Törőcsik Zsolt: Pontosan egy éve, február 24-én hajnalban indultak meg az orosz tankok Ukrajna felé, és kezdődött el a mai napig tartó háború a két ország között. Szakértők közül is kevesen gondolták akkor, hogy egy év elteltével még a megoldás körvonalai sem látszanak, hogy az unió épp a tizedik szankciós csomagot készül elfogadni, és hogy a legmodernebb nyugati nehézpáncélosok lesznek úton a harctérre. Hogyan változott a világ és benne Magyarország helyzete az elmúlt egy évben? Erről is kérdezem a következő percekben Orbán Viktor miniszterelnököt. Jó reggelt kívánok!

Jó reggelt kívánok!

Az évértékelő beszédében és sajtóinformációk szerint a frakcióülésen is azt hangsúlyozta, hogy ki kell maradni ebből a háborúból, múlt szombaton ugyanakkor arról is beszélt, hogy a NATO és az unió részei vagyunk. Ki lehet-e ennek ellenére maradni a háborúból, miközben egy brit történész már arról beszél az egyik magyar lapnak adott interjújában, hogy Európa akkor lesz nagyhatalom, ha elviseli, hogy koporsóban jönnek haza a lányai és a fiai egy idegen országból. 

Az angolszászok jól ismertek a kíméletlen nyelvezetükről és a kíméletlenül logikus gondolkodásukról is. Most előkerült, én is láttam azt az írást, amit Soros György publikált még talán 1992-1993-ban, a kommunizmus összeomlása utáni időszak elején, ahol ő meg arról beszélt, hogy az oroszokat előbb-utóbb valahogy’ csak le kell győzni, és a hidegháború vége ebből a szempontból csak félmunka. Tehát katonailag is le kell majd őket győzni. És miután a nyugati demokráciák rosszul viselik, hogy a polgáraik meghalnak egy tőlük távoli területen folyó háborúban, ezért majd a közép-európaiakat kell beküldeni, odadobni, rávenni, alkalmazni, hogy az ő vérükkel és az ő áldozatukon keresztül kell Oroszországot legyőzni. Tehát ez a gondolkodásmód, amiből most Ön idézett egy friss példányt, nem idegen az angolszász gondolkodástól. Nagy szerencse, hogy az angolszász politika nem tette magáévá az elmúlt időszakban sem ezt a gondolatot, és ma is kétértelműek abból a szempontból a mi szövetségeseink, hiszen az angolszászok egyébként a szövetségeseink, NATO-tagok vagyunk velük együtt, hogy pontosan mi is volna a hadicél. A legnagyobb feneség ebben a háborúban, túl azon, hogy iszonyatos veszteségeket szenvednek el a szemben álló felek, mondjuk úgy, hogy az emberiség, rengetegen halnak meg, és felfoghatatlan mennyiségű érték vész oda, de ami igazán nehézzé teszi a helyzet kezelését, az, hogy nem világos, hogy mi a hadicél. Ráadásul egyik oldalról sem világos, különböző időpontokban különböző hadicélokat jelölnek meg a szembenálló felek. Ez érvényes Ukrajnára is, aki persze a szabadságát védi, hiszen őt támadták meg, ő a megtámadott fél, és ő csak el akarja hárítani a vele szembeni agresszió következményeit. De az se világos, hogy pontosan ez mit is jelent; hogy akkor előbb-utóbb Oroszország területére mérnek-e katonai csapást az ukránok, meddig akarják visszaszorítani az orosz csapatokat, a Krím félsziget ostrom alá kerül-e, vagy nem, tehát ezek mind tisztázatlan dolgok. És egy háborúban, amikor a hadicélok tekintetében tisztázatlanság van, akkor nagyon könnyű eltévedni, mert nincs