Orbán Viktor előadása a Weltwoche hetilap jubileumi ünnepségén

Az amerikaiak azt mondják, hogyha mindezt az édesapám hallotta volna, büszke lenne rám, édesanyám meg mindent elhitt volna. De ma nem azért jöttünk össze, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy rólam beszéljünk, hanem a Weltwochéról. Nagy megtiszteltetés!

Én is köszöntöm azokat a vendégeket, akiket név szerint már említettek. Nekem külön megtiszteltetés, Főszerkesztő úr, hogy Václav Klaus elnök úr is itt lehet ezen a mai találkozón. Svájcban talán nem mindenki tudja, de az európai konzervatív politikának ő az intellektuális sztenderdje. Mindannyian azt a szintet szeretnénk elérni, ahogy ő képviseli ezt a politikát. És van még egy ember Önök között, akire mi, magyarok nagyon büszkék vagyunk. Itt van Krausz Ferenc doktor úr, aki két héttel ezelőtt Nobel-díjat kapott, fizikai Nobel-díjat. Az egy nagy hét volt a magyarok számára, mert egyetlen hét alatt két magyar is Nobel-díjat kapott: egy biológiait és egy fizikait. Ebből is láthatják, hogy nem a világ végéről érkeztem.

Először is boldog születésnapot kívánok! Köszönöm a főszerkesztő úrnak, Rogernak és a Weltwoche szerkesztőségének. Nem tudom, hogy ki lepődött meg jobban, hogy ez a találkozó létrejött, a Weltwoche vagy én. Mégiscsak van valami furcsa, hogy egy távoli, tízmilliós közép-európai ország miniszterelnöke tart előadást a német nyelvterület legnagyobb konzervatív lapjának születésnapján. Az igazság az, hogy itt most egy Adenauernek vagy Helmut Kohlnak kellene állnia, de ma Önöknek be kell érniük velem.

Tisztázzuk, hogy hogy’ kerülök én ide. Ennek több oka is lehet. Az első, hogy tisztelője vagyok az Önök lapjának. Azok közé tartozom, akik szerint az európai politika a Weltwoche nélkül szegényebb lenne. Ma Európában, ma az európai politikában az általános szellemi tendencia a progresszív liberális irány. Megnyugtató, hogy van még német nyelvű, konzervatív értékeket képviselő lap. Nekem ez terápiás jellegű, hogy most itt lehetek Önök között. Mindenképpen jó hír, hogy van még egy hely Európában, ahol lehet szabadon beszélni. És Svájc kétségkívül egy ilyen hely. Európa többi országában progresszív liberális hegemónia van, és a konzervatív beszéd és program azonnali megbélyegzést von maga után.

A másik okot, amiért talán itt lehetek, a latin úgy mondja, hogy similis simili gaudet: a hasonló a hasonlónak örül. A Weltwoche nem olyan, mint egy mainstream média, én meg nem vagyok olyan, mint egy mainstream politikus. Remélem, hogy az érdeklődés kölcsönös. Engem is érdekel, hogy mit gondolnak Önök több száz kilométerre a hazámtól nyugatra, és talán a Weltwoche olvasóit is érdekli, hogy mit gondolnak néhány száz kilométerre keletre Európáról.

A harmadik ok, hogy létezik egy svájci–magyar barátság. Egyik nép sem túlságosan érzelgős, nem szoktunk erről beszélni, de ez létezik. 1956 olyasmi, amit itt nem kell magyaráznom. 1956 nagy szenvedés volt Magyarországon. Köszönjük, hogy a svájciak befogadták a menekültjeinket, és köszönjük a menekültjeinknek, hogy itt kivívták a megbecsülést és a tiszteletet, és a magyaroknak ezért az ide menekült ’56-osok miatt jó hírük van. Köszönjük nekik ezt! De Neumann, a számítógép atyja is Zürichben járt egyetemre. Ganz Ábrahám a legnagyobb magyar iparmágnás volt, aki meg svájci volt, aki megteremtette Magyarországon a modern magyar ipart.

