- miniszterelnok.hu - https://miniszterelnok.hu/orban-viktor-beszede-a-magyar-kereskedelmi-es-iparkamara-gazdasagi-evnyito-esemenyen/ -

Orbán Viktor beszéde a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara gazdasági évnyitó eseményén

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Köszönjük szépen a meghívást a kamara elnökségének. Minden kampány szolgál valami újdonsággal. A mostani azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy elmossa a határvonalat a szórakoztatóipar és a politika között. És az ember örül is annak, hogy végre valami könnyedség került egy ilyen gyilkos politikai versenyfutásba, de a gazdaságról is kell beszélni, az pedig egy komoly dolog, és itt csetlés-botlásból nem lehet megélni, akkor sem, hogyha az vicces, tehát kell komolyan beszélnünk a gazdaság jövőjéről. Ráadásul a tét komoly is. Ritkán szoktunk így fogalmazni, de 2010 után azt mindenki tudja, hogy miután egy új alkotmányt fogadtunk el, és átalakítottuk a politikai rendszert tekintélyes léptékben, például a képviselők számát – ha emlékeznek rá – felére csökkentettük, a városi képviselőtestületeknél hasonlóképpen, és így tovább, de a gazdaságban is fundamentális változásokat indítottunk el, és nyugodtan mondhatjuk, hogy az a gazdaság, amiről ma beszélünk 2022-ben, nem ugyanaz a gazdaság, mint amiben 2010-ig éltünk. Tehát valójában két gazdaságot ismerünk mi, akik itt ülünk, és foglalkozunk a gazdaságpolitikával; ismerjük a régit, meg ismerjük az újat. És a választás tétje az, hogy az újban maradunk-e, vagy visszamegyünk a régibe. Merthogy kétségünk ne legyen, amit megismertünk a kihívóink részéről, mint gazdaságpolitikai elképzelést, azok fundamentálisan tagadják mindazt, ami 2010 után történt. Tagadják a munka és a támogatás közötti összefüggést. Ugye, 2010 után az egyik legnagyobb innováció az volt, hogy minden – mondjuk úgy, hogy – társadalmi transzfert, tehát minden pénzt, amit segítségül a gazdaságból az emberek rendelkezésére bocsátottunk, mind összekötöttük a munkával. Ezért például nem a családi pótlékot emeltük, hanem folyamatosan emeltük és emelni is szándékozunk a gyerekek után járó adókedvezményt. Vagy nem szociális segélyt adtunk, hanem aki nem tudott a munkaerőpiacra egyből belépni, annak közmunkát szerveztünk, hogy azon keresztül jusson el a piacig, vagy ha nem jut el, akkor is inkább munkabért kapjon, semmint szociális segélyt. És sorolhatnám tovább. Azt kell mondanom, hogy a választás tétje az Önök szempontjából, ha Önöket most gazdasági szereplőknek tekintjük, az, hogy marad-e az új magyar gazdaság, vagy vissza fogunk menni a régi gazdaságba.

Az igazság az, hogy, ugye, Önök nem arra kíváncsiak, hogy milyen részleteket tudok elárulni a magyar gazdaságpolitikáról. Ezt jól teszik, hogyha nem erre kíváncsiak, erre ugyanis vannak mások a kormányban, és ők részben a kormány részéről, részben az Önök részéről el is mondták, ami a részletek ügyében elmondható volt. Amivel én tudok Önöknek szolgálni, az, hogy az együttműködésünk megerősítése érdekében elmondom azt, hogy hogyan gondolkodom, és hogyan fogunk gondolkodni, ha megkapjuk a fölhatalmazást a polgároktól a magyar gazdaság nagy kérdéseiről a következő években. Én ezt tudom Önöknek elmondani, és ezt is szeretném most megtenni.

Az első és legfontosabb dolog, hogy semmilyen engedményt nem akarok tenni semmilyen szocialisztikus gazdaságpolitika érdekében. Most nemcsak arról van szó, hogy politikailag antikommunisták vagyunk – ez egy történet –, de gazdaságpolitikailag is kifejezetten ellenzünk minden kommunisztikus, szocialisztikus megközelítést a gazdaságpolitikában. Ez több, mint gazdasági gondolat, ez egy filozófiai meggyőződés, és én éltem 26 évet az előző rendszerben, amiben azért volt jó dolog, például az, hogy akkor még fiatalok voltunk. Ezzel be is fejeztem a jó dolgok listáját. De amire emlékszem, leginkább az, hogy végül is ott tönkretették a gazdaságot. És nekem az a meggyőződésem, hogy nem egyszerűen a gazdaságot teljesítmény oldalról tették tönkre, hanem miután megölték a magántulajdont, ezzel megölték a magántulajdon kultúrateremtő erejét is. Én abban hiszek, hogy a magántulajdonnak kultúrateremtő ereje van. Méghozzá jó kultúrát teremt, olyan kultúrát, amelyre jó életet lehet építeni, és amelyre egyébként egy nemzet is építheti a saját jövőjét. Ezért mi maradunk a magántulajdon alapján. Azt akarjuk, hogy az embereknek saját otthonuk legyen, saját megtakarításuk legyen, saját földjük legyen, saját kertjük legyen, saját eszközeik legyenek. Meggyőződésünk, hogy ez nemcsak a gazdaságnak jó, hanem azt a kultúrát is erősíti, hogy a dolgokkal és így a saját életünkkel törődni kell. Akinek van valamije, azzal törődni kell. És ez egy másfajta kulturális viselkedést eredményez, mint hogyha az ember állandóan a máséban lakik, a máséból él, és az időhorizontja is rövidebb. Ha tulajdona van az embernek, akkor arról kell gondolkodnia, hogy mi lesz azzal közép-, meg hosszú távon, nem lehet egyszerűen csak máról holnapra élni. És a magántulajdon az egyetlen, amely segít az ember azon rossz tulajdonságát legyőzni, hogy állandóan a könnyű pénz felé megy. A könnyű pénzt hitelnek hívják. Tehát csak a magántulajdon fékezi meg azt az emberi ösztönt, hogy az ember nyakló nélkül vegyen föl hitelt, mert tudja, hogyha túl sok hitelt vesz föl, akkor elúszik a vagyona. Ez ilyen egyszerű, egyébként mindenki szívesen lehajol a könnyű pénzért. Azt akarom csak Önöknek mondani, hogy a kormány, amennyiben marad, akkor kifejezetten és erőteljesen filozófiai meggyőződésből a magántulajdont fogja támogatni. Na, most itt persze elérkezünk ahhoz a kérdéshez is, ami a magántulajdon méretére vonatkozik. Itt is szeretnék tenni egy megjegyzést. Az én tapasztalatom az, hogy a napokban voltak nálam, mondjuk, lengyelek, de tárgyalok rendszeresen mondjuk, cseh tőketulajdonosokkal. Mondjuk, a magyar telekommunikációs szektorban van közös tulajdon: cseh magántőkések és a magyar állam. De még szlovákokkal is. És ugyan nekünk lehet magunkról jó véleményünk – ez számos szempontból indokolt egyébként, majdnem minden szempontból szinte –, de mégis van egy dolog. Van egy dolog, ahol állandóan szembesülök azzal, hogy nem vagyunk elég sikeresek. Jó, Lengyelország egy 40 milliós ország, jó, de a csehek csak 10-11, a szlovák meg 5,5 milliós, és mind a három országban a magánkézben lévő tőketulajdon koncentrációja jóval magasabb, mint a magyar. És egy magántulajdonú gazdaságban, különösen Nyugat-Európában, ha az ellenfélnek tőkefölénye van, azt jelenti, hogy te hátrányból indulsz. Úgyhogy egész egyszerűen a tőke szempontjait nem tudjuk nélkülözni a következő években.

Magyarországnak erősödnie kell, erősödnie a tőkén keresztül kell, és így meg is érkeztünk ahhoz, hogy miért a kamarával kötünk megállapodásokat. Persze szívesen kötünk a szakszervezetekkel is, szoktunk is időnként bérről, erről-amarról, de stratégiai megállapodást a kamarával kötünk. Mert a kamarának van olyan gondolkodása, ami a tőkefelhalmozást értéknek tekinti. És miután a magyar gazdaságnak a következő tíz évben még ez a problémája lesz a meghatározó, ezért nekünk olyan szövetségesek kellenek, akik abban tudnak segíteni politikailag és szakmailag egyaránt, hogy egyébként annak a politikának, amely Magyarország megerősödését eredményezi, legyen társadalmi hátországa. Ezek a vállalkozók és a vállalkozók szervezetei, azon belül is kiemelten a kamara. Úgyhogy ez a szövetség, ami közöttünk fönnáll, nem egyszerűen csak személyes, nem egyszerűen csak történeti, hanem a jövőből levezetett, visszafele levezetett célok érdekében létrejött együttműködés, ezért is fogom a kormány részéről ezt a mai napon itt megújítani.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hadd mondjak néhány szót a válságkezelésről, bár Mihály itt lényegében minden húst leszedett a csontról. 7,1 százalékos növekedésünk volt. Próbáltam történeti támpontokat felhajtani, és azt találtam, hogy 1977-ben volt ekkora gazdasági növekedés Magyarországon, amikor 7,6 százalék volt – érthetően egészen más körülmények között állt ez elő. A beruházási rátáról beszélt a miniszter úr. Ez az Európai Unióban a második legmagasabb volt, és nyugodtan mondhatjuk, hogy az egész válságkezelés nem a szakembereknek, hanem nekem azért volt egy fontos tapasztalat, mert annak az új gazdaságnak, amiről beszélek, igen jelentős stressztesztjét jelentette, egy terhelés próbát: kibírja-e az a gazdasági rendszer, amit 2010 után építünk, azt a nyomást és terhelést, azt a sokkot, amit az egész világ számára egy két évig tartó pandémia okozott. Jelentem, a válasz az, hogy igen, kibírta. Ha a válságkezelésről vonunk mérleget, akkor én azt az ösvényt járom, amit a miniszter úr is megnyitott, hogy a 2020-as és a 2021-es évet együtt kell nézni. Miután 2020-ban visszaestünk 4,7 százalékot, 2021-ben meg nőttünk 7,1-et, az azt jelenti, hogy a szaldó plusz 2,1 százalék. Vagyis a kilábalás gyors, erőteljes és V alakú kilábalás, és ennek a V-nek a másik szára, a második szára hosszabb, mint az első. Ezt nevezte a jegybank elnöke helyesen kanyarban történő előzésnek. Erről beszélünk. Tehát kellő szerénységgel, de magabiztosan hadd mondjam azt, hogy a válságkezelés Magyarországon sikeres volt.