mihez mérje az ember a döntését, amelyben áldozatokat vállal a saját nemzete és a saját polgárai kárára is, hiszen mégiscsak meg fognak halni ott, a csatatéren azok, akiket odaküldenek, valamilyen cél érdekében. És azt nagyon pontosan tudnunk kell, hogy mi az a cél. És persze eszmei értelemben meghatározzák az angolszászok meg a nyugatiak, hogy van jó meg rossz, és így tovább, de konkrétan, hogy akkor meddig, melyik vonalig, meddig, melyik kilométerkőig, és így tovább: ezek tisztázatlan kérdések. Tehát a belesodródás oka nemcsak az, hogy hibás döntést hoztunk mi, nyugatiak, amikor a konfliktus lokalizálása helyett ezt egy összeurópai háborúvá emeltük, ez egy hiba volt, hanem azt a hibát is elkövettük, hogy magunk számára sem tisztáztuk, hogy hol van a segítségnyújtás határa Ukrajna számára, meddig megyünk az ukránokkal. E helyett azt a mondatot használjuk, amit minden európai uniós dokumentumban olvasok, hogy akármeddig is tart, akármibe is kerül. Így nehéz háborúzni. Most Ön azt mondja, hogy kevesen gondolták volna egy évvel ezelőtt, hogy itt tartunk majd. Szerényen emelem föl a kezem, hogy jelezzem, hogy a magyarok pontosan ezt mondták, hogy miután ebben a helyzetben vagyunk, amit most leírtam, egy év múlva ott leszünk, hogy rengeteg áldozat lesz, a háborús helyzet nem lesz könnyebb, a célok tisztázatlanok maradnak, és mi, európaiak folyamatosan sodródni fogunk a háborúba. Ennek a szimbolikus leírása, hogy, mondjuk, a németek a háború elején azt mondták, hogy ők aztán emberi élet kioltására alkalmas eszközt sosem fognak küldeni, ezért érjék be az ukránok sisakkal. Aztán jöttek a fegyverek, aztán most már a Leopardoknál vagyunk, és most már az angolszászok a harci repülőgépeknek a küldését szorgalmazzák. És nem szeretnék jövendőmondó lenni, különösen nem a rossz hír hozója, de nincs messze, amikor arról fog a magyar közvélemény hallani, hogy már vannak az asztalon olyan javaslatok, hogy békefenntartó erők vagy valamilyen katonai csapatok szükségesek lesznek Ukrajna területén. Ez a belesodródás logikus, következő lépése lesz majd.

Közben azért már arról is beszélnek, egy német hadiipari vállalat vezetője, hogy Németországnak a saját védelme vált kiszolgáltatottá az ukrajnai segítségnyújtás miatt. És hogyha célokról beszélünk, sokszor elhangzik az a nyugati érv, hogy az a cél, hogy Oroszország ne veszélyeztesse a nyugati hatalmakat, a Nyugatot. Ön ugyanakkor úgy fogalmazott az évértékelőjében, hogy semmi esélye nem is lenne Oroszországnak a NATO-val szemben.

Persze, ha valaki ismeri a számokat, ami azért a politikával foglalkozó emberek számára egy kötelező tudás, akkor jól látszik a számokból, hogy, mondjuk, mennyit költ Oroszország egy évben a fegyverzetének fejlesztésére, még azt is kalkulálva, hogy hátha nem mond teljesen igazat. Teljesen nyilvánvaló, hogyha összeadom az európai NATO-tagállamok hadiipari, katonai kiadását egy adott évben, akkor az nagyságrendekkel haladja meg az oroszt. És ha ehhez még az amerikait is hozzáadom, amely a világ legnagyobb kiadása, meghaladja mindenkiét, Kínáét, mindenkiét, sőt az utána következőkét együttvéve is meghaladja, szóval a realitások világosak: ma nincs a világon