Orbán Viktor interjúja a Kossuth Rádió “Jó reggelt, Magyarország!” című műsorában

Törőcsik Zsolt: Döntött a kormány a nyugdíj-kiegészítés mértékéről, ami azt jelenti, hogy novemberben a medián nyugdíjhoz képest átlagosan egy félhavi nyugdíjjal többet kapnak kézhez az érintettek. Ezt jelentette be tegnap Orbán Viktor miniszterelnök, akit köszöntök a stúdióban. Jó reggelt kívánok!

Jó reggelt kívánok!

Ugye, Gulyás Gergely, Miniszterelnökséget vezető miniszter tegnap azt is közölte, hogy az emelés 190 milliárd forintba kerül. Nyilván a nyugdíjasok megbecsülésével kapcsolatos indoklást valószínűleg senki nem vitatja, de megengedheti most magának ezt a költségvetés?

Nem. Első pillantásra az ember azt mondaná, hogy nem engedheti meg magának. Nyilván a hallgatók ezt a háttértudást nem tudhatják magukénak, hogy azért a magyar költségvetésre, ha ránézünk, de most mindegy, hogy fiatalok vagyunk, idősek, öregek, nyugdíjasok, vagy éppen gyedet szeretnénk kapni, ha kellő távolságból nézünk a magyar költségvetésre, akkor azt mindig hiányra tervezzük. Tehát az mégiscsak egy abszurd dolog egyébként, tehát Magyarország megtermel egy adott mennyiségű pénzt egy évben, és minden évben többet költünk el, mint amit megtermelünk. A kettő között van egy különbség. Ezért mondják, hogy a költségvetés hiánya mínusz ennyi, annyi, amannyi, és a különbözetet persze valahogy el kell tüntetni, ott hitelt szoktunk fölvenni, amit aztán hosszú időn keresztül görgetünk magunk előtt. Akkor leszünk majd egy nagyon erős, nagyon stabil és boldog ország, amikor azt fogják hallani a tisztelt hallgatók, hogy a magyar költségvetés pluszban zárt, tehát több pénzt állított elő, mint amit fölhasznált, még tartalékot is képzett, vagy másoknak hitelezett kamatra, meg ilyesmi. De a magyar költségvetés nem ilyen. És ez így van a kommunisták óta. Tehát ezt még tönkretették valamikor a kommunista rendszerben. Azóta ezt görgetjük magunk előtt, és ezért minden ilyen kiadás első látásra, ha csak közgazdász szemmel néznénk – minthogy egyébként a baloldal ezt gyakran csinálta, Bokros Lajos volt ennek a bajnoka, de van még néhány hérosz, aki kitüntette magát az emberek sanyargatásában –, ők mindig ezzel érveltek, hogy nézzetek rá a számokra: többet költünk, mint amennyit elő tudunk állítani, hát ne adjuk oda. Jó, de az élet meg nem így rendeződik el, tehát nem lehet megtenni tisztességes munkában megőszült emberekkel, hogy ledolgoztak negyven, van, aki ötven évet életükben, kaptak a szocializmusban vagy az átmenet zavaros éveiben egy aránylag alacsony fizetést arra hivatkozva, hogy viszont cserében biztonságban lesznek majd idős korukban, mert megvan az a pénz, ezt nyugdíjként meg is fogják kapni, ami ezt a biztonságot majd megadja nekik. És akkor egyszer csak azt mondjuk, hogy tudjátok, hát a racionalitás, az ésszerűség, mégse kapjátok meg… Tehát ezt a baloldal szokta csinálni, de ez a nemzeti kormánytól, miután mi nem számokban gondolkodunk – bár a számok fontosak, de mégsem azok a leglényegesebbek –, hanem, ugye, mi nemzetben, hazában, emberekben, családokban gondolkodunk, mi ezt odaadjuk. Ezért volt az, hogy a Gyurcsány-korszakban elvettek egyhavi nyugdíjat, most hiába volt háború meg COVID-válság, mi nem vettünk el egy fillért sem, sőt mindig mindent odaadtunk, ami egyébként a nyugdíjasoknak járt. Szóval ha úgy tesszük fel a kérdést, amit Ön mond, hogy megengedhetjük-e magunknak, akkor az a válasz, hogy nem. Ha az a kérdés, hogy meg kell-e tennünk, akkor az válasz, hogy meg kell tennünk, és a kormánynak az a dolga, hogy időnként ilyen lehetetlen dolgokra vállalkozzon. Én szeretném, hogyha az ország érezne némi büszkeséget amiatt, hogy háborús időkben képesek vagyunk arra, hogy a nyugdíjasoknak a biztonságát fönn tudjuk tartani. Ez nem evidens, nem minden országban van így, nagyon sok helyen a nyugdíjak emelése elmaradt messze az inflációtól. Magyarország azon országok közé tartozik, ahol bizony a nyugdíjasok elsőbbséget élveztek, háború ide, háború oda, megkapták azt, ami jár. A nyugdíjasokkal van egy szövetsége a kormánynak, van egy megállapodása még 2010-ből. Ők támogattak bennünket mindig is, a nyugdíjasok nagy többségben támogatják a nemzeti kormányt, mi pedig vállaltuk, hogy a nyugdíjak értékét megőrizzük, sőt amit elvettek a Gyurcsány-korszakban, azt vissza fogjuk adni. Vissza is építettük a tizenharmadik havi nyugdíjat. És most, amikor kitört a háború, elszabadultak az energiaárak, infláció lett, eszünkbe nem jutott, hogy visszavegyük azt a tizenharmadik havi nyugdíjat, amit odaadtunk. És a mostani emelés is, amiről beszélünk – ezt nem egyszerűen csak odaadjuk most novemberben –, ez beleépül a következő hónapok nyugdíjába, mert tehát januártól már úgy állapítjuk meg a jövő évi nyugdíjemelést, hogy ezt a most novemberben odaadott összeget beleépítjük abba az alapba, amit megemelünk.

