Orbán Viktor beszéde a Hunyadi János-díj átadásán

Jó estét kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Miniszterelnök Asszony! Kedves Beata! Mélyen tisztelt Professzor Úr!

Engedélyt kaptam, hogy magyarul beszéljek. So, if you allow me, I will speak Hungarian. A rare occasion for you to enjoy a wonderful language, which is rather a secret code than a language. Don’t try to learn it! Két lehetőségem volt, amikor elfogadtam a fölkérést. Az egyik, hogy Hunyadi Jánosról fogok beszélni, a másik, hogy Legutko professzor úrról fogok beszélni, és úgy találtam, hogy az utóbbi az izgalmasabb. Ezért ha megengedik, akkor arról fogok beszélni, hogy mit köszönhetünk mi Legutko professzor úrnak, akit ha az ember alaposabban megvizsgál – amit ő nyilván nem fogad nagy örömmel –, akkor egy egész különleges embert talál a professzori cím mögött.

Van egy közkeletű gondolat az európai civilizációban, amely arról szól, hogy egy filozófus sohasem tudja megjósolni a történelem menetét, legfeljebb arra vállalkozhat, hogy utólag megtalálja abban az értelmet. Hegel ráadásul még azt is hozzátette ehhez, hogy a történelemből egyetlen dolgot tanultunk meg: azt, hogy nem tanultunk belőle semmit. Azért választottam Hunyadi helyett inkább Legutko professzor urat a mai laudáció címzettjének, mert ő a bizonyíték arra, hogy Hegel tévedett. És ez nem kis dolog! Ő az a filozófus professzor, aki nemcsak tanult a történelemből, de a történelem segítségével azt is megjósolta, hogy mi fog következni. És minden, tisztelt Hölgyeim és Uraim, amit jósolt, valóra is vált. Ha őt megkérdeznénk arról, hogy ez boldoggá teszi-e őt, azt hiszem, azt mondaná, amit az egyszerű időjós, aki jégesőt jósolt, hogy boldogabb lett volna, ha tévedett volna. De sajnos nem tévedett, a professzor úrnak lényegében mindenben igaza lett. Úgy lett, ahogy ő előre jelezte: a progresszív liberálisok valóban olyanokká váltak, mint a kommunisták, és ma már valóban veszélyt jelentenek a szabadságunkra, mert a saját utópikus lázálmaikat próbálják megvalósítani. A professzor úr egykori ellenállóként jól ismerte a kommunista eszme belső logikáját, és azt is megtapasztalta, hogy minden világmegváltónak szánt ígérete a kommunizmusnak végül is elnyomássá és diktatúrává alakult. Ez eddig nem olyan nagy teljesítmény; valljuk be, ezt mi is észrevettük, azonban a professzor úr, amikor megismerkedett a nyugati progresszív liberalizmussal, felismerte ugyanazokat a jeleket, amelyeket mi a kommunizmusból ismertünk. Ez őt sokunkkal ellentétben nem érte meglepetésként, és szemben velünk ő nem lepődött meg azon, hogy 1990 után a régi kommunisták percek alatt átvedlettek jól nevelt liberálisokká. Mint ahogy neki köszönhetjük azt a felismerést is, hogy mind a kommunizmus, mind a liberalizmus ugyanolyan ideológiai fegyelmet követel. Arról is ő beszélt elsőként, hogy amikor megvizsgálta az Európai Unió működését, akkor abban is felfedezte ezeket a jeleket, felfedezte a politikai egyeduralomra való törekvés tipikus jegyeit, normális nyelvből újbeszélt farag, és a valóság elködösítésével nem arról beszél az uniós politika, ami van, hanem egy álomvilágot ír le. És szintén hasonló jelként azonosította be, hogy a progresszív liberálisok kérlelhetetlenül ellenségesek minden másképpen gondolkodóval szemben. Talán ő azért tudta mindezt fölismerni szemben velünk, mert bár filozófus, sosem volt szobatudós, és nem félt kimenni a terepre, és aki harcolt a kommunisták ellen, mint ő tette a nyolcvanas években, az könnyebben fordíthatja át a tapasztalatait filozófiai fölismerésekké, mint azok a szobatudósok, akiknek ez nem adatik meg.