senkinek, tehát nemcsak az oroszoknak, senkinek nincsen arra esélye, hogy a NATO-t megtámadva sikert érhessen el. A NATO egy védelmi szövetség, és erre kötelezve vagyunk. Tehát ha megtámadnak bennünket, akkor kötelező egymást kisegíteni. Ezért problémás Ukrajna NATO-tagsága, és ezért mondja a NATO alapokmánya helyesen, hogy olyan országot, amely háborúban áll, nem lehet felvenni a NATO-ba, mert azzal a háborút behozza a szövetségen belül, és a védelmi szövetségnek egy tagállamot, ha az háborúban áll, azonnal meg kell védenie. Tehát a NATO egy védelmi szövetség, nem háborús szövetség. Nincs olyan passzus a NATO alapokmányában, a NATO-val aláírt szerződésekben, amit én írtam alá, abban sincs olyasmi, hogy a NATO-nak egyébként joga lenne és a tagállamoknak pedig kötelezettsége részt venni olyan katonai akciókban vagy olyat indítani, amely egy nem NATO-tagország közös megtámadását irányozza elő. Ilyen nincsen. Ha ilyen helyzet előáll, akkor a NATO visszalép, a NATO ebben nem vesz részt. NATO-tagállamok, ha akarnak, a NATO keretén kívül létrehozhatnak ilyen katonai szövetségeket, háborús szövetségeket, de nem rángathatják bele azokat a NATO-tagokat, akik egyébként nem akarnak ebben részt venni. Ez a magyar pozíció lényege, én ezen, Magyarország pozíciója jogi és erkölcsi értelemben azon a tényen nyugszik, hogy a NATO egy védelmi szövetség, és nem egy háborús szövetség.

Ön és a kormány többi tagja is gyakorlatilag egy éve a béke fontosságát hangsúlyozza. Meddig mehet el a Nyugat a Magyarországra gyakorolt nyomást illetően, hogy változtasson az álláspontján? Kérdezem ezt azért is, mert, ugye, a kormánytöbbség egy nyilatkozatot nyújt be az országgyűlésnek, amelyben a parlament is kifejezné az elkötelezettségét a béke mellett.

A magyar álláspont erkölcsileg is és politikailag is helyes, ráadásul ésszerű. Persze van egy olyan reflex Magyarországon is, de a világban mindenhol, ami talán egy természetes emberi ösztönből fakad, hogy az ember lát egy ilyen konfliktust, és akkor valamelyik féllel vagy azonosítja magát, vagy az egyikkel inkább szimpatizál, elkezdi azt támogatni, vagy szurkol neki. Ez a politikában rossz tanácsadó, de ettől még egy természetes emberi dolog, a politikai döntéshozóknak mindig függetleníteni magukat az ilyen személyes bevonódás érzésétől. Különösen ebben a helyzetben van ez így, amikor minden józan számítás szerint ezt a háborút nem lehet megnyerni. Tehát egyik fél sem tudja megnyerni. Tehát szerintem Oroszország nem tudja megnyerni a háborút, habár tisztázatlan, hogy pontosan mit is jelentene a háború megnyerése, de olyan mennyiségű fegyvert és energiát és pénzt mozgósít a Nyugat Ukrajna mögé, hogy emberi számítások szerint megnyerni egy ilyen erővel szemben egy nyílt katonai konfliktust, valószínűtlen. És fordítva is igaz: tehát ha valaki azt gondolja, hogy Oroszországot meg lehet verni, miközben Oroszország egy atomhatalom, akkor szerintem téved. Tehát egyik fél sem tudja megnyerni ezt a háborút, csak az áldozatok száma fog folyamatosan növekedni százával, ezrével, tízezrével. Itt most már több százezer ember halt meg, vagy szenvedett olyan sérülést, amely jóvátehetetlen, reparálhatatlan. Iszonyatos