- miniszterelnok.hu - https://miniszterelnok.hu/orban-viktor-interjuja-a-nemzeti-sport-napilapnak/ -

Orbán Viktor interjúja a Nemzeti Sport napilapnak

Orbán Viktor miniszterelnök már a játékok előtt arról beszélt, hogy fölkel majd nézni a versenyeket éjszaka, és ismert erős kötődése a sporthoz. Miután a MOB és az egyes sportágak vezetőinek többsége már beszélt a magyar olimpiai szereplésről, a kormányfőtől is azt kérdeztük, miként értékeli a tokiói olimpiát, a magyarok eredményeit, mit kapott ahhoz képest, amit várt.

A miniszterelnök ne értékeljen – mondta a Nemzeti Sportnak Orbán Viktor. – Mert ez nem dolga, ez a sportági szakszövetségek és az olimpiai bizottság feladata. De a miniszterelnök is magyar ember, és minden magyar értékel. A taxisofőr, a fodrász, az atomtudós, a miniszterelnök is. Egy magyar ember sosem úszhatja meg, hogy véleménye legyen az olimpiai szereplésről. Nekem is van. Kicsi gyerekkoromban még nagyapám ölében ülve hol a rádió, hol a tévé előtt követtem az olimpiát. Nagyapám úgy nevelt, hogy a nemzeti mezben pályára lépő sportolóknál fontosabb nem képzelhető el. Azt nézni kell, ismerni kell őket, mert ők mi vagyunk. Így kölyökkorom óta követem a nemzetközi sport világát, abban is a magyart. Megfigyeltem, hogy az olimpián meglepetésarany kevés van. Az olimpiát általában azok nyerik meg, akik már a bajnoki magaslatnak a legfelső fokán állnak. És minden olimpia előtt becslést készítek, hány olyan esély van, ahol nem egyszerűen nyerhetünk, hanem mi vagyunk azok, akiknek nyerniük kell. Ezt most tizenhárom-tizennégyre tettem. És azt is megfigyeltem, hogy általában a fele jön be: amit nekünk kellene megnyerni, annak meg is nyerjük a felét.”

Szöllősi György: Nagyjából ez is történt, de mely számokat tartotta nyerhetőnek, megnyerendőnek?

Három aranyra gondoltam a vívóktól, hogy a kardcsapatot, a kard egyénit és a párbajtőrt be fogjuk húzni. Úszásban kettőt mondtam, az egyiket Milák Kristófnak és egyet Hosszú Katinkának, aki nem tudta ezt a sok hónapos kiesést az edzésmunkája sajátosságai miatt pótolni.

Aztán látványosan kiállt mellette. Miért?

Mert aki egyszer bajnok, mindig bajnok. Tegye fel a kezét, akinek a tiszteletére eljátszották már a magyar himnuszt egy világversenyen, felhúzták a magyar zászlót! Nem sokan vannak, és ők minden tiszteletet megérdemelnek.

Rendben, ez eddig öt arany. Folytassuk!

Jövendöltem négy aranyat a kajak-kenura, mert azt gondoltam, hogy hármat hoznak a lányok és még egyet Kopasz Bálint. Tótka Sándor győzelme meglepetés volt számomra. Vitorlázásban is azt gondoltam, hogy mi vagyunk a legjobbak, Berecz Zsombor a legjobb. És lövészetben elhittem, hogy van két aranyesélyünk, a nemzetközi sajtó is ezt írta, és egy birkózóarannyal is számoltam. A póló és az öttusa ugyanakkor természeténél fogva – habár rengeteg meló – bizonytalan, mint a kutya vacsorája.

Nos, igen, ezeknek az esélyeknek a nagy részét érmekre is váltották a sportolóink, feledhetetlen élményeket szerezve megint a magyaroknak. Pedig sokáig azért is aggódtunk, hogy lesz-e egyáltalán olimpia, sőt sokan mondták még Japánban is, hogy most nem ez a legfontosabb. Fontos-e, s ha igen, miért fontos az emberiségnek és a magyarságnak az olimpia?

