Orbán Viktor viszonválasza

Tisztelt Elnök Úr!

Köszönöm a szót!

Először is, talán hosszú-hosszú évek óta először mondhatom azt, hogy Gyurcsány Ferenc fölszólalásában imponált az, hogy valaki így bízik a feleségében, és kiáll mellette. Sok sikert kívánok! Az egy tévedés szerintem, amit a miniszterelnök úr mondott, miszerint Magyarország bárki ellen háborút folytatna. Senki ellen nem folytat semmilyen háborút, leginkább a nemzeti együttműködést próbáljuk megteremteni Magyarországon és Magyarország körül is. „Közelebb jutottunk-e az erős nemzethez általában?” – kérdezte a miniszterelnök úr. Időtől és tértől függetlenül nehéz az ilyen típusú kérdésre válaszolni, de azt talán megkockáztathatom, hogy közelebb jutottunk az erős Magyarországhoz ahhoz képest, amilyen az ország Gyurcsány Ferenc kormányzása idején volt. Ezt biztosan mondhatjuk. Ennél tovább is megyek egy lépéssel, mert miután meghallgattam a javaslatait, úgy látom, hogy élhetek a gyanúperrel, miszerint az a terv, a házastársi terv, hogy újra visszahozzák Magyarországon a Gyurcsány-korszakot – legfeljebb most nem a férj nevén. Szeretném világossá tenni, hogy szerintem Magyarország nem szeretne újabb Gyurcsány-korszakot, akárhogy is hívják. Magyarország nem kér még egyszer abból a korszakból, amiből csak hosszú évek kemény és verejtékes munkájával tudta kiküzdeni magát. Úgyhogy nagy tisztelettel azt mondhatom a DK-nak, hogy nem áll módunkban támogatni a kormányzati ambícióikat.

A Jobbik. Most évad előtt vagyunk, évadkezdetkor, és ezért talán a decensebb fogalmazás még elfogadható, tehát nem mondom azt a Jobbik vezérszónokára, amikor valótlanságot állított, hogy hazudott, hanem inkább csak azt, hogy ismerethiánnyal állunk szemben. Tehát az a felvetés, hogy Magyarország ne tett volna meg mindent az elmúlt tíz-tizenhárom évben, hogy energiarendszerében a lehető legnagyobb függetlenségre tegyen szert, egy ilyen állítás csak ismerethiányból fakadhat. Amikor a kormány megkezdte a működését 2010-ben, akkor Magyarországot kettő interkonnektor kapcsolta össze a külvilággal, amikor a háború kitört, akkor hat. A hat több, mint a kettő. Nyilvánvaló tehát, hogy a háborút megelőző időszakban olyan politikát folytattunk, amely lehetővé tette, hogy Magyarország ne csak kettő, hanem annál jóval több, szám szerint hat alternatív forrásból is energiához tudjon jutni. Ezt a tényt szerintem egy komoly parlamenti hozzászólásban nem érdemes figyelmen kívül hagyni. Az ársapkákat kommunista intézménynek tekinteni – itt is óvatosságot javaslok, különösen azért, mert számos európai ország használ ársapkát. Lehet, hogy Franciaország kommunista az Ön felfogása szerint, ez első látásra nem tűnik nyilvánvalónak, és alkalmaznak ilyen intézményeket. Abba a vitába pedig végképp nem szeretnék belebonyolódni – amit nem olyan egyszerű megérteni –, hogy Önök azt állítják, hogyha valaminek korlátozzuk az árát, akkor az áremelkedéshez vezet. Ez meglehetősen abszurdnak tűnik számunkra.