veszteségeket szenvedünk el – ha úgy tetszik – mi, mint emberiség. Ezért a józan álláspont az azt mondja, hogy tűzszünet. Még csak nem is azt mondja, hogy azonnal állapodjunk meg a békében, mert ahhoz, hogy béke legyen, először tárgyalni kell. Nagyon messze vannak az álláspontok arról, hogy milyen béke lehetne elfogadható az egyik vagy a másik fél számára. Nem vagyunk naivak, ezt mi is látjuk, ezért kell tárgyalni, talán majd hosszan is kell tárgyalni. Ezért az én logikámban a legfontosabb, hogy most ne arról beszéljünk, hogy milyen lesz majd az a béke, ami a béketárgyalásokból kikerekedik. Azt majd meglátjuk. Most az volna a fontos, hogy tűzszünet legyen. A magyar pozíciónak a lényege egy minél hamarabb elérendő tűzszünet. Ugye, mi Európáról beszélünk, hiszen itt élünk, EU- és NATO-tagok vagyunk. Keveset beszélünk a világról, de éppen most, ma éjszaka volt az ENSZ-közgyűlésnek egy vitája, ahol el is fogadtak egy szöveget a háború egyéves évfordulója alkalmából. Na, az egy békepárti szöveg. Tehát az jó, hogyha a magyarok látják, hogy mi nem vagyunk izolálva, mi nem vagyunk elszigetelve, mi a többséghez tartozunk. Tehát a világ többsége, a világ országainak többsége azt mondja, amit mi: legyen tűzszünet, ne eszkalálódjék, ne terjedjen tovább a háború. Legyen tűzszünet, a felek üljenek le, kezdjenek tárgyalni, és majd valamikor egyezzenek meg, ha tudnak. De a legfontosabb, hogy ne haljon meg most több ember, és más országokat ne fenyegesse az a rém, az a kockázat, az a veszély, hogy belevonódnak akaratuk ellenére is ebbe a háborúba, és ők a pénzen túl előbb-utóbb a belevonódás eredményeképpen emberáldozatot is kell, hogy hozzanak. Mi, magyarok egyébként ilyenek vagyunk. Valamiért nem uralja még itthon sem a háborúról való közbeszédet, hogy Kárpátalján, ami Ukrajna része, nagy magyar közösség él, 150-200 ezer közötti honfitársunkról beszélünk. Egy részük ráadásul még magyar állampolgár is. Őket besorozták, egy részüket besorozták. A férfiakat elvitték a frontra. Ott meghalnak. Tehát miközben Magyarországot bírálják, mármint Brüsszelben, meg nyomást gyakorolnak ránk, aközben mi vagyunk az egyetlen ország az Európai Unióban, amely ugyan se nem orosz, se nem ukrán, és mégis emberáldozatot kénytelen hozni. És itt azért százával veszítjük el a magyarokat. Most mi segítjük a családjaikat, de próbáljuk követni, hogy pontosan ki hal meg, hogy’ hal meg, hogy’ kötődik a magyar államhoz, és a családoknak, az árván maradtaknak próbálunk segítséget nyújtani. Ezért mi rendelkezünk azzal a tudással, hogy mi is történik a fronton, az élet sűrűjében, a valóságban, és mi ott az áldozatok között vagyunk. És ezt respektálnia kell Brüsszelnek. Ezért mondom, hogy több tiszteletet a kárpátaljai magyaroknak Brüsszelben és Washingtonban is meg Kijevben is.

Magyarország, ahogyan említette a NATO része, Finnország és Svédország pedig egyelőre szeretne a NATO része lenni, kérték a felvételüket a védelmi szövetségbe. Ezt a kérést most két tagállam parlamentje nem hagyta jóvá, az egyik a magyar, és állítólag a kérdésről a frakcióülésen is vita alakult ki. Milyen aggályai vannak a képviselőknek, és lehet-e ezt orvosolni?

