Orbán Viktor interjúja a tv2 „Tények” című műsorában

Gönczi Gábor: Tisztelettel köszöntöm a Tények stúdiójában Orbán Viktort, Magyarország miniszterelnökét. Köszönjük, hogy eljött hozzánk!

Jó estét kívánok!

Egy évvel ezelőtt, január tájékán azt mondta, hogy a veszélyek korába léptünk. Akkor az ember próbált optimista lenni, hogy esetleg lezárul az a háború, ami miatt ezt kellett, hogy mondjuk, de nem lett jobb a helyzet, sőt nemhogy eggyel kevesebb, eggyel több háború lett a közelünkben. Hogy’ látja most a helyzetet?

Úgy látom, hogy három baj gyötör bennünket egyszerre, és a világ is meg a mi életünk is veszélyesebb, mint egy évvel ezelőtt volt. Gyötör bennünket az orosz–ukrán háború. Ugye, az izraeli terrorcselekmények átcsaptak Európába, tehát van egy növekvő terrorfenyegetettség Európában, és közben a délről jövő migrációs nyomásnak a nagyságrendje is megnőtt. Tehát három veszélyforrás, amely közvetlen összefüggésben áll Magyarországgal. Észnél kell lennünk a következő évben is.

Ugye, már kétéves, lassan kétéves az ukrán háború és ez az orosz–ukrán konfliktus. Ön már gyakorlatilag a konfliktus kirobbanása másnapján azt mondta, hogy azonnali fegyverszünet kell, és tárgyalni kell, és ezt azóta nem akarja meghallani a világ, és valami teljesen más módon próbálja megoldani a helyzetet. Vajon miért?

Mi a szomszédban vagyunk, tehát az ő mentségükre, akik nem akarják megérteni, amit mi mondunk, annyit talán fölhozhatunk, hogy miután mi itt élünk, a határ mellett, a mi idegvégződéseink érzékenyebbek. A veszélyreflexeink is jobban működnek, mint, mondjuk, azoknak a franciáknak vagy belgáknak, akik ott, az Északi-tenger vagy az Atlanti-óceán partján ülnek. Onnan nézve másképp fest a világ, mint Budapestről vagy, mondjuk, Nyíregyházáról. Másfelől, ugye, minekünk van egy látásunk erről a szláv világról. Tehát már az elején is mi úgy éreztük, hogy ez nem a mi háborúnk. Tehát ugyan van egy nagy propaganda, amely azt akarja elhitetni velünk, hogy ez az egész világ háborúja, amiben mindenkinek állást kell foglalni, de ezt én sosem gondoltam így. Azt gondoltam, hogy vannak a világban különböző népek. Itt vannak például ezek a szláv népek, egymás mellett. Ez egy belső ügyük, amit egymással kell lerendezniük. Még onnan jön az egész, hogy szétesett a Szovjetunió, és az akkori szétválás utolsó szálait nem varrták el, és ezeknek a következményeit szenvedjük most el. De én mindig is azt gondoltam, hogyha ebből háború lesz, akkor ezt távol kell magunktól tartani. Ezt inkább elszigetelni kell. Tehát a világnak az a jó, ha ez a háború nem válik az egész világot magába olvasztó, magába vonó háborúvá, hanem ahogy szoktuk mondani: lokalizáljuk. Ez nem volt teljesen szokatlan gondolat Magyarország részéről, mert amikor a krími válság volt, ha emlékeznek még rá, talán 2014-ben, akkor ugyanezt tettük. Csak akkor még Európa erősebb volt. És akkor a franciák meg a németek kaptak egy mandátumot tőlünk, a többi európai miniszterelnöktől, leültek tárgyalni, és tető alá hozták a minszki megállapodást. És ezért a konfliktus elszigetelt maradt. És ez most nem sikerült. És ez a konfliktus most már lassan magába olvasztja, ha nem is az egész világot, de legalább a felét.