Amikor nincs háború, a nemzetek akkor is össze akarják mérni tehetségüket, erejüket, ez a kísértés nem vész ki az emberiségből soha. Ennek a nagyszerű, békés, ám hasonlóan könyörtelen formája az olimpia. A tudomány, a sport és a kultúra az a közeg, ahol békeidőben a nemzetek versenyző ösztönei megnyilvánulnak. Minden nemzetben létezik egy meggyőződés, hogy ő valami egyedülit képvisel, amit más senki, és ami a leglátványosabban a bajnokokban, a győztesekben testesül meg. Amitől valaki magyar, román, amerikai vagy éppen német. Az olimpia pedig azért különösen érdekes, mert az egyetlen olyan verseny, amihez a világ sportolói, bajnokai az életük és a pályafutásuk ciklusait igazítják. Itt fejtik ki a legnagyobb energiát, erre vetül a legnagyobb figyelem, itt akar mindenki a legjobb lenni. Ezért a nemzetek közötti békés versengésnek az olimpia kitüntetett terepe. Van olyan ország, amelyik ezt bevallja, van, amelyik kevésbé. Magyarország esetében az olimpia megkérdőjelezhetetlen tradíció. Hiszen mit tud hozzátenni egy tízmilliós ország az emberiséghez? A gazdaságban a lehetőségeink korlátozottak, tehetségben azonban a határ a csillagos ég, nem a számosság, hanem a minőség számít, meg a versenyképesség, az eltökéltség, a bátorság. A magyar a világ egyik legversenyképesebb nemzete. Ez így van a gazdaságban és a tudományban is, de leglátványosabban a sportban mutatkozik meg, azon belül is leginkább az olimpián. A magyar versenyképesség meg az olimpia a magyar emberek fejében közel van egymáshoz. Nem mondom, hogy tökéletesen pontos mérce, de az olimpiai szereplésünk valamit mindig elárul arról, hogy éppen milyen állapotban van a hazánk.

S a tokiói hat arany milyen állapotot jelez? Magas labda, hogy éppen a duplája mondjuk a 2008-as pekingi háromnak. De az érmek számában Sydneyt, Athént, Londont és Riót is felülmúltuk.

Pekingben három bajnokunk volt, három hősünk volt, most meg kétszer annyi. De ami igazán érdekes, hogy Rióban a nők mentették meg a haza becsületét, a nyolcból hét aranyat nyertek a nők és egyet a férfiak. Most meg a férfiak hozták egy kivétellel az összes aranyat. Ha egyszer sikerülne összhangba hozni a kettőt, akkor egy Helsinkihez hasonló eredményt is fel tudnánk mutatni. A magyar sportnak ezt a kettősségét most is érzékelem. Legutóbb már el voltam keseredve, hogy a férfiaknak nem sikerül. Annyi kihívás éri a modern korban a férfiak világát, a férfias erények nincsenek megbecsülve, a fizikum, a családért való felelősség, a gondoskodáshoz szükséges lelki és fizikai erő tisztelete szinte eltűnt a világból. A férfiembert meg ez hajtja, a sportteljesítménye is ebből fakad. De ha megnézi valaki a Tokióban aranyérmes magyar férfiakat, ők nemcsak, hogy bajnokok, hanem férfi idolok. Sportolók, akikre mutatva azt mondhatjuk az unokáinknak, hogy látod, így néz ki egy férfi. Így néz ki a fizikuma, ilyen a lelkiereje, így harcol, így szereti a családját, és így tesz fel az életéből, ha kell, tíz évet egy célra. A magyarok, akik most nyertek, nagy szolgálatot tettek a hazának, és az ő segítségükkel talán visszahozhatjuk a férfieszményt is a magyar életbe. A női eszmény mindig is erős volt, a magyar nagyasszonyokra, ha baj van, mindig lehet számítani, az egri nőktől az olimpiai bajnokainkig, ott sosem volt hiba.