És szerintem nincs másik olyan európai ország, ahol a Tell Vilmos nevén túl annak a történetnek más szereplőit is ismernék. De Magyarországon tudjuk, hogy ki az a Geszler Hermann, tudjuk, hogy ki Harras Rudolf. Tudjuk, hogy ki a Kuoni pásztor, Fürst Walter, Reding Itell. Stüszi vadászról nem is beszélek. Tudják, honnan tudjuk? A magyar kártyáról tudjuk, mert ők szerepelnek a legnépszerűbb magyar kártya lapjain. Amikor én ezt a játékot tanultam – kis tétekben pénzre érdemes játszani –, akkor azt tanultam az édesapámtól, hogy azért szerepelnek svájci szabadságharcosok, illetve a szabadságharc szereplői a kártyán, mert amikor az 1848-as magyar szabadságharc leverése után kinyomtatták ezeket a kártyákat, tilos volt magyar szabadságharcosokat megjeleníteni. Ezért Kossuth Lajos helyett Tell Vilmos van a magyar kártyákon, és így tovább. Ezért van az, hogy mi tudunk a svájciak szabadságharcáról, tudjuk, hogy kik ezek a szereplők, és innen tudjuk, hogy Svájc egy szabadságszerető és harcos nép. És, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a svájci legendákat is ismerjük, bennünk is van némi romantika. Tudunk az állítólag itt eltévedt hun törzsről, aki a hunokkal visszafele vonulva itt valahogy eltévedt, és azóta is itt él egy völgyben. Tudunk arról, hogy a svájci állam is – a magyarhoz hasonló módon – egy vérszerződésszerű megállapodással jött létre, csak nálunk nem négyen, hanem heten voltak. Hét törzs, akik megkötötték a vérszerződést, és ezzel létrehozták a magyar nemzetet.

Ennél aktuálisabb, de fontos: 900 svájci cég dolgozik Magyarországon. Több mint 30 ezer családnak Magyarországon svájci cégek adnak kenyeret. A kereskedelmünk folyamatosan nő. Lehet, hogy ez volt a negyedik ok, amiért meghívtak Önök egy magyart erre az alkalomra.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

De a fő ok talán az lehet, hogy – remélem, a látszat ellenére – én vagyok az európai miniszterelnökök doyenje, a leghosszabb ideje szolgáló miniszterelnök Európában. A tizenhetedik évemet taposom mint miniszterelnök. Ebből az következik, hogy én sok mindent láttam már. Én a nyolcvanas évek közepén kezdtem a politikát, az antikommunista, ifjúsági, egyetemi ellenállásban. Aztán az első választáson, 1990-ben parlamenti képviselő lettem. Az 33 év! Töltöttem tizenhat évet ellenzékben és tizenhét évet kormányon. Úgyhogy, tisztelt Hölgyeim és Uraim, van egy saját látásom Európáról. Tán ezért állhatok most itt. Én azért vállaltam el ezt a fölkérést, mert máshonnan nézem az európai politikát, mint a napi események taktikai dimenziója. Amikor én kezdtem a szakmát, akkor a kollégáimat még úgy hívták, hogy Chirac, Kohl, Blair, Aznar. Ilyen is volt.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, amiről most beszélni szeretnék, egy közös problémánk, Svájc és Magyarország közös problémája, és úgy hívják, hogy Európai Unió. Önök nem tagjai az Európai Uniónak. Önök nem tagjai az uniónak, de ettől még európaiak, és Brüsszel Önökről is szól, az ott született döntések Önökre is kihatással vannak, mint ahogy tegnap az Önök elnökével való tárgyalásokon ezt részleteiben is megismerhettem. És a 2024-es európai parlamenti választás, amin Önök nem indulnak, mert nem tagok, Önökről is szól, mert az akkor kialakuló erőviszonyok befolyásolják majd az Önök részvételét az egységes közös piacon.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A konzervatívok Európában ma egyetértenek, hogy Európa ma nem ura önmagának. A világ össz-GDP-jében való részesedése lefele megy. 2030-ra az előrejelzések szerint a világ tíz legnagyobb gazdasága között egyetlen európai ország lesz: a tizedik helyen Németország. A többiek mind kiesnek az első tízből. A bővítéssel láthatóan nem tudunk megbirkózni, és a térségi konfliktusokat – legyen szó a Balkánról vagy Ukrajnáról – Európa nem képes kezelni. Úgyhogy én ma Európa bajairól fogok beszélni, kendőzetlenül. A téma súlyos, ráadásul a nyelv, amit beszélek, a magyar egy robusztus nyelv, tele van erőteljes igékkel és expresszív képekkel. Nem akarok provokálni, de talán így, délelőtt az ilyesmi még belefér. És hogyha valaki elmulasztotta volna a reggeli kávéját, akkor garantálom, hogy most majd föl fogja rázni, amit hall, nem jött hiába.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Rögtön az elején szeretném kimondani a tételmondatomat, a mai előadásom konklúzióját előrebocsátani. A tételmondatom úgy hangzik, hogy Európa elvesztette az önrendelkezési képességét. Ez azt jelenti, hogy nem tudja meghatározni, hogy mik a céljai, és nem tudja felismerni, hogy milyen eszközöket kell alkalmaznia a céljai elérésére, vagyis nem képes önálló és szuverén cselekvésre. Keserűen mondom ezt, ez egy magyar embernek fájdalmas érzés, mert mégiscsak a nyugati civilizáció bölcsőjéről beszélünk. És igaz, hogy a nyugati civilizáció megvetette a lábát más kontinenseken is, de a veleje, a magja mégiscsak itt van Európában. Fáj, amit ma látunk. Menjünk vissza az időben! Hogy’ alakult ki ez a helyzet?