De hány családot, százezreket vagy emberek elköltöző emberek hány millióit lehetett volna megmenteni? Hogyha nem szankciók vannak, hogyha nem fegyverszállítmányok vannak, de hogy ezt még mindig nem lehet látni?

Ha nem a politika szemüvegén keresztül nézzük, ahogy Ön javasolja, hogy vegyük le ezt a szemüveget, és tegyünk föl egy másikat, és nézzük a dolgoknak az emberi vonatkozását. Ugye, senki nem mond igazat, innen kell kiindulni. Tehát van egy ilyen tréfa a mi szakmánkban, hogy három esetben szoktak nagyot hazudni: ugye, választás előtt, horgászat, pecázás után és háború közben. És ezért nem hihetünk a számoknak, de abban talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy valahol a százezres nagyságrendnél van most már azoknak a száma, akik vagy meghaltak, vagy jóvátehetetlen sérüléseket szenvedtek. Ez jelent legalább ugyanennyi özvegyet, gyermekét elvesztő édesanyát meg árvát. Tehát ennek a háborúnak, amiről most talán túl hidegen és politikailag kezdtünk beszélgetni, annak van egy forró, meleg, véres dimenziója, ahol emberéletek vesznek oda, százával-ezrével minden nap. És nem lehet más törekvése egy egészséges embernek, és magunkat talán sorolhatjuk ide, aki azt mondja, hogy vessünk már ennek véget. Biztos vannak itt politikai kérdések, de ezeket próbáljuk tárgyalással rendezni anélkül, hogy elvesztenénk százezrével emberi életeket.

Igen, tehát erre szerintem nincs mentség. Arra, ami most történik.

Tűzszünet és tárgyalás. Első lépés a tűzszünet, a tűzszünet után pedig béketárgyalások. Ide kellene eljutni, és valóban, ahogy Ön mondja, Magyarországon kívül Európában más ezt az álláspontot nyíltan és hangosan nem képviseli.

Nem mondja ki. A múlt hét, ugye, elég tüzes volt Brüsszelben. Ugye, 26 tagállamot nem sikerült meggyőzni arról, hogy Ukrajna felvétele az unióba jelenleg nem időszerű, és meglehetősen érthetetlen lépés is lenne az unió részéről. Miért mondja ezt?

Nem csináltunk még ilyet. Tehát venni már vettünk föl országokat tagként. Magyarország nemcsak onnan ismeri ezt a folyamatot, hogy bennünket is felvettek egyszer, hanem már mi is részt vettünk fogadóként egy ilyen felvételi eljárásban, például a horvátok esetében, amikor mi már a másik oldalon voltunk. Tehát ismerjük ezt a folyamatot, tudjuk, milyen, amikor tagfelvétel van. Nemcsak a mienket ismerjük, hanem másokét is. De olyat még sosem csináltunk, hogy van egy ország, amelyik háborúban áll, és egy háborúban álló országgal kezdünk tárgyalásokat. Mert olyan kérdések kerülnek elő a legegyszerűbb összefüggésekben is, amit mindenki könnyen beláthat, hogy abszurddá, ésszerűtlenné teszi a tárgyalások megkezdését. Mondjuk, mekkora országról beszélünk? Azt a részét is fölvesszük Ukrajnának, amelyet ma az oroszok megszállva tartanak? És mennyi emberről beszélünk? Tehát úgy elkezdeni tárgyalásokat, hogy egy országnak az alapparaméterei sem ismertek, az egy istenkísértés. Arról nem beszélve, hogy miután egy nagy országról beszélünk, a fölvétel esetén a hatások mérnöki pontossággal kiszámítandók, mert még föl se vettük őket, de már a közép-európai gazdák bajban vannak. Tehát a mezőgazdaságot egy ukrán csatlakozás agyonvághatja. Vagy ugyanígy vannak a fuvarozóink. Jól lehet látni, nemcsak a magyarok, de a lengyelek és a szlovákok is, akik fuvarozásból élnek, bajba kerültek, mert megengedtük, hogy az ukránok belépjenek a mi piacainkra. Ezeket a kérdéseket meg kell válaszolnunk. Mielőtt leülnénk, tudnunk kellene, hogy ismerjük-e az összes kockázatát a csatlakozásnak, és ha ismerjük az összes kockázatot, akkor akarjuk-e azt támogatni, akarjuk-e azt vállalni? És ha mi esetleg mint miniszterelnökök akarjuk, vajon az emberek akarják-e? Mert mégiscsak demokráciákban élünk, tudni kell az emberek véleményét. A magyar kormány nem véletlenül helyezi a mostani nemzeti konzultáció középpontjába az ukrán kérdést, mert szerintem fontos, hogy mit gondolnak erről az európai, mit gondolnak erről a magyar emberek? De rajtunk kívül, Magyarországon kívül más nem akarja, nem tudja vagy nem meri megkérdezni a saját polgárai véleményét.