A válságkezelés sikerességének legfontosabb okáról már beszélt a pénzügyminiszter, azt nem szükséges megismételnem, ez pedig az, hogy jó állapotban ért el bennünket a válság, és ha jó állapotban, tehát fizikailag jó állapotban van egy ember, akkor a betegséget is könnyebben vészeli át, mint hogyha egyébként éppen csak hálni jár belé a lélek. De van egy másik szempont is, ami a gazdaságról való gondolkodásunkat jól elemzi, vagy mutatja be Önöknek, és szerintem hozzájárult a sikeres válságkezeléshez, erről szeretnék most néhány szót mondani, amit úgy hívok, hogy erős komplexitással rendelkezik a magyar gazdaság. Tehát nyitott gazdaságunk van, de rendkívül komplex. Erre vannak mindenfajta mutatók. A legegyszerűbb mutató a nyitottságunk tekintetében az, hogy a GDP-nek hány százalékával arányos az exportunk. Ez valahol a 85 százalék körül van, és ezzel mi bent vagyunk a világ legmagasabb GDP/export hányadot fölmutatni tudó országai között. Tehát nagyon nyitott a gazdaságunk. Ennek számos előnye van, és persze jó néhány kockázata is. Az előnyökről most nem akarok hosszan beszélni, csak azt az egyszerű, kicsit primitív megfogalmazást akarom használni, hogyha a magyar gazdaság nem lenne exportorientált, tehát nem az exportra építené a kapacitását és a teljesítményét, hanem csak a belső piacára, akkor ma Magyarországon mindenki sokkal szegényebb lenne, mint amennyi pénze most van. Tehát az exportorientáltság a jólétnek, a pénznek, a magasabb életszínvonalnak az előfeltétele. Tízmilliós piacra elzárkózó gazdaságpolitikát nem lehet építeni, ezt ebben a körben szerintem nem érdemes ragoznom. Azonban amit kevesebben tudunk, az, hogy szokták mérni, különösen az amerikaiak, akik mindent szeretnek mérni, mégiscsak a hamburger nemzetéről beszélünk, tehát sztenderdizálják a gazdaságot is. Van nekik egy mutatójuk, ami a komplexitást méri, és azt kell mondanom, hogy ezek által a derék amerikai egyetemek által kifejlesztett gazdasági komplexitás, versenyképességi mutató szempontjából, ebben a rangsorban a világ tizedik legversenyképesebb országa vagyunk. Tehát lehet, hogy a gazdaságunk nem óriási, de a belső gazdagsága, sokszínűsége, sok lábon álló karaktere az első tízbe, egészen pontosan a világ tizedik helyére emeli föl Magyarországot. És meggyőződésem, hogy egy válság idején ennek különleges értéke van, hiszen egy válság nem általában ér el mindenkit, egyes ágazatokat igen, másokat kevésbé, és minél komplexebb a gazdaságod, annál inkább válságálló vagy ütésálló vagy, és a magyar gazdaság azért bizonyult ütésállónak a pandémia idején, mert ilyen belső komplexitással rendelkezünk. Ugye, a komplexitásról szólva fontos felidéznünk, hogy erősek vagyunk a gépiparban, erősödünk az élelmiszeriparban, a vegyiparban, de erősek vagyunk, elektronikaikészülék-gyártásban, és most új ágazatokat is beemeltünk, amely tovább növeli a magyar gazdaság komplexitását, ilyen a hadiipar. Most arról sem kell itt beszélnem, hogy egy gépkocsi meg egy harcjármű legyártása között milyen technológiai különbségek vannak, és hogy a hadiipar önmagában hogyan emeli meg a magyar gazdaság technológiai színvonalát. De nemcsak arról van szó, hogy a hadiiparral foglalkozunk, hanem megpróbálkozunk azzal is, hogy katonai célú repülőgépgyártással is foglalkozzunk. Ez egy teljesen új iparág. Ugye, valahol ott, Gyula környékén az Airbusszal együttműködve alkatrészeket gyártunk, és vannak magyar tőkéscsoportok, akik megvásároltak kész katonai repülőket gyártó, talán csehországi gyárat, amely, remélem, előbb-utóbb valahogyan beleintegrálódik, nem egyszerűen csak kifektetés lesz, hanem beleintegrálódik a magyar gazdaság szövetébe. És ezek teljesen új dolgok, és tovább növelik azt a tulajdonságát a magyar gazdaságnak, amely erőssé és válságállóvá tesz bennünket.

A másik fontos dolog ugyanebben a tekintetben, hogy minden ország van valahol. Vannak országok, amelyek rosszul érzik a bőrükben magukat ott, ahol vannak, ezért a külpolitikájukban folyamatosan arra tesznek kísérletet, hogy megváltoztassák az ország házszámát. Jelentem, ez lehetetlen. Tehát Magyarország ugyan huzatos, hősi és sikertelen harcokkal van tele a középiskolai tankönyv, de hát ez itt van, ahol van, és itt is marad. Itt kell tehát politikát csinálnunk, illetve ebből a fekvésből kell kihozni gazdaságilag azt, amit ki lehet hozni. Mert minden fekvésnek, még a legrosszabbnak is – ráadásul a miénk nem is tekinthető ilyennek – vannak előnyei. Azt meg kell találni. És a magyar gazdaság sajnos az elmúlt húsz-harminc évben nem fordított erre elég figyelmet, vagy ha figyelmet fordított is, nem fordított elég pénzt, hogy kiaknázza a földrajzi fekvéséből fakadó gazdasági előnyöket. Ugye, egy tranzitország vagyunk. Tizenkét év alatt 600 kilométer gyorsforgalmi utat építettünk. Nekünk az az érdekünk, hogy rajtunk menjen keresztül minden – leszámítva a háborút –, ami keresztülmehet, kereken, vasúton, mindegy, rajtunk menjen keresztül. Ezért probléma egyébként a repterünk is, de ez egy másik beszélgetés témája, mert a légiforgalomban is erősebbnek kellene lennünk. A V4-eken belül lakosságarányosan a legtöbb autópálya Magyarországon működik, e mellé kell most fölzárkóztatnunk a vasúti képességeinket is, mert az az érdekünk, hogy a Keletről érkező teherszállítmányok Magyarországon menjenek keresztül. Azok, akik támadják az olyan fejlesztéseket, mint például a Belgrád–Budapest vasútvonal, aminek az az értelme, hogy a görög kikötőkből az áru Magyarországon keresztül menjen Nyugatra, és az ebből fakadó pénzt, egy részét legalább meg tudjuk szerezni, vagy a fényeslitkei, záhonyi nagyberuházások, amik meg azt a célt szolgálják, hogy a Keletről, és most nem is Ukrajnáról meg Oroszországról, hanem távolabbi Keletről, Kínáról is beszélek, az onnan érkező, Nyugat-Európába tartó áruk, mind rajtunk menjenek keresztül, akik ezt támadják mindenfajta indokokkal, azok valójában a legrosszabbat kívánják Magyarországnak; nemcsak azt, hogy ilyenek ne legyenek, hanem, hogy valaki más éljen ezzel a lehetőséggel. És egy regionális versenyfutásban ez nem más, mint az ellenfél kezére való dolgozás, ami elfogadhatatlan, mert valahol majd menni fog délről is meg keletről is az az áru. És nekünk az az érdekünk, hogy minél inkább részt tudjunk venni az árunak a továbbításában is.

