Orbán Viktor beszéde a Puskás Múzeum átadóján

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Schmitt Pál Elnök Úr! Tisztelt Főigazgató Asszony, Csányi Sándor Elnök Úr, Emilio Butragueño Igazgató Úr! Tisztelt Futball-legendák! Kedves Családtagok! Hölgyeim és Uraim!

Amikor másfél évtizede hozzáfogtunk, hogy újjáépítsük a magyar labdarúgást, a világ és a magyarok kedvenc sportága itthon romokban hevert. Szinte hihetetlen, hogy amiben egykor a világ legjobbjai között voltunk, abban fél évszázad alatt csaknem eltűntünk a térképről. Pedig így történt. Hiába épült ki Magyarországon a két világháború között, a még a Monarchiában gyökerező dunai iskola kiteljesedéseként az a magas szintű futballkultúra, mely az 1938-as és az 1954-es világbajnoki ezüstérmünkhöz és a labdarúgásban betöltött nagyhatalmi státuszunkhoz vezetett, mégis kis híján eltűntünk. A vasfüggöny mögé zárt, elszigetelt, erőszakosan amatőrré tett és államosított, korábban virágzó, profi labdarúgóélet szép lassan hozzászürkült a kommunisták egyhangú világához. Ráadásul nálunk különös viszonya volt a futballnak a kommunista hatalommal. Egyfelől nyilván őket is megfertőzte. Másfelől sikert hozott, tehát bizonyíthatta a rendszer fejlődését. De harmadrészt mindig félelmet gerjesztett a nemzeti érzés miatt. „Ruszkik haza!” „Éljen a magyar szabadság!” „Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!” Mindenki tudta, hogyha nincs Szovjetunió, ha nincs internacionalista háttér, akkor a kommunista párt hatalmának is vége van, ahogy 1956-ban és 1989-ben is történt. A kommunizmus, ami a Szovjetunióhoz tapad, lényegét tekintve internacionalista, a futball pedig lényegét tekintve nemzeti. Vagy futball vagy kommunizmus: a kettő együtt nem megy.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A kommunisták félbehagyták a háború után nemzeti egyetértésben építeni kezdett Népstadion munkálatait, leállították a metróépítést, sőt visszabontották a már 70 százalékban megépült, díszes Népstadion metróállomást. A magyar futball kegyvesztettségének monumentális jelképeként itt maradt nekünk a felemás, torzó, félbehagyott aréna. Még sokáig így is nagyszerű élményeket adott nekünk a magyar futball, de akárhányszor rápillantottunk a Népstadionra, mindig emlékeztetett bennünket arra, hogy mennyivel nagyobbak lehetnénk. Gyerekkorom óta mindig csodálkoztam azon, hogy hogyan állhat itt egy ilyen csorba, felemás, szárnyaszegett épület, és arra gondoltam, hogy milyen jó lenne befejezetlen világunk egyensúlyát egyszer helyrebillenteni, befejezni, megépíteni végre a nemzet stadionját, a magyar labdarúgó-válogatott otthonát – annak a futballtörténelemben játszott szerepéhez méltó módon és színvonalon.