Ami még a jobbikos frakcióvezető úr hozzászólását illeti: a béke és a tűzszünet összefüggéséről érdemes egy pillanat erejéig gondolkodnunk. Szerintem nem az a vitakérdés, hogy milyen béke legyen, mert az a második lépés. Az első lépést úgy hívják, hogy tűzszünet. Amit Magyarország akar, az nem egy béketerv, hogy előterjeszt valaki valahonnan egy béketervet, és akkor mindenki boldog lesz tőle, és abbahagyja a háborút. Ez micsoda gyermekded elképzelés! A valóságban ez úgy történik, hogy háború van, rá lehet venni a feleket a tűzszünetre, majd a tűzszünet után meg lehet kezdeni a béketárgyalásokat. Amire nekünk tehát szükségünk van, az nem egy arról való fantáziálás, hogy milyen lenne az igazságos béke, hanem az, hogy hagyják abba egymás gyilkolását. Az első lépés, hogy legyen tűzszünet. Ha van tűzszünet, keletkezik egy idő, egy tér, ami alatt el lehet kezdeni beszélni arról, hogy a tűzszünetet hogyan lehet tartóssá tenni, és hogyan lesz a tűzszünetből béke. Én ezt a megközelítést szeretném javasolni az Önök számára. Az igazságos békéről szóló spekulációk ma nem közelebb, hanem távolabb visznek a tűzszünettől.

Azt sem értem egész pontosan, hogy miért propagálják többen is Önök közül folyamatosan százezer szám a vendégmunkások behozatalát Magyarországra. Miért volna erre szükségünk? Magyarországon van egy világos szabály, ami szerintem egy jó szabály, és azt kell betartani. A szabály azt mondja, hogy csak annyi vendégmunkást lehet behozni Magyarországra, amennyi betöltetlen álláshely van. Miért akarják ezt megváltoztatni? 500 ezer, meg repkednek itt ezek a számok. Micsoda képtelenség ez?! Micsoda képtelenség ez! Tartsuk hatályban azt a törvényt, amely Magyarországon ma fennáll, miszerint csak annyi vendégmunkásnak adhatunk engedélyt, hogy bejöjjön Magyarországra, amennyi betöltetlen álláshely van, mert Magyarország a magyaroké, és a magyar munkahelyek elsősorban a magyarokat illetik meg. Miért akarják ezt megváltoztatni? Ez jó szabály!

Ezek után engedjék meg, hogy megkérjem a Jobbik frakcióvezetőjét, hogyha már itt a migráció ellen foglalt állást, azt el lehetne-e érni, hogy az Önök pártelnöke, aki európai parlamenti képviselő, Brüsszelben ne szavazza meg a migránspárti indítványokat. Ez sokat segítene azért Magyarországon!

Tisztelt Ungár Képviselőtársam!

Nem érti, hogy milyen értelemben klímabajnok Magyarország. Abban az értelemben, hogy azt a dilemmát kell legyőznie szinte minden fejlődésre aspiráló országnak, hogy egyszerre szeretne növekedni, meg csökkenteni szeretné a károsanyag-kibocsátását, és ez egy arányszámot ad ki, s ennek alapján lehet tudni, hogy erre ki képes, és ki nem. Ezt történelmi távlatokban szokták mérni. 1990-től kezdődően Magyarország erre képes volt. Nagy a növekedés, s közben kisebb a kibocsátás, mint volt 1990 előtt. Emlékeim szerint – remélem, nem tévedek nagyot – 21 ilyen ország volt az elmúlt időszakban, és mi ezek között vagyunk. A legjobbak között vagyunk. Miért nem vagyunk büszkék arra, hogy Magyarország ezt a nehéz dilemmát jól oldja meg, és a klímabajnokok klubjához tartozik?