Röviden szeretnék a válságkezelés egy sajátos vonatkozásáról beszélni. A pénzügyminiszter úr a jegybankot már megemlítette. Itt szerintem fontos tanulság – ezt tegyük el a következő válságok kezeléséhez majd használható dossziéba –, hogy a válságkezelés során nemcsak fiskális, hanem monetáris puffereket is aktiváltunk. Ez azt jelenti, hogy a jegybank mérlege is megnövekedett, és a fiskális politika esetében is, mint az előbb láthatták a táblázaton, az államadósság is megnövekedett. Azonban hálás vagyok a pénzügyminiszter úrnak, hogy azt az udvarias kérésemet, hogy ugyan az államadósság egy ilyen válság idején nem tud csökkenni, tehát visszajöhet valamelyest, de semmiképpen nem engedheti 80 százalék fölé. Részben, mert ha ez bekövetkezik, akkor nem ment meg bennünket semmi a fiskális alkoholizmustól, hogy van könnyű pénz, másfelől meg 2010-ben úgy vettem át az ország pénztárát vagy kincstárát, hogy 80 százalék fölött volt az államadósság. És becsületbeli kérdésnek is tartottam, hogyha nem muszáj, akkor ne engedjük 80 százalék fölé az államadósságot, onnan vissza lehet jönni, mert egyszer már visszajöttünk, hiszen 2010-ben 82 százalék volt az államadósság, a válság előtt meg már a 70 alatt voltunk. Tehát ha egyszer vissza tudtunk jönni, ebből majd vissza tudunk jönni másodszor is, ezért a kormány nem engedte, hogy az államadósság – válság ide, válság oda – 80 százalék fölé menjen. És ezért állt elő az a történelmileg korábban általam sosem látott helyzet, hogy az osztrákok államadóssága például megelőzte Magyarországét. Meggyőződésem, hogy olyan válságkezelést, amely nem borította meg a költségvetési egyensúlyt, lámpással kell keresni a magyaron kívül az Európai Unió területén úgy, hogy közben a monetáris és a fiskális ösztönzés együtt elérte a nemzeti össztermék 25 százalékát. Ráadásul mindezt úgy hajtottuk végre, hogy közben azt a kérésemet vagy szempontomat is teljesítette a pénzügyminiszter úr, hogy közben a munkaerőpiac meg maradjon stabil. És ha megnézzük a munkaerő változását a válság idején, akkor az egy sokkal kisebb elmozdulás, mint bármely nyugat-európai ország esetében volt, tehát a munkanélküliség nem nőtt meg, illetve nagyon gyorsan vissza tudtuk fogadni a munkaerőpiacra azokat, akik a válság során onnan kisodródtak, és ezért tudjuk azt mondani, hogy soha annyian nem dolgoztak a magyar nemzetgazdaságban, legalábbis 1990 óta biztosan nem, mint éppen most, amikor kifele jövünk egy gazdasági válságból, hiszen mégiscsak dolgozik 4 millió 700 ezer ember.

Szeretnék mondani néhány szót az inflációról. Ne m szakmailag, mert az nem az én asztalom, hanem hogy hogyan gondolkodunk róla. Ha ez nem néz ki jól, a magyar infláció még úgy, ahogy, az Európai Unió a téli jelentésében most néhány nappal ezelőtt azt mondta, hogy ebben az évben, 2022-ben 5,6 százalék lesz az infláció – az kibírható –, és a következő évben pedig három-valamennyi. Nem mindig szurkolok nekik, de most kivételesen remélem, hogy igazuk van. De nem is mi vagyunk itt igazán bajban, hanem az a közeg, amiben dolgozunk. Tehát még hogyha a magyar inflációt alacsonyabban is tudjuk tartani, erre a mostani 7 fölöttiről vissza tudjuk hozni az év végére, 6 alá, ami egy – hogy mondjam? –, ha nem is rutin feladat, de azért elvárás a kormányzat pénzügyekkel foglalkozó tagjai felé, de a közeg, amiben vagyunk, ott nagyobb baj van. Tehát egy magas inflációjú közegben fogunk létezni a következő években. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy a klímapolitikát nem tudja Brüsszel összehangolni a gazdaságpolitikával. Tehát nekik egy tudásuk van, ez a tudás pedig az, hogyha magasabb az energia ára, akkor az emberek kevesebb energiát használnak, és az jót tesz a klímának, kész. Faékszerű komplikáltságát tekintve ez a megközelítés, de ez van nekik. És hiába nő az infláció, emelik az árakat. Tehát olyan döntéseket hoz Brüsszel, amely az energiaárat emeli. Ha magától nem emelkedne – egyébként magától is emelkedik –, még rásegít döntésekkel. Most például egy óriási csatát vívunk, 50 százaléknál kisebb eséllyel, de az a magyar történelem tanulsága szerint nem kevés, ugye, itt deáki mércék vannak, Deák mondta, hogy tudunk mi harcolni remény nélkül is. 50 százalék azért több, mint a remény hiánya, ugye. Tehát most azt akarják csinálni, hogy megemelik, büntetéssel sújtják azokat, akiknek saját gépjárművük és saját lakásuk van. Ennek egy bonyolult matematikai képlete van, de a lényege ez, hogy fizetni kell, többet kell fizetni, ha lakásod van és gépjárműved, mintha nincs. Ez nem más, mint egy adóemelés, és ez fölfele fogja még emelni az energiaárakat. És a mostani tudásunk szerint az energiaárak emelése felelős az infláció 50 százalékáért a mostani európai gazdaságban. Tehát arra kell számítanunk, hogy a közeg, ami körülvesz bennünket, egy magas inflációjú közeg lesz.

És akkor még arról nem is beszéltem, hogy itt van az orosz–ukrán konfliktus, meg itt van még az Északi Áramlat körüli konfliktus, ami gazdaságilag talán még súlyosabb. Bizonyára Önök is látják, hogy az a csata zajlik, hogy az oroszok, mert ők sem mennek egy kis dörzsöltségért a szomszédba, leszállítanak Nyugat-Európába minden gázt, amit szerződésekkel lekötöttek, és többet meg nem szállítanak. És miután ott is üzletemberek csinálják az energiapolitikát, normális üzletember egy részét leköti az igényeinek fixen, a másikat meg hagyja spot áron, mert hát majd reménykedni lehet abban, hogy a rövid távú vásárlás ára kedvezőbb lesz, mint a hosszú távúé. Ezt így csinálták Nyugat-Európában is. Mi, miután jobban ismerjük az oroszokat, nem pont így csináljuk, mi kötöttünk hosszú távú szerződéseket, amiket most hosszabbítottunk meg, sőt még emelünk is rajta, de ez azt jelenti, hogy az oroszok bejelentették, hogy ők a szerződésen fölül – mert azt betartják – csak az Északi Áramlaton keresztül szállítanak gázt. Ha az a cső működik, lesz gáz, ha nem működik, meg nem lesz. És egyelőre nem világos, hogy ez a kötélhúzás hogy’ dől el. Az a korábbi nyugat-európai kalkuláció, hogy az oroszoknak legalább annyira szükségük van arra, hogy eladják nekünk a gázt, mint nekünk, hogy megvegyük, ez a tétel megdőlt, mert ez alacsony energiaárak mellett igaz. De magas energiaárak mellett ez már nem ugyanúgy fest, a képlet megváltozik, az oroszok kevesebb mennyiségű gázon is sokkal több pénzt tudnak csinálni, mint korábban a nagyobb mennyiségben. Az idő nem a mi oldalunkon van, hanem az ő oldalukon van, és ebből mi keveredik majd ki, mint európai energiapolitika, és ez hogyan hat majd az inflációra, ez a következő hónapok egyébként nagy rejtélye.

Kell mondanom néhány szót arról, hogy jól esett-e a négy stop politikája. Nem esett jól. Szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy nem ment el a józan eszünk, és eszünk ágában sincs visszaállítani az árhivatalt. Igény volna rá, mert nagyon sok ember hiszi azt, hogy ha az árakat központilag szabályozzák, összességében majd alacsonyabb árakat fog eredményezni. De mi, akik éltünk a szocializmusban, pontosan tudjuk, hogy ez nem így van: a központi árszabályozás valójában nagyobb árakat fog eredményezni hosszabb távon, még hogyha egy-egy területen sikeres is, összességében azonban sosem lehet sikeres. Úgyhogy mi elvből ellenezzük az árszabályozást, a kormányzati árszabályozást, és ellenezzük az árhivatalszerű megoldásokat. De ahogy Demján Sándortól tanultam: rendkívüli helyzet, rendkívüli intézkedések. Válság idején nincs normatív gazdaságpolitika, be kell avatkozni. Konkrét döntések vannak, konkrét kihívások és konkrét orvosság. Úgyhogy ha jól esett, ha nem – mint mondtam: nem –, bizonyos területeken kénytelenek voltunk – mint hallhatták: négy területen – árstopot elrendelni. Átmenetileg, átlátható módon, szabályozottan és minél hamarabb kijönni belőle, amint a gazdaság állapota ezt lehetővé teszi. Úgyhogy nagyon remélem, hogy a rezsicsökkentés politikáját megtestesítő rezsiár-stopon kívül a másik hármat, ahogy az inflációs helyzet javul, ki tudjuk vezetni a gazdaságszabályozó eszközeink közül. Érdekes lenne egyszer meghallgatni egy előadást is arról, hogy a rezsistop és a rezsiárcsökkentés összességében a gazdaság szereplői számára mit hoz meg mit nem, mert, ugye, miután ez egy árstop, ezért akkor sem mozdítjuk el, ha lejjebb vannak az árak, meg akkor sem, hogyha följebb, és hosszabb távon egy stabilitást hoz. Nyilván az érintett cégek tudják megmondani, hogy ez számukra milyen szaldót eredményez öt-tíz-tizenöt vagy húsz éves távlatban, de a mostani válság jól mutatja, hogy egy kiszámítható szabályozás, az talán mindenkinek jobb, mint egy volatilis, a világpiaccal közvetlen összefüggésben mozgó árszint.

Ha arról beszélünk, hogy mit gondolunk a gazdaságról még, akkor szeretném elmondani Önöknek, hogy mit gondolunk a kihívásokról, amelyek előttünk állnak. Tehát hogyan látom én a következő, mondjuk úgy, hogy egy évtized magyar gazdaság számára jelentkező kihívásait, amit most hadd fogalmazzak úgy, hogy csapdahelyzeteit. Szerintem jól megyünk. Tehát a kóceráj szerintem rendben van. Tehát a gépház működik, a kassza csörög, tehát én úgy látom, hogy nagyjából ez így rendben van, mindenkinek van munkája, tehát nem szükséges pályát módosítani. Azonban, ha az ember nézi, sőt fürkészi a jövőt, akkor tud azonosítani csapdahelyzeteket, amelyekbe beleszaladhatunk, ha időben nem hozunk meg döntéseket. Én öt csapdahelyzetet látok a magyar gazdaság számára a következő tíz évben. Tehát amikor majd a Jóisten segedelmével folytathatjuk a kormányzást, akkor keresik Önök a mozgatórugóit annak, hogy miért éppen olyan döntéseket hozunk, abban a formában és akkor, ahogy, emlékezzenek arra, hogy a mi fejünkben öt csapdahelyzet elkerülése szükséges a következő tíz évben ahhoz, hogy sikeresek legyünk.