Nyilván ami miatt erre is szükség van, a magas infláció, amely ellen továbbra is harcol a kormány. A legfrissebb előrejelzések szerint novemberre lehet egyszámjegyű az infláció. És az okokról sokat beszéltünk már ebben a stúdióban is, akár hogyha a multik profitéhségéről van szó, akár a tranzitdíjak emeléséről. Mit lát most az infláció megfékezésére nézve a legnagyobb kockázatnak, a legnagyobb veszélynek?

Nézze, sokat tanul az ember, amikor ilyen nehéz kihívások elé állítja az élet, mint amilyen a háború meg a brüsszeli szankciók, és az ezek nyomán előállt energiaár-emelkedés. Egy darabig a hagyományos ösvényen haladtunk. Az inflációt úgy kell kezelni – ez a tankönyvi módszer –, hogy van a kormány, meg van a jegybank, a kormány értelmesen viselkedik, a jegybank meg kezeli az inflációt, mert az ő kezében vannak azok az eszközök, amelyekkel az áremelkedéseket mérsékelni lehet, illetve a pénz értékét meg lehet őrizni. Nagy tudás a jegybanki tudás, bonyolult mechanizmusok, kamatpolitika, árfolyam, szóval sok mindent kell összenézni. Nem véletlen, hogy a világ minden országában a legjobban fizetett állami alkalmazottak mindig a jegybankokban vannak, mert ott van a legkifinomultabb pénzügyi tudás. És itt is, mi is ezt csináltuk. Inflációs cél: majd a jegybank. De be kellett látnom egy idő után, ez így nem fog menni. Tehát a jegybanknak beletörik, bele is törött a bicskája az infláció elleni küzdelembe. És erről nem a jegybank tehet, mert neki csak bicskája van, az infláció meg fává nőtt. Amíg az csak egy bokor volt, addig elbánt a késével is vagy a bicskájával is a jegybank az inflációval, de miután ilyen hatalmas fává terebélyesedett, ide fejsze kell. No, az nincs a jegybankban. Az a kormánynál van, ezért át kellett venni az infláció elleni küzdelmet, annak a feladatát is meg a felelősségét is a jegybanktól. És nekiálltunk egy nagy fejszével, hogy lefaragjuk az inflációt. És akkor jött az ársapka, aztán jött a kamatstop, aztán jött a kötelező versenyeztetés vagy akciózás, online árfigyelő rendszer. Sanyargatni kezdtük, megfogtuk a fülét a multiknak, és azt mondtuk, hogy de, kedves barátaim, ezek indokolatlan mértékű emelések, azért mégis… A versenyhivatal, akinél szintén egy tekintélyes méretű fejsze van, megindult, és megpróbáltunk rendet rakni. Tehát a hagyományos eszközöktől eltérő módon kezeltük. Ez nem olyan egyszerű, mert a világ ezt nem szívesen látja. Tehát a világ ahhoz szokott, hogy a jegybankok majd megoldják, a kormányok ebben az ügyben inkább legyenek óvatosak, ne legyenek ilyen akciófilm hősök, hanem várják ki, hogy majd magától, a jegybanki eszközökkel sikerül az inflációt lecsökkenteni. De ezt nem engedhettük meg Magyarországon, mert az energiaáraknak mi vagyunk a legjobban kitéve egész Európában. Be kellett közvetlenül avatkozni. Tisztelettel jelentem, hogy sikerrel jártunk. Ez a fejszecsattogás meghozta a várt eredményt, az inflációt lefaragtuk. Én úgy látom, hogy az a célunk, hogy ez az év, 2023 legyen az infláció letörésének az éve, sikerülni fog, egyszámjegyű, tehát 10 százalék alatti inflációnk lesz az év végéig. A következő évben valahol 4-6, 5-6 százalék körül lesz, mondja a jegybank, neki van a legjobb előrejelző rendszere, ezért mi is arra hagyatkozunk. Szóval ezt megcsináltuk szerintem. A kérdés most nem ez. Már ezen túl vagyunk. A kérdés az, hogy mikor tudjuk megindítani a bérek növekedését. És az a kérdés, hogy a bérek növekedésével párhuzamosan meg tudjuk-e indítani a gazdaság növekedését, és a gazdaság növekedése egyúttal a versenyképesség javulásával is együtt jár-e? És erre a három kérdésre én nagyon optimistán, nagyon bizakodóan nézek a jövőbe: igennel válaszolok. Tehát én úgy látom, hogy már augusztusban talán, de szeptemberben biztosan jobban nőttek a bérek, mint az árak, tehát megkezdődött a bérek emelkedésének a folyamata. Úgy látom, hogy a gazdasági növekedés a harmadik negyedévben – ezt most zárjuk – már pozitív tartományban van, tehát megindult a növekedés újra, a negyedik negyedévben is így lesz. Láttam gazdasági előrejelzéseket nagy világcégektől, amelyek azt mondják, hogy a következő évben könnyen lehet, hogy Magyarországon lesz a legnagyobb a gazdasági növekedés, és úgy látom, hogy közben a magyar cégek, a magyar vállalatok jól alkalmazkodtak az energiaválság helyzetéhez, és egyre hatékonyabban termelnek, korszerűsítették a termelésüket, az energiarendszereiket, tehát nőtt a versenyképessége a magyar gazdaságnak az elmúlt egy évben. Tehát ez így együtt megadja az esélyt, a reményt arra, hogy azt mondhassam, hogy 2024 a gazdasági növekedés visszaépítésének az éve lesz.

