem majd eldönti az RMDSZ. De Kelemen Hunor elnök úrnak mondom, hogy természetesen Magyarország áll rendelkezésre. Mégiscsak bevittük a románokat Schengenbe – hogy fogalmazzunk ilyen egyszerűen – az elmúlt év második felében, nélkülünk a büdös életben nem kerültek volna oda be, ez mégiscsak valamilyen bizalmi alapot létrehoz, és az új miniszterelnökkel egyelőre semmi nincsen elrontva. Tehát óriási lehetőségek előtt állunk, így is fogalmazhatok, nincs elrontva semmi a miniszterelnökkel, és egy ésszerű keretben tudjuk tartani a román–magyar államközi kapcsolatokat, ami szerintem az RMDSZ munkáját is segítheti otthon.

Ausztriáról nem érdemes most itt beszélnünk, az egy tiszta ügy. A patrióták megnyerték a választást, nem engedik őket kormányt alakítani. Ilyen a német demokrácia, vagy a germán demokrácia ebben a pillanatban. A másik Németországban pedig a legtámogatottabb német pártot a betiltással fenyegetik állandóan, úgyhogy ott, abban a germán világban van baj éppen elegendő. Kiegyensúlyozott kapcsolatban vagyunk az osztrák kancellárral, a tanácsüléseken ott, ahol tudunk, együtt is működünk. Az osztrákok nem arról híresek, hogy hangosan kiállnak a saját álláspontjuk mellett, úgyhogy itt a segéderőkre mindig szükségük van. A történelemben mindig jelentkeztünk erre a feladatra, ott az érdekeinknek ez megfelel, ott most is készséggel állunk természetesen a rendelkezésükre, és hát bízunk abban, hogy előbb-utóbb a választásokat megnyerő párt is kormányt alakíthat Ausztriában. Milyen érdekes lenne, ha ezt is kipróbálnák, van máshol olyan, hogy a választásokat megnyert párt alakít kormányt, hátha Ausztriában is meg lehetne ezt kísérelni.

A szerb–magyar kapcsolatrendszer ügyében köszönettel tartozunk a délvidéki politikusainknak. Hiába építenénk mi egy Belgrád–Budapest stratégiai együttműködést. Ez a távolság túl nagy, ez a híd alátámasztás nélkül nem állna meg. Ezt az alátámasztást ott, Délvidéken, Szabadkán kell, hogy ez a híd megkapja, és ezt meg is kapjuk, úgyhogy Pásztor elnök úrnak köszönettel tartozom az édesapja munkájának folytatásáért. Tudom, hogy a helyzet nehéz, nem dolgom, hogy kommentáljam a szerb belpolitikai eseményeket, de mi abban bízunk, hogy Szerbiában a mostani irányvonal sértetlenül kerül ki ebből a helyzetből, és a stratégiai jelentőségű szerb–magyar együttműködés fönnmarad. Nem akarok messzire kalandozni, de hogyha Lengyelországban helyreáll a természetes rend, a csehek megalakítják a kormányukat, Szlovákia kitart, Magyarország állja a sarat, Ausztriában tesznek egy kísérletet, hogy a győztes párt alakítson kormányt, és a szerbek is tartják magukat a józan észen alapuló külpolitikájukhoz, akkor egy nagyon erős közép-európai blokkról beszélünk, amely országoknak nem minden kérdésben esik egybe az érdekük, de a legfontosabb stratégiai kérdésekben ezeknek az országoknak az érdekei összehangolhatóak. És ez egy teljesen más Európát mutat, idevéve azt a körülményt is, hogy ennek a régiónak a gazdasági növekedési potenciálja jóval meghaladja a nyugat-európai országok növekedési potenciálját. Igaz, hogy ők gazdagabbak és tőkeerősebbek, de a jövő nem az ő oldalukon áll, hanem a közép-európaiak oldalán áll, és ha egy ilyen rendszerben össze tudjuk fogni a közép-európai országokat, az egy egészen más Európát jelenthet majd a következő tizenöt-húsz évre.

