Orbán Viktor beszéde a „Szent Márton és Európa” című konferencián
2016. november 10. Budapest

Tisztelt Excellenciás Érsek és Püspök Urak! Tisztelt Veres András Püspök Úr! A konferencia igen tisztelt Résztvevői, Hölgyeim és Uraim, Szombathely mélyen tisztelt Polgármestere!

Köszönöm, hogy megismerhettem az előttem szóló professzorok és tanár urak gondolatait. Tisztelettel köszöntöm a megjelenteket, laikusokat és klerikusokat egyaránt. Jó látni és hallani, hogy Szent Márton személye és munkája ma ilyen sok, a legkülönbözőbb tudományterületeket képviselő embert vonzott maga köré. Itt vannak tehát a lélek emberei és a tudományok képviselői, adódik hát magától a kérdés, hogy kerül a csizma az asztalra, Pilátus a krédóba, mit keres a magyar miniszterelnök ezen a konferencián?

Tisztelt Résztvevők!

Három okból vagyok itt. Először is azért, mert Veres András püspök úr meghívott, s mint ahogy Önök is jól tudják: a püspök úr kérése mindig súlyos dolog. A második ok, amiért itt vagyok, hogy kifejezzem a magyar kormány háláját és nagyrabecsülését a magyar katolikus egyház szolgálata iránt. Büszkék vagyunk az Önök által képviselt értékekre és hagyományokra, és örömmel tölt el minket, hogy az élet számos területén lehetünk egymás szövetségesei és munkatársai. Végül a harmadik és egyben legfőbb ok, amiért eljöttem, hogy én is tisztelegjek Szent Márton emlékezete előtt, aki 1700 éve született Pannónia Savaria nevű városában, s akinek a szellemi hagyatéka ma vitathatatlanul a magyar kultúra részét képezi. Születésének helye és az itt végzett missziós munkája is bizonyíték arra, hogy mi már egy kétezer éves keresztény kultúrtájban élünk. Ebbe a kulturális miliőbe érkeztünk, és itt találtunk otthonra ezeregyszáz évvel ezelőtt. És ennek az egyetemes nyugati, keresztény hagyománynak és gondolkodásnak az egyik legfőbb közvetítője mifelénk éppen Szent Márton volt. Nekünk, magyaroknak ezért ő nemcsak egy a szentek sorában, hanem egy olyan személy, akinek a neve egybeforrt történelmünk két, egy időben lezajlott sorsfordító eseményével: a kereszténység felvételével és a magyar állam megalapításával. Ő az, akinek tiszteletére Géza fejedelem megalapította a pannonhalmi apátságot; ő az, akinek a neve ott volt azon a zászlón, amely alatt első királyunk a pogányok ellen győzelemre vezette seregét; és aki – valószínűleg az előzőeknek is köszönhetően – a pozsonyi koronázó templomunkban található lovasszobrán magyar huszármentét visel.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A szentek legendái olyan iránytűk, tájékozódási pontok, amelyek segítik az embert eligazodni a mindennapok zűrzavarában – ideértve a miniszterelnököt, illetve a miniszterelnököket is. Szent Márton története ma, a XXI. században egy ilyen mércét, követendő mintát ad nekünk, amelyet érdemes megfontolnunk. Adja a bátorság példáját a hitért folytatott harcban, az alázatét a hatalom gyakorlásában és a könyörületét a másik emberhez való fordulásban.

Első példázat a politikusok számára: ő még püspökként is megmaradt plebejusnak. Sőt, magára a püspöki címre sem törekedett. Nemhogy nem könyökölt a hatalomért, de amikor szóba került a neve, a népi hagyomány szerint inkább meghúzódott egy ólban a libák között, akkor a legdemokratikusabb módon, közfelkiáltással választották Tours püspökévé. Így teljesedtek be rajta az Írás szavai: nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Ez tehát az első példázat a politikusok számára.

A második példázat, amellyel szintén mércét ad nekünk – az előbb is hallhattuk a történetet –, amikor még a római hadseregben szolgálva egyszer meglátott az út szélén egy didergő embert, levágott a köpönyegéből egy darabot, és odaadta ennek az embernek. Sokan, az előttem szólók is az irgalmasság felől nézik ezt a történetet – okkal. Egy politikus azonban itt fölfedezhet még valami mást, valami többet is. Sokunk szemében ugyanis ez a cselekedete ma Szent Mártont a szociális piacgazdaság védőszentjévé is avatja, hiszen éppen ebben a tettben ragadható meg az a motiváció, amitől a bevételek és kiadások száraz számoszlopai egy pillanat alatt átlelkesülnek, és valódi értelmet nyernek. Mert ahhoz, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy adni tudjunk azoknak, akiknek semmijük sincs, szükségünk van olyanokra is, akiknek van. Olyan elkötelezett emberekre, vállalatokra és olyan kormányzati politikára, amelynek nemcsak a szíve van a helyén, de a józan esze is. Mert bármennyire is végtelen a szívünk, amikor mások szenvedését látjuk, a lehetőségeink azonban ettől még végesek maradnak. Ezért adott Márton a koldusnak csak egy darabot a köpenyéből, amekkorára annak szüksége volt: sem többet – ha jól értem –, sem kevesebbet. Ha az egész köpenyét odaadta volna, akkor azzal azt éri el, hogy ő fagy meg az úton, s nekünk ma nincs kiről beszélnünk. Az irgalmasság parancsa ugyanis sohasem lehet egyenlő saját magunk tönkretételével. Pontosan ugyanúgy, mint amikor arról beszélünk, hogy egy ország mindig csak addig nyújtózkodhat, ameddig a takarója ér. Ha bármilyen jóindulatból is ezen túlterjeszkedik, csak idő kérdése, hogy romlásba döntse az egész népet, mert összeomlik a gazdaság. Ezt üzeni nekünk Márton cselekedete, hitem szerint a nagy parancsolat második felével együtt, amely a felebarát iránti szeretet alapjaként saját magunk megbecsülését határozza meg: segítsünk, de erőnk és lehetőségeink szerint; segítsünk, de ott, ahol kell, mindig a szükséges és a megfelelő részt adva az arra rászorulóknak. Büszkén vallhatjuk politikánk keresztény gyökerei és hagyományai között ezeket a gondolatokat. Büszkén vallhatjuk, hogy ezeknek köszönhetjük, hogy a társadalmi szolidaritás nekünk nem egy elvont fogalmat, hanem egy nagyon is konkrét és ésszerű cselekvési módot jelent. Ez egy olyan közös munka, amelyben a magyar kormány a katolikus egyházra ma is az egyik legfőbb szövetségeseként számíthat. Legyünk tehát büszkék arra, hogy mi, keresztények nemcsak Adam Smithtől, hanem Szent Mártontól is tanultuk a piacgazdaságot.

Tisztelt Konferencia!

Ennyit lát Szent Márton tanításaiból egy keresztény ihletettségű kormány feje. Bennünket máig tanít Szent Márton, tanít a katona, tanít a misszionárius, tanít a remete és a püspök is, tanít a magyar királyok védőszentje és Magyarország patrónusa. A mi dolgunk pedig az, hogy elődeinkhez hasonlóan legyünk bátrak mértéket venni az ő életéről, merjünk felnőni hozzá hitben, küzdeni tudásban, reménységben és szeretetben, s legyünk bátrak arra is, hogy példaképül állítsuk az ő életét és szolgálatát a következő nemzedékek elé. Ha így teszünk, akkor szilárdan állhatunk meg azokban a feladatokban is, amelyeket – mindannyiunkra a maga őrhelyén – ránk szabott a Gondviselés.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!