Ez a legalább száz éves álom vált valóra, amikor öt évvel ezelőtt megnyitottuk az újjáépült Népstadiont. Az azóta eltelt öt évben aztán az új stadion felnőtt világhírű elődje örökségéhez, sőt bizonyos szempontból túl is szárnyalta azt. Hiszen most először értük el, hogy idehaza játsszon Európa-bajnoki csoportmérkőzést Magyarország. A világjárvány miatt 2021-re halasztott Európa-bajnokságnak ráadásul ez volt az egyetlen helyszíne, ahol a sikeres magyar védekezés miatt minden mérkőzést teltház előtt lehetett megrendezni. Soha azelőtt európai kupadöntőnek nem lehetett otthona Budapest, mi pedig az elmúlt öt évben rendeztünk hármat is: női BL-döntőt, a 2020-as Szuperkupa-mérkőzést és a 2023-as Európa-liga-döntőt. Mi több, immár a 2026-os Bajnokok Ligája-döntőt is kiérdemeltük; abban az évben a legnagyobb presztízsű klubmeccset nálunk, itt, Budapesten játsszák majd. Közép-európai térségünkben csak egyszer, jó fél évszázada fordult elő ilyesmi, az 1973-as belgrádi Bajnokok Európa Kupája döntő alkalmával. Nem győztük kapkodni a fejünket, hogy a kitűnő és biztonságos, újjáépített stadionjainkban ki mindenki lépett fel az elmúlt években. A járvány idején a Puskás Arénát választotta otthonául a Manchester City, a Liverpool, a Lipcse, a Tottenham, a saját világbajnokságára debreceni mérkőzésekkel készült Katar válogatottja, és ma már mindennapos, ha nem is örülünk ennek föltétlenül, hogy nálunk rendezi hazai meccseit Fehéroroszország és Izrael nagyválogatottja, de számos esetben ezen országok klubcsapatai is. Azért nem feltétlenül örülünk ennek, mert kényszerből kell szegényeknek itt játszaniuk nálunk.

Emlékszem még arra, hogy 2002-ben, a 2002-es mélypont után, amikor előfordult, hogy egyszer alig néhány száz ember jelent meg egy válogatott meccsen, egy olyan meccsen, amit a televízió sem közvetített, a válogatott meccsét nem közvetítette a televízió. És arra is emlékszem, amikor bajnoki mérkőzésen a pályára özönlő szurkolók saját csapatuk játékosait kergették és bántalmazták. Innen mára eljutottunk oda, hogy órák alatt fogynak el a jegyek a válogatott mérkőzéseire a 60 ezres Puskás Arénába. Legutóbb Belgium is Magyarországra hozta válogatottja tétmérkőzését, mert nálunk nem kellett kételkedni a hibátlan lebonyolításban és a tökéletes biztonságban. És a magyar futball saját jogon is elhozta ide, a nemzeti stadionba a közelmúltban a Juventust, a Barcelonát, a német, az angol, a portugál, a francia, a holland, a szerb válogatottat, és néhányat le is győzött már közülük. Vagyis, tisztelt Hölgyeim és Uraim, nagy utat tettünk meg. Köszönet mindenkinek, aki elhitte, hogy Magyarország ezt meg tudja csinálni. Külön köszönet a Magyar Labdarúgó-szövetségnek és a ma itt velünk együtt ünneplő elnökének, Csányi Sándor elnök úrnak is. Köszönjük, Elnök úr!

A régi Népstadion mindenkori állapota a hanyatlás jelképe volt, az új Puskás a magyar sport, a magyar labdarúgás újjáépítésének szimbólumává vált – mindannyiunk közös erőfeszítéséből, mindannyiunk, a magyarok közös örömére. Azok örömére is, akik nem futballmeccsre, hanem a nagykoncertekre járnak ide, az új Puskás Arénába. És azok örömére is, akik a Kárpát-medence vagy a nagyvilág különböző pontjairól jönnek, hogy átérezzék az összetartozás felemelő érzését. A fanyalgók kórusa is szép csendben feloszlott. Végül is nehéz megmagyarázni, hogy az Operaházra és a Müpára miért helyes költeni, a nemzeti focistadionra meg miért nem. A magyarországi elitnek is el kell fogadnia, hogy az ország azoké is, akik operába soha, focimeccsre viszont nagyon gyakran járnak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A mi látóhatárunk azért lehetett ennyire tágas, azért tekinthettünk ilyen messzire, mert –Newtonnal szólva – óriások vállán állunk. A magyar futball roppant öröksége kötelez, és erőt, muníciót is ad nekünk. A falusi pálya korlátjának támaszkodva elmesélt legendák. A szűk, vidéki öltözőben tovább hagyományozott edzői intelmek, időnként cirkalmas edzői intelmek. A kültelki pályák hőskölteményei, az idős játékosok örökül hagyott trükkjei. A fiaikkal és unokáikkal meccsre induló édesapák és nagyapák visszanyúló balladái. A Dárdai család nemzedékek óta megmutatkozó, Bukovinától Baranyán át Berlinig és Wolfsburgig ívelő tehetsége – jó itthon látni a törzsfőnököt, Isten hozta őt is! –, mind-mind része a mi futballkultúránknak. Mert ez igenis kultúra. És ennek a kultúrának a folytonossága majdnem megszakadt. A diktatúra olyan példaképeket és szakembereket vett el ettől a kultúrától, mint Kubala László, Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán, Guttmann Béla vagy Kalmár Jenő.