Horvátországgal egy sajátságos viszonyt ápolunk. Minden alkalommal, amikor európai csúcs van, akkor tárgyalok a horvát miniszterelnökkel. Horvátország egyfelől nagyon szép gazdasági számokat mutat, tehát a makrogazdasági mutatók egész csinosak, miközben egyébként a népesség folyamatosan csökken, és ez nemzetstratégiai kérdéseket vet föl Horvátország számára is. Ugye, a külföldön dolgozó magyarok aránya nagyjából olyan, mint az osztrákoké. Tehát mi ennek az egész teljesítmény- és agyelszívásnak a negatív, romboló következményeit sokkal kevésbé érezzük, mint bármely más ország Közép-Európában. Nem mondom, hogy egyáltalán nem érezzük, de 6-7 százalék között van azoknak az aránya, akik külföldön dolgoznak, és ez az osztrák külföldi munkavállalásnak az arányával azonos. Az összes többi közép-európai ország ennél nagyobb bajoktól szenved, és ez Horvátország esetében különösen igaz. Én gratulálok a horvátországi magyarok képviselőinek, mert úgy látom, hogy minden tárgyalás, amit folytatok a horvát miniszterelnökkel, annak visszatérő eleme, hogy a Horvátországban élő magyarok kiszámítható, megbízható és fölkészült partnerek a kormányzásban, illetve a kormánytöbbség megteremtésében. Nem kis dolog ez, úgyhogy köszönjük szépen ezt a munkát!

Ha odébb lépünk, Szlovénia irányába, akkor azt látjuk, hogy ott választás lesz, legkésőbb márciusban, ha jól gondolom. Mindig a magyar választás előtt egy-két hónappal, vagy legutóbb is úgy volt, hogy egy-két hónappal a magyar választás előtt történt ez. Szlovénia egy nagyon rejtélyes ország, erről most ebben a nyílt körben nem érdemes beszélni, de ott sokkal több minden maradt meg a múltból, mint azt mi föltételezzük. Ugye, mi egy nyugatos Szlovéniát látunk, mindig is a legfejlettebb ország volt a térségben, rögtön ott lihegve az osztrákok nyomában. Legelőször vezették be az eurót, az egész ország nagyon nyugatos benyomást kelt, de ha a hatalmi szerkezetét nézzük, az egy nagyon-nagyon nehéz ország. Ezt a magyarok képviselői is megtapasztalhatják nap mint nap a saját bőrükön, ott helytállni nem könnyű. Én nagyon bízom abban, hogy egy szerencsésebb időszak következik a választás után, egy könnyebb időszak következik a szlovéniai magyarok számára, mint amilyen volt a mögöttünk hagyott három-négy esztendő. A szlovénok az egyetlen olyan ország, amellyel nem tudunk zöldágra vergődni például gázvezeték-építés ügyében. Minden országgal sikerült már diverzifikálni az ellátási rendszerünket. Elemi érdeke lenne Magyarországnak, hogy nagy kapacitással összekössük magunkat az olasz, egyébként hatalmas, nagy energiarendszerrel, de a szlovénokkal nem tudunk megegyezni, nem tudom már, mióta. A villamos energiában sikerül, de a gázvezeték-rendszerben ez nem megy, holott az Magyarország számára egy óriási könnyebbséget jelentene, mert az olasz rendszeren keresztül az észak-afrikai olajhoz és gázhoz is, illetve az azt szállító vezetékrendszerhez is hozzá tudnánk férni, de nem könnyű a szlovénokkal erről a kérdésről megállapodni. Ez jól mutatja, hogy kulcsország Szlovénia, és nem egy egyszerű eset.