Az érmesek közül többen is katonatisztek.

Biztos vagyok abban, hogy a hadsereg újjáépítése, a mindennapos iskolai testnevelés bevezetése és az, hogy a férfi sportolóink újra felkapaszkodtak a dobogó tetejére, és hogy ismét vannak futballista példaképeink, ez így együtt jót fog tenni Magyarországnak. Mindez óriási segítség a gyerekek nevelésében.

Nem leegyszerűsítő-e az ország pillanatnyi állapotára következtetni az eredményekből, megfeledkezve az előzményekről és sok más körülményről, és nálunk miért tűnik úgy sokszor, hogy csak az aranyérmek számítanak, ami megint csak bántó leegyszerűsítésként hathat?

A sportsikerekhez sok minden kell, például szerencse, de előzmények nélkül nem lehet olimpiai bajnoki címet szerezni. A magyar sikerekben nem csak az elmúlt néhány év vagy évtized, az adott sportoló felkészülése, előélete és az ország pillanatnyi állapota van benne, de kétségtelenül az elmúlt száz év is. Mi a bajnokainkat, az aranyérmeseket mindig külön kategóriában tartjuk. Ez nem indokolatlan. Mert fantasztikus teljesítmény egy negyedik, ötödik hely, egy bronzérem, egy ezüst, ezek azt mutatják, hogy ott van a világ legjobbjai között. Ez megsüvegelendő és felemelő is. De a bajnok külön kategória. A magyar észjárás ezt jól érzékeli. Egy dolog ott lenni a legjobbak között, de a legjobbak között a legjobbnak lenni, az egy másik dolog. Ezért van az aranyéremnek mitológiája Magyarországon. S ha megnézzük az olimpiai bajnokainkat, egytől egyig fantasztikus egyéniségek voltak, egészen vissza Hajós Alfrédig. Az egyik legnagyobb hiánya a mostani időszaknak, hogy még mindig nem építettük meg az olimpiai hőseink múzeumát, ahol nem tárgyakat mutogatunk, hanem embereket, életutakat idézünk fel. Fantasztikus egyéniségeink vannak, minden bajnokunk önmagában egy hősköltemény. Nagy adósság, dolgozunk rajta, hogy ezt megcsináljuk a következő ciklusban, ha a Jóisten és a választók is úgy akarják.

Mi a jelentősége annak, hogy mely sportágakban vagyunk sikeresek?

Az aranyak számán kívül fontos az olimpiai eredményünk „szélessége” is. A magyar sportot az teszi különlegessé, hogy széles spektrumú. Van a három klasszikus sportágunk, amiben mindig hazahozunk valamit, az úszás, a vívás meg a kajak-kenu, legutóbb, Rióban csak ezekben a sportágakban nyertünk. Most viszont visszatért melléjük a birkózás, ami fantasztikus dolog, várjuk a torna feltámadását, és pontosan nem tudjuk, hol tartanak a bokszolóink. Ezekben a sportokban mindig volt tudásunk, hagyományunk, műhelyeink, ezekhez volt tehetségünk. Még egy hagyományos sportágunk van, ahol sikerre számítottam, de nem tudunk Igaly Diána óta visszakapaszkodni. Ez a lövészet, amelyből időnként három-négy olimpiai időszakra is eltűnünk. Az is rejtély számomra, hogy miért nem vagyunk ott a jók között íjászatban azzal a legendáriummal, ami a magyarok és az íj kapcsolatát jellemzi. Tehát a magyar sportélet széles, mert alapvetően műhelyekre épül. A világhírű sportolóinkból edzők lesznek, s ők működtetik ezeket a műhelyeket, folyamatos az áthagyományozódás.