A II. világháború előtt Európának megvolt a képessége arra, hogy rendelkezzen a saját sorsáról. Sajnos nem tudott ezzel élni. A két világháború között Európa népei az erejüket arra használták, hogy egymásnak essenek, és közben legyengítették, talán végérvényesen legyengítették egymást, létrejött egy európai civilizáción vagy keresztény civilizáción belüli polgárháború. Nem mindegy, hogy ki nyert, meg ki vesztett, de összességében egy európai horizonton mindannyian vesztettünk. Mert a dolog vége az lett, hogy az Európán kívüli hatalmak erősödtek meg. Az Egyesült Államokról és a rossz emlékű Szovjetunióról beszélek. Európa nyugati fele amerikai megszállás alá és amerikai befolyás alá, a keleti fele pedig szovjet megszállás alá került. Ekkor veszítettük el először az önrendelkezés képességét.

Fontos, hogy ne gondoljuk, hogy mindkét megszállásnak ugyanaz a mérlege. A szovjet megszállás mérlegéről sokat mondani itt nem kell, egyértelmű diktatúra, embertelenség, kegyetlenkedés, gazdasági lemaradás, intellektuális kilátástalanság és elszegényedés. Ez a negatív oldal. Pozitív oldalon szinte semmi. A kontinens nyugati fele viszont sokáig jól járt az amerikai dominanciával. Először is ott volt a Marshall-segély intézménye, amely talpra állította a romokban heverő Nyugat-Európát, és ez kétségkívül az amerikaiak érdeme. Azonban ebben az időszakban az európai vezetők előtt egy nagyon nagy intellektuális kihívás magasodott: meg kellett határozniuk Európa helyét ebben az új világban, amikor Európa két felét két oldalról megszállták. Az volt az intellektuális kihívás, hogy hogyan maradhat Európa önmaga, hogyan őrizheti meg a saját minőségét úgy, hogy közben mégiscsak alkalmazkodik azokhoz az erőviszonyokhoz, amelyek létrejöttek. Lehetséges-e ez? Én személyesen azért tartom nagyra az akkori európai vezetőket, mert megoldották ezt az intellektuális feladatot. Adenauer, Schuman, de Gaulle kigondolták, hogy hogyan maradjon meg az európai minőség egy angolszász szokások és normák által uralt világban Nyugat-Európában. Mert az egyértelmű volt, hogy az Egyesült Államok elvárta, hogy Nyugat-Európában demokráciák legyenek, a gazdaság pedig vegye át a kapitalista működést és berendezkedést. Az akkori vezetőknek világos volt, hogy az egyszerű copyzása, egyszerű lemásolása az amerikai mintáknak Európában katasztrófához fog vezetni, mert az angolszász politikai és gazdasági minták nem honosak, nem bejáratottak Európában. Úgyhogy valahogy európai arcúvá kellett tenni, sajátos minőséget kellett adni a demokráciának is meg a kapitalizmusnak is ahhoz, hogy ez az új berendezkedés Nyugat-Európában sikeres legyen. Ez a megoldás lett a kereszténydemokrácia.

Ha belegondolnak, a kereszténydemokrácia választ adott arra, hogy hogyan lehet a tisztán versenyelvű demokráciába belecsempészni a közjó fogalmát. A szerződésalapú megközelítése a demokráciának, ami az angolszász világ sajátja, ki lett egészítve a közjó gondolatával, és ezzel egy sajátos európai politikai minőség jött létre. Nyugodtan mondhatjuk, hogy amit az angolszász világban liberális demokráciának neveztek, azt Európában kereszténydemokráciának nevezték. És ez történt a kapitalizmussal is, mert az Egyesült Államok – hívjuk így – cowboy típusú kapitalizmusa azért idegen Európától. Itt azért nekünk a nagyobb felelősség, a szolidaritás, a szomszédért vállalt valamilyen felelősség, szóval ez az egész mély, keresztény hagyomány benne van a gazdaságunkban. És a kereszténydemokrácia ezt is jól elvégezte. Ez sikerült.

Szellemi értelemben Nyugat-Európa, ami akkor az Európa volt, önálló tényező tudott maradni. Ez azt jelenti, hogy Európa akkori vezetői, ha elolvassák a beszédeiket, pontosan tudták, hogy mi a különbség köztük meg az amerikaiak között. És miután ezt a különbséget tudták, képesek voltak az európai érdekeket megfogalmazni és képviselni egy amerikai hegemónián belül is. Ezért vált el egymástól Kelet- és Nyugat-Európa története. Keleten erőszakos mintaátvétel volt, a szovjetek, az oroszok ránk kényszerítették a saját szovjet mintájukat. Az amerikai hatalom azonban más csatornákon keresztül épült ki, mint a szovjet rendszer. Ők inkább pozíciókat építettek ki Európában. Megvetették a lábukat a döntéshozatali központokban, háttérintézményekben, lobbycsoportokban és a kulturális térben. Ahogy manapság mondják, ez inkább soft power volt, szemben a brutális szovjet hard powerrel.