Az első csapdahelyzet a magas külföldi tulajdon csapdája. Mert az nagyon helyes, amit itt látunk, és Mihálynak igaza van, hogy a beruházásokért versenyezni kell, és az a jó, hogyha minél magasabb technológiai színvonalú nagyberuházások vannak Magyarországon. Itt rekordokat döntünk, ugye, egy 3 milliárdos egyben megvalósuló beruházás a legnagyobb rekord ma, és hogyha a Jóisten megsegít bennünket, akkor még a választás előtt egy 6 milliárd eurót meghaladó beruházást be tudunk jelenteni. Tehát itt ez egy komoly dolog, és mi ezt csináljuk, és sok pénzt áldozunk rá, de mégis csapdahelyzetnek látom azt, hogyha egy bizonyos, kívánatos aránynál magasabb a külföldi tulajdon aránya a magyar gazdaságban. Erről majd szeretnék beszélni.

A második csapda, hogy az exportáló nagyvállalatoknak domináns szerepe van, és nincs megfelelő mennyiségű és minőségű kis- és középvállalkozó az exportáló cégek között.

A harmadik csapda a negatív profitegyenlegnek a csapdája. Külföldiek kiviszik a pénzt – erről beszélek –, és amit mi hozunk be máshonnan, az azzal összevetve negatív szaldót eredményez. Ez a harmadik csapda.

A negyedik csapda a dualitásnak a csapdája. Ezt ismerik, de azért mondok róla néhány szót.

Az ötödik csapda az a vidék lemaradásának a csapdája.

Először hadd mondjak néhány szót a tulajdon felől, a magyar gazdaságról. Tehát a magyar gazdaság, ez a kiinduló állításom, ma többségében magyar tulajdonban van. Ez nem volt mindig így, ez egy remek hír, de vannak lemaradó ágazatok. Ha szétbontom ezt a képet ágazatokra, akkor jó néhány ágazatban a többség nem magyar. 14 ezer külföldi vállalat működik ma Magyarországon. Árbevétel alapon, ha számolok, akkor 2010 és 2020 között látványos magyar tulajdoni arányjavulás történt az energetikában, a bankszektorban és a médiában. Itt a hazai tulajdon aránya jóval meghaladja az 50 százalékot. Az energiaszektorban 2010-ben a teljes szektor árbevételének 29 százalékát adták a magyar tulajdonú cégek, 2020-ban pedig az 56 százalékát. Ismerik a tulajdonszerzések történetét. A bankszektorban az MKB-t meg a Budapest Bankot sikerült hazai kézbe venni. 2010-ben 40 százalék, 2015-ben 50 százalék, 2020-ban pedig 58 százalék a magyar tulajdon árbevétel arányosan. És a médiaszektorban, ahol nemcsak a médiát, hanem a filmet, a videót meg a műsorgyártást is értem, ott pedig 24 százalékról mentünk föl 51 százalékra. Ezek nagyszerű dolgok. Hagyományosan magas a magyar tulajdon a humán egészségügyi és a szociális ellátásban, ideértve a magánegészségügyet, a vendéglátó szektorban, az építőiparban, az ingatlanhasznosító szektorban, szállításban és raktározásban és az élelmiszergyártó szektorban, turizmusban is, itt 50-70 százalékos sávon belül, tehát jóval 50 százalék fölött van a magyar tulajdon aránya. De hiába emelkedett néhány másik szektorban, van, ahol csehül állunk. Nem is csehül, inkább németül, azt kell mondanom. Ilyen a biztosítószektor, a távközlési iparág, az építőanyagipari vállalkozások. Most ezen próbálunk változtatni. Látják a híreket, hogy az Aegonon belül van állami tulajdonszerzés, meg a távközlési iparágban is megyünk előre. Az építőanyagipar tekintetében is hoztunk létre piacbefolyásoló képességgel rendelkező kormányzati szerveket, tehát abban reménykedem, hogy itt is a magyar tulajdon aránya nőni fog. Kiskereskedelemben, különösen az élelmiszerkiskereskedelemben szintén csehül állunk, 40 százalék alatt van a magyar tulajdonrész. Ez csak egy ilyen degusztáció volt, nem egy teljes fölsorolás. Azt akarom mondani Önöknek, hogy külföldi tőke kell, mert nem vagyunk elég erősek. Előbb beszéltem arról, hogy a magyar tőkekoncentráció alacsony, külföldi tőke nélkül nem vagyunk versenyképesek, és nincs teljes foglalkoztatás. A külföldi beruházások nélkül nincsenek új technológiák, tehát semmiképpen nem lehet külföldellenes, vagy külföldiberuházás-ellenes politikát folytatni. Aki ilyeneket mond, az nem tudja, hogy mit beszél, vagy ha tudja, akkor nem számít neki, hogy mit beszél, tehát ezt nem lehet. De ugyanakkor mégiscsak magyarok vagyunk, ez a magyar gazdaság, és a magyar tulajdont azért erősíteni kell, és egy folyamatosan javuló arányt kell létrehozni úgy, hogy a versenyképesség meg a tőkeellátottság ne csökkenjen, hanem növekedjen. Ez lehetséges, az elmúlt tíz év erről beszélt.

A második csapda az exportáló nagyvállalatoknak a csapdája. Több exportáló hazai cég kell. 2010-ben 2000 olyan magyar cég volt, amely tudott exportálni, most pedig van 12 ezer. Tehát az elmúlt tíz évnek az egyik matematikailag is láthatóan legsikeresebb teljesítménye az, hogy óriási arányban növeltük meg a külföldön terméket vagy szolgáltatást eladni képes magyar vállalkozások számát. Ugye, itt a magyar ember szeme előtt a bajorok meg az észak-olaszok lebegnek mindig, olyan kis- és közepes vállalkozásokat akarunk azon a technológiai színvonalon, azzal a tőkeerővel, azzal a családi tulajdonos szerkezettel, mint amit ott tapasztalunk, ezért a magyar politikának iránya volt, és iránya marad, hogy növeljük az exportáló magyar cégek számát. Tehát ha a cégek számából indulunk ki, akkor a vállalás, amit tettünk, az megvan, mert kétezerről 12 ezerre növeltük ezeknek a cégeknek a számát. Azonban, ha az export-árbevételt nézem, akkor egy másik kép rajzolódik ki előttünk, ott azt látjuk, hogy az export árbevételét, annak a 80 százalékát külföldi tulajdonú cégek produkálják, és 20 százalékát produkálják magyarok. Egy másik szempontból nézve pedig az export árbevételnek a 95 százalékát ezer cég adja, nagy cégek. Tehát jól látható, hogy a kis és közepesek száma nőtt, de az árbevétel-alapú súlyuk egyelőre még csekély, messze nem bajor, és messze nem észak-olasz. Itt az a célunk, hogy a hazai cégek hozzájárulása az exporthoz a 20-ról nőjön föl 30 százalékra, és minél tőkeerősebbek legyenek az exportáló magyar vállalatok. Ez kereskedelempolitikai kérdés is, hol tudunk megerősödni, földrajzi értelemben hol. A nyugati rész rendben van. Tehát amennyire be lehet illeszkedni az Európai Unió gazdasági rendszerébe, különösen a német nyelvterületű gazdaság világába, oda már beilleszkedtünk. Kitaposott ösvényeink vannak, ha nekik jól megy, nekünk is jól megy. De fölzárkózni azon a piacon hozzájuk képest nem fogunk tudni, tehát kellenek a nyugatinál nagyobb profittal kecsegtető piacok is. Két ilyen piac van: az egyik a Balkán, a másik pedig Kína. Ezeket a területeket kell megcéloznunk. Ne felejtsük el, hogy a kereskedelmi forgalmunk tíz év alatt 28 százalékkal nőtt a tőlünk keletre fekvő államokkal, és a keleti országokból érkezett befektetési volumen mértéke pedig elérte a 60 százalékot. Ugye, a legnagyobb magyar tőkebefektetés is dél-koreai, ez a három milliárdos, és ami készülőben van, az is Keletről érkezik, nemcsak úgy, hogy onnan jön, hanem úgy is, hogy megvásárolják a nyugatiakat. Tehát Magyarországon sok olyan keleti beruházás van, ami valaha német beruházás volt meg amerikai, csak a derék magyar munkásember hazament pénteken délután egy német gyárból a hétvégére, visszament hétfőn és egy kínai gyárba érkezett, és a tranzakció nem Magyarország területén történt. Tehát a számok mögötti változásoknál látnunk kell ezeket a tendenciákat is. Mindenesetre elindítottunk egy nyugat-balkáni befektetési programot, és a keleti nyitás politikáját ismerik, arról nem kell most beszélnem.