Ezt a szélesedő bázist jelzi, hogy érmet kilenc, pontot tizenkét sportágban szereztünk Tokióban. Sikeresek voltunk új vagy nálunk sokáig háttérbe szoruló sportágakban. Vitorlázás, triatlon, hegyikerékpár, karate…

Fontos persze, hogy ne csak a hagyományos sportágainkban zárkózzunk föl, igaz, a vitorlázás nem új sikersportágunk, én már olyan öreg vagyok, hogy emlékszem például a Detre fivérek olimpiai érmére, de Berecz Zsombor most ezt is túlszárnyalta. Szerintem a kerékpár is olyan sportág, ahol van jövőnk, Vas Kata Blanka fantasztikus nő, aki tizenkilenc évesen, három svájci mögött lett negyedik, ami a sportág valaha volt legjobb magyar eredménye. Ez a negyedik hely különösen értékes. A régi dicsőség fontos, de nyitottnak kell lenni az újra is, mert láthatóan abban is van tehetségünk, újabb és újabb sportágakról derül ki, hogy jók bennük a magyarok.

Sokan és sokszor felvetik, hogy a magyar sportba jutó rengeteg pénz nyomán az eredmény számonkérése mikor várható. Legutóbb azt mondta a Nemzeti Sportnak, hogy az olimpia után van ennek helye. Akkor tehát eljött az idő?

Hogyan történik a sportfejlesztés Magyarországon? Az első szint az iskolai testnevelés, az amatőr sport, a mindennapos testmozgás. Ide tartozik, hogy az ország legyen teljesen bejárható, hozzuk rendbe a túraútvonalainkat, tavainkat, építsünk bicikliutakat, és minden járásban létesítsünk mindenki számára elérhető sportcsarnokot, uszodát – nemcsak a versenysportnak, hanem mindenkinek. Ez az első lépés, ami a mozgáshoz szükséges, hiszen a magyar nehezen mozdul. A magyarok rengeteget dolgoznak, ezért a munka után sokuknál nem a sportolás következik, hanem a pihenés. Ahhoz, hogy az európai átlagot meghaladó munkaórák után mégis legyen kedvük mozogni, olyan feltételeket kell teremteni, hogy ne kelljen még az elemekkel is viaskodniuk, mert a túraútvonalak nincsenek rendben, vagy a tavak nem megközelíthetők, vagy a gyerekek nem tanulták meg az alap mozgáselemeket az iskolában, és a sport idegen maradt számukra. Miután elvették tőlünk a természeti erőforrásainkat az I. világháború után, ebben az országban minden, amink van, munkából van. Nem elég lefúrnunk a földbe, nagy hegyek nem öntik az ércet meg az épületfát, és így tovább. Itt mindent munkából kell előteremteni, ezért kell nekünk nagyon sokat dolgoznunk. Ezért segíteni kell abban, hogy könnyen lehessen hozzáférni a sportolási lehetőségekhez, hogy a sport ne csak egyéni elszántság kérdése legyen, hanem természetes családi időtöltés is. Hogy a család felkerekedhessen biciklizni, táborozni, túrázni.

Nem feledve az elszámolás, az értékelés fontos kérdését, engedjen meg egy közbevetést: nem említette még az iskolai, az egyetemi sportot, ami szintén fontos része az amatőrök sportjának.

Miután teljesen megújítottuk az egyetemi rendszert, a felsőoktatásnak adandó támogatás egyik feltétele lesz, hogy az egyetemeken is legyen testnevelés, és extra pénzt adunk akkor, ha csapatokat indítanak bizonyos klasszikus sportágakban az egyetemi bajnokságban, kosárlabdában, röplabdában, evezésben, öttusában. Így tehát az egyetemeket visszahozzuk az amatőr és a versenysport világába is.

Amelybe rengeteget fektetett a kormány, mióta 2010-ben a sportot ismét stratégiai ágazattá nyilvánította.