A nyolcvanas években, amikor még egyetemi diák voltam, akkor éveken keresztül a lengyel ellenállás témájával foglalkoztam. Azt próbáltam megérteni, hogy mit csinálnak a lengyelek. A lengyelek ugyanis kiemelkedtek a többi közép-európai ország közül, mert ’56-ban, amikor például mi szálltunk szembe a kommunistákkal, vagy ’68-ban, amikor a csehek ilyen cseh módon próbálták a kommunizmust valahogy’ félretolni, mind a két kísérletet nemcsak elfojtották, hanem föl is számolták. Az ellenállásnak írmagja sem maradt, sem Magyarországon, sem Csehországban. Az én figyelmemet az ragadta meg a Szolidaritás utáni időszakban – a nyolcvanas évek elején jártam egyetemre –, hogy ez volt az első olyan közép-európai ellenállási mozgalom, amelyet bár egy katonai diktatúrával letörtek, nem sikerült fölszámolni. És azt akartam megfejteni, hogy mi a titka ennek, miért nem sikerült fölszámolni? És ha ott a fölszámolás nem sikerült, akkor ebből vajon nem azt lehet-e kiolvasni, hogy nincs már olyan messze, amikor összeomlik a kommunizmus, és a Szovjetunió eltávozik a mi életünkből? Ezt a lengyel kristálygömböt nézegettem, és a lengyelek példáján keresztül értettem meg, hogy azért nem sikerült fölszámolni a lengyel ellenállást, mert az speciális módon és kitartóan volt megszervezve. És az, hogy én ma itt állhatok Magyarország miniszterelnökeként, egy olyan politikai szervezetet, pártot is képviselve – a kormányomon túl –, amely már a nyolcvanas évek végén létrejött, és harcolt a kommunisták ellen, és sikeresen tette, ezt annak köszönhetjük intellektuális értelemben, hogy sikerült megértenünk a lengyelek titkát, sikerült megértenünk az ellenállásnak azt a logikáját, a szerveződésnek azt a logikáját, a filozófiának és a cselekvésnek, a gondolatnak és a tettnek azt az egységét, amit a legméltóbb módon éppen Legutko professzor szimbolizál mindannyiunk számára.

Úgyhogy itt a magyar szabadságharcosok nevében, Professzor úr, szeretnék ezúton személyesen is köszönetet mondani Önnek, amiért a munkásságával hozzájárult a magyarok szabadságához is. Szamizdatot szerkesztett. Vitaköröket hozott létre. Ezeket mi lemásoltuk Magyarországon is. Szóval, Professzor úr, személyes megtiszteltetés számomra, hogy ma éppen én köszönthetem Önt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Miután a professzor úr fölismerte a kommunizmus mintázatait a progresszív liberalizmusban, ezt a fölismerést nem tartotta meg magának. Tehát ő nemcsak az az ember, aki először látta meg ezt az összefüggést, hanem az az ember is, aki először beszélt erről. Nyíltan beszélt róla, vagyis nem egyszerűen csak egy nagyszerű koponyát és egy aktív embert köszöntünk ma itt, hanem egy bátor embert is, mert a kilencvenes években a liberalizmusban rejlő önkényuralmi tendenciákról beszélni nagy bátorságot igényelt sőt, azt kell mondanom, még ma is mintha kéne hozzá kurázsi.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezt mi nem értettük. Azt is be kell vallanom ebben a laudációban, hogy amit a professzor úr a kilencvenes évek elején meglátott, azt mi, magyarok, személy szerint például én, mint a fiatal, szabad magyarok nemzedékének egyik képviselője, nem láttam. Én nem értettem azt, amit ő akkor mondott nekünk. Mi azt gondoltuk, én is azt gondoltam, hogy persze vannak mindenfajta viták a liberálisokkal, de ez tulajdonképpen illeszkedik a Nyugat szabad vagy szabadságszerető hagyományába. Persze vitatkozunk egymással, de az alapvető kérdésekben mégiscsak, mondjuk, a szabadság ügyében egy alapon, egy talajon állunk a liberálisokkal. Legutko professzor úr volt az, aki a kilencvenes években már azt mondta nekünk, hogy ez egy súlyos tévedés. Ez a vita nem olyan, ami a nyugat-európai kultúrkörön belül különböző szabadságszerető eszmerendszerek között szokott történni; ez más, ez veszélyes. Valójában akikkel vitatkozunk, azok föl akarnak bennünket számolni. A professzor úr a saját bőrén tapasztalta meg, hogy az úttörőség, a pioneerség meg az eretnekség között csak egy nagyon vékony választóvonal van. Minden nagy vallásalapító eretnekként kezdi. És akkor bizony mi egy eretneket, nem egy pioneert, hanem egy eretneket láttunk a professzor úrban, mondván, hogy valami olyasmiről beszél, ami szerintünk csak az ő fejében van, hiszen a világ egy egészen másik irányba megy. Be kell azonban látnom, hogy a professzor úr ítélte meg helyesen a helyzetet és a történelmet.