Van arra egyébként számítás, hogyha ez összejönne, akkor mennyibe kerülne ez az uniónak és Magyarországnak?

Ugye, az lenne a jó, hogyha lenne egy megvitatott és kitárgyalt számunk, tehát ha kaptunk volna Brüsszeltől egy alapos tanulmányt, amely ezeket a költségeket mind számba veszi, és a végén tudunk, mondjuk úgy, hogy egy objektív elemzés alapján vitatkozni. De nem kaptunk ilyeneket. Becslések vannak. Mondjuk, a Financial Times, a britek például csináltak egy ilyen számítást, és nekünk is van Európa-ügyi minisztériumunk, ahol mi is készítettünk számításokat. Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy valahol a 150 és a 190 milliárd euró között van az az összeg, amit valahonnan, pluszban elő kellene teremtenie az Európai Uniónak, ha valóban fel akarná venni Ukrajnát.

Ez a teljes költségvetés, a hétéves költségvetés jelentős része akkor, gondolom.

Az biztos, hogyha Ukrajnát most fölvesszük, vagy fölvennénk, akkor az összes olyan ország, amelyik eddig támogatást kapott az uniótól, és ilyen volt, ilyen ma is Magyarország, az kikerülne a támogatott országok köréből, és minden pénz, ami eddig Közép-Európába jött, az átmenne Ukrajnába. De az agrártámogatásokkal is ez a helyzet. Azért egy óriási országról beszélünk, és ott millió hektárban számolnak. Most egy millió hektár, nagygazdaság, amely ráadásul többségében amerikai tulajdonban van, tehát óriási amerikai gazdaságokról beszélünk, belép arra az európai piacra, ahol kisgazdaságok dominálnak, annak beláthatatlan következményei lesznek azoknak az embereknek a számára, akik eddig a mezőgazdasági munkájukból éltek. Tehát itt én úgy érzem, hogy előrerohantunk egy olyan ügyben, ahol inkább meg kellett volna állnunk, gondolkodnunk, számolnunk, és még egyezkednünk kellett volna egymással, hogy belevágjunk-e ebbe a kalandba. Ugye, nem az volt a probléma, hogy én nem tudtam őket megállítani, merthogy Magyarország nem tud 26 megveszekedett országot megállítani, az talán érthető. A veszély nem ez volt, hanem az, hogy ők ránk kényszerítik a saját álláspontjukat. És velük együtt nekünk is igent kell mondani. És ez alól kellett Magyarországot kivenni vagy kivennem, mert Magyarország szerint ez rossz döntés, nem akarunk osztozni ebben a felelősségben. Ez egy olyan döntés, amiből sok rossz dolog következik még. És ez nem terheli a magyarok lelkiismeretét. Tehát inkább az volt a nehéz, hogy hogy’ maradjunk ki ebből az egészből úgy, hogy közben életben is maradjunk, de mint látja, itt vagyunk. Megoldottuk.