Lehet-e nemzeti konszenzust teremteni külpolitikai, de különösen geostratégiai kérdésekben? Nagyon nehéz! Nagyon nehéz, Képviselő úr! Ennek az az oka, hogy a nyugati világban ebben a pillanatban a külpolitikát ideológiai alapokra helyezték. Arról beszélnek, hogy a külpolitikában értékeket kell képviselni. Ez nagyon nehézzé teszi a dolgot, hiszen az értékek tekintetében általában nem értünk egyet, ezért vagyunk különböző pártokban. Ha értékalapra helyezek egy külpolitikát, az egységet eleve lehetetlenné teszem. Egységet létrehozni a külpolitikában lehetséges érdekalapon; fölmérjük egymás nemzeti érdekeit, és megpróbálunk ez alapján közösen föllépni. Megnézzük, hogy egyetértünk-e – bár különböző elveket valló pártok vagyunk –, megnézzük, hogy a magyar nemzeti érdekről ugyanazt gondoljuk-e, harmóniát lehet-e létrehozni – ez nem zárható ki –, és utána érdekalapon ezt fogjuk képviselni. De elvi alapon ez nem fog menni. Ha megnézzük az európai külpolitikát, akkor azt fogjuk látni, hogy mindenhol azzal az igénnyel lépnek föl, minden külkapcsolatban – ezért is akarunk saját külpolitikát többek között –, hogy ideologizált külpolitikát folytatnak. Az európai értékek ma három dologról szólnak: háborúról, azt támogatni kell, mert szerintük az erkölcsileg helyes, a genderről, mert az szerintük szabadsághoz visz, meg a migrációról, mert valamiért azt gondolják, hogy a világ jobb lesz, ha az emberek a világ különböző sarkaiból szabadon mozoghatnak. Ez a három európai érték van ma. Erre építik az európai külpolitikát. Erről hogy fogunk létrehozni egyetértést? Mi ezzel nem értünk egyet! Mi a háborúval szemben a béke oldalán vagyunk, a gender helyett a hagyományos családmodellt támogatjuk, és szerintünk a migráció nem jó, hanem rossz dolog, és az a jó, ha mindenki azon a helyen boldogul, amit a Jóisten neki saját hazájaként kijelölt. Nem fogunk tudni konszenzust kialakítani! Én nem mondom, hogy ne törekedjünk rá, mert a konszenzusra törekvés, még ha esetleg sikertelen is, önmagában javítja az együttműködés szellemét, és ez összességében mégiscsak jó az országnak. Tehát én a magam részéről, bár látom a nehézségeit, nem akarom elutasítani azt a javaslatot, hogy a kormány és az ellenzéki, baloldali pártok próbáljanak konszenzusra törekedni külpolitikai és geostratégiai kérdésekben.

Ami a háborúról hangzott el a képviselő úrtól, azzal kapcsolatban azt tudom mondani, hogy a háború meg annak a végeredménye nem kívánságműsor, hanem erő kérdése. Azt az állítást, hogy reális lenne az, hogy Oroszország katonai erővel eljut Magyarország keleti határáig, szamárságnak kell minősítenem; nem egyszerűen tévedésnek, mert ez egy butaság. Nézzük meg a számokat, az arányokat meg az erőt! Oroszország ma láthatóan egy nehéz háborút folytat Ukrajnával. Hogy tudná legyőzni a NATO-t? Hogy jutna el Oroszország a NATO határaihoz? Sehogy se fog eljutni, tisztelt Képviselőtársam! Biztosak lehetnek abban, hogy nincs olyan forgatókönyv, ami oda vezetne, hogy Magyarországnak és Oroszországnak újra közös határa legyen. Nem lesz ilyen! Nem fognak ide eljutni! Ezzel a forgatókönyvvel nem kell számolni, mert NATO-tagok vagyunk, és a NATO sokkal erősebb annál, semhogy ez a fejlemény bekövetkezhetne. És ez igaz nemcsak a magyar határra nézve, hanem igaz Lengyelország és Szlovákia esetében is. Az a veszély tehát, hogy Oroszország akár csak megközelítse a határainkat, nem reális föltevés. Az ebből kiinduló külpolitika téves axiómára, téves hipotézisre épít.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A film dolga Svédországban bennünket nem izgat önmagában, mert a művészet már csak olyan, hogy a témáját is szabadon lehet megválasztani meg az arról kialakított véleményt is. Bennünket egyáltalán nem érdekel, hogy Svédországban milyen filmeket csinálnak, és az hogyan érinti Magyarországot. Ez számunkra közömbös. Az azonban érint, hogy mit tanítanak az iskolában Magyarországról a svéd gyerekeknek. Na, ez érdekel bennünket! Ugyanis az nem a művészi alkotás szabadságának a kérdése, hanem az állami politikáé. Ha egy állami iskolában, egy állami iskolarendszerben tanítják azt, amit abban a filmben látunk Magyarországról, akkor az egy olyan dolog, ami a problémát az állami politika, a nemzetközi politika rangjára emeli, és ezt mi nem fogjuk elfogadni. Ebből következik az a kérdés is, hogy vajon sürget-e bennünket bármi Svédország NATO-tagsága esetében. Egyetlen ilyen körülményt sem látok. Svédország biztonságát semmi sem fenyegeti. Semmi sem fenyegeti! Semmilyen olyan katonai kapcsolatunk nincs Svédországgal, amitől nekünk tartanunk kellene. A Gripenek megtartása egy érdekes kérdés, de az a helyzet, hogy legalább tíz másik ajánlat van az asztalon. Nehogy már az egy szempont legyen egy politikai döntésében Magyarországnak, hogy kitől vásárol valamit! Ne vicceljünk!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A dolog úgy fest, hogy Svédország biztonságát semmi sem fenyegeti, a svéd–magyar kapcsolatoknak egyetlen stratégiai eleme sincs, ami sérülést szenvedne, hogyha Magyarország kiköveteli magának a tiszteletet Svédországtól, és csak utána hajlandó támogató döntést hozni. A Finnországgal kapcsolatos analógia szerintem életszerűtlen, tekintettel arra, hogy a finnek egyetlen percet sem várakoztak a NATO-tagságukkal Magyarország miatt. Ez az állítás akkor lenne igaz, ha Magyarország lett volna az utolsó ország, amely ratifikálta volna Finnország NATO-tagságát. De ez nem így történt! Nem mi voltunk az utolsók, ezért bármilyen összefüggésben ezt a kérdést előhozni ismerethiány, ha szabad ezt a kifejezést használnom újra.