2004-ben, amikor csatlakoztunk az unióhoz, mi azt gondoltuk, hogy megérkeztünk és hazatértünk. Azt gondoltuk, hogy az unió a gyarapodás letéteményese és a nemzeti függetlenségünk garanciája is lesz. Eufórikus hangulatban voltunk, és a Legutko-féle – ha szabad így fogalmaznom – kételyeket elhessegettük magunktól. Felületesen ismertük csak a már akkor is meglévő vitát a föderalisták és a szuverenisták között. Az igazság tehát az, hogy nemcsak a hangulatunk, az uniós csatlakozás hangulata mondatott velünk nemet a professzor úr fölismeréseire, hanem a megfelelő tudás hiánya is közrejátszott abban, hiszen ő professzorként sokkal mélyebben ismerte az Európai Unión belül zajló vitákat. Tudta, hogy a föderalizmust képviselők valójában a nemzetállamok fölszámolását, a nemzeti hatáskörök minél teljesebb elvonását és közösségpolitikai diktátumokkal történő irányítását fogják majd jelenteni. Erre mi csak később jöttünk rá, de igazat kellett adnunk a professzor úrnak.

Van talán mentségünk is, hogy miért csatlakoztunk későn Legutko professzor táborához. Talán azt tudjuk fölhozni mentségünkre, hogy az alapító atyák írásait, ha forgatja valaki, akkor láthatja, hogy a szuverenisták és a föderalisták közötti vita nem mindig volt olyan, mint amilyen ma. Nem mindig volt az úgy, hogy a föderalisták föl akarták számolni a nemzetállami alapokat védelmező politikai gondolkodást és politikai szereplőket. Sőt, az a gyanúm, hogy valójában az alapítók azt gondolták, hogy ez egy jótékony feszültség. Tehát a föderalisták és a nemzetiek, szuverenisták vitája nem rossz, hanem jó dolog, mert ez egy termékeny konfliktus, ez egy olyan intellektuális és politikai vita, ami ambíciókat hoz létre, ami inspirációkat hoz létre, és valójában ez a vita az, ami folyamatosan sajátos, európai uniós megoldásokat kényszerít majd ki, hiszen egyik fél sem kívánhatja, hogy a másik fél eltűnjön. Tekintettel arra, hogyha a szuverenisták legyőzik a föderalistákat, akkor megszűnik az összetartó erő, de ha a föderalisták kiiktatják a szuverenistákat, akkor csak egy újabb elnyomó birodalom jöhet létre. Ez a belátás az alapító atyák fejében – úgy érzem – még ott volt. Monnet azt írja erről a két irányzatról: „Ahelyett, hogy szemtől szembe összecsapnak, inkább hagyják magukat kölcsönösen befolyásolni. Így a másik segítségével felfedezhetik azt is, amit maguktól nem tudtak, s magától értetődően eljutnak a dialógushoz, s utána pedig a közös cselekvéshez.” Miért tévedtünk? Miért volt igaza Legutko professzor úrnak – dacára annak, hogy az alapító atyák is valóban termékeny konfliktusként írnak a föderalisták és a szuverenisták küzdelméről? Miért tévedtünk mi, akik azt gondoltuk, hogy a modern korban is, az alapító atyák után néhány évtizeddel ez még mindig így van, vagy így lehet? És miért volt igaza a professzornak, aki azt gondolja, hogy ez már nincs többé így? Egyszerű dolgok fejtik meg a nagy rejtélyeket.