Nyilván azoknak a bajoknak, amiket látunk, és amiről eddig beszéltünk, a fő kiváltó oka mindenképpen az orosz–ukrán háború. Az elmúlt hetekben azért látszódik egyfajta elbizonytalanodás a nyugati társadalmakban vagy akár a környező országokban is a háború támogatásával kapcsolatban, és azt is láttuk, ahogyan Kijev az egyik legfontosabb szövetségesével, Varsóval is összerúgta a port. Hová vezet Ön szerint ez az elbizonytalanodás, amelyet Nyugaton látunk Ukrajnával kapcsolatban?

Van egy szerénytelen mondat, amivel biztatgatni szoktuk saját magunkat, amikor nemzetközi konfliktusokba keveredünk, vagy azok közepén találjuk magunkat, mint amilyen például a háború megítélése is volt már a háború kitörésekor. Magyarország másként látta ezt a háborút, mint a nyugati világ többi része. Mi azt mondtuk, hogy ez nem a mi háborúnk. Ez egy szláv testvérháború két ország között. Nem kétséges, hogy az egyik megtámadta a másikat, de nekünk, akik kívülállók vagyunk, mert ez nem a mi háborúnk, az az érdekünk, hogy ezt a konfliktust, ahogy mi mondjuk: lokalizáljuk, tehát elszigeteljük, elszeparáljuk, megakadályozzuk, hogy tovább terjedjen. A nyugati világ összes országa pedig azt mondta, hogy nem, globalizálni kell a konfliktust, tehát nem elszigetelni kell, hanem ki kell terjeszteni, mi is szálljunk bele, hiszen ez a mi háborúnk is, adjunk bele pénzt, fegyvert, és így tovább. És mi az elején mondtuk, hogy egy teljesen téves elképzelés, leginkább azért, mert bele lehet szállni egy háborúba – van olyan, bár jobb az ilyesmit elkerülni –, ha meg tudod mondani, hogy mi is a célod. És ha azt is meg tudod mondani, hogy a célodat milyen eszközökkel fogod elérni. És ez a cél elég magas rendű-e ahhoz, hogy egyébként emberéleteket kockáztass, sőt veszíts el? És reális-e az az eszközrendszer, amit te be akarsz vetni ebben a háborúban? Ha ezekre a kérdésekre nincsen válaszod, akkor eszedbe ne jusson háborúba keveredni, mert úgy fognak meghalni a polgáraid, úgy fognak meghalni a katonák, az emberek, hogy a politika nem tud majd a végén elszámolni ezekkel az emberéletekkel. És én úgy éreztem, hogy a nyugati világ – aki messze van ettől a háborútól, mi közel vagyunk, mi értjük, hogy ez micsoda, ők messze vannak – ezeket a józan mérlegeléseket nem végezte el. Tehát a háborút illetően a legrosszabb érzéseim vannak továbbra is. A frontvonalak nem mozdulnak, mégis tízezrek halnak meg. Árvák, özvegyek, súlyos sérültek, megrokkant emberek anélkül, hogy tudnák, hogy hol lesz ennek a vége, miközben folyamatos a veszély, hogy egyre modernebb, egyre újabb, egyre veszélyesebb fegyvereket vetnek be, amelyeknek a hatása már nem korlátozódik a frontvonalra, hanem elérhet bennünket is, akik egyébként a béke oldalán állunk. Hát így néz ki a háború. Szóval a mondás, amit ide akartam idézni, úgy hangzik, amivel biztatgatjuk magunkat, hogy a magyaroknak nem igazuk van, hanem igazuk lesz. És sajnos a háborúval kapcsolatban is igazunk lett.

Közben azért zajlik egy olyan folyamat is, amely Ukrajnát egyre inkább közelebb hozza az Európai Unióhoz. Ugye, Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke arról beszél, hogy csak ámul azon, hogy Ukrajna hogyan képes végrehajtani az uniós csatlakozáshoz szükséges reformokat úgy, hogy közben háborút vív, és Denisz Smihal ukrán miniszterelnök pedig azt mondta tegnap a Politicónak, hogy országa két éven belül uniós tag lesz. Ön hogy’ látja, van-e erre reális esély, és mit gondol ebben a kérdésben a magyar kormány?