Igen, hát ez sikerült… Igen, és az is sikerült, hogy azt a bizonyos 50 milliárd eurót végül is nem kapja meg Ukrajna a háború folytatására.

Az a következő nagy kérdés. Az a nagyon bonyolult és nehéz kérdés. Az a kérdés, hogy honnan van az 50 milliárd euró? Tehát honnan lesz ez a pénz? Mert hogyha arról van szó, hogy a költségvetésből akarják odaadni, mint ahogy a mostani terv szerint ez áll, akkor az azt jelenti, hogy a többi ország számára megalkotott költségvetésből egyszer csak 50 milliárdot odaadunk Ukrajnának, vagyis odaadjuk a magyarok pénzét is. Ehhez nem akarunk hozzájárulni. Tehát itt tárgyalni kell. Tehát ha akarunk adni Ukrajnának támogatást, akkor meg kell beszélnünk, hogy mekkora összeget akarunk adni, milyen hosszú időre, milyen forrásokból és milyen technikával. A magyar álláspont az, hogy a költségvetésen kívül oldjuk meg ezt a kérdést. Ne keverjük össze a költségvetéssel, mert akkor a végén a tagok, köztük Magyarország is kárvallottja lesz annak, hogy Ukrajnát megsegítettük.

Februárban lesz a következő uniós csúcs. Mire számíthatunk akkor?

Égzengés…

Égszakadás, földindulás. Igen, igen…

…kénköves villámokra kell számítani. Nehéz lesz. Készülünk, tárgyalunk, megpróbáljuk előkészíteni, szeretnénk, hogyha mire megérkezünk Brüsszelbe, a háttértárgyalások már a feszültségek nagy részét feloldanák, és kialakítanánk a háttértárgyalásokkal egy olyan helyzetet, amikor Brüsszelben már csak igazából meg kell egyeznünk, mert mindenki számára kielégítő megoldás született.

A magyar baloldalra mennyiben számíthat a kormány, mennyire számíthat ebben a brüsszeli csatározásban?

Meg általában is… Tehát az a helyzet, hogy jó lenne, ha lehetne számítani, mert vannak… Ugye, a politika mégiscsak a küzdelemről szól. Tehát én azzal az igénnyel nem állok elő, hogyha megnyerte a választást egy párt vagy pártszövetség, mint itt a Fidesz és a Kereszténydemokrata Néppárt, akkor másnap kezdjenek el bennünket támogatni azok a pártok, amelyeknek a jövőről más elképzelései vannak, mint nekünk. Ez nem volna se fair, se reális. De azt azért talán gondolhatnánk, hogy van néhány olyan ügy, amely nemzeti ügy, és ahol nem kardoznunk kéne egymással, hanem inkább meg kéne támogatni egymást. És miután a kormány tárgyal, természetesen a kormányt kellene igazából legalábbis nem nehéz helyzetbe hozni. De azt látom, hogyha a diákok ösztöndíjáról van szó, amit Erasmusnak hívnak, ha a tanárok béréről, amihez próbálok pénzt szerezni, hogy nagyobb mértékben tudjunk fizetést emelni, tehát ha ilyen ügyek kerülnek elő Brüsszelben, akkor a baloldal ott mindig Magyarország ellen beszél. Tehát az a helyzet alakult ki, hogy a baloldal nyíltan, talán még büszkén is arról beszél Brüsszelben, hogy ő azért dolgozik, hogy a magyarok ne kapják meg azt a pénzt, ami egyébként a költségvetésből jár. Szerintem ez túl van az értelmes és normális politikai párbajok világán.

Hogyha már egy kicsit hazai vizekre evezünk, a múlt héten elfogadták a szuverenitásvédelmi törvényt. Ez miért volt fontos?