És akkor itt vannak a felvidéki, illetve szlovákiai magyarok. Azt tudom mondani, hogy ha valaki azt mondta volna tizenöt évvel ezelőtt, hogy ha a magyar miniszterelnök, mondjuk azért, mert az állami ünnep egybeesik az Európai Tanács ülésével, és nem tud ott lenni, mondjuk, az Európai Tanács ülésének első felében, és ilyenkor valakit meg kell bíznia azzal, hogy képviselje a magyar álláspontot, és az a valaki a szlovák miniszterelnök lesz, tizenöt évvel ezelőtt azt mondtuk volna, hogy álljon meg a menet, azonnal elmeorvosi vizsgálat javasolt a magyar kormány vezetője esetében, mert a dolgok akkor úgy álltak. Most mégis úgy fest a helyzet, persze ehhez kellett a lengyel kacskaringó vagy mellékvágányra futás, most úgy áll a helyzet, hogyha Magyarország valamilyen okból nem tud személyesen ott lenni, mondjuk, az október 23-i ünnep miatt a tanácskozás első néhány órájában, és valakinek képviselnie kell Magyarország álláspontját, akiben mi megbízunk, hogy azt fogja képviselni, amit kérünk, és nem fog sem kényelemből, sem gyávaságból semmit elhallgatni a magyar pozícióból, akkor a szlovákokat kell megkérnünk, és a szlovák miniszterelnököt, hogy legyen kedves, és képviselje a magyar álláspontot, és ez lehetséges. Ez egy nagyon biztató és egyben tanulságos jel a jövőt illetően. Nincs olyan reláció, amely reménytelen lenne. Azt én nem állítom, hogy a történelem által fölhalmozott összes konfliktus belátható időn belül rendezhető, mert vannak igazságok, amelyek kölcsönösen zárják ki egymást – ilyen van –, ezeket nem lehet föloldani egyik napról a másikra, de együttműködni, egymást segíteni, bizonyos kérdésekben megegyezni lehet. A szerb–magyar viszony erre egy nagyon jó példa, és a szlovák–magyar hasonlóképpen ilyen példa, mint ez a kis színes, amit most elmeséltem Önöknek, talán ezt mutatja is. Hidakat fogunk építeni még, tehát most ünnepeltük meg az esztergomi híd átadásának évfordulóját, fogunk építeni egy újabb nagy teherhidat a Dunán, és van egy nagy gazdasági csomag, aminek a végrehajtásán dolgozunk a szlovákokkal. Szlovákia talán a harmadik legfontosabb kereskedelmi partnerünk lett, ez egy óriási fejlődés a korábbi időszakhoz képest. Ugye, korábban minden konnektivitástól majdnem minden szomszédunk elzárkózott, mert az összeköttetést a határmenti területek, határ túlsó oldalán lévő területek meg az itteni területek között nemzetgazdasági vagy nemzetbiztonsági fenyegetésnek tekintették. Ebből már alig maradt valami, például a szlovákok esetében semmi. Bár vannak pártok, amelyek időnként mondanak ilyeneket, de a kormányzati politikának ez nem része, és ezért a Felvidéknek, Szlovákia déli részének, illetve a magyar területeknek az összeköttetése egy közösen vallott szlovák–magyar kormányzati cél.

Remélem, nem hagytam ki senkit. Jövendőbeli szomszédokról most ne beszéljünk, azt egy másik alkalommal majd. Mindenesetre köszönöm szépen, hogy ezt mind türelmesen végighallgatták.