Ha ilyen pőrén tesszük föl a kérdést, ahogyan Ön tette, akkor azt tudom válaszolni, mármint hogy lesz-e tag, tag lesz-e Ukrajna, azt tudom mondani, hogy minden európai uniós tagállamnak ehhez hozzá kell járulnia. Van, ahol népszavazás is kell, van, ahol elég a parlament. Elnézem a magyar parlamentet, azt a leküzdhetetlen vágyat, hogy két éven belül a magyar parlament Ukrajna európai uniós tagságát megszavazza, nem tapasztalom az ülésteremben. Tehát én azért óvatos lennék ezekkel a nagyra törő tervekkel. Ami érthető, hiszen azt a kérdést nem fogjuk tudni elkerülni, amikor majd az ősz során érdemben tárgyalunk Brüsszelben Ukrajna jövőjéről, hogy szabad-e komolyan gondolkodni egy olyan ország tagságáról, szabad-e megkezdeni a tárgyalást egy olyan országgal, amely háborúban van. Méghozzá területi háborúban van, tehát nem tudjuk, hogy ennek az országnak mekkora a területe, hiszen még háború van. Nem tudjuk, mennyi a népessége, mert elmenekülnek, és az egész európai uniós rendszer arra épül, hogy kinek mekkora országa, népessége van. Így osztjuk el a felelősséget, meg így osztjuk el a fejlesztési forrásokat is. Úgy felvenni valakit, hogy nem tudjuk a paramétereit – ez példátlan. Tehát én azt gondolom, hogy nagyon hosszú és nehéz kérdéseket kell megválaszolnunk, amíg eljutunk odáig, hogy egyáltalán dönthessünk a tárgyalások megkezdéséről.

Közben Brüsszel azért azt is kéri a tagállamoktól, hogy a jelenleginél több pénzt adjanak Ukrajna támogatására. Közben Gulyás Gergely pedig tegnap úgy fogalmazott, hogy az Európai Bizottság időhúzó kérdéseket tesz fel a Magyarországnak járó uniós források odaítélésével kapcsolatos tárgyalásokon. Mit gondol, miért nem kapja meg Magyarország, vagy miért nem kapta meg eddig a neki járó uniós forrásokat?