Azt hittük korábban, hogy egy olyan alkotmányos rendszert hoztunk létre valamikor 2011-től kezdődően, egy új alkotmánnyal meg az arra épülő, alacsonyabb szintű jogszabályokkal, amely jogi rendszer, védelmi rendszer alkalmas arra, hogy garantálja Magyarország biztonságát és szabadságát, garantálja, hogy ebben az országban mindig az történik, amit az emberek a választásokon a szavazataikkal eldöntöttek, kijelöltek. És kiderült azonban a legutóbbi választáskor, hogy ez nem így van, ez a rendszer ereszt, vagy ebben a sajtban lukak vannak. És ott a dollárok begurultak, vagy valahogy ottan átjutottak külföldről dollárok, és begurultak a választásokon induló baloldali pártoknak a kasszájába.

Egyébként ez miért veszélyes?

Nem tudom, Ön adott-e már valakinek pénzt? Tehát ha valakinek pénzt ad – és nem is kölcsön –, akkor azt nem azért adja, mert…

…nem jóságból…

Vannak persze a hajléktalanok, és olyan van… De amikor egy politikai szereplőnek ad valaki pénzt, azt azért adja, mert valamit vár érte cserébe. Aki a pénzt adja, az rendeli a zenét, hiszen ő fizeti. Tehát amikor politikai pártok kapnak pénzt külföldről, akkor biztosak lehetünk abban, hogy amögött elvárás van, és azt be fogják vasalni rajtuk. Tehát ez nem egy ártatlan, rosszul sikerült pénzgyűjtő akció, hanem ez árulás a szónak abban az értelmében, hogy pontosan tudta a baloldal, hogy külföldről pénzt kap, és ezért cserébe egyszer, ha nyer, teljesítenie kell külföldről érkező elvárásokat. És ez teljesen ellentétes Magyarország érdekeivel, ellentétes azokkal az eszményekkel, értékekkel, az ezeréves történelmünkkel, aminek jegyében élni akarunk. Ez az ország a magyaroké, mi akarjuk eldönteni, jól-rosszul, ahogy’ sikerül, de mi akarjuk eldönteni, hogy mi történjen ebben az országban, és nem akarjuk, hogy külföldiek pénzzel befolyásolják a mi döntésünket. Ezért kellett alkotnunk egy újabb törvényt, amely ezt a rést, ezt a sajtlukat valahogy bedugaszolja.

Ön szerint a magyar emberek egyébként értik ezt az összefüggést? Tehát nyilván ezért van a nemzeti konzultáció, hogy kiderüljön, hogy értik-e.

Igen, ahogy én ismerem a magyarokat, mert, ugye, hagyjunk azért egy kis bizonytalanságot, hogy nem biztos, hogy száz százalékig jól ismerjük a saját országunkat, de ahogy én a magyar embereket ismerem, ha valamit értenek, hát ezt értik. Mert azért ezt a történelem során megtanultuk. Végigfut a magyar történelemben az, hogy vannak hazafiak, akik küzdenek a hazáért, vannak katonák, akik időnként az életüket is adják ezért, vannak nemcsak államférfiak, hanem közmagyarok is, akik ha kell, akkor vért is adnak a szabadságért, és mindig vannak, akik meg elárulják a hazát. Tehát ez Magyarországon egy ismerős minta, csak most nem háború van, hanem csak politikai háború, ahol nem vért adnak, hanem pénzt. Ezt mindenki érti ebben az országban.

2023 az infláció elleni küzdelem nagy éve volt. Tehát ez egy nagy harc volt. Hogy állunk most ebben a csatában? Ki áll győzelemre? Az infláció vagy a magyar gazdaság?