Harmadik csapdahelyzet: negatív profitegyenleg, kifektetés versus befektetés. Tehát úgy áll a dolog, hogy 2021-ben a külföldi cégek Magyarországon termeltek 8,2 milliárd eurónyi profitot, a magyar cégek külföldön meg termeltek 1,8 milliárd eurónyi profitot, tehát a profitegyenleg be és ki mínusz 6,4 milliárd euró. Innen indulunk. Számos hazai vállalat terjeszkedik, ezeket mi mind támogatjuk. Gratulálok a Molnak, aki itt van. Gratulálok Sándornak az OTP sikereihez, amit a Balkánon bemutat. Gratulálok a távközlési szektor képviselőjének, akik Albániában és Montenegróban is vásároltak már. Gratulálok az útdíjfejlesztéssel foglalkozó cégeknek, akik Indonéziában ügyeskednek. Még egy állami cégnek is gratulálhatok, mert a Magyar Villamos Művek sikeresen vásárolt meg Csehországban 1,6 milliónyi fogyasztót ellátó energetikai tulajdonrészt. A mezőgazdászoknak is vagy az élelmiszer-, baromfiföldolgozóknak, a Mastergoodnak különösképpen, aki elég bátor volt ahhoz, hogy Vietnamban is telepet csináljon, az Agrofeednek, aki Oroszországban – ahhoz sem kell kis bátorság, aki Oroszországban hozott létre komoly beruházást. Szóval azt gondolom, hogy a folyamat elindult, és jól néz ki. Azonban a régiós arányok még nem jók. Tehát ha megnézem a profitegyenlegét a többi országnak, akkor azt kell mondanom, hogy ugyan a mienk, mint mondtam, 6,4 milliárd euró mínuszban, a lengyeleké 23,3, csak ők négyszer akkorák, mint mi. A cseheknél 11,8 milliárd euró, náluk jobban állunk. A románoknál 8,2, kétszer akkora ország, mint mi, tehát ők jobban állnak ebből a szempontból. Tehát ha GDP-arányában vizsgálom az egész kérdéskört, akkor azt kell mondanom, hogy a cseheket már megelőztük, de a többieket még nem. Kifektetés, kifektetés, kifektetés, tehát mozgósítani kell az eszközeinket, a tudásunkat, a képességeinket, hogy azokon a területeken, ahol profitot termelni képes magyar cégek meg tudják vetni a lábukat, történjen meg.

A dualitás csapdája, ez a negyedik csapda. Termelékenyebbek a külföldi cégek Magyarországon, mint a magyar cégek, erről beszélünk. Ugyanakkor a tendencia, ez így van, de a tendencia biztató, mert azt mondják az elemzések, hogy a hazai cégek termelékenysége gyorsabban növekszik, mint a külföldieké, tehát a dualitás csökken. 2010 és 2016 között ez a dualitási hányados 2,4 százalék volt, most pedig 2 alatt van, 1,9 egész pontosan. Ez azt jelenti, hogy a hazai irányítású cégeknek a termelékenysége még mindig fele a külföldiekének, de ez már jobb helyzet, mint ami korábban volt. De ez nyilvánvalóan túl nagy különbség, ezt valahogyan csökkentenünk kell. A mi válaszunk erre az, és a következő időszakban sok energiát szeretnénk itt mozgósítani, hogy digitalizáció és automatizáció a hazai cégeknél. Tehát fejlett digitális megoldásokat kell alkalmazniuk a magyar cégeknek is, kis- és közepeseknek is. Én tudom, hogy ez ráolvasással nem megy, de készen állunk arra, hogy segítséget nyújtsunk ehhez. Ha ez nem történik meg, akkor ez a különbség a termelékenység szempontjából a külföldiek és Magyarország között nem fog eltűnni. Hasonlóképpen meg kell emelnünk a K+F kiadásainkat, ez most 1,6 százalék, ez sokkal magasabb, mint korábban volt, de az európai uniós átlag 2,3, ami azért óriási különbség, százalékban kicsinek tűnik, de pénz szempontjából ez egy nagyon nagy különbség. Tehát azt kell mondanom, hogy nagy felzárkózási tartalék van a modern üzleti megoldások és a K+F tekintetében a magyar gazdaságban, csak valahogy ki kéne hozni, mozgósítani kellene ezt a tartalékot. Ha a kkv-knak sikerül olyan iparágakhoz kapcsolódni, mint hadiipar, járműgyártás, elektronikai ipar, építőalapanyag-gyártás, filmgyártás, akkor ez automatikusan szerintem ezt a folyamatot fel fogja gyorsítani.

És végül az ötödik csapda a vidék lemaradásának a csapdája. Budapest ma a fejlettség szempontjából az Európai Unió fejlettségének 151 százalékán áll. Észak-Alföld 47 százalék, Észak-Magyarország 49 százalék, Dél-Dunántúl 50, miközben Budapest 151! És az elmúlt tíz évben láthatták, hogy iszonyatos összegeket öltünk bele Budapest fejlesztésébe. Ezért föl kell tennünk azt a kérdést, hogy ez a különbség, hogy Budapest így előreszaladt, érdem vagy hiba. Szeretném elmondani Önöknek, hogy hogyan gondolkodunk erről. Én érdemnek tekintem. Az a meggyőződésem, hogy egy olyan méretű ország, mint Magyarország és egy olyan történelmi adottságú ország, mint Magyarország, nem tud ott lenni a térképen, ha nincs egy olyan települése, ami világszenzáció. Ezt falusiként mondom. Felcsúton is lenne helye annak a pénznek, de hát most a Belvárosba jött, ez van. De mégis be kell látni, hogy Budapest a nemzet fővárosa, és hogyha ott akarunk lenni a térképen, és azt akarjuk megmutatni, hogy milyen a mi jobbik énünk, ami mégis alapvetően egy fantasztikus történelmi teljesítmény. Papíron leírhatjuk, hogy ezeréves magyar állam vagyunk, senkit nem ráz meg, de ha idejön, megrázza, mert ez itt látszik, ez Budapesten látszik. És amit mondunk, hogy mi mindig többet adtunk a világnak, mint amit kaptunk tőle, hiába vagyunk most éppen kicsik, az így nem mond semmit, ha olvassa az ember. De ha idejön, megnézi Budapestet, azt mondja: tényleg. Tehát azt akarom mondani, hogy mindegy, hogy érzelmileg hogyan gondolkodunk a Budapest–vidék különbségről és ellentétről, nekünk egy gloire, egy ragyogás, egy fantasztikus, egy kiemelkedő, egy mindenkinél szebb, egy lenyűgöző, nagy nemzeti fővárosra van szükségünk, ez a helyzet. És azt hiszem, hogy ezt kellett először megcsinálnunk, és utána következik csak az, amit úgy hívunk, hogy a vidék és a Budapest közötti különbségnek a csökkentése. Ezért szerintem, amit csináltunk, helyes volt, még hogyha egyébként nem is volt mindig könnyű érzelmileg. Örüljünk neki, hogy ez, ami már megvan, megvan. Ráadásul még egy nagyon nagy kiadással járó dolgot nem végeztünk el, amit el kell végeznünk, ez pedig, ugye, az, hogy amikor Budapestről beszélünk, gazdasági értelemben nemcsak a fővárosról beszélünk, hanem az agglomerációról is. Beszélünk egy 3,5-4 millió embert magában foglaló központi gazdasági régióról, és ennek a közlekedési megszervezése, elővárosi vasútrendszere ebben a pillanatban középkori. Jól látszik, hogy ott, ahol sikerült elérni valamit, mondjuk, a Vác–Budapest útvonalon, ahol működésbe hoztunk elővárosi vasúti rendszereket, sokkal könnyebb az élet, sokkal kevesebb az elvesztegetett idő, versenyképesebb a teljesítmény, mint azokon a területeken, mondjuk, Dél-Pest irányába, dél Pest megye irányába, ahol még ez a modernizáció nem történt meg. És ez még elég sok pénzt el fog vinni, mert az elővárosi rendszer megszervezése rendkívül költséges dolog, de nem kerülhető el. Nos, mit fogunk csinálni? Az a tervünk, hogy 2021 és 2027 között – ugye, ez a költségvetési uniós periódus – 4.265 milliárd forintot fogunk fordítani a magyar vidékre, ez megháromszorozza a korábbi összeget. Tehát úgy kell számolni, hogy az előttünk álló hét évben háromszor több pénzt szeretnénk elkölteni vidékfejlesztésre, mint tettük korábban. Ezt úgy kell csinálni technikailag, hogy van egy uniós finanszírozás, ami mellé társfinanszírozást lehet tenni, és mindig az adott tagállam dönti el, hogy milyen arányú társfinanszírozást rendel mellé. Az előző hét évben az előbb elmondottakból is fakadóan, amit mi hozzátettünk, 17,5 százalékos nemzeti társfinanszírozás volt, és most van döntésünk arról, hogy ez 80 százalékra nő. Ha Önök megnézik, hogy a lengyelek,mezőgazdasági termékek és szolgáltatások ügyében miért vertek meg bennünket az elmúlt években, az azért van, mert ők az elmúlt hét évben csináltak 80 százalékos társfinanszírozást. Most kevesebbet fognak, mi viszont most jövünk a 80-nal, és most utol fogjuk őket érni, meg reményeim szerint majd egy jó versenyben le is győzzük őket. A vidékfejlesztésnek fontos része a városok fejlesztése, a Modern Városok Programot Önök, gondolom, betéve tudják, 50 milliárd forintot fordítottunk és fordítunk minden évben erre a célra. És itt van a Magyar Falu Program is. Ez érint mélyebb filozófiai és társadalomszervezési kérdéseket, és ha megengedik, ebbe most nem bocsátkoznék túl mélyre, de minden faluprogramnak a kiindulópontja az a kérdés, hogy a döntéshozók szerint van-e jövője a falunak. Mert hogyha nincs, akkor kárenyhítést kell csinálni, vagy fájdalomcsillapítót kell adni; ha van, akkor meg fejleszteni kell. Ugye, itt determinációk vannak a kormányban, például én jómagam is egy determináció vagyok. Ha az ember faluról jön, akkor tudja, hogy annak milyen értékei vannak, akkor az lehetetlen, hogy azt halálra ítéljük, és elfogadjuk, hogy az urbanizáció egy olyan természetes folyamat, amelynek a mértéke akár a száz százalékot is elérheti. De szerencsére Karcag sem egy világváros, az sokat segít, meg az agrárminiszter is mosonmagyaróvári. Tehát azt akarom mondani, hogy van egyelőre bázisa a kormányban annak a gondolkodásnak, hogy a falut ne leírjuk, hanem tartsuk meg. Ha elmegyünk Magyarországtól keleti irányba, mondjuk, pár száz vagy pár ezer kilométert, akkor azt a civilizációs formát, amit magyar falunak nevezünk, nem is találjuk meg. Tehát a magyar forma egy sokkal nagyobb érték, mint amit egyébként gondolni szoktunk. Mert vannak persze lakott részek tőlünk keletre, de ha valaki járt már arra, falu lakott részre, az nem falu, tehát az nem egy civilizációs központ, ahol minden van, ahol iskola is van, kultúra is van, templom is van, közművek is vannak, tehát az az urbanizált településekhez képest egy alacsonyabb rendű létezési forma. De Magyarországon sosem volt így, vagy legalábbis nem volt mindig így. Tehát az, hogy a falun ugyanolyan civilizációs mértékű színvonalú életet lehessen élni, mint egy városban, ez szerintem Magyarország identitásához tartozik. Ezért én értem, hogy a tőke, a házépítések, az ingatlanfejlesztés, az mind a városok felé akar menni, de szerintem nem érdeke Magyarországnak az, hogy föladjon egy olyan fantasztikus civilizációs örökséget, mint a magyar falurendszer. Lehet, hogy nem lehet mindet megtartani. Jó lenne persze, ha ezt nem a kormány döntené el, hanem aki életképes, az maradjon meg, inkább a helyieknek az elkötelezettsége legyen itt a döntő. Mindenkinek kell mentőövet dobni, és minden faluért harcolni kell, és amit tudunk, azt megmentünk, ahol a helyiek és mi együtt nem vagyunk elég erősek, ott majd átrendeződés következik be, de nem szabad föladni a magyar falut, a magyar faluért szerintem harcolni kell. Ott időnként nehézkes, de nagyon jó kulturális kódokkal rendelkező emberek nőnek föl, a fiatal nemzedék számára az egy kifejezetten kedvező nevelési közeg, tehát nagyon-nagyon érvelnék amellett, hogy a Modern Városon túl a Magyar Falu Programot úgy, ahogy ezt csináltuk eddig, továbbra is jelentős összeggel támogassuk. Pénzügyminiszter úrral mindig voltak heves vitáink, mert 2021-ben is a terveket majd kétszer haladtuk meg, 190 milliárdot fordítottunk falufejlesztésre, idén meg 93 milliárdot fogunk fordítani. Vettünk ezer falubuszt, 1.700 új orvosi eszközparkot hoztunk létre falukban, 600 orvosi rendelőt újítottunk fel, 600 óvodát újítottunk fel, meg építettünk, és kétezer belterületi utcát és ezerötszáz játszóteret hoztunk létre, vagy újíttattunk föl. Harcolunk a magyar falvakért, és hiszünk abban, hogy ez egy jó politika.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után beszéljünk arról, hogy milyen eszközökkel tudjuk elkerülni ezeket a csapdahelyzeteket. Ezek a csapdahelyzetek. Hogy’ kerüljük el? Ez nagyon egyszerű, ezt Önök is így mondanák. Én Bayer Józseftől tanultam a közgazdasági alapismereteimet, aki egy közgazdasági egyetemi előadásában arról, hogy mi az üzlet lényege, azt mondta, a bevétel legyen több, mint a kiadás. És azt hiszem, hogy ez igaz. Tehát arra a kérdésre, hogy’ kell harcolni egy gazdasági csapdahelyzet ellen, a válasz az, hogy pénzzel. Tehát pénzügyi források kellenek. Ez azt jelenti, hogy az államnak továbbra is segítenie kell a hitel, a garancia és a tőkeoldalon is, beruházásokat kell támogatni, vállalatoknak kell rendelkezésére bocsátani beruházástámogatásokat, az adókat pedig csökkenteni kell. Tehát pénz kell, az azt jelenti, hogy adócsökkentés, beruházástámogatás, tőke-, hitel- és garanciatámogatás – állami eszközök segítségével. A 2021-es költségvetésben a gazdasági újraindítási akciótervben a GDP 12 százalékát fordítottuk ilyen célra, mármint fejlesztésekre, és az idén pedig 15 százalékot szándékozunk erre a célra fordítani.