Igen, a hazai sportfejlesztés második szintje az utánpótlás-nevelés. Itt már felcsillan a profi sport lehetősége a fiatalok előtt, ezért ezt a területet már a sportági szakszövetségekkel kötött hosszú távú szerződések révén fejlesztjük. A szakszövetségek mondják meg, mit vállalnak. Most lezárul egy szakasz, korábban kötöttünk egy megállapodást két olimpiára, ez egy évvel meghosszabbodott a világjárvány, illetve az olimpia elhalasztása miatt, és a sportági szakszövetségek most adják le a jelentéseiket, amelyek ellenőrzése hamarosan elkezdődik. A szakmai és pénzügyi ellenőrzés, amelyről teljes beszámolót kap a kormány a következő év január-februárjában, adja majd az alapját a következő hosszú távú megállapodásoknak, amelyek időtartama a terveink szerint 3+4+4 év lesz, hiszen a következő olimpiát három év múlva rendezik. Mindegyik szakszövetséggel sportágfejlesztési megállapodást szeretnénk kötni még a választás előtt. A sportági szakszövetségek jó partnerek, de itt őszintén kell szembenézni a helyzettel, eltelt nyolc, kilenc év, nagyon sok lehetőséget és sok pénzt kaptak, most mindenkinek szakmai és pénzügyi elszámolást kell készítenie, hogyan sáfárkodott ezzel a lehetőséggel. Beszámolás, elszámolás és utána az új hosszú távú megállapodás, ez következik most minden sportágban.

Mit gondol, megmarad a sport hagyományos szerepe és ereje a következő évtizedekben is?

Olyan világban élünk, amikor a hagyomány, a bevált dolgok tisztelete gyengül. Ezt mutatja az internet világa, a globalizmus, amely folyamatosan próbálja háttérbe szorítani a nemzeteket, s aminek a sportban is látjuk a jeleit. Itt van az egész LMBTQ-őrület, a biológiai nemek kérdése, az uniszex világ, és így tovább. Mindent kérdésessé tesznek, ami elhozta a világot kétezer éven át idáig. Folyamatos a kísértés, hogy valami olyan szép új világ jön, amelyik radikálisan különbözik attól, mint amiben eddig éltünk. És ez a gyerekeinket is eléri. A sport pedig még mindig a régi, sok ezer éves, bevált dolgok védelmének az eszméje.

Amennyiben az tud maradni.

Mi ezt reméljük. Az olimpián mégiscsak össze kell mérni az erőnket, becsületesen kell küzdeni, valaki bajnok lesz. A versengés nem rossz, hanem jó dolog, van férfi- és női szám, a siker a közösségnek is a sikere, amelyet a bajnok képvisel, nem csak egyéni diadal, és mindig nemzeti lobogót húznak fel, globális lobogó nincs.

De van NOB-zászló és -himnusz orosz helyett, meg a menekült sportolóknak, és Guy Verhofstadt belga uniós politikus szerint a nemzeti címer mellé az EU-címert is oda kellene varrni az európai sportolók mezére.

Ezek szárnyaszegett próbálkozások. A nemzeteket nem lehet leváltani. Az olimpia és a sport sokat segít abban is, hogy gyerekeink számára átmentsük azt, ami bevált és érték.

Mégis, tavaly még az olimpia is elmaradt, amire csak világháborúk idején volt példa az elmúlt száz évben. Megingott hát a kultúránk egyik legstabilabbnak hitt oszlopa is?

Abban mindenki egyetért, hogy vészterhes idők jönnek az emberiség számára, mert itt vannak a járványok, a migrációs hullámok, sújt bennünket az éghajlatváltozás, és azzal, hogy a hidegháborút megnyerő Nyugat vezetői és világszervező pozíciója is megkérdőjeleződött, rengeteg bizonytalanság keletkezett a világban. Veszélyes idők jönnek, észnél kell lenni.