Azt gondoltam, hogy az már egy merész célkitűzés lesz, hogyha az év végéig 10 százalék alá tudjuk vinni az inflációt, tehát egyszámjegyű lesz. Gondoltam ezt azért, mert az energiaárak az égbe mentek, és a szankciók Brüsszelben, amiket meghoztak, szerencsétlen módon még rontottak a helyzeten. És úgy láttam, hogy a 10 százalék már egy bravúr. De most nem zárom ki, hogy december végén, amikor majd januárban megmondják a decemberi számokat, ott lehet, hogy 7 százalék körül leszünk. És a következő évre is 6 százalékkal terveztük a költségvetést, mondjuk, a nyugdíjemelés mértéke például így van megállapítva, de ma az tűnik valószínűbbnek, hogy ez inkább kevesebb lesz – ez a nyugdíjakat persze nem érinti, de –, mondjuk, 5 százalék is lehet az infláció jövőre, és nem 6. Az már európai mércével mérve is egy megbecsülendő teljesítmény. Tehát úgy érzem, hogy jó pályán vagyunk.

Ezzel akkor büszkék lehetünk a gazdaság teljesítményére.

Nézze, büszkék lehetünk, mert életben vagyunk. Magyarország számára azért – hogy mondjam? – a történelmi ambíciók mégis abban foglalhatók össze, hogy a nagyok ne nyomjanak össze bennünket, és a saját szándékaink szerint tudjuk berendezni a saját életünket, és se betegség, se háború, se gazdasági bajok ne vigyenek el bennünket. Most az inflációt megfogtuk, de ez kevés, mert ez csak annyit jelent, hogy egy rossz hírrel kevesebb, de ez még nem azonos a jó hírrel. A jó hír az, amikor a gazdasági növekedés is megindul. Vannak erre utaló jelek, a harmadik negyedév nem nézett ki rosszul. Kicsit korán van még azért ünnepelni, de a 2024-es évre nézve reális célkitűzés, hogy a gazdasági növekedés meginduljon. Ha ezt lefordítom magyarra, akkor ez azt jelenti, hogy 2023-ban azért harcoltunk, hogy ne legyen rosszabb, 2024-ben azért tudunk dolgozni, hogy jobb legyen. Ez egy más perspektíva. Tehát ebből a szempontból 2024 jóval reményteljesebb évnek látszik most, mint amilyen a 2023-as volt.

Egyébként mire lehetünk nagyon büszkék 2023-ban? Tehát azért naponta jöttek a jó hírek a gazdaságból…

A gazdaság is, de az élet azért ennél gazdagabb vagy szélesebb vagy színesebb. Én a Nobel-díjakat teszem az első helyre. És nemcsak azért, mert a Nobel-díj nagy dolog, hanem mert van egy üzenete annak, hogy biológiai Nobel-díjat kap valaki, aki valahol ott, a Jászság-Kunság környékén született egy családban, ahol az apa éppen, azt hiszem, hentesmester volt. És a másik Nobel-díjasunk pedig jön Mórról, egy olyan családból, szintén ismerem a Nobel-díjast, ahol az édesanya otthon nevelte a gyereket, és az édesapa pedig fizikai munkából tartotta fönn a családot. És egyszer csak onnan jön valaki, Magyarországon jár iskolába, ugye, első helyen az ember a saját szüleinek hálás, aztán a tanárainak, akik megtanították írni-olvasni, kijárja a magyar iskolákat, elmegy külföldre, megkapja a kutatás lehetőségét, pénzt, paripát, fegyvert, laboratóriumot, mestereket, és innen, a magyar ugarról egyszer csak, Mórról, meg onnan, a Jászságból itt van két Nobel-díj. Szerintem ennél lelkesítőbb dolgot nem tudunk elképzelni.

Igen, erre mondhatjuk azt, hogy ez már a Holdról is látszik, ugye?

Igen.

Miközben kijutottunk a futball Európa-bajnokságra.

Igen, de az inkább kötelező.

Az inkább kötelező. Hoztuk a kötelezőt. Mekkorát dobbant? Mert azért dobogott a szívünk.