Innentől már mindenki személyesen is emlékezhet arra, ami történt. 1990-ben a Nyugat megnyerte a hidegháborút a Kelettel, a Szovjetunióval szemben, fölszabadultunk, és a szovjet hatalmi struktúrák egész egyszerűen eltűntek Európából, Európa keleti feléből is. Az izgalmas kérdés az – és ez vezet el bennünket a mához –, hogy mi történt az elmúlt 33 évben az amerikai struktúrákkal. Ez ahhoz a provokatív kérdéshez vezet el bennünket, hogy baj-e, hogy 1990 után az amerikaiak itt maradtak.

Vizsgáljuk meg ezt a kérdést! Van ebben logika, hiszen mégiscsak a nyugati civilizáció legerősebb államáról van szó, és logikus, hogy ezt a szövetséget a legerősebb tag vezesse, ez pedig az Egyesült Államok. Ezért elfogadható, sőt hasznos volt Nyugat-Európa számára, hogy létrejött egy ilyen felállás: keresztény, nyugati Európa, keresztény, nyugati Egyesült Államok. 1990-ben még így volt. Ez a felállás változott meg mára. Ez a nagy különbség 1990 és 2023 között. Az utolsó időszak, amikor még a keresztény, nyugati Európa és a keresztény, nyugati Egyesült Államok működött együtt, Ronald Reagan időszakában volt, aki úgy beszélt a hazájáról, hogy: „One nation under God, city on the hill.” És akkor Európában is még kereszténydemokrata vezetés volt. Tehát az egész amerikai jelenlét semmilyen problémát, kezelhetetlen problémát nem okozott. A helyzet azonban megváltozott, mert időközben az Egyesült Államokban a keresztény politikai erőket felváltották a progresszív liberális erők, meghatározó súllyal és erővel. A konzervatívok mindenhol, Nyugat-Európában és Amerikában is későn kapcsoltak, és ha körülnéznek, minden fontos pozícióba a progresszív liberálisok kerültek. Ez azt jelenti, hogy az amerikai pozíciók Európában ma lényegében progresszív liberális elveket vallanak, és átvették a kontinens irányítását. És az amerikaiak ma mindenhol, Európában is teljes erőből terjesztik ezeket a progresszív liberális elveket. A nagy kérdés az, hogy lehetséges-e ilyen körülmények között Európának újra megalkotni a saját önálló minőségét és a nagy nyugati szövetségi rendszeren belül mégis megőrizni önállóságát. Ezt manapság úgy hívják udvariasan, hogy stratégiai szuverenitás. Ezt a franciák mondják, ezért ilyen elegáns: stratégiai autonómia, de azt jelenti, amiről én beszélek. Csak nekik nincs megengedve, hogy ezt így, ilyen nyíltan mondják.

Ennek az egész jelenségnek a leglátványosabb megnyilvánulása, hogy Európa elvesztette a régi nagyokra emlékeztető, nagy formátumú politikusait. Nem véletlen éreztük azt a nagy kontrasztot, amikor az előbb fölsoroltam a régi vezetőket, és mindannyian közben fölidéztük a mostaniakat. Ez nem csoda, mert a politikai éleslátás és a cselekvés képessége olyan, mint minden más emberi képesség. Ez a mi szakmánkban is így van; ha valamit nem gyakorolsz, akkor elsorvad. Pont úgy, mint az űrhajósok izmai a súlytalanság állapotában. És miután 1990 után, miután kiment a nagy nemzedék, Chirac és Kohl, és egy domináns, liberális, amerikai, progresszív liberális dominancia érvényesült, gyakorlatilag leszoktunk arról, hogy használjuk azokat a képességeinket, amelyek nélkül nincsenek nagy formátumú európai vezetők. Mondandóm nem személyi kritika, nem irányul senki ellen, egy strukturális leírást alkalmazok, mert egy ilyen struktúrától nehezen várható, vagy talán nem is várható el, hogy a régi nagyokra emlékeztető vezetőink legyenek. Ha innen nézzük, akkor viszont már baj, hogy az amerikaiak ilyen erős pozícióval rendelkeznek Európában. Ma úgy fest a dolog, nem túlzok, hiába hangzik brutálisan, hogy Európa sorsa oda van láncolva Amerikához. Ez azt jelenti, hogyha ők teret veszítenek, annak mi is megisszuk a levét. És ma ez a világpolitika fő tendenciája: amerikai térvesztés, és ennek veszteségek, pozícióvesztés a következménye Európa oldalán is.

Hölgyeim és Uraim!