Jó, hogy beszélünk róla, bár talán nem a legfontosabb kérdés most, hogy helyes-e érzelmi alapra helyezni a külpolitikát – mondta a képviselő úr –, és az alapján viszonyulni egy országhoz, hogy szeretjük-e, vagy sem az országot vagy annak a kormányzópártját. Nem helyes! Úgyhogy nem javaslok olyan külpolitikát, amely az adott kormányzópártokhoz kialakított szeretetre akarná építeni a magyar külpolitikát. Ezért a magyar külpolitika sosem tesz föl semmit egyetlen zsetonra, ahogy Ön mondta, vörösre meg különösen nem, de az bizonyos, hogy vannak olyan országok, amelyek olyan kormányokkal rendelkeznek, melyek folyamatosan támadják Magyarországot, és amelyek nemcsak támadják Magyarországot –beszéljünk egyenesen! –, hanem pénzt adtak Önöknek, hogy Önök kerüljenek kormányra, és ne mi. Ki tett itt föl minden zsetont egy lapra? Nem azok, akik a pénzt adták? Ezt a kérdést nem az amerikaiaknak kéne fölvetni? Mi mindenkivel együttműködünk, miközben az egyik amerikai kormányzópárt, kihasználva a lehetőséget Önöknek pénzt adott, hogy megbuktassanak bennünket. Ki tett föl itt zsetonra mit? Tehát az amerikai–magyar kapcsolatokban nekünk kéne magyarázkodnunk? Tényleg? Viccelünk?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A helyzet az, hogy Magyarország mindenkivel készen áll az együttműködésre. A külpolitika lényege, hogy egy ország barátokat gyűjt, és nem ellenségeket, jóindulatot és támogatást, erre kell törekedni, a magyar külpolitika is készen áll a mindenkori amerikai adminisztrációval való együttműködésre, függetlenül attól, hogy egyébként annak milyen a pártszíne.

Az adatok kiadásának a kérdése is előkerült. Azt tudom mondani Önöknek, hogy semmilyen adatot nem adunk ki, a törvények Magyarországon világosak, és ezt a kormány számára nem teszik lehetővé.