Mondanék valamit a hitelről, a garanciáról meg a tőkéről. A járvány idején a vállalati szektornak a hitelállománya tíz százalékkal növekedett, és ez a második legnagyobb az európai uniós összefüggésben. Ez nem rossz hír, ez jó hír. Tehát az, hogy a magyar cégek úgy gondolták a pandémia idején is, hogy fejlesztési forrásokat érdemes igénybe venni, akár hitelágról is, és fejleszteni és beruházni érdemes, ez egy óriási teljesítmény. Itt a kamarának szeretnék köszönetet mondani a kedvezményes Széchenyi Kártya Program GO!-ért meg mindenfajta konstrukciókért, amiket kidolgoztak, ezeket ők csinálták, ők kalapálták ki, és ők terjesztették a kormány elé, nekünk csak annyi dolgunk volt, hogy megértsük és utána támogassuk. Ha megnézem az MFB és az Eximbank összesített vállalati hitelállományát, akkor az ma 3.000 milliárd forint, ez a teljes piac 30 százaléka. A két banknak a mérlegfőösszege pedig 4.000 milliárd forint, ez a teljes bankrendszer 7 százaléka. Tehát kifejezetten gazdaságfejlesztési céllal működtetett állami pénzügyi rendszereink vannak, a bankrendszer 7 százaléka. Ha a garanciavállalást nézem, az MFB Bank és a Garantiqua összes garanciája együtt eléri a 3.000 milliárd forintot, és létrehoztunk 1.000 milliárd forintnyi állami tőkealapot. Tehát hitel, garancia és tőke. Erre szükség lesz, és ugyan az államadósságot le kell vinnünk a következő időszakban, ebből nem szabad engedni, és az is igaz, hogy az alacsony kamatok és a pénzbőség kora, úgy látszik, mintha véget ért volna, ennek ellenére lesznek célzott, államilag támogatott hitel-, garancia- és tőkeprogramok. A tőkeprogramokat az előbb elmondott okokból különösen is szeretném megerősíteni.

Következő eszközünk a költségvetési források, a beruházások ösztönzésére. Azért mondom ezeket a számokat, mert ilyen összefüggésben szerintem, ilyen összefüggésben ágyazva ritkán beszélünk róla. Tehát a HIPA kezeli a külföldi beruházásokat, nemcsak a külföldieket, de leginkább azokat, a 2021-es évben 422 ilyen projektet kezelt, és ebből lett 6 milliárd euró tőkebefektetés, és ehhez adtunk egymilliárd eurónyi támogatást. Most miután tőkehiány van, ezért a támogatásunk eléggé diszperz vagy sokszínű volt. Ezen szeretnék azért változtatni, tehát területileg is és iparági szempontból is koncentráltabb és célzottabb tőketámogatásokat, illetve beruházási ösztönzési programokat szeretnék a jövőben látni. Egy általános tőkehiányt általános beruházás-ösztönzéssel lehet orvosolni, de hogyha azonosítani tudjuk a földrajzi területet meg az ágazatokat, akkor célzottan is meg lehet tenni, így akarjuk majd fölhasználni ezeket az összegeket. Nyugat-Balkán beruházástámogatását fogjuk folytatni, folytatjuk a külpiaci növekedési programot és a közép-európai gazdaságfejlesztési programot. Erre eddig elment 130 milliárd forint, 2021-ben elment a tervek szerint 50, a valóságban aztán 100 milliárd forint, az idei keret pedig 25 milliárd forint, vagyis a kifektetések támogatásához van pénzünk.

Utolsó eszközként az EU-s pénzekről szeretnék mondani néhány szót. A legfontosabb, amit érdemes makro megközelítésben észben tartanunk, az, hogy az országnak negatív profitegyenlege van. Ezt már mondtam, hogy ez 6,4 milliárd euró. Én úgy nézem az EU-s pénzeket, hogyha befizetjük, megkapjuk, a kettő között van egy különbözet, amit kapunk az uniótól, ez vajon kompenzálja-e a negatív profit egyenlegét az országnak? Mert ha kompenzálja, akkor rendben vagyunk. Fájdalom: nem kompenzálja! Tehát a profitegyenlegünk 6,5 milliárd euró és a tagállamokból érkező pénz pedig 5,2 milliárd euró, bocsánat, még pontosabban, az uniós költségvetésből 4 milliárd eurónk jön. Tehát van 6,5 milliárd mínusz profitegyenlegünk, a 6,5 milliárd profit egyenlegből 5,2 milliárdnyi európai uniós országgal szemben áll fönn, tehát csak azt érdemes itt számolnunk, az 5,2 az unióval szemben, és minden évben bejön 4 milliárd. Tehát az európai uniós cégekkel szemben – az EU-s támogatásokat is figyelembe véve – a profitegyenlegünk negatív, mínusz 1,2 milliárd euró per év. Ez a pontos számsor, amivel érdemes dolgoznunk. Ez azt jelenti, ha százalékban számolok, hogy a profitegyenleg, a negatív profitegyenlegünk 77 százalékát kompenzálják az unióból érkező pénzek. Ezért helyes, hogyha kellő öntudattal és kuruc nyelven beszélünk a külföldi befektetőkkel és az európai uniós bürokratákkal, nem pedig labanc nyelven, ugyanis ők tartoznak nekünk, és nem mi nekik. Ők ezt fordítva gondolják, de ezt jobb az elején tisztázni. Önök is tudják, hogy a 2021 és 2027 közötti költségvetési évre vonatkozóan kell egy megállapodást kötni ahhoz, hogy pontosan le lehessen hívni a pénzeket, célokat, ütemezéseket kell meghatározni, ez egy partnerségi megállapodásnak nevezett dokumentum. Ezt az előző hétéves ciklusnak a tapasztalata alapján ennek az évnek a végéig kell aláírnunk. Tehát még nem vagyunk késésben, ez a megállapodás még nem jött létre, de ha ennek az évnek a végéig aláírjuk, akkor ott vagyunk, ahol hét évvel ezelőtt voltunk. Tehát itt ez nagyjából rendben van.