Az amerikaiak erősek abban a képességben, hogy egyetemesnek, egyetemes értéknek tudják beállítani azt, ami valójában amerikai érdek. Ez ilyen kis stiklinek tűnik, de súlyos következményei vannak intellektuális értelemben, mert ha a külpolitikát értékalapra helyezed, és azok mögé rejted el az érdekeidet, akkor az értelmes párbeszéd lehetősége megszűnt. Hiszen nem érdekeket próbálsz egymással összehangolni, hanem el kell fogadnod a másik által posztulátumként megfogalmazott, magasrendű értékeket, amikről tudod, hogy mögötte valójában amerikai érdek van, de nem tudsz védekezni ellene, mert akkor az értékekkel fordulsz szembe. Ez a játék zajlik éjjel-nappal. Az európaiak is elsajátították ezt. Amikor európai értékekről beszélnek, akkor általában amögött valamelyik nagy európai ország érdeke húzódik meg. A lényeg ugyanaz mindkét esetben. Nem tudunk értelmesen megvitatni jelentős külpolitikai kérdéseket, mert senki sem vállalja, hogy az érdekeit akarja képviselni. Az érdekeket össze lehet hangolni, az értékeket nem. Az értékviták természete teljesen más, mint az érdekvitáké.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az Egyesült Államok pedig 1990 után nemcsak Európában, hanem a glóbusz egész területén nyugatosításba kezdett, és a progresszív liberális elveket exportálni próbálta. Ezt mindannyian ismerjük, átéltük, a napi sajtóból mindenki olvashatta az elmúlt harminc évben, és tudja, hogy a terv a visszájára sült el. Egyrészt okozott egy nagy rakás háborút a világ különböző pontjain. Másfelől a világ nem nyugati része elkezdett ellenségesen nézni az Egyesült Államokra. Emellé még a kínaiakat beemeltük a szabadkereskedelmi rendszerbe, akik sokkal gyorsabban erősödtek meg, mint bárki várta, és ma az a helyzet, hogy Kína a Nyugatot elutasító, mondjuk úgy, hogy megszomorított országok képviselőjévé vált. Az történt, amit még a kilencvenes évek elején Huntington a világ jövőjéről elmélkedve egy fantasztikus könyvben megírt. Azt írta, hogyha az Egyesült Államok folytatja a világ nyugatosítását, azt fogja elérni, hogy az egész nem nyugati világ ellene fordul. És ezt az érzést ráadásul Kínán keresztül erősen tudják képviselni a nemzetközi politikában. Miután az Egyesült Államok a világ egyre több helyéről kiszorul, mi pedig európaiak hozzákötöttük magunkat, mi is folyamatosan pozíciókat vesztünk. Ennek súlyos következményei lesznek. Önök is látják, elég egy konfliktus valahol a világban, ahol vitális érdekei vannak az Egyesült Államoknak, Közel-Kelet – aktuális –, csendes-óceáni térség – ez is az –, és az Egyesült Államoknak a világ többi része hirtelen fontosabb lesz, mint Európa.

Ez komoly kérdéseket vet föl. És Brüsszelben nem hogy nincsenek válaszok erre a kérdésre, hanem a kérdést sem értik. Hogy csak egyetlen problémát hozzak ide, hogy konkrétabb legyen, amiről beszélek. Itt van az orosz–ukrán háború. Tegyük föl a kérdést: mi lesz, ha az Egyesült Államokban politikai irányváltás történik, mondjuk, az Ukrajna ügyében szkeptikusabb republikánusok kerülnek hatalomra? Akkor Amerika át fogja csoportosítani az erőit, talán még hátat is fordít. És mi, európaiak itt fogunk maradni egy hatalmas geopolitikai konfliktussal. Nekünk ez fontos, a keleti szomszédunk, Ukrajna szomszédos Magyarországgal, és nekünk kell majd politikai megoldást találnunk egy szinte lehetetlen ügyre, és nekünk kell állni a rendezés összes pénzügyi terhét. Svájcból talán nehezen hihető, de Európa elszegényedő félben van, nincsen pénze egy ekkora kalandra és ekkora vállalkozásra. Nem akarom megválaszolni ezt a kérdést, csak fölrajzolni akartam annak a következményeit, hogyha Európa önérdekeinek képviselete helyett odaláncolja magát az Egyesült Államokhoz, az milyen következményekkel jár már most, és járhat majd a jövőben, tekintettel arra, hogy az egész világban átrendeződés zajlik.

Hölgyeim és Uraim!