Demográfia. Tisztelt Képviselő asszony, nálam jó helyen kopogtat. A kormánnyal kapcsolatos bírálatát nem tartom méltányosnak arra vonatkozóan, hogy ne mozgósítana a kormány minden elérhető erőforrást a családtámogatások érdekében. Az az adat, amelyből én dolgozom, azt mondja, hogy a nemzeti össztermékünknek az 5,5 százalékát családtámogatásra fordítjuk, ez 2.400 milliárd forinttal több, mint ami a Gyurcsány-korszakban volt, és ez a legtöbb az Európai Unióban. Tehát olyan ügyben kritizálni Magyarországot, amelyben a legjobban teljesít az Európai Unióban, nem tűnik méltányosnak. Lehet, hogy kellene többet, sőt azt hiszem, igaza van, hogy még többet kellene, de nem azért, amit Ön mond, hogy nem csináltunk semmit – ez méltánytalan –, hanem azért, mert az ügy komoly, a kihívás nagy, és még többet kell erre a célra fordítani. Azzal is egyetértek, hogy a baj mélyebben keresendő, aminek a kifejtésére vagy megvitatására talán napirend előtti keretben nem ésszerű vállalkozni, de a gyermekvállalás, mindannyian tudjuk, nem zseb- vagy pénzkérdés, hanem alapvetően szívkérdés. Amit mi tudunk tenni – mi nem tudjuk a szíveket működésbe hozni, mi azt tudjuk tenni –, hogy akinek működésbe jön, és gyermeket vállalna, az előtt ne magasodjon olyan egzisztenciális akadály, amely eltéríti őt ettől a szándékától. Erre tudunk vállalkozni, ennél többre, azt hiszem, nem. Az sem méltányos Öntől, Képviselő asszony, hogy azt állítja, hogy kivezettünk családtámogatási rendszereket. Nincs! Nincs ilyen helyzet! Nem lesz olyan… Nem! Nem, nem, nem, a lakásfelújítási támogatásnak semmi köze a családtámogatáshoz, a csoknak igen. Nem lesz olyan pillanat, amikor a csok rendszere megszűnik, és helyette ne lépett volna be valamilyen más támogatási forma. Hiszen az év végéig kifut ez a rendszer, és az év elejétől pedig meghirdetünk egy másikat. A falusi csokot nemcsak hogy megtartjuk, hanem megemeljük annak az értékhatárát, és a városit, ami iránt leesett az érdeklődés, megtarthatnánk éppen, de szerintem ez nem egy ésszerű javaslat az Ön részéről, mert azt látjuk, hogy a városokban a csok támogatási forma már nem elegendő, annak a fönntartása helyett ott egy új dolgot kell megindítani, és azt januártól meg is fogjuk indítani. Tehát amit Ön mond, hogy valami elveszett, és még nem lépett a helyére más, az nem felel meg a valóságnak. Ilyen helyzet nem lesz. És talán még abban is egyet tudunk érteni, hogy a családpolitikát alapvetően az édesanyák támogatására kell alapozni, az erre vonatkozó minden javaslatát szívesen fogadja a kormány.