Ami Törökországot illeti, akik egyébként szintén a szövetségeseink, és ezért meg kell, hogy halljuk az ő hangjukat is, talán, miután közelebb vagyunk hozzá, mint a többi NATO-tag, ezért mi élesebb füllel hallgatjuk őket. Nekik komoly kifogásaik vannak. Finnországgal szemben kevésbé, de Svédországgal szemben igen, aminek az az egyszerű oka, hogy Svédországban működnek olyan, magukat civilnek mondó szervezetek, amelyek Törökország ellen dolgoznak, és a török jogi értelmezés szerint terrorista szervezetek. És nem akarnak a törökök olyan tagállamot látni a NATO-ban, amelynek a területén Törökország ellen terrorakciókat is szervezni akaró, tudó török csoportok léteznek. És erre kér garanciákat. Most ezeket a garanciákat Törökország eddig nem kapta meg. Tehát van egy ilyen dolog. Figyelnünk kell a törökökre is, hiszen a végén az egész folyamat el fog majd akadni. Ha nem lesz megoldás a török problémára, akkor a bővítésből nem lesz semmi. Most nézzük a magyar szempontokat! Ugye, Magyarország csatlakozott a NATO-hoz, méghozzá a kommunizmus összeomlása után, tehát nem vagyunk alapító tagok, ezért mi egy olyan ország vagyunk, akit fölvettek. El is utasíthattak volna bennünket, de fölvettek. Ez szerintem ad egyfajta erkölcsi kötelességet Magyarország számára, hogyha valaki be akar kerülni a NATO-ba, és ez magyar szempontból nem ellenérdekelt dolog, nincs jelentős magyar érdeksérelem, e mellett, ha akar, akkor úgy, ahogy minket is fölvettek, mi is vegyük föl őket. Ez szerintem egy logikus és emberi szempontból is, becsület szempontjából is egy helyes viselkedés. Ezért én azt kértem a frakciótól, hogy támogassa Svédország és Finnország NATO-tagságát, és a kormány ezért úgy terjesztette be a javaslatot a parlament elé, hogy kéri a képviselőket, hogy szavazzák meg. De a képviselők nem túl lelkesek, magunk között legyen mondva. Van egy részük, amelyik azt mondja, hogy azért mégiscsak Finnországgal létrejön majd egy több mint ezer kilométer hosszú, közvetlen határérintkezés Oroszország és Finnország között, látva az ukrán helyzetet, ennek a háborús potenciálja nagy, gondoljuk ezt át, biztos, hogy jól van-e ez így. Tehát van egy ilyen geopolitikai megfontolás. Szerintem erre az ellenérvre vannak meggyőző érveink, hogy miért lehet vállalni ezt a kockázatot. ezt a vitát meg lehet nyerni. A másik fél pedig azt mondja, hogy azért váltsunk már pár szót ezekkel a derék finnekkel meg svédekkel, mert az mégse járja, hogy azt kérik tőlünk, hogy vegyük fel őket, ők pedig nyilvánvaló hazugságokat terjesztenek Magyarországról, a magyarországi jogállamról, a demokráciáról, az itt folyó életről, és hogy’ akar valaki úgy a szövetségesünk lenni egy katonai rendszerben, hogy gátlástalanul hazugságokat terjeszt Magyarországról? Azért álljunk meg egy baráti szóra, és kérdezzük meg őket, ez hogy’ van. És úgy látom, hogy a parlament ebbe az irányba is megy. Én azok közé tartozom, akik higgadtságot javasolnak. Tehát én értem, sőt egyet is értek a frakciónknak a véleményével, hogy itt nincs minden rendben, de azt kérem, hogy a végén azért legyen világos, hogy mi elvi alapon támogatjuk Svédország és Finnország NATO-csatlakozását, de azért előtte néhány komoly beszélgetésre szükség van, nem is a kormányok között, mert az inkább része az életünknek, hanem a parlamentek között nem ártana, hogyha tisztázó beszélgetésre sor kerülne, hogy ne rugdossanak már bennünket, hogyha közben idejönnek azt kérve, hogy vegyük fel őket. Ha azt várják, hogy mi legyünk tisztességesek velük szemben, akkor ők is méltóztassanak, és legyenek tisztességesek Magyarországgal szemben.

Ha visszatérünk a háborúhoz, akkor Ukrajna támogatása mellett a Nyugatnak a másik eszköze az a szankciós politika volt, aminek a célja az lett volna, hogy meggyengítse Oroszországot annyira, hogy befejezze a háborút. Látjuk, hogy ez egyelőre nem történt meg, viszont a szankcióknak volt egy olyan hatása, a mindennapokban érezhető következménye, az az infláció lett, ami Magyarországon januárban meghaladta a 25 százalékot, és majdnem elérte a 26 százalékot. Ennek fényében tarthatónak látja-e azt, hogy évvégére egyszámjegyű legyen a pénzromlás mértéke, amire vállalást tettek?