Tehát két dologról beszélünk. Az egyik az ukránoknak adandó pénz, a másik a magyaroknak járó pénz. És aztán jöhet az a kérdés, hogy a kettő összefüggésben van-e egymással. Ami az ukránoknak járó pénzt illeti, ott egész egyszerűen elfogytunk. Tehát én nem látom a lehetőségét annak, hogy Ukrajnának pénzt adjuk, mert nekünk sincs. És nemcsak Magyarországnak, az uniónak sincs. Az unióban is hiány van. Tehát ahhoz, hogy pénzt tudjunk adni bárkinek, ahhoz a tagállamoknak több pénzt kell befizetniük, és azok a tagállamok, akik eddig pénzt kaptak az unióból, le kell, hogy mondjanak erről a pénzről. Ez azt jelenti, hogyha pénzt akarunk adni Ukrajnának, többet kell befizetni, és kevesebbet fogunk kapni. Magyarország azon országok közé tartozik, amelyik évente a befizetés meg a kapott pénz összegét tekintve olyan 2 milliárd eurónyi pozitív szaldóval zár. Azt el fogjuk veszíteni. Tehát egyenesen kell beszélni: a dolog úgy fest, hogyha pénzt adunk Ukrajnának, nem tudunk pénzt adni Lengyelországnak, Magyarországnak, Csehországnak, Szlovákiának, Horvátországnak, nem tudunk adni pénzt a kevésbé fejlett országoknak, mert mindenre nincs. Tehát ezzel számot kell vetni. Ezért én óvatos vagyok az ukránoknak nyújtandó hitelek vagy pénztámogatás ügyében. Erre az a válasz persze Brüsszelben, hogy vegyünk föl hitelt. Na, de én a szocializmusban nőttem föl 26 évig. No, ott ezt csinálták: vegyünk föl hitelt! Azt ki fizeti most? Mi! Tehát aki hitelt vesz föl, nem magunkra, tehát nem az Európai Unióra költjük, nem versenyképesebbé tesszük magunkat, nem fejlesztjük az európai gazdaságot, fölveszünk hitelt, odaadjuk valaki másnak, akiről tudjuk, hogy soha nem fogja tudni visszafizetni, vagy legalábbis még az unokáink életében se tudja visszafizetni, az azt jelenti, odaadtuk a gyerekeink meg az unokáink pénzét és jövőjét valaki másnak. Lehet ilyet csinálni – csak beszéljünk erről őszintén. És én nem is támogatnám, és nem javasolnám, hogy ezt tegyük. A másik kérdés, hogy miért nem kapjuk meg a pénzt? Lehet, hogy annak egy része már Ukrajnában van. Tehát amikor nincs arra sem pénz, hogy Ukrajnának a már megígért összegeket odaadjuk, és újabbakat ígérgetünk, és van valaki, aki nem kapta meg a pénzt, akkor jogos a gyanúper, hogy lehet, hogy az a pénz már nincs is meg. Ezt nem tudjuk világosan, nem tudjuk, mert Brüsszel nem beszél világosan ebben az ügyben. Amit én látok, az, hogy