Ami nincs rendben, az az RFF-nek nevezett, mindenfajta neveket aggasztottak erre a pénzügyi alapra, hívták már Next Generationnek is meg Helyreállítási Alapnak is, szóval van itt ez a Helyreállítási Alap, amit viszont meg kellett volna kapnunk, hiszen ez a válság enyhítésének gyors pénzügyi eszközeként lett elgondolva. Ehhez képest vége a válságnak, a pénz meg még mindig nincsen itt. És van négy európai uniós ország, aki nem kapta meg, a lengyelek meg mi politikai okokból, a többiek azt hiszem, inkább technikai okokból. Azt is tudja mindenki, hogy már majdnem megkaptuk, csak elfogadtuk a gyermekvédelmi törvényt, és nem gondoltuk, hogy a gyermekvédelmi törvénynek összefüggése van a beruházáspolitikával, de megtanultuk, hogy ilyen összefüggések is léteznek. Most egyelőre huzakodunk ezen, a törvényt nem akarjuk módosítani, ők meg azt mondják, amíg nem módosítjuk a törvényt, nem adnak pénzt. Az ő álláspontjuk az erkölcsileg is és jogilag is teljesen alaptalan, a mienk erkölcsileg és politikailag és jogilag is megalapozott. Nincs joguk nem ideadni, tehát ezt a pénzt majd ide kell adniuk. Ugye, hogy ne kelljen ideadni, erről szólt az a csata, amit Önök is hallhattak, és amiben bírósági ítélet is született, össze lehet-e kötni a jogállami, még oly ködös, jogállaminak nevezhető elvárásokat pénzügyi támogatással. Mindenki úgy tudja, hogy vesztésben vagyunk, de ez nem így van. Itt nyerésben vagyunk. Tehát a bírói ítéletet, ha valaki elolvassa, amit a napokban tettek közzé, és azt végigolvassa, akkor láthatja, hogy nem mi vesztettünk, hanem az ellenfeleink. Az igaz, hogy mi nem nyertünk, de ők vesztettek. Ez mit jelent? Ez azt jelenti, hogy mi azt ellenezzük, és ezt továbbra is fönntartjuk, hogy bármi fajta pénzügyi kérdést összekapcsoljanak bármilyen nem pénzügyi kérdéssel. Mert meggyőződésem az, hogyha összekapcsolnak pénzügyi kérdéseket politikai kérdésekkel, abból előbb-utóbb pénzügyi zsarolás lesz. Ezért nem szabad megengedni, hogy közös pénzt, amit mi együtt, tagállamok dobunk össze az unióban, összekössenek bármilyen politikai szemponttal. Ez a mi jogi álláspontunk. Szerintünk ez is következik egyébként az unió alapokmányából. Ezért támadtuk meg a lengyelekkel együtt ezt a rendeletét az Európai Uniónak, amely ezt az összeköttetést létrehozta. Ezt elvesztettük. A bíróság azt mondta, hogy szabad ilyen összeköttetést létrehozni. Ez egyébként a föderalizmus irányába tolja el az egész európai struktúrát a tagállami szuverenitás helyett. Ezt elvesztettük, a bíróság azt mondta, hogy ilyen kapcsolat lehetséges. Majd az indoklásában kifejtette, hogy de milyen lehet az a kapcsolat, és itt vesztettek az ellenfeleink, mert kimondja, hogy semmilyen általános kapcsolat nem lehet. Kapcsolat jogállami dolgok és pénz között nagyon konkrét ügyhöz kell, hogy kapcsolódjon. Tehát olyan nincs, hogy azt mondják, hogy nincs sajtószabadság Magyarországon, nem adunk pénzt, hanem azt kell mondani, hogy ebben a konkrét gazdasági ügyben, ahol egy uniós forrást használtak föl, azért nem volt szabályos a pénz fölhasználása, mert nem tudom, milyen bírói függetlenség vagy bármilyen probléma fönnáll, de azt konkrétan kell bizonyítani magában az eljárásban, nincs általában. És ezért az a gondolata a mi politikai ellenfeleinknek, hogy általános politikai kritériumok alapján pénzügyi szankciókkal lehessen sújtani, ez nem áll fönn, ez nincs. Megjegyzem, egyébként a szabálytalan pénzfelhasználás esetén eddig is megvoltak az eszközeik, hogy azt elvegyék. És ez az egész egy politikai balhé igazából. Tehát a mi pozíciónk pénz szempontjából ezzel a bírói ítélettel, akármit is olvasnak a nyugati sajtóban, nem romlott. Ezt, ha megkérdeznek nálam kifinomultabb jogászokat, valószínűleg ugyanígy fogják Önöknek elmondani. Mit tudunk csinálni? Mert attól, hogy igazunk van, még pénzünk nincs, illetve a pénz nem jön, tehát azt még majd meg kell szerezni. Addig azonban, mert nem lehet ezt visszatartani akármeddig, megelőlegezzük. A pénzügyminiszter úr vért izzad, de tulajdonképpen minden fejlesztési programot, amit ebből az alapból akartunk fejleszteni vagy elindítani, mi elindítottuk, és nemzeti költségvetésből megelőlegeztük, ami neki kiadási és bevételi egyenlegromlást okoz a költségvetésben, de úgy számolunk, hogy az év végéig ez a pénz egészben vagy részben mindenképpen meg fog érkezni, és akkor a megelőlegezés miatt megnövekedett hiány majd vissza fog billenni.

Adócsökkentés. Ez az az utolsó pénzügyi eszköz, amit tudunk majd használni a gazdaság fejlesztésében. Van az OECD-nek egy nemzetközi adóversenyképességi indexe. Én nem tudom, hogy ezek az indexek egyébként mennyiben tükrözik a valóságot, de vannak, tehát használjuk őket. Abban bízunk, hogy amikor rosszak nekünk, akkor semmi közük a valósághoz, mikor jók, akkor viszont… Most ez éppen jó. Tehát ebben az adóversenyképességi indexben a magyar adórendszer a világ 13. legversenyképesebb adórendszere. A világ 13. legversenyképesebb adórendszere, a társasági adónál a világ hatodik legversenyképesebbje, személyi jövedelemadó tekintetében a kilencedik legversenyképesebbje. Ez a zsanér. Tehát én mindenkit arra szeretnék kérni, hogyha valaha is politikába akar avatkozni, mint vállalkozó, és keres egy pontot, ahol a beavatkozásának tényleg van tétje meg értelme, akkor itt avatkozzon be. Tehát minden erőnkkel arra kell törekedni, hogy ezt az adórendszert megvédjük. Ha az adórendszert szétszedik: adójóváírás, progresszív adózás, minden, abban a pillanatban a gazdaság versenyképessége drámaian fog romlani. Tehát ez a zsanér, amin elfordul a magyar gazdaság. Ha a zsanér kiesik, leesik az ajtó, ez ilyen egyszerű. Tehát mindenképpen meg kell védenünk az adórendszerünket. Az adócentralizáció mértéke, amit szintén mérnek itt, a világban, azt írják, hogy historikus összevetésben soha nem volt még ilyen alacsony szinten, ez a GDP-nek a 35 százaléka. Most ez elég jó szám. Az adóék 12 százalékkal csökkent az elmúlt években, 53,1 százalékról indultunk adóék tekintetében, és most 41,2 százalékon vagyunk, ami a munkáltatókat terhelő adó- és járulékcsökkentés miatt van így, mert a munkáltatói hozzájárulás csökkentése az úgy történt, hogy 29 százalékról eljutottunk a 13 százalékhoz.

Köszönetet kell mondanom a kamara elnökének. A kamara elnöke nélkül, illetve a kamarai tárgyalódelegáció nélkül ezt az eredményt sosem tudtuk volna elérni. A szakszervezetek mindig erősek, ők bért akarnak emelni. A mostani riválisaink is arról beszélnek, hogy majd ők fölemelik a bért, nem tudom, hova. Azt hiszem, hogy az ismerethiányról tanúskodik, mert a bért nem lehet akárhova fölemelni, a bért oda lehet fölemelni, ami még a vállalkozók számára elfogadható. Ha a fölé a szint fölé emeljük a bért, ami a vállalkozóknak már nem fogadható el, akkor megkezdődnek az elbocsátások. Ez nem túl bonyolult dolog, a belátása aránylag csekély összpontosítással is teljesíthető. Tehát ezért ragaszkodni kell ahhoz, hogy a magyar bérszínvonalat sose a kormány határozza meg. Ugyan jogilag talán, különösen, ha az embernek kétharmada van, ez a jogkör talán még létre is hozható, de én ódzkodnék ettől. Tehát ne a kormány határozza meg a bérszínvonalat, hanem a gazdasági szereplők egyezzenek meg. A szakszervezetek meg a munkaadók egyezzenek meg, a minimálbérről ők egyezzenek meg, és a kormány pedig üsse rá a pecsétet, de ne ő kezdeményezze a dolgot, mert abból a végén irracionális dolgok születnek. Van a kormánynak szerepe, mert persze a szakszervezetek és a dörzsölt kamarai tárgyalók úgy egyeznek meg egymással, hogy mi fizessük az árát. Azt mondják, hogy rendben van, legyen béremelés, és Varga miniszter úr pedig csökkentse le a munkaadókat terhelő járulékot. Valójában mi finanszírozzuk az egész béremeléspolitikának az első egy-két évét, mert utána ez, miután hiszünk abban, hogy az adócsökkentés versenyképességet és teljesítményt növel, egy-két év után a lecsökkentett adóval is nagyobb gazdasági teljesítmény lesz, ezért a költségvetési bevétel is rendben lesz, de az első egy-két évet meg kell finanszírozni, ezt csinálja a pénzügyminiszter úr. Ezért van az, hogy minden adóemelés mögött azonnal adócsökkentés van. Tehát óvnám Önöket azoktól a szirénhangoktól, amelyek azt mondják, hogy a bérszínvonalat majd fölemeljük oda, ahova látni szeretnénk. Nem, a bérszínvonalat oda lehet fölemelni, ahova a munkaadók és a munkavállalók együtt vállalják, hogy fölemelik – a munkanélküliség növelése nélkül. Oda lehet fölemelni, és mi ezt egyébként, ahogy eddig, ezután is elő fogjuk segíteni.