Ebben a kérdésben két kérdés van, ha megengedi, külön is szálaznám itt a válaszomban őket. Az első, hogy miért lettek szankciók? Nehéz válaszolni erre a kérdésre. Ha jóhiszeműséget feltételezünk, ami szintén nem egyszerű az európai politikában, tehát, ha jóhiszeműséget feltételezünk, akkor azt kell mondani, hogy komolyan gondolták, amit mondtak a szankciópártiak. Ugye, Magyarország az elejétől fogva világossá tette, hogy ez nem jó útvonal, nemcsak filozófiai vagy történeti okokból, hogy ismerjük a világtörténelemben a szankciós rezsimeket, és tudjuk, hogy azok általában nemigen értek el eredményt, és visszahullottak annak a fejére, aki kivetette őket, és egy idő után el is haltak ezek. Nemcsak erről van szó, hanem arról, hogy egy európai szankciós rendszer Oroszországgal szemben azonnali és közvetlen károkat okoz Magyarországnak. Tehát nem filozofálgatunk, nem a történelemről beszélünk, hanem itt és most a gázról, az olajról, meg a nukleáris energiáról beszélünk. Mert különböző helyzetben vannak az unió tagállamai. Van, akinek van saját energiája, energiaforrása, van, akinek nincs. Van, akinek van tengere, van, akinek nincs. Akinek se energiája nincs, se tengere nincsen, és be kell hozni az energiát, csak csövön tudja behozni. A csőnek az egyik végén betáplálják, a másikon kitáplálják. És miután Magyarországon olyan csövek vannak, aminek az egyik vége Oroszországban van, ezért egy szankció az energia területén Oroszországgal szemben egy pillanat alatt megöli a magyar gazdaságot. Tehát nekünk jól felfogott nemzeti érdekünk, húsba vágó nemzeti érdekünk, hogy megakadályozzuk a szankciós rezsim átterjedését az energiára. Így is iszonyatos árat fizetünk. Magyarország a szankciók miatt megugró energiaárak következtében a tavalyi évben 4.000 milliárd forinttal több pénzt fizetett ugyanolyan mennyiségű energiáért, mint egy évvel korábban. Hiányzik 4.000 milliárd forint az életünkből. Megoldja a kormány, nem egyszerű, tehát Varga pénzügyminiszter úrnak komoly zsonglőrködést kell végrehajtania, a hosszabb távú megoldás érdekében pedig nagyon sok tudást kell összegyűjteni és mozgósítani Nagy Márton miniszter úrnak, de eddig haladunk ezzel, tehát meg fogjuk ezt oldani. Előteremtjük ezt a pénzt, ki fogjuk gazdálkodni, de csak kibukik az emberből az, hogy ennek a 4.000 milliárd forintnak azért jobb helye is lenne, minthogy odaadjuk azoknak, akiktől az energiát kell vásárolnunk. Itt a családoknak a helyzete, van olyan család, amelyik tudna mit kezdeni 4.000 milliárd forinttal. Itt vannak keveset kereső foglalkozási csoportok, önkormányzatok, oktatás, egészségügy, innováció, fejlesztések, tehát volna helye ennek a pénznek. Ezt most elveszik tőlünk egy rossz brüsszeli döntés eredményeképpen, ráadásul előrelátható módon, hiszen megmondtuk, hogy ez lesz, ezt a pénzt kiveszik a magyarok zsebéből, velünk fizettetik meg a rossz szankciós döntésnek az árát. Tehát ez egy elszabott, rosszul megtervezett, rosszul kivitelezett szankció, és ennek a következményét mi fogjuk majd elszenvedni. A másik kérdés az, hogy de akkor miért csinálják, hogyha nem egyszerűen tévedésről van szó, mert azt se zárjuk ki, hogy amit mi tudtunk előre, hogy így lesz, azt más is tudta. Ugyan a magyarok nincsenek rossz véleménnyel a saját előrelátó képességükről, ügyesnek