De még így is, a gazdaságilag, szakmailag, erkölcsileg, infrastrukturálisan is totálisan lepusztult magyar labdarúgás azért hozta még magával a múltból a nagyszerűség emlékét és az igényeit, a megújulás képességét. Én magam is ebben a korban nőhettem fel, ezeknek a nagy játékosoknak a játékát csodálva. Ennek a legendáriumnak és kultúrának megtestesítője, világszerte ismert óriása a magyar Aranycsapat és annak kapitánya, Puskás Ferenc. A magyar futballisták és minden tízesek örök példaképe, a tökéletes szakmai tudás, a virtuóz technika, a végtelen taktikai repertoár, a félelmetesen pontos és erős lövések, és ami a futballban a legfontosabb: a gól szinonimája. Ahogyan Czibor Zoltán mondta róla Szöllősi György könyvében, akinek szintén hálával tartozunk a legenda életben tartásáért, Szöllősi György könyvében és a múzeum falán is olvasható az idézet, mely így hangzik: „Ha az Öcsi egyszer belerúgott a labdába, abból két gól lett.” Ilyen egyszerű ez.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Sokunknak, nekem is már Öcsi bácsi volt ő, edzőként és szövetségi kapitányként ő vezette a parlamenti válogatott túráit, ahol vele együtt kezdtük el szövögetni a magyar futball-újjáépítés terveit. Ő is járta az országot, aggódott a magyar labdarúgásért, és már a kilencvenes években mondta nekünk, előre látta, hogy a szeretett sportága válsága egyre csak súlyosbodni fog. Mi komolyan vettük, amit két fröccs között, két ultiparti között ígértünk neki, hogy előbb-utóbb talpra fogjuk állítani a magyar labdarúgást. Apropó, valaki igazán megírhatná, hogy ultitudás nélkül senki sem juthat fel a világ tetejére a labdarúgásban, már ha magyar.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Öcsi bácsi, ha a pályán volt, soha nem kapott ki a magyar válogatott. Itt is tért haza 25 év után, hogy mesterhármast szerezzen az ország által tátott szájjal figyelt öregfiúk meccsen 1981-ben, amit én is láthattam itt, a stadionban. Történelmi elégtétel gyanánt szövetségi kapitányként is itt ült a magyar válogatott kispadján 1993-ban. Még a saját szemével láthatta, hogy felírtuk a nevét a homlokzatra, és aztán itt, a kezdőkörben ravataloztuk föl, amikor eljött hozzá az egész futballvilág elbúcsúzni Beckenbauertől Platiniig, Blattertől a Real Madrid elnökéig. Emlékszem, Csurka László szavalta itt, 2006 vészterhes őszén: „Győztes csatáid pástján már halott, XX. század vitéze, Puskás, ölel most Kárpátok, Népstadion, s advent van megint, szent várakozás.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Sokan vagyunk, akik úgy gondoljuk, hogy lesz folytatása az Aranycsapat mítoszának. Hogyha Sárosiék és Puskásék eljutottak egykor a csúcs közvetlen közelébe, akkor az utódoknak is képesnek kell lenniük erre. Lehet, még messze a cél, de Öcsi bácsinak köszönhetjük, hogy azt soha nem tévesztettük szem elől. Amikor a nevével futballakadémiát alapítottunk, vagy stadiont építettünk, akkor az ő vállain állva, a mi horizontunkon továbbra is világbajnoki és BL-döntőket, káprázatos gólokat, angol-, német- és brazilverést látunk. Néha már sikerül is, és hiszem, hogy egyre többször fog sikerülni.