Talán van még néhány percem, átvezet bennünket ez a probléma a vezetés, a politikai vezetés problémájához, mármint az Európai Unióban. Ugye, az Európai Unió egy sajátos kreálmány, egy sui generis. Tehát ilyen állat nincs a lexikonok szerint, de a valóságban mégis van. Ennek a valaminek, ennek a konglomerátumnak a vezetését, a politikai vezetését egy Európai Tanács nevű testületnek kellene ellátnia, amely a 27 tagállam vezetőit, miniszterelnökeit, elnökeit tartalmazza. A valóság, amit én látok, az, hogy a tanács és a nemzeti vezetők helyett egyre több döntést a brüsszeli intézmények hoznak meg. Az intézményekkel persze önmagában nincs baj, mert intézmények nélkül nincs civilizált élet sem, de az már nagy baj, hogyha az intézmények nem azt a munkát végzik el, ami a dolguk. Az intézmények mindig bürokratikusak. Arra valók, hogy a politikusok döntéseit végrehajtsák, és nem arra, hogy a politikusok helyett döntéseket hozzanak. Ahelyett, hogy elemezném hosszan az európai struktúrákat, ha Önök csak a napi sajtóélményeikre gondolnak, milyen gyakran tűnik úgy a nyilvánosságban, hogy Európa vezetését mintha az Európai Bizottság és annak elnök asszonya látná el. Úgy gondolunk rá, és úgy olvassuk a mondatait, mintha Európának egy vezetője beszélne, pedig ő a mi alkalmazottunk, a mi fizetett alkalmazottunk, akinek az a dolga, hogy végrehajtsa, amit mi eldöntünk.

Én ott voltam, amikor ez a változás bekövetkezett. Ugye, korábban, még Barroso idején, Barroso elnök úr idején a bizottság végrehajtó volt, egy bürokrácia. A változás Juncker elnök úrnál következett be, aki meghirdette azt a programot, hogy ő politikai testületté fogja alakítani a bizottságot. De az egy másik szakma. Ahhoz a bizottság nem ért, ahhoz mi értünk. Ezért állt elő az a helyzet, hogy a bürokraták ugyan tudják menedzselni a dolgokat, amikor süt a nap. Nem is tűnik fel, hogy Európának nincs politikai vezetése, minden békésen zajlik, bevált rutinok, ismert eljárások. De amikor beüt a baj, jön egy válság, na, ott vezetőkre van szükség. Ott politikusokra van szükség. A politikusnak az a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy képes felülírni a dolgokat. Az igazi politikus nem abban jeleskedik, hogy a meglévő keretek között tartja a dolgokat, hanem rájön arra, hogy új kereteket kell szabni. Hogy egyszerű nyelven beszéljek, az a politikus, aki azt tudja mondani: eddig így csináltuk a dolgokat, de ez már nem jó, holnaptól másképpen csináljuk. Ezt nem várhatjuk semmilyen bürokratikus intézménytől.

Úgyhogy a helyzet úgy áll, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a születésnapi összejövetel tisztelt Résztvevői, hogy ma Európából hiányoznak a politikusok, és mindenütt ott vannak a bürokraták. És ha ez még nem volna elég, még ott az a baj is, hogy az adminisztratív intézményeket elfoglalta szellemi értelemben az Egyesült Államokból importált progresszív liberális hegemónia. Egy nagyon sajátos eleggyel van dolgunk. Politikusok helyett hivatalnokok ülnek vezető pozíciókban. De ezek a hivatalnokok világnézetileg nem semlegesek, ahogy egy bürokráciának egyébként lennie kellene, és a szakmájuk megkövetelné, hanem ők elkötelezett hívei annak a progresszív liberalizmusnak, ami a tengerentúlról indult el, és elfoglalta egész Európát. Nem azért jöttem, hogy sajnáltassam magam, de némi együttérzést ezek után igazán megérdemlek Önöktől. Ez okozza azt, hogy nincsenek erős nemzeti vezetők, és maga az „erős vezető” kifejezés is Brüsszelben egy negatív konnotációjú kifejezés. Tehát ha valaki azt meri mondani Brüsszelben, hogy erős vezetőre van szükség, az a legnegatívabb megítélést kapja, ami egyáltalán elképzelhető. Ki sem szabad mondani, hogy kellenének erős vezetők.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után az utolsó kérdés, amire talán válaszolnom illendő, mit tehet ilyenkor Közép-Európa, és mit tehet egy ilyen helyzetben Magyarország? Az elmondottak miatt én mindig úgy gondoltam, hogy van valami sajátos felelőssége a magyaroknak ebben a helyzetben. Azért, mert nálunk először is nincs liberális hegemónia. Azt már 2010-ben megtörtük. Pluralizmus van, hegemónia nincs. Nincsenek koalíciós csatározások, mert nagyon erős fölhatalmazásunk van a választóktól. Nincsenek utcai zavargások, nincsen migráció, a migránsok száma Magyarországon nulla, zéró, egy sincs! Tehát Magyarországnak van ideje gondolkodni Európa jövőjéről, és ez ad egyfajta felelősséget. Mi úgy próbáltunk megfelelni ennek a felelősségnek, hogy kidolgoztunk egy másik modellt. Amiről eddig beszéltem, azt nevezzük úgy, hogy brüsszeli Európa-modell. Ami Magyarországon történik – most a liberális gyalázkodásokat leszámítva, azt hántsuk le valahogy, nem egyszerű, vastag réteg, azt hántsuk le, de ha eltekintünk ezektől a politikai csatározásoktól, és a lényeget nézzük, a struktúrák természetét nézzük –, akkor azt fogjuk látni, hogy Magyarországon egy másik modell – amit mi úgy hívunk, hogy magyar európai modell – működik. Természetesen tudjuk a helyünket. Tízmilliós ország. Azt szoktam mondani, hogy érdekes dolgokat mondhatunk, fontosakat nem. Úgyhogy most mi egy érdekes dolgot mondunk, mert kidolgoztunk egy másfajta társadalmi, politikai és gazdasági modellt, mint amin Brüsszel áll. Erre most röviden, csak vázlatosan hozok néhány pillért vagy elemet.