tartjuk magunkat meg eszesnek is, na de ez nem jelenti azt, hogy másnak nincsen esze a világon. Tehát amit mi előre láttunk, hogy ez fog következni, ez lesz a következménye, azt föltételezhetjük, hogy mások is látták előre. És itt jönnek be a képbe a spekulánsok. Hogy itt nem egyszerűen csak egy rossz politikai döntés van, amit elkalibráltak, elszabtak, rosszul tervezték meg, bár egy némettől azért az ember mégis, ha már tervezésről van szó, többet várna, hanem hogy itt bizony vannak, akik nyertek ezen. Vannak, akik spekuláltak a szankciókra, és spekuláltak a szankciók következményeire. Tudták, hogy ebből energiaár-növekedés lesz, tudták, hogy akkor Amerikából kell majd behozni az energiát, tudták, hogy majd LNG-terminálokat kell építeni, és eleve rengeteg pénzt mozgósítottak arra fogadván, hogy az energia ára fölmegy, és spekuláltak lényegében az emberek érdeke ellenében. És itt van Soros György és jó néhány nagy fund, alap, pénzügyi alap, amelyik itten kóvályog a világban, és azt nézi, hogy hova kéne a pénzét letenni, ahol legnagyobb hozammal térül meg, no, amikor előre látható helyzetek vannak, mint például most ez így volt a szankciók következtében, ott ez a pénz megjelenik, és az emberek ellen kezd dolgozni – a saját hasznára és az emberek ellen. Tehát a spekulánsok halálra keresték magukat az Európai Unió döntésén, és nagy hit kell ahhoz, de tartsuk meg a hitünket, hogy itt nem volt összejátszás a döntéshozók és a spekulánsok között. Azok után, ami, mondjuk, a COVID idején a gyógyszerbeszerzéseknél történt Brüsszelben, ez a föltételezés, hogy itt nem volt összejátszás, több mint jóindulatú és megengedő a brüsszeli bürokratákkal szemben. Most tudjuk-e tartani azt a vállalásunkat, hogy az év végére az infláció egyszámjegyű lesz? Erre fogadni is szabad szerintem, tehát biztatok mindenkit, hogyha a fogadóirodák esetleg nyitnak ilyen téteket, akkor azt érdemes megtenni, mert azokat az intézkedéseket, húsz döntést, amit az inflációval szemben meg lehet és meg kell hozni, a magyar kormány már meghozta. Tehát ugyan a szervezet még beteg, lázas, de már megkapta az injekciót. Tehát a lázlehúzó injekció bent van a szervezetben, csak kell egy kis idő, mint a betegségek esetében általában, amíg a szer hatni kezd. Én úgy gondolom, hogy ez már március hónapban érzékelhető lesz. Tehát lassulni fog az áremelkedésnek a mértéke, és arról fogunk beszélni hamarosan, hogy azok az intézkedések, amelyeket a kormány meghozott, azok már kifejtik a hatásukat, és ha nem kalibráltuk el, és azt hiszem, hogy elég óvatosan terveztünk, akkor ennek az inflációlassulásnak az lesz az eredménye, hogy az év végén december per december alapon az infláció egyszámjegyű lesz.

Beszéljünk még egy ügyről, ami sokkolta a közvéleményt az elmúlt napokban. Kiderült ugyanis, hogy az egyik budapesti iskola pedagógiai asszisztense egy 15 éves fiúval folytatott szexuális viszonyt, és ezzel még kérkedett is a közösségi médiában. Aztán rá egy pár napra egy másik kiskorúval kapcsolatos szexuális visszaélés is napvilágot látott. Sok szempontból meg lehet vizsgálni ezeket az ügyeket, de azt hiszem, hogy az első és a legfontosabb a gyermeknek a szempontja, a kiskorúnak a szempontja. Hogyan lehet megakadályozni vagy megelőzni ezeket az eseteket még hatékonyabban?