időhúzás van. Olyan 3 milliárd euróval tartozik körülbelül Brüsszel Magyarországnak, mert mi mindig befizetjük azt, amit be kell fizetnünk: pontos elszámolás, hosszú barátság, meg súlyos büntetés is van, hogyha nem fizeted be, tehát a kényszer meg a jó szándék itt egybeesik. Tehát mi befizetjük, amit be kell fizetni, de amit nekik ide kellene adni, az nem jön. Ezért kialakul egy adósság. Brüsszel tartozik Magyarországnak több mint 3 milliárd euróval! Az nem gyerekség, mert 400-as árfolyamon számolva az azért 1.200 milliárd forint, ami a magyar gazdaság méretét tekintve egy jelentős summa. Most ők húzzák az időt. Tehát most már nem azt mondják, hogy nem adják oda, hanem azt mondják, hogy az igazságügyi rendszerünk működésével föltennének néhány kérdést. Most kaptunk éppen kilenc kérdést. Abban ilyenek voltak, hogy van-e elég irodahelyisége a bíróknak? Külön van-e könyvelve az A tétel a B tételtől? Tehát lehet ilyen kérdéseket föltenni, most persze azon túl, hogy semmi közük hozzá, mert az európai uniós alkotmány szerint ezekhez a kérdésekhez nekik semmi közük nincs, de még hogyha ezen túllépünk, és elfogadjuk a kukacoskodásukat, akkor is: ezek komolytalan kérdések. Tehát az egész vita most már abszurd. Tehát mindenki érzi, hogy Magyarország minden vállalást teljesített, Brüsszel meg nem akarja ideadni a pénzt, és kínban fogant, időnyerési célból föltett kifogásokkal él. Most, ha arról kérdezne, hogy mikor lesz ennek vége, vagy meddig tart ez így, akkor én azt mondanám, lehet, hogy ezt nem tudnám megvédeni egy nyílt vitában, és ezért óvatos vagyok ezzel a véleménnyel, én úgy látom, hogy a brüsszeli bürokraták a lengyel választások eredményére várnak. Ugye, a brüsszeliek szeretnék megbuktatni a lengyel kormányt, ne legyen illúziónk: baloldali kormányt szeretnének Lengyelországban. Mindent meg is tesznek ennek érdekében. Nem tudjuk, hogy sikerrel járnak-e. A lengyel népnek nagyon komoly dilemmákkal kell megküzdenie. Október közepén van a választás, és abban reménykednek Brüsszelben, hogyha baloldali kormány jön, akkor Magyarország majd egyedül marad, könnyebben elbánnak velünk. De ha marad a konzervatív kormány Lengyelországban, akkor nincs mit tenni, a két ország egymást mindig meg fogja védeni, és akkor viszont Brüsszelnek kell engedni. Szerintem ez az az esemény, aminek a bekövetkezte, így vagy úgy fölgyorsítja majd a magyarországi pénzek sorsát is.