A diaszpórának is kell szánnunk néhány köszönő szót, mert az elmúlt időszakban sem volt könnyű dolguk. Gondolom, ez országonként más lehet, de ha az ember a fodrászokkal, a taxisofőrökkel meg a futballszurkolókkal beszél, akkor Magyarország presztízse jól áll. Ha azonban a politikusokkal beszél meg az újságírókkal, akkor nem. És miután a közhangulatot mégiscsak a médián keresztül lehet a legkönnyebben befolyásolni, ezért a diaszpórában élő magyaroknak erőfeszítést kellett tenniük, és bátorságot kellett mutatniuk számos esetben, amikor kiálltak Magyarország egy-egy döntése mellett. Én csak azt tudom mondani Önöknek bátorításképpen, hogy persze van egy kis nagyképűség abban a mondatban, hogy a magyaroknak nem igazuk van, hanem igazuk lesz, de sok benne a valóság. És a migráció ügye egy rendkívül inspiráló eset, amikor az egész nyugati világ – akkor még Amerikában is más szelek fújtak – szembejött velünk, mert a migráció valamifajta globalista áldásnak tűnt, amely majd egy új minőségű világot és – hogy bibliai képet hozzak – amikor majd a bárány meg a farkas együtt fekszenek az almon, valami ilyen képzetet és ilyen képeket hozott elő, hogy idegen kultúrákból érkező, hatalmas embertömegekkel milyen felvilágosult és magasztos módon leszünk majd képesek együtt létezni, és a valóság azt mutatja, hogy lehet, hogy lesz ilyen, de ez nem holnap reggel, és ezért az ilyen folyamatokkal nagyon óvatosan kell bánni, kell tudni nemet mondani, kell tudni ilyen tömegeket megállítani, és ezért csak botozás járt hosszú éveken keresztül, és ma nincs olyan nyugat-európai ország, Amerikáról nem is beszélek, ahol nem a magyar állásponttal értenének egyet, legfeljebb nem mondják, hogy ez a magyar álláspont, de amit mondanak, az ugyanaz, mint amit mi mondunk 2015 óta. És higgyék el, hogy így lesz a háborúval is. Tudom, hogy nehéz, mert a liberális, balliberális média összefogva a hatalmon lévő elitekkel egy ukránbarát, ezért háborúbarát, ezért morális alapú külpolitikát hirdető pozícióban van, de ez egy halálraítélt, egy elvetélt politikai stratégia, ugyanúgy, mint a migráció esetében, a háború és béke ügyében is ki fog derülni. Szerintem nem több ez, mint egy-két év, hogy az a magyar pozíció volt a jó pozíció, amely megpróbálta az európai érdekek beazonosításából kiindulva a józan észen alapuló, higgadt külpolitikát folytatni az ukrán–orosz háború ügyében. És ez ma nem így néz ki, ezt én látom, én tudom, de köszönöm, hogy helytállnak ebben a nehéz helyzetben, és a magyar álláspontot képviselik, ha halált nem is, de médiát megvető bátorsággal, ez nincs olyan messze ez a két kifejezés egymástól. Úgyhogy a diaszpóra magyarjainak is köszönjük szépen az elmúlt években tanúsított helytállásukat.

Összefoglalóan azt tudom mondani Önöknek, hogy a Semjén Zsolt által filozófiailag megalapozott és a bevezetőjében ismertetett nemzetpolitika két-három szinttel lejjebb, a gyakorlati nemzetpolitika szintjén is érvényes, és úgy hiszem, hogy a következő időszakban ebben nem is lesz változás. A választások messze vannak, erről most nem akarok beszélni, nem is ezért jöttünk össze, de meggyőződésem, hogy Magyarország abban a helyzetben van lelkileg és tudatát tekintve is, hogy Magyarországon a külhoni magyarsággal szemben politikát folytató erők, akik, mondjuk, választójogot akarnak elvenni, vagy nem akarják összekapcsolni olyan erővel a határon túli nemzetrészeket az anyaországgal, mint ahogy mi tesszük, vagy nem akarnak, nem látják be, hogy minden egyes forint, amit ezeknek a közösségeknek a rendelkezésére bocsátunk, a határon belül élő magyaroknak is létkérdés, tehát olyan erők, amelyek ezt nem látják be, szerintem nem tudnak Magyarországon kormányra kerülni. Tehát az elmúlt tizenöt évnek az a változása, mondjuk, 2004 decemberéhez képest meg végképp bekövetkezett, miszerint nincs visszatérés ahhoz a korszakhoz, amikor a magyarságot nem egy egészként, egy nemzetként, hanem különböző államok területén élő, az adott államokhoz tartozó, ezért aztán a magyar állam számára felelősséget nem jelentő közösségekként értelmezték. Ennek a korszaknak vége van. Ez nem fog visszatérni meggyőződésem szerint, ezért a határon túli magyarok bizakodva tekinthetnek a következő hónapok elé meg a magyar választások elé is.