Persze, de azért mi egy olyan nemzet vagyunk, és sosem szabad elfelejteni, mert az, hogy volt két-három rossz évtizedünk, nem szabad, hogy oda vezessen, hogy leértékeljük saját magunkat. Tehát tudni kell, hogy kik vagyunk. És mi nem akárkik vagyunk, mi vagyunk a magyarok. Kétszer játszottunk vb-döntőt. Ebből azért nincs sok a világon. Tehát a mi mércénk ez. És egy kétszer vb-döntőt játszó magyar válogatottól elvárható, hogy kijusson egy Európa-bajnokságra. Én innen nézem a teljesítményt. Nagy dolog, de azért értsük, hogy ez szinte kötelező.

Miniszterelnök úr, szerintem eddig dolgoztunk. Most egy kicsit ne dolgozzunk, jó? Néhány napra vagyunk karácsonytól, és a bejgli illata talán most már kezdi belengeni a magyar háztartásokat. Önöknél hogy’ zajlik a karácsony? Mi az, ami nélkül nincs karácsony az Orbán családban? Vannak olyan rituálék, hagyományok, amik kifejezetten erre az estére szólnak?

Vannak dolgok, és a feleségem azokat szigorúan megtartja, vagy be is vasalja. Ugye, a karácsony is, mint minden ünnep Magyarországon, az asszonyok körül forog. Tehát az asszonyok nélkül nincs se karácsony, se húsvét, semmi sincsen. És a feleségem ezeket a szokásokat, hogy mikor kinek mi a dolga, hogyan kell a fát földíszíteni…

Önnek mi a dolga?

Nekem leginkább be kell fűtenem a kemencét, hogy a szenteste vacsorájára a rácpontyot, amit a feleségem szokott elkészíteni, be tudjam oda tolni. Ahhoz már hajnalban nekem be kell fűtenem a kemencét például, vagy a csúcsdísz például…

Az az Öné. Kisfiam a lelkemre kötötte, hogy kérdezzem meg, hogy a Jézuskával hogyan leveleznek Önök és az unokák? Most már azért van hat unoka, nyilván megy a nagy levelezés.

Levelezni nem nagyon szoktunk, beszélgetni szoktunk a gyerekekkel, hogy mit kérnek a Jézuskától, és aztán, ha szerencséjük van, meg nekünk is van elég időnk meg figyelmünk, akkor ezek az ajándékok meg is érkeznek, és akkor kint várakoznak, és bent pedig megszólal a csengő – ez leginkább suttyomban én szoktam lenni –, mert megjött a Jézuska, és akkor jönnek az unokák, és elfoglalják a karácsonyfát.

És talán ez az élet legfontosabb értelme, ez a pillanat.

Ezért csináljuk az egészet, nem?

Ezért csináljuk az egészet. Miniszterelnök úr körülbelül egy olyan 700-800 százezren néznek most bennünket ebben a pillanatban. Ugye, egy nehéz évünk volt, de mégis Ön mindig hisz a magyar emberekben, mindig hisz a magyar spiritualitásban, és abban, hogy van valami olyan különleges képességünk, ami a bajokon bennünket valahogy átsegít, átvisz. Mibe kapaszkodhatunk? Mik ezek a képességeink? És mi lehet a fő üzenet így, szentestére a magyar családoknak?

Vannak tudósok, akik foglalkoznak ezzel, meg megvetik ezeknek a gondolatoknak az elméleti alapjait, én nem tartozom közéjük, énnekem csak tapasztalataim vannak így, hatvan évesen. És én azt mondom magamnak is, és azt tudom mondani minden magyar embernek, Önnek is, hogy akármilyen nehézség is van, ha az ember jó ügy mellett kötelezi el magát, és nem adja föl, hanem csinálja, és kitart mellette, akkor a végén a dolgok jóra fordulnak. És ezt a magyarok szerintem tudják, csak ki kell bírni.

Köszönöm szépen, hogy eljött hozzánk, és áldott karácsonyt kívánok a családnak!

Áldott ünnepeket kívánok!