Ha a bér adóékét nézem, akkor van néhány kategória, ahol az adóék fantasztikus. Tehát a 25 év alattiak adóéke, különösen, hogy nem kell adót fizetniük, egész jól néz ki. A legjobb az EU-ban, talán a lengyeleké olyan, mint a mienk. A két és többgyerekesek adóéke is jobb, mint az uniós átlag. De van olyan csoport, ez a nem gyerekes, tehát gyerek nélküli, átlagbérrel rendelkezőknek az adóéke, ami magasabb, mint az uniós átlag. Itt kell még majd beavatkoznunk. Tehát az átlagbér adóéke az 41,2 százalék Magyarországon, az unióé meg 39,7, mondjuk, 40. Tehát van olyan csoport, ahol még adóék ügyben adócsökkentéssel be kell majd avatkoznunk, és ha jól látom, akkor a megállapodás, amit alá fogunk írni Lászlóval, ezt rögzíti is egyébként. Tehát a kormány és az MKIK közötti új megállapodásban rögzítjük ezen társadalmi csoportok adóékének a csökkentését is.

Végezetül a tudásközpontok és a vállalkozások. Amit eddig csináltunk, nem volt jó. Tehát az, hogy az egyetemeken oktattuk az elméletet, a gyakorlat meg a gazdaságban volt, ez így nem jó. Ez egy elég egyszerű fölismerés, de általában a komoly, nagy dolgok a gazdaságban egyszerű fölismerésekből születnek. Sosem felejtem el Sándor 2010-es tanácsát, ahol azt mondta, hogy az adókat nem föl kell emelni, hanem az adókat be kell szedni. Csak részleges sikerrel járt, mert bankadó lett, de ettől függetlenül neki köszönhetjük, hogy végül is a kormány elindult abba az irányba, hogy az útdíjrendszert bevezettük, akkor a kasszákat tettünk a boltokba, és így tovább, mert az a fölismerés – egy nagyon egyszerű dolog –, hogy az adókat nem emelni kell, hanem a kivetett adót beszedni, egy pofonegyszerű, de nagyon fontos dolog. Most ugyanez van az egyetemeknél is. Az nem jó, ha az elmélet meg a gyakorlat külön van, azt össze kell hozni. Most ezen dolgozunk, ezt hívjuk egyetemi modellváltásnak, ezért teszünk az egyetemekbe 2.700 milliárd forintot, ami látszólag egyetemi oktatási fejlesztési pénz, de valójában a nagy része gazdaságfejlesztési pénz is lesz, mert ez az egész átalakítás, az egyetemi modellváltás nemcsak finanszírozási változás, hanem oktatási modellváltás is, összeköti a gyakorlati meg az elméleti oktatást. Úgyhogy az egyetemeknek kutatniuk kell, a kutatás-fejlesztésben, innovációban elöl kell járniuk, és ki kell építeniük nemzetközi és intézményközi vállalati kapcsolatokat, bevételekkel kell rendelkeznünk, ezekkel gazdálkodniuk kell. Szóval úgy kell kinézniük, ahogy a Nyugat-Európában a versenyképes egyetemek kinéznek. A képzéseket rugalmasan kell alakítani, itt még az akkreditációs világban kell átalakításokat végrehajtani, de ezt nem most kell megmutatnunk, hanem a választás után, hogy hogyan és miképpen, mert nem elég rugalmas a rendszer. Mindenesetre a hallgatók kétharmada Magyarországon ma már modellváltó egyetemeken tanul.

És akkor most mondanék pár szót a megállapodásról, amit most meg fogunk kötni. Ha egy megállapodásnak az értelmét vizsgáljuk, akkor könnyű dolgunk van, ha gazdasági megállapodásról van szó, mert számok vannak: hozott eredményt, vagy nem hozott eredményt. És amikor először kötöttem szövetséget Önökkel, a kamarával 2010-ben, akkor le volt gatyásodva nemcsak a kormány, hanem Önök is. Nem mondom, hogy reménytelenül, de nem néztek ki jól, megmondom őszintén. Néztem a számokat meg az adósságot meg az egész devizahitel-adósságot, tehát azt kellett mondanom, hogy az, aki ma magyar vállalkozó, annak föl kell kötnie a gatyáját, mert borzalmas állapotban voltak a cégeink. Nem véletlen, hogy összesen 3 millió 600 ezer embernek tudtak Önök munkát adni. Most nem arról van szó, hogy nem akartak dolgozni az emberek – ilyen persze mindig van –, de alapvetően arról volt szó, hogy Önök nem tudtak munkát adni az embereknek. Tudtak adni munkát 3 millió 600 ezer embernek. Most itt ülünk, itt ülnek, itt vagyunk együtt, és Önök ma 4 millió 700 ezer embernek adnak munkát. Ez szerintem azért van, mert kötöttünk egy megállapodást, amelynek konkrét pontjai voltak, és azt minden egyes pontjában végrehajtottuk. Miután mi nem a vállalkozói világból jövünk, még Mihály úgy-ahogy, hát ő mégiscsak cégnél is dolgozott, de a mostani magyar kormány többsége nem ilyen helyről jött, ezért, ugye, nincs közöttünk bizalom azon az alapon, hogy egyébként ismerjük egymást, mert dolgoztunk egymás szektorában. Önök nem dolgoztak a politikában – jó döntés! –, mi nem dolgoztunk a vállalkozói világban – még jobb döntés! –, tehát nincs olyan közös életünk, ami bizalmat tudna teremteni. Egy dolog tud bizalmat teremteni: megállapodást kötünk és betartjuk. És azt tudom mondani Önöknek, hogy én minden megállapodást, amit Önökkel kötöttem, betartottam. És arra mérget vehetnek, nemcsak biztosak lehetnek, arra mérget vehetnek, hogyha kötnek velünk egy megállapodást, és azt én írom alá, az a megállapodás be lesz tartva. Eddig is így volt, és ezután is így lesz. Nyilván nekem is van néhány hibám, de talán nem vagyok sült bolond, ezért nem írok alá megállapodást olyanokkal, akik nem tartják be ugyanúgy, mint én. Tehát én úgy írom alá ezeket a megállapodásokat, hogy Önök az elmúlt években úgy, mint én, minden pontját a megállapodásnak betartották. Ezt Lászlónak részben köszönöm, részben nem is nagyon látok más módot arra, hogyha a gazdaság és a politika úgy el van választva, mint most – nem mindig volt így, vannak más vezetési modellek is –, de ha el van választva, akkor a bizalmat csak megállapodásokkal lehet létrehozni. Ezért én örömmel fogom aláírni majd ezt a megállapodást, és biztos vagyok benne, hogy ez a megállapodás azt a nagy nemzetstratégiai célunkat, hogy a gazdasági növekedés minden évben haladja meg két-három százalékkal az európai uniós mértéket, és amikor az európai gazdaságok stagnálnak, meg lefele jönnek, nekünk egy fölfele futó pályán kell haladnunk, és 2030 környékén, amikor mindenfajta nagy átrendeződések lesznek a világban, amiről most már nincs időm beszélni, de Amerikától az Európai Unióig sok minden történni fog, arra a 2030 környéki időpontra, ami minden nemzetet megpróbál majd, és komoly, ennél a mostani pandémiánál sokkal nagyobb stresszteszt alá helyez majd, 2030-ra a mi nemzetünknek, a mi nemzeti közösségünknek, ideértve annak a gazdaságát olyan állapotban kell lenni, hogy azokat a kihívásokat ott és akkor majd bírjuk, sőt gyarapodásra tudjuk fölhasználni. Ez van előttünk. Ehhez megállapodás kell, olyan megállapodás, mint amit most szeretnénk aláírni. És ha a következő tíz évben be tudjuk tartani ezt a megállapodást, akkor 2030-ra el is érjük az Európai Unió fejlettségének az átlagát, lesz védelmi képességünk, lesznek komoly egyetemeink, lesz technológiai előnyünk a térségben másokkal összevetve, és ezeket egy jó politikai vezetéssel össze is tudjuk kombinálni úgy, hogy ebből magyar nemzeti versenyelőny kerekedjen nemcsak a régióban, hanem még azon kívül is. Ehhez kívánok Önöknek sok erőt, jó egészséget!

Köszönöm a türelmüket, hogy a hosszú fejtegetésemet meghallgatták.

A kormány és az MKIK között megköttetett megállapodás szövege itt [1] olvasható.