Az első, hogy mi nem fogadjuk el a welfare state gazdasági koncepciót. A welfare state Nyugat-Európában olyasmi, hogy az államnak garantálnia kell valamilyen szintű jólétet a polgárai számára. Mi ezzel nem értünk egyet. Nálunk workfare state van, tehát először dolgozni kell, és ha valaki dolgozott, annak az eredménye lesz a jólét. Nem fordítva! Fordítva nem megy! Tehát mi is jólétet akarunk a magyarok számára természetesen, de ezt nem tudja az állam garantálni. Ezt elő kell állítani, ezt meg kell termelni, ezért meg kell dolgozni. Itt teljesítményre van szükség. Ez persze egy teljesen más típusú szociális rendszert jelent, egy sokkal keményebb és ridegebb, hidegebb rendszert jelent Magyarországon, mint ami Nyugat-Európában megszokott. A migránsok nemcsak azért nem jönnek Magyarországra, tisztelt Hallgatóim, mert a határnál egy óriási kerítéssel megfogjuk őket. Csak ebben az évben 270 ezer illegális határátlépési kísérletet akadályoztak meg a határőreink. 270 ezer! Ez az egyik ok. De azért se jönnek, mert ha valahol szeretnének lenni, az nem Magyarország, mert a magyar törvények szerint egy Magyarországra érkező migráns csak azt kaphatja meg szociálisan, amit egy magyar állampolgár. És miután nálunk minden munkához van kötve, ezért a vonzerőnk ebben a körben inkább limitáltnak mondható.

A munkaalapú gazdaság után a második pillére ennek a magyar modellnek, hogy migráció helyett családpolitikával akarjuk kezelni a demográfiai kihívásokat. Ezekről most nem akarok beszélni, ez egy önálló, külön konferencia témája. Magyarországon értünk el családpolitikai fordulatot, de nem értünk el demográfiai fordulatot. Egy nagy kérdése a jövőnek, hogy vajon sikerül-e nekünk? Minden erőnket erre fordítva, a GDP-ből a legtöbbet Magyarországon költjük családpolitikára egész Európában. Sikerül-e önerőből fenntartani a populációnkat, vagy sem? – ezt a következő tíz-egynéhány év majd eldönti. Ilyen része, ilyen pillére a modellünknek, amit úgy hívnak, hogy flat tax, a rendkívül alacsony adók, mindenki 15 százalék adót fizet. A gyerekesek még ennyit sem, mert a gyerekek után ezt is el lehet engedni. Nincs örökösödési adó. 10 százalék alatti, legalacsonyabb társasági adó van egész Európában. És özönlik be a külföldi direkt befektetés, amiket mi mind támogatunk. Része ennek a stratégiának, hogy a gender helyett a családi értékeket támogatjuk. Része a stratégiánknak – Magyarország egy ókonzervatív hely ebből a szempontból –, hogy az alkotmány kimond teljesen banális dolgokat. Például azt mondja, hogy a házasság egy férfi meg egy nő. Vagy azt mondja – ez is teljesen banális dolog, kicsit az ember szégyelli is magát –, bele van írva az alkotmányba, hogy az apa férfi, az anya nő. Ez elég primitíven hangzik, de annyit tudok a mentségünkre fölhozni, nem mi vagyunk ilyen primitívek, hanem a világ.

Nos, ugyancsak része ennek a magyar modellnek az is, hogy mi nem akarjuk, hogy a Kelet és a Nyugat között gazdasági értelemben ismét válaszfal jöjjön létre, hanem egy olyan gazdasági stratégiánk van, hogy a legjobb technológiával rendelkező keleti cégeket és a legjobb technológiai nyugatiakat Magyarországon akarjuk randevúztatni egymással. Olyan ipartelepeink vannak, ahol egyszerre van, egymás mellett van hatalmas német és kínai befektetés, közös terméket állítanak elő. Ez egy más stratégia, mint a decoupling, derisking, amiről egyébként Európában olyan gyakran lehet hallani.

Ami a politikai életet illeti, a liberális hegemónia, progresszív liberális hegemónia helyett pluralizmus van, és az Európai Unión belüli vitákban pedig szuverenista álláspontot képviselünk.