Ebben az ügyben tehát egyelőre kivárás van. Van viszont egy másik uniós ügy, amellyel kapcsolatban fordulat történt, ez pedig a migráció. Németország ugyanis a héten fordult, és most már támogatja a migrációs paktum eddig általa kifogásolt passzusait. Most az olaszok azok, akik kértek egy kicsi türelmet. Berlin támogatásával, de a V4-ek és bennük Magyarország kifogásai ellenére lehet előrelépés ebben az ügyben?

Hátralépés. Ez nem előrelépés. Ez a migrációs paktum egy hátrafelé tett lépés. Ez a jövőnk legnagyobb kérdése. Vannak közvetlenül fenyegető veszélyek mindig a politikában. Beszéltünk a költségvetési hiányról például: ki tudod-e fizetni a nyugdíjakat. És vannak hosszabb távon jelentkező állandó veszélyek. A migráció ilyen. Itt egy történelmi folyamattal állunk szemben. Ha ránézünk az európai történelemre, akkor azt látjuk, hogy a Földközi-tenger két oldalán eltérő demográfiai népesedési ritmusban élnek a népek, hol az egyik oldalán a tengernek, hol a másik oldalán keletkezik nagyszámú új népesség, ahogy a demográfusok mondják: népességfölösleg. És akkor az elindul. Van, amikor mi mentünk le a déli oldalára a Földközi-tengernek, van, amikor ők jönnek fölfele. Most épp az az időszak van, amikor ők jönnek fölfele. És ez állandóan fenyeget bennünket. És ezzel a kihívással nem tud mit kezdeni az Európai Unió. Mert nem a történelem horizontján, nem a gyerekek és az unokák horizontján, az ő jövőjük szempontjából szemléli ezt a kérdést, hanem napi emberi jogi kérdésnek tekinti. Ez hiba! Nekünk ezt a folyamatot meg kell állítani. A migráció rossz dolog. Veszélyes dolog. Bűnözéssel jár, terrorcselekményekkel jár, civilizációk, különböző életfelfogást valló embercsoportok közötti összeütközéssel jár. Ez hosszú ideig lehetett hipotézis, de mióta a migráció egy ilyen invázióvá vált 2015 óta, és napi tapasztalatok és tények állnak rendelkezésre, ez nem föltételezés, hanem tény. Bűnözés, erőszak, együttélési képtelenség, konfliktusok, amelyeket nem tudunk kezelni. Magyarország ezt el akarja kerülni. Adjunk hálát a Jóistennek, hogy különböző okokból – ezek között a magyar kormány is szerepel a magyar kormánynak a bátorsága is szerepel – meg tudtuk védeni eddig magunkat a migrációval szemben. Ráadásul úgy tettük ezt, hogy ebben nincs egység Magyarországon. Szerintem a többség azt gondolja, amit a kormány, de a politikában nincs egység. A baloldal migrációpárti. Tehát én nézem a brüsszeli vitákat, ugye, ott képviselve van minden párt Magyarországról, és én azt látom, hogy a magyar baloldal, sőt a magát jobboldalnak való magyar baloldal is – van ilyen része is a mi világunknak – kint megszavazza a migrációt kezelni és nem megállítani akaró indítványokat. Tehát ők olyan döntésekhez járulnak hozzá ott, az Európai Parlamentben, még ha erről itthon nem is nagyon beszélnek, bár néha itt is kilóg a lóláb, vagy kibújik a szög a zsákból, amelyekkel valójában a migrációt serkentik. A migrációt egyetlen módon lehet megállítani. Írtak egy könyvtárnyi irodalmat, én nagy részét