Bár végül meglett az olimpia, de ezen veszélyekre emlékeztettek a tokiói létesítmények üres lelátói is, szemben mondjuk a Formula–1-es Magyar Nagydíj több mint ötvenezer nézőjével, vagy a telt házas júniusi budapesti Eb-meccsekkel.

Együttérzek a japánokkal, mert egy nemzet számára fájdalmas lehet, ha azok után, hogy egy évtizeden keresztül készül, hogy megrendezze a világ valaha volt legszebb, legfelemelőbb olimpiáját, végül egy válságolimpiát kell menedzselnie. Az is nyilvánvaló, hogyha az olimpiát mi rendezhettük volna, akkor lezajlott volna éppúgy, mint az Európa-bajnokság, telt házzal, nyitva, gond nélkül. Mert a járvány kezelésének, bár ebben nem osztanak érmet, az egyik dobogósa biztosan Magyarország. Miután van elegendő vakcinánk, és mindenkit be tudunk oltani, mindenkinek a saját felelőssége is, hogy gondoskodjon a saját biztonságáról. És a magyarok elfogadták, hogy a beoltott emberek visszatérhessenek a normális élethez, és ebben ne akadályozhassák őket azok, akik meg nem vették fel az oltást. Ezért vagyunk képesek arra, hogy a sportrendezvényeinket azoknak, akik védettek, azaz a lakosság jó kétharmada számára látogathatóvá tegyük.

A napokban azonban kiderült, hogy most már 2032-re sem remélhetünk budapesti olimpiát, mert akkor az ausztráliai Brisbane lesz a házigazda. Végleg elúszott a lehetőség?

Olimpiát csak nemzeti egységben lehet szervezni. Magyarországnak volt egy történelmi lehetősége, amikor megszerezhette volna az olimpia rendezésének a jogát, de nem tudtuk megmutatni az ehhez szükséges nemzeti egységet. Ennek persze van politikai oka is, mert volt, aki attól remélt politikai hasznot, hogy nemet mond, és nemet mondat nagyon sok emberrel az olimpiára. De az igazság az, hogy kicsit korán jött a lehetőség, mert a nemzet még nem volt egységes abban a meggyőződésében, hogy Magyarország olyan ország, amely gazdaságilag nem önmagát megterhelve, hanem egy olimpiából hatalmas hasznot húzva képes megrendezni az olimpiát. Azóta eltelt négy év, és most sokkal nagyobb azoknak a magyaroknak a száma, akik látják, hogy azok a szállodafejlesztések, útfejlesztések, amelyek az olimpiához szükségesek, az olimpiától függetlenül is megtörténtek. Nem az olimpia miatt kellett fejlesztésekbe vágnunk, a fejlődésünk az olimpiától függetlenül kikövetelte ezt, ezért ma sokkal inkább készen állnánk egy olimpiára. 2017-ben nagy esélyünk lett volna a rendezésre, ma nincs esélyünk nyerni, pedig 2021-ben sokkal inkább készen állnánk, mint amennyire 2017-ben készen álltunk. Ez a hajó most elment – egyelőre. De az olimpia megrendezése egy magyarnak örök álom. Olyan szerelem, amelynek sosincs vége. A szükséges képességek, a sport szeretete, a sport fontossága, a nemzeti érzés, a gazdasági erő, a kultúra, mind megvannak, meg is maradnak. Ezért, bár lehet, hogy mi már nem érjük meg, de lesz magyar olimpia. Bennünket kicsinyes okokból, politikai haszonlesésből most el lehetett ütni az olimpia rendezésétől, de a magyaroktól nem lehet elvenni ezt az álmot. Minden évben erősebbek vagyunk, minden évben felkészültebbek vagyunk, minden évben jobban néz ki az ország, minden évben nyilvánvalóbb, hogy Magyarország méltó egy olimpia megrendezésére.

https://www.nemzetisport.hu/egyeb_egyeni/orban-viktor-a-magyar-a-legversenykepesebb-nemzetek-egyike-2844211 [1]