A régi föderalisták, tisztelt Hölgyeim és Uraim, Schumann, Monnet, de Gaspary jóravaló, katolikus emberek voltak. Itt van az eb elhantolva! Ismerték a katolikus egyetemesség eszméjét, amely egykor naggyá tette Európát, és ennek a katolikus egyetemességnek sosem volt része a nemzetek eltörlése, utópiák építése vagy egy parancsuralmi birodalomnak a létrehozása. Csakhogy ezek a régi föderalisták, Hölgyeim és Uraim, a régi nagy bölények átköltöztek az örök vadászmezőkre. Ma nem ilyen emberek képviselik a föderalizmust az Európai Unióban, a helyüket a progresszív liberálisok vették át, és ahogy professzor úr számtalanszor rámutatott írásaiban: őket valójában nem érdeklik az európai emberek. Őket csak a saját eszméik érdeklik, és a politikájuk is arról szól, hogy azt akarják megvalósítani. Ha az eszméik megvalósításának az az ára, hogy le kell építeni az európai ipart és a mezőgazdaságot, akkor megteszik. Ha az az ára a terveiknek, hogy illegális migrációval eltörlik Európa kultúráját és múltját, akkor azt is meg fogják tenni, mert a múlt eltörlése éppoly természetes számukra, mint a kommunistáknak, akik szerint a múltat végképp el kell törölni.

Hölgyeim és Uraim, az csak a baj egyik része, hogy a föderalizmus álláspontját képviselők ma másfajta emberek, mint az alapító atyák föderalistái voltak. Van egy másik, ehhez fogható nagy baj is, ez pedig az, hogy meggyengültek a szuverenista erők. Nagy baj, hogy a mindig is nemzetállamokban gondolkodó britek kiléptek, és így a szuverenizmusnak a képviselete a közép-európaiakra maradt. Ha gyorsan fejben számolnak, akkor láthatják, hogy a britek nélkül a közép-európaiaknak nincs blokkoló kisebbségük. De a baj még ennél is nagyobb, mert még ez a magára maradt Közép-Európa sem egységes, hanem inkább a megosztottság képét mutatja a szuverenista–föderalista vitában is; mintha nem tudnánk eldönteni, hogy melyik lábunkra álljunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Lengyelek és magyarok szuverenitás ügyében mindig egyetértettünk. Hosszú éveken keresztül őröltünk egy malomban professzor úrral. Tudtuk, hogy mit jelentett, amikor jött Báthory, tudtuk, hogy mit jelentett, amikor jött Sobieski oda, Bécs alá, tudtuk, hogy mit jelentett, amikor jött Bem apó a 1848/49-es szabadságharcunkban, és a legnagyobb magyar hadvezér lett. Most azonban kicsit tanácstalanul állunk Lengyelországra nézve. Lengyelországban anélkül, hogy bele akarnék avatkozni Legutko professzor hazájának ügyeibe, amelynek ő inkább ismerője, de innen, Budapestről nézve úgy tűnik, hogy Lengyelországban a Soros-birodalom került kormányra, és ez a legrosszabb előjel, amit egy magyar ember el tud képzelni.