Nézze, ahogy’ én ismerem Magyarországot, kevés olyan ország van a világon, amelyik annyira fontosnak tartaná a gyereket, mint a magyar. Tehát mi egy családközpontú nép vagyunk, és a gyerek valahogy’ különleges helyet foglal el a szívünkben. Nem vagyok meglepve egyáltalán, hallván azokat a reakciókat, amiket ez a pedofil ügy kiváltott, hogy miket mondtak a magyarok. Hát ilyeneket szoktak mondani. Sőt, az a helyzet, hogy komolyan is gondolják. És ha tehetnék, meg is tennék azt, amit mondanak. Mert Magyarországon a gyerek szent és sérthetetlen egyfelől, másfelől nekünk, felnőtteknek is az az elvárásunk egymással szemben, és ezt tartjuk normálisnak, amiről nem is kell beszélni, mert így van, hogy nekünk az a dolgunk, mármint a felnőtteknek, hogy megvédjük a gyerekeket, mert az életben vannak veszélyek. Mindenfajta veszélyek vannak, és ki más védené meg a gyermekeket, ha nem a felnőttek, és végképp nem a szüleik. Tehát a szülőknek itt van egy felelőssége. És aki elveszi a szülőktől azt a lehetőséget, hogy a gyerek nevelését, a gyerek biztonságát ő határozza meg, és ő szabja meg, az vét az ellen a közfelfogás ellen, erkölcsi közfelfogás ellen, ami Magyarországon általános. Van nekem is teendőm az ügyben, tehát én is föl vagyok indulva, megmondom őszintén, amikor ez szóba kerül, és föl kell tennem azt a kérdést, és a mai nap délutánját erre is szánom, hogy és hol voltak a felnőttek? Hol volt az iskolaigazgató? Hol volt a tankerület, aminek az a dolga, hogy megvédje a gyerekeket, hogy figyeljen rá? Most egy dolog, hogy van egy elkövetőnk, azt majd a viták végén, a jog nyelvén majd elrendezi szerintem a magyar társadalomnak az önvédelmi reflexe. Na, de hol vannak azok az állami emberek, akiknek az a dolguk, hogy vigyázzanak a gyerekeinkre, akikre rábízzuk a gyerekeinket, odaadjuk őket iskolába, abban a hiszemben, hogy ők azért kapják a fizetésüket, sőt nem is a fizetésükért dolgoznak, mert pedagógusok, tehát valószínűleg lelkileg is elszánt és érzékeny emberek, tehát akikben bíztunk. Ők hol voltak? És erre a mai nap során, amikor találkozom a belügyminiszterrel, megmondtam, hogy nagyon világos választ szeretnék kapni, hogy’ működik ez. És azt is elvárom, hogy minden ilyen esetet tárjanak föl. Tehát ezek nagyon kínos, nagyon fájdalmas esetek, de ha a szőnyeg alá söpörjük őket, akkor a számuk nőni fog. És csak akkor tudjuk megvédeni a gyerekeinket a genderideológiával szemben, hogyha az ilyen konkrét ügyek kapcsán elmondjuk, hogy látjátok, kedves felebarátaim, ez a genderideológia, ez nem egy hülyéskedés. Ez nem egy jópofa marháskodás, hogy lánynak öltözött fiúk meg fiúnak öltözött lányok bemennek az iskolába érzékenyíteni a gyerekeinket. Ez nem egy ilyen trendi dumcsi, hanem ez egy veszély, amivel szemben meg kell védeni a gyerekeinket, és itt az államnak kötelessége van, mert ha már igaz, hogy mi így szeretjük a gyerekeket, amennyire szeretjük, akkor ebből az következik, hogy Magyarországnak kell lennie a legszigorúbb gyermekvédelmi rendszerrel rendelkező országnak Európában.

Az orosz–ukrán háborúról, a szankciókról, az inflációról és a gyermekvédelemről kérdeztem az elmúlt félórában Orbán Viktor miniszterelnököt.