Ez most nem pártpolitikai megállapítás, erről is van persze véleményem, de a lényeg az, hogy létezett az a kifejezés, talán emlékeznek rá, hogy centrális erőtér. Ezt valamikor 2010-ben vezettük be, amit a zsurnalizmus sekélyességének következtében, elnézést az újságíróktól, hogy ezt úgy értelmezték, hogy föl kell rajzolni egy politikai térképet, és akkor a centrális erőtér azt jelenti, hogy van a centrum, és attól jobbra meg balra is vannak erők, de mindig a középen lévő erők azok, amelyek megszerzik a kormányzáshoz szükséges többséget, ez a centrális erőtérnek egy értelmezése. De miután ezt a fogalmat még én vezettem be, én jól emlékszem, hogy nem erről volt szó, hanem arról volt szó, hogy témák köré kell centrális erőteret építeni, tehát nem hatalmi pozíciók köré, hanem hogy el kell jutnia, vagy el kell juttatni, vagy el kell segíteni oda a magyar társadalmat, hogy legyen három-négy olyan fundamentális téma, amely centrumát adja a politikának, és akármilyen politikai hatalmi változás következik be, ez a mag érintetlen marad. Ez a centrális erőtér, amihez nem lehet hozzányúlni. És ilyen a családok támogatása, ilyen a munkaalapú gazdaság, és ilyen a nemzet egysége, miszerint határai az országoknak vannak, a nemzetnek meg nincs, és ezt le kell képezni a politikában. Ez a centrális erőtér, és szerintem témákban ez a centrális erőtér létrejött. És nem mondom, hogy lényegtelen, de másodlagos, hogy e között a néhány magtéma körül éppen milyen erőviszonyrendszer szerint rendeződnek el a politikai szereplők, mert ezek a témák, azt nem mondom, hogy tabuvá váltak, de egy centrális politikai, kulturális bázissá váltak, amelyet egész egyszerűen nem lehet megérinteni. Nem azért, mert valamifajta szakrális védelem alatt áll, az is jó lenne, az is lehet, hogy áll is, ezt most nem kell megvitatnunk, de azért nem érdemes hozzányúlni ezekhez a témákhoz, mert aki hozzányúl, az biztosan elveszíti a választópolgárok bizalmát, és nem tudja megtartani vagy kivívni a választópolgárok elismerését. Szerintem ez a munka az elmúlt tizen-egynéhány évben jól haladt előre. Persze azt kívánom magunknak, hogy ne kelljen kipróbálni, hogy föl lehet-e feszíteni ezeket a fundamentumokat, hanem inkább hagyjuk őket békésen úgy, ahogy vannak, de meggyőződésem, hogy ma a közös munkánk eredményeképpen a külhoni magyarok szervezetei a külhoni magyarok személyükben, családi mivoltukban, közösségként megingathatatlanul erős lábakon állnak mind pénzügyi, mind politikai, mind pedig jogi tekintetben.

Ez egy nagy munka volt az elmúlt időszakban. Miután a következő MÁÉRT-re a következő választás után kerül majd sor, ha jól értem, ezért úgy tisztességes és illendő, hogy az elmúlt tizenöt évben kapott támogatást Önöknek, a MÁÉRT tagszervezeteinek megköszönjem. Örülök, hogy együtt dolgozhattunk, semmit sem szeretnék jobban, mint folytatni ezt a munkát Önökkel a következő MÁÉRT keretében.

Köszönöm szépen a figyelmüket!