Nem értek egyet Tóth Bertalan képviselőtársammal, aki azt állítaná, hogy mindaz, amiről eddig beszéltünk, ne lenne jó hír a magyar embereknek. Szerintem jó hír, hogy sikerült minden munkahelyet megvédeni. Tehát az elmúlt nagyon nehéz időszak, a COVID és utána a háború nem vezetett oda, hogy Magyarországon a dolgozó emberek száma csökkent volna; ellenkezőleg: a dolgozó emberek száma a válság ellenére is nőtt, még a legutóbbi hónapokban is, vagyis sikerült megvédeni a munkahelyeket. Magas volt az infláció, de sikerül megvédeni a nyugdíjasokat is, mert a pénzügyminiszter képes volt úgy igazítani az államháztartást, hogy kifizessük a törvény szerint a nyugdíjasokat egyébként megillető nyugdíjemeléseket. Eddig erre képesek voltunk, és képesek leszünk novemberben is, hogy a még hiányzó összeget a fennálló törvényeknek megfelelően odaadjuk. Az, hogy ilyen állapotok között meg tudjuk védeni a nyugdíjat, szerintem jó hír és komoly teljesítmény. Tudok mondani olyan európai országot, ahol 17 százalékos infláció mellett 2 százalékot emeltek a nyugdíjon; nem egy ország van, ahol a nyugdíjasok kárára oldották meg az inflációs helyzetet, de Magyarország nem akarja a nyugdíjasok kárára megoldani az inflációs helyzetet – ezt Önök csinálták, tisztelt Képviselőtársam, úgy oldották meg, hogy elvettek egyhavi nyugdíjat. Önök ezt csinálták! Mi ezt nem csináltuk, nem is akarjuk, ezért jó hír a nyugdíjasoknak, hogy nem Gyurcsány-korszak van, és ezért oda fogjuk adni a nyugdíjasoknak azt az összeget, ami az infláció mellett a megélhetésükhöz szükséges. És hasonlóképpen küzdünk, hogy a bérek az év végére legalább olyan emelkedési százalékot mutassanak, mint amennyi az infláció volt – meglátjuk, hogy sikerül-e. Nagyon szeretnénk, hogyha az év végén az derülne ki, hogy a reálbérek éves összevetésben nem csökkentek. Ez nagyon nehéz, és nem is biztos, hogy sikerül, de mindent megteszünk annak érdekében, hogy ez így legyen, és már most biztosan mondhatom Önöknek, bocsánat, nagy valószínűséggel mondhatom Önöknek, hogy a 2024. évben a terveink szerint be fog következni, hogy a bérek jobban nőnek majd, mint az infláció. Tehát reálbér-növekedés lesz újra 2024-ben, és reményeink szerint 2025-ben is.

Nem akarom megbántani Tóth Bertalan képviselőtársamat, de én abban érzek valami lelki defektust, hogy Önök azért szurkolnak, hogy Magyarország ne kapja meg az európai uniós forrásokat. Önök szerint ez normális? Tehát az, hogy jár nekünk törvények szerint egy adott összeg az Európai Unióból, ez jár a magyaroknak, nem lehet nem megadni, ez jár, és politikai okokból ezt csak nagyon nehezen, mindenfajta kemény tárgyalások révén adják, ha egyáltalán adják, és Önök ennek örülnek. Ez jó? Szerintem ez nem normális dolog. Ez kifejezetten lelki defektus. Hogy’ szurkolhat valaki az országa ellen? Én azt javaslom, hogy az Önök képviselőit, akik kinn ülnek az Európai Parlamentben, és akik rendszeresen megnyilvánulnak ebben a kérdésben, és azt mondják, ott, Brüsszelben mondják, hogy ne adják oda Magyarországnak a támogatásokat, vegyék már rá őket, hogy ne tegyék ezt – mégiscsak magyarok… Ebben az ügyben, ha már arról beszélt Ungár Péter képviselőtársam, hogy jó lenne valamilyen konszenzust létrehozni, ebben az ügyben… Ellopják? Mi? A tanárok fogják ellopni azt a pénzt, amit Brüsszelből oda kéne adni a tanároknak… Akkor legalább… Akkor legalább azt támogassák! Ne essen nehezükre, legalább a magyar tanárok bérét támogassák, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tájékoztatom a képviselőtársaimat, hogy van egy szabály, amely nem teszi lehetővé, hogy Magyarországon nagyobb támogatást adjanak bármilyen beruházáshoz, mint ami az abból származó állami többletbevétel. Az összes erről szóló rémhír, amit Önök itt mondanak, hogy a magyar állam jobban támogat beruházásokat, mint amennyi abból visszajön a magyar – az egyszerűen tévedés! Ezt jogszabályok zárják ki, és ezek a jogszabályok nemcsak voltak, hanem vannak is, hatályban vannak, ezért Önök biztosak lehetnek abban, hogy Magyarországon minden beruházástámogatás megtérül Magyarország számára.