Hölgyeim és Uraim!

Az igazolt futballisták száma az ezredfordulón 100 ezer alá csökkent, és többségét öregfiúk korosztályú labdarúgók adták. Mára ez megháromszorozódott, és a csaknem 300 ezer játékos többsége ma utánpótlás korú labdarúgó. Ha az egymilliót nem érjük el, nem fogjuk tudni utolérni Puskásékat sem, a feladat nem csekély. Szerencsére a női futballisták száma még meredekebben emelkedik, ráadásul építettünk és felújítottunk mintegy kétezer falusi iskolai és kis egyesületi futballpályát. Megújult az összes első- és másodosztályú profi csapat otthona, beleértve a külhoni magyar közösségek klubjait is. A magyar futballakadémiák sorát működtetjük határokon belül és azokon túl, a többi sportágban és a kultúra egyéb területén véghezvitt fejlesztésekről itt most nem is beszélek. Ismét állandó a magyar csapatok jelenléte az európai kupák főtábláján. A Fradi majd’ ötven év után élte meg ismét a kupatavaszt. Futball Európa-bajnokságra 44 év távollét után jutottunk ki ismét 2016-ban, és azóta mindig újra és újra. Megint van meghatározó szerepben magyar labdarúgó a világ egyik legjobb és legnépszerűbb klubjában, és egyre-másra bukkannak fel a követői, lehetséges utódai a jobbnál jobb külföldi és hazai csapatokban. Szurkolóként természetesen türelmetlenek és elégedetlenek vagyunk. Szeretnénk még jobbak lenni és még gyorsabban felzárkózni, de valójában mindenki tudja, ha különböző okokból nem is mondja, hogy összességében azért jól haladunk.

Egy nagy adósságunk azonban még volt. A százéves álmot beteljesítő Puskás Arénát egészen a mai napig nem nyilváníthattuk befejezettnek, nem készültünk el vele teljesen. Tartoztunk még a magyar és a világfutballnak, az ide látogató százezreknek, saját magunknak, de elsősorban Öcsi bácsinak és a zseniális magyar csapattársainak azzal, hogy itt, a róla elnevezett, immár ismét világhírű stadionban méltó emléket állítunk nekik. A Puskás Múzeum létrehozásával most ezt a feladatot teljesítettük. Köszönetet mondok elsősorban Schmidt Máriának és mindenkinek, aki a főigazgató asszony vezetésével részt vett ebben a hatalmas munkában, amelynek révén elkészült az új, világszínvonalú, Puskás Ferenchez és a Puskás Arénához méltó budapesti Puskás-emlékhely. Régi és kínzó adósságát teljesíti ezzel Magyarország. A kommunisták vezetői egykor szégyenszemre megtagadták, hazaárulónak minősítették azt a Puskás Ferencet, aki a világszerte legismertebb magyarként alighanem a legtöbbet tette a XX. században Magyarország jó híréért, és aki egyike azoknak, akik a legtöbbet adhatták a magyaroknak a legnehezebb időkben. A nemzeti tragédiáinkról, elveszített világháborúkról, elképesztő vérveszteségeinkről ismert XX. században Puskás és az Aranycsapat mégiscsak világraszóló magyar sikertörténetet írt, amely meghatározó nemzedéki élmény lett az egész földkerekségen. Sőt, annál is több: történelmi távlatból nézve is örökérvényű, klasszikus, megkerülhetetlen, kultúrjelentőségű magyar sikersztori. Ezt a történetet mondja el az idelátogatóknak a Puskás Múzeum, amelyet ezennel tisztelettel megnyitok.

A Jóisten mindannyiunk fölött, Magyarország mindenekelőtt! Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!