ennek ismerem, részt veszek több mint tíz éve az erről szóló vitákban, aligha van olyan érv, amit én még nem láttam, és arról győződtem meg, hogy ez egy egyszerű ügy. Ha meg akarod magad védeni a migrációval szemben, ne engedd be a migránsokat. Lehet ezt bonyolítani, tekerni, csavarni, de a vége ez. Vagyis ez azt jelenti, csak olyan embert engedj be a saját országod területére, aki kérelmet nyújtott be előzetesen, azt te elbíráltad, és pozitív választ adtál. És akkor mondhatod, kopogtat az ajtón, elbíráltuk az ügyedet, kedves barátom, bejöhetsz, vagy nem jöhetsz be. De az, hogy először beengeded őket, majd utána kezdesz eljárásokat folytatni, hogy fogod őket kitenni? Sehogy! Erről szól a migrációs válság. Ezért ez egy nagyon egyszerű, de határozottságot igénylő dolog. De attól, hogy valami egyszerű, még nem könnyű. Ez egyszerű és nehéz. Ezt kell megtenni. Azt kell mondani, hogy nem. És ha azt mondod, hogy nem, akkor nem jönnek, akkor nem indulnak el, nem fulladnak vízbe, akkor nincsenek emberi tragédiák. Tehát akkor azt tudjuk mondani, hogy nem a bajt kell idehozni, amire azt mondják a Földközi-tenger másik oldalán élők, jó, de akkor hozzatok segítséget ide. Na, ezt meg nem csinálja az unió. Pedig ezt kéne csinálni, nem a bajt kéne idehívni, a segítséget kéne odavinni. A Száhel-övezetben van a legnagyobb baj, ott van az a fölfordulás, ami leginkább tolja föl, északi irányba, a Földközi-tenger déli partjára az embereket. Mi készen állunk arra egyébként, hogy ezekben az övezetekben, így a Száhel-övezetben is részt vegyünk az ottani helyzet stabilizálásában, gazdasági, egészségügyi, katonai segítséget is nyújtsunk, ezekről zajlanak tárgyalások, tehát mi meg akarjuk oldani a migrációs problémát, de nem úgy, hogy beengedjük őket. A legfájdalmasabb nem a németek átállása, mert most Németország a II. világháború óta egy korlátozott önállósággal rendelkező ország: ha háborút vesztesz, akkor ez így szokott lenni. Ami meglepett, hogy a szlovákok átálltak. Tehát azért Szlovákia mindig kitartott a magyar meg a lengyel álláspont mellett. A csehek már lefalcoltak korábban. Kicsit viccelődtem is rajtuk, talán nem helyesen, és ezért meg is orroltak rám, mondtam, hogy bekötötték a lovukat az égő istállóba, de hát ez legyen az ő bajuk. De a szlovákok a szomszédjaink, az egy józan nép. És a szlovákok migrációügyben mindig a lengyel–magyar közös álláspont részei voltak. És tegnap vagy tegnapelőtt azt látom, hogy egyszer csak a szlovákok lehátráltak erről. Ez baj, mert a lengyel–magyar migrációval szembeni együttműködés akkor sikeres, ha van földrajzi folytonosság. Tehát ha egy sávot tudunk garantálni meg biztosítani: Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, aztán lefele utána Horvátország. Ez a front a migrációs frontvonal. Ha bármelyik ország ebből kiugrik, abból baj van.

A többi között a nyugdíj-kiegészítésről, az infláció elleni küzdelemről, a Brüsszellel folytatott vitákról és a migrációról is kérdeztem az elmúlt fél órában Orbán Viktor miniszterelnököt.