Ez az, amit mi úgy hívunk, hogy magyar európai modell. A jó hír az, hogy ez működik. Bár megírták több ezerszer és több ezer helyen, hogy ez a darázs nem repül, vagy ez a jószág nem létezik. Mindig elő szoktam hozni a biológiai tanulmányaimból azt az élményemet, hogy a darázsról is van egy olyan leírás, matematikusok készítették, miszerint ekkora testtel, ilyen kis szárnnyal lehetetlenség repülni. De a darázs repül, következésképpen nem szabad elhinnünk, hogy ez a modell nem működik, mert működik.

2022-ben és 2023-ban a világ fejre állt. 2022-ben – emlékezzenek: COVID, aztán háború –, dacára annak, hogy a világgazdaság fejre állt, Magyarországon beruházási rekord volt, első helyen az Európai Unióban, foglalkoztatási rekord volt, és exportrekordunk volt. És 2023-ban is újra beruházási rekordunk lesz, foglalkoztatási rekordunk lesz, és exportrekordunk lesz. Úgy képzeljék el Magyarországot, hogy a népességarányosan mi a világon a 96. helyen helyezkedünk el, az export volumenét tekintve pedig 34. helyen vagyunk. És bizonyos technológiákban második, harmadik, negyedik helyen vagyunk. És ez úgy történt, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy közben mi pénzügyi szankciók alatt vagyunk az Európai Unióban! Tehát az Európai Unió megtagadja, jogszerűtlenül megtagadja azoknak a forrásoknak, pénzügyi forrásoknak az átadását Magyarországnak, ami járna. Ez évente 3-4 milliárd euró. Tehát úgy vagyunk nehéz években rekorderek, hogy közben nem kapjuk meg azt a 3-4 milliárd eurót, ami egyébként járna, és mégis ez a modell képes ezekre az eredményekre.

Summa summárum, mit is kellene tenni ezek után az Európai Uniónak? És megígérem, Főszerkesztő úr, hogy most már valóban abbahagyom. Magyarországon létezik az a kálvinista tréfa, hogy a kisgyerek megkérdi az édesapját, hogy mikor fejezi már be a prédikátor. „Fiam, már befejezte, csak nem tudja abbahagyni.” Ezt igyekszem elkerülni. Tehát mit is kellene tennie ebben a helyzetben Európának? Először is kell egy forgatókönyv, és fel kell készülnünk arra, ha az Egyesült Államok részlegesen vagy teljesen kimegy Európából. És ezért komolyan kell foglalkoznunk az európai hadiipari, biztonsági és katonai garanciák megteremtésével. Rehabilitálni kell a politikai vezetési képességeket, az ilyen posztmodern őrületeket a vezetésből el kell felejteni. Ezeket a szociológiai tanszékről a politikába kiszabadult, frankensteini elméleteket el kell felejteni, és vissza kell térni a klasszikus európai politikai és vezetői kultúrához. És kell – ez a legfontosabb –, kellene nevelnünk egy új politikusi nemzedéket, akik beszállnak a politikába. De a politika ma nem vonzó. És a legtehetségesebb fiatalok nem jönnek a politikába. És ebből még baj lehet, különösen a konzervatív oldalon. Nekünk ki kell nevelnünk egy új konzervatív politikai nemzedéket. Nem fogadhatjuk el azt a skolasztikus filozófusokra emlékeztető kifogást, hogy addig nem megyek be a vízbe, amíg nem tanulok meg úszni. Be kell dobni a fiatalokat a mélyvízbe, hogy ússzanak és megtanuljanak, egyébként nem lesz fiatal konzervatív politikus nemzedék Európában. Meggyőződésem, hogy a vitában, hogy decoupling, elszakadás, vagy konnektivitás a világ más részével nekünk a konnektivitás pozícióját kéne elfoglalnunk. Európának vissza kell nyerni a kontrollját a saját határai felett.

És egy utolsó óvatos megjegyzést teszek még a kereszténységről és a keresztény kultúráról, mert meggyőződésem, hogy a keresztény kultúrát népszerűsíteni kell, és nem lenne baj, ha párosulna evangelizációval is, de ez már végképp túl van az én politikusi hatáskörömön. Ez egy másik világ. De ha nem nyerjük vissza a hitünket a tekintetben, hogy a Krisztus által javasolt út követése adja a legszabadabb, legemberibb és legélhetőbb világot, és itt találjuk meg az emberi élet végső kérdéseire is a válaszokat, ha nem nyerjük vissza ezt a hitünket, nagyon nehéz lesz Európát újra önállóvá és sikeressé tenni.

Summa summárum, amit el akartam Önöknek mondani, tisztelt Hölgyeim és Uraim, azon túl, hogy boldog születésnapot kívánok, hogy Magyarország nem a feketebárány, hanem az első fecske, és várjuk a többieket!