Ez elvisz bennünket az autóipar kérdéséhez. Magyarországon ma uszkve 140 ezer ember dolgozik közvetlenül a járműiparban. Nemzetközi sztenderdek szerint ezt néggyel szorozzák, hogy kiderüljön, vagy megkapják azt a számot, hogy áttételesen mennyi családot tart el az autóipar. Durva becsléssel nevezzük ezt 500 ezer embernek. Tehát Magyarországon ma 500 ezer ember az autóiparhoz kapcsolódó munkakörben keresi meg családja számára a kenyeret. Miután az Európai Unió döntött arról, hogy azok a gyárak, amelyek ma Magyarországon működnek, 2035 után nem termelhetnek, legalábbis ilyen autókat nem termelhetnek, ezért két lehetőség van: az egyik, hogy ezeket bezárják, be fogják zárni ezeket az üzemeket. Képzeljék el Győrt az Audi nélkül: bezárták! Kecskemét: nincs Mercedes-gyár. A BMW gyár csak tíz évig dolgozik, és vége van. Képzeljék ezt el! Ezt egyetlen módon lehet elkerülni, és az ott dolgozó és közvetlenül oda kapcsolódó 500 ezer család kenyerét egyetlen módon lehet megmenteni, hogyha olyan technológiai váltást hajtunk végre ezekben az üzemekben, és telepítünk ipart melléjük, amely 2035 után is működőképessé teszi ezeket a gyárakat. Ha lesz akkumulátorgyár az autógyár mellett, lesz autógyári munka. Ha nem lesz, bezárják. Amit Önök mondanak, akik az akkumulátorgyár ellen érvelnek, azzal valójában a mai gépjárműgyártó magyar ipari kapacitás bezárása mellett érvelnek. Tudatában vannak annak, amit mondanak? Én azt javaslom, hogy ezt gondolják át, vitassuk meg. Meggyőződésem, hogy Magyarországnak az az érdeke, hogy a legszigorúbb környezeti szabályok betartásával, a lakosság minden félelmére megbízható, higgadt, nyugodt választ adva megmentsük azokat a gépipari kapacitásokat, amelyekben ma az emberek a kenyerüket keresik. Ez lehetséges, ezen dolgozunk, és arra kérem Önöket, hogy ezt ne akadályozzák, hanem inkább támogassák. Ahogyan ezt minden nyugat-európai országban egyébként az ellenzék is teszi. Az is egy abszurd dolog, hogy Magyarországon a magukat zöldnek tartó csoportok támadják az akkumulátorgyárakat. Németországban a zöldek jelszava, tudják, mi? Akkumulátor: egy darab jövő. Ezek az Önök elvtársai! Tanulmányozzák, hogy mi történik ott!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez a vízigény kérdés is mindig előkerül. Szeretném, ha tudnák, hogy Magyarországról több víz távozik, mint amennyi bejön. Ez azt jelenti, hogy nekünk van feleslegünk, azt föl tudjuk fogni; ha akarjuk, és szükség van rá, azt a vízmennyiséget a magyar csatornarendszeren keresztül bárhova el tudjuk vinni – ha szükség van rá! Magyarország ma semmilyen vízhiányban nem szenved, és ha az igény nő, akkor képesek vagyunk ezt az igényt kielégíteni. Ez egy nagyon egyszerű matematikai kérdés. A Duna vízhozama öt másodperc alatt többet hoz, mint egy akkumulátorgyár egész éves szükséglete. Ne nevettessék ki magukat! Azt akarom tehát mondani Önöknek, hogy sem a környezetvédelmi szempontok, sem a vízipari szempontok, sem a munkahelyek szempontjai nem támasztják alá azt az álláspontot, hogy Európa legmodernebb technológiáját Magyarországon ne honosítsuk meg.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Végezetül még Gelencsér képviselőtársamnak is szerettem volna válaszolni, de úgy láttam, hogy az ő hozzászólása nem más, mint egy reménytelen küzdelem az értelemmel. Ezzel nem tudok mit kezdeni, de szurkolok neki.