Nem azért jöttünk össze, hogy erről beszéljünk, de mindenkit szeretnék arra emlékeztetni, hogy van egy kulcsmondat, amiből mindent meg lehet érteni, ami ma Közép-Európában és így Lengyelországban történik, és ezt még a Soros-birodalom szellemi megalapozója, Popper úr írta le egy nagyon világos mondatban, és ez ma a mi ellenfeleinknek a közös szellemi alapja. Megpróbálom nagyjából fölidézni. A krédó, mondjuk úgy, hogy a Soros-féle liberális hiszekegy úgy hangzik, idézem Poppert: „Aki saját nemzetének különleges értéket és történelmi küldetést tulajdonít, az lényegében a nyílt társadalom ellensége, és ha tudja, ha nem, zsarnokságot épít.” Így látnak ma bennünket a másik oldalról, és így is bánnak velünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Természetesen mi, akik kitartunk, azt gondoljuk, hogy ebben a csatában végül persze nem a Soros-birodalom és nem a brüsszeli föderalisták, hanem a nemzetek fognak győzni, és a nyílt társadalom popperi értelmű eszméje nem verhet gyökeret Közép-Európában. El fogjuk őket oda küldeni pontosan, ahova valók, a történelem szemétdombjára úgy, ahogy a kommunistákat is elküldtük oda. Egyszer már legyőztük a kommunistákat, el is zavartuk őket, tudjuk, hogy miről van szó, tudjuk, hogy hogy’ kell csinálni, és ugyanúgy szeretnénk elkergetni majd a progresszív liberálisokat is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Először érzem úgy hosszú évtizedek után, hogy a szuverenista közép-európaiak nincsenek egyedül. Úgy látom, hogy forrongás és mozgolódás van Németországban, franciahonban, Spanyolországban és Portugáliában is, és pár év alatt meghatározóak lettek a nemzeti, konzervatív, szuverenista erők. Hollandiáról nem is beszélve. Európa életjelet ad, védekezik és hallatja a hangját. Nagyon régen nem láttam ilyen jó alkalmat arra, hogy a nemzeti, konzervatív, szuverenista és keresztény alapokon álló erők az Európai Unióban meghatározóvá váljanak. Mi, szemben az ellenfeleinkkel nem eszméket, hanem az európai embereket képviseljük, és mi vagyunk az európai embereket sanyargató brüsszeliták rémálma. A bizakodásunkat növeli ez a mai esemény is, mert amikor Európa felett sötét fellegek sokasodtak, akkor mindig akadt néhány ember, aki nem törődött bele a helyzetbe, harcolt, küzdött, és fordított egyet a történelem menetén. Ilyen volt Hunyadi János, aki a mai kitüntetésünk névadója, ilyen volt Sobieski, de El Cidet vagy éppen Martell Károlyt is idehozhatnám.

És ebbe a sorba írom én be Legutko professzor úr nevét is, akinek műveltsége és világlátása egy európai tudóshoz méltóan, számunkra elérhetetlenül magas szinten van, mégis vállalta a nehéz feladatot, és 2000 óta politikusként, 2009 óta pedig európai képviselőként küzd a saját eszméiért, a saját népéért, az európai emberekért – dacolva a progresszív liberális föderalisták hadaival. Egyetlen dolgunk van, tisztelt Hölgyeim és Uraim, föl kell sorakoznunk Legutko professzor úr mellé. Ha Hunyadi itt lenne ma velünk, azt mondaná: álljatok Legutko professzor mögé, ragadjátok meg az esélyt, és nyerjétek meg az előttünk álló választást, vagyis – politikai értelemben – foglaljátok el Brüsszelt.

Isten éltesse Legutko professzor urat! Isten óvja Európát! Megtiszteltetés volt, hogy a professzor urat laudálhattam.

Köszönöm szépen a figyelmüket!