Régi pompájában ragyog, és most már látogatható is az egykori zugligeti lóvasút díszes indóháza, amely kulturális és rendezvényközpontként működik majd. A megnyitóünnepségen Lévai Anikó is ott volt.

„Csak akkor nem kiállítási tárgy egy műemlék épület, ha élet van benne” – mondta Pokorni Zoltán XII. kerületi polgármester a Lóvasút Kulturális és Rendezvényközpont megnyitóünnepségén. Felidézte, hogy a különleges zugligeti ház már évtizedekkel korábban megérett a felújításra.

Az 1868-ban átadott zugligeti lóvasútvonal régi végállomásán 1885-re készült el a ma is látható indóház, ám a századforduló idején, néhány évvel a villamosítás után, egy baleset következményeként, új végállomás épült feljebb, a Vaskapunak nevezett területen. A régi végállomás-épületben, a várócsarnok befalazásával, kisméretű szolgálati lakások jöttek létre, amelyekből nagyjából egy évtizeddel ezelőtt költöztek ki az utolsó lakók.

Korábban több terv is született a pusztulófélben lévő épület megmentése érdekében. A Hegyvidéki Önkormányzat tárgyalt a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemmel, hogy a tanintézmény itt alakítsa ki a doktori iskoláját, aztán különféle cégek érdeklődtek, de mindegyik megrettent a műemlék-felújítás nehézségeitől.

Ezután döntött úgy az önkormányzat, hogy támogatókat keresve maga állítja helyre a házat. A több mint egymilliárd forint összköltségvetésű beruházáshoz végül a magyar állam biztosított mintegy hatszázmillió, az EGT Alap pedig háromszázmillió forintot.

„Az épület a múltja miatt maga a helytörténet” – magyarázta Pokorni Zoltán, miért épp itt lesz a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény és Galéria új otthona. Hozzátette: a MOM Kulturális Központ szervezésében kulturális programok is helyet kapnak majd, hogy érdemes legyen minél gyakrabban ellátogatni ide. Mindemellett a Normafa zugligeti „kapujának” funkcióját is betölti, hiszen a Libegővel vagy a nemrégiben kijelölt új turistaúton innen is könnyen megközelíthető a hegy tetején lévő népszerű kirándulóhely.

„Határidőt, minőséget és árakat tartani szinte lehetetlen a magyar építőiparban, itt azonban mindez egyszerre teljesült” – méltatta az újjáépítésben közreműködő mintegy négyszáz ember munkáját Váczi János alpolgármester, aki külön köszönetet mondott a tervező ZDA Zoboki Építésziroda és a kivitelező Archibona Kft. munkatársainak. Szólt arról is, hogy a műemlék épület rekonstrukciója során a legösszetettebb feladatot a fa tetőszerkezet helyreállítása jelentette, amelynek során egyenként vizsgálták meg a kibontott elemek állapotát. Amit csak lehetett, megőriztek, míg a rossz állapotúak helyére, korhű módon, újakat gyártottak.

Az épületbe és a kapcsolódó új részekbe korszerű, környezetbarát, hőszivattyús hűtő-fűtő rendszer került. Ennek részeként huszonnégy talajszondát fúrtak nyolcvanméteres mélységbe, valamint több mint két kilométer hosszú vezetékhálózatot alakítottak ki a szakemberek.

A Zugligeti utat négy méterrel elhúzták a Lóvasút-épület mellett, hogy teret adjanak a műemléknek – folytatta az alpolgármester, aki a körzet önkormányzati képviselőjeként a környéket érintő több más fontos fejlesztésről is beszélt. Elkészült a Zugligeti úton, a Kuruclesi út torkolatánál egy új kanyarodósáv, hogy csökkenjenek a csúcsidőben tapasztalható torlódások, míg a Kútvölgyi út és a Kútvölgyi lejtő találkozásánál körforgalom épült.

A több helyre telepített térfigyelő kamerák révén nagymértékben csökkent a lakásbetörések, valamint a gépjárműlopások és -feltörések száma. A Hegyvidéki Gyorsnet Program keretében pedig ezt a városrészt is elérte a nagy sebességű internet. Váczi János az önkormányzat mottóját idézve úgy fogalmazott: „a fejlesztésekkel a Zugliget és a Virányos olyan hellyé válik, ahol nagyon jó élni”.

A Lóvasút épületegyüttesébe költöző Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény és Galéria a jövőben egy állandó, a Zugliget múltjával foglalkozó kiállítással, valamint évente két időszaki tárlattal várja a közönséget. Mint Balázs Attila intézményvezető elmondta, múzeumpedagógiai foglalkozások és helytörténeti konferenciák megtartását is tervezik, mindemellett pedig könyvtárral és kutatószolgálattal várják majd az érdeklődőket. Hamarosan audioguide-okat is alkalmaznak: a múzeumokból ismert készülékek segítségével a helytörténeti séták útvonalait bejárva ismerhetik meg a látogatók a környék nevezetességeit.

*

A Lóvasút épülete előtti téren színes programok várták az érdeklődőket. A csocsó, az ügyességi játékok és az apróságok körében oly népszerű bábjáték-automata is osztatlan sikert arattak – a humoros műsorszámok ezúttal sem kímélték a rekeszizmokat. A szünetben a bábjátékrajongók egyik „szóvivőjével”, az óvodás Ekler Gyurkival beszélgettünk.

– Hogy tetszett az előadás?

– Vicces dolgokat mondott, az előző számot én kértem. A kutyákról mesélt, az összes kutyafajtát elsorolta, de olyan gyorsan mondta, hogy nem tudtam mindet megjegyezni. Van puli, agár, vizsla és… hmm, nem tudom, még nagyon sok. Azt is mondta, hogy a kutya legnagyobb baja az elveszettség.

– Hogyan lehet működésbe hozni a gépet?

– Azt kéri, hogy rajzoljunk valami szépet. Aztán az egészet beszippantja, és meg kell nyomni rajta egy gombot – ez a gomb olyan, mint a távirányítókon, csak sokkal-sokkal nagyobb. De van bent egy ember, szerintem ő irányítja az egészet.

– Ezt miből gondolod?

– Mert tudom! Bekukucskáltam, és láttam bent egy bácsit.

– Hogy tetszik a megújult épület? Jártál már itt korábban?

– Lehet, hogy voltam, már nem emlékszem, de nagyon szép! Olyan, mint egy palota – vagy nem is, inkább egy templom!

Persze, nem csak Gyurki tetszését nyerte el az indóház, a helybéliek sorra dicsérték az impozáns épületet, amelyhez sokakat fűz valamilyen szép emlék.

– Gyerekkorom óta ismerem a környéket. A régi időkben is csodás volt, de utána majdnem az enyészeté lett. Jó visszagondolni a múltra. Tegnap még a gyerekeinket toltuk itt a babakocsiban, ma már az unokáinkkal szoktunk errefelé sétálni. Láttuk, hogy hajléktalanok költöztek be. Nagyon fájt érte a szívünk, ezért is örülünk, hogy végre helyreállították – mondta Fodor Ágnes, aki a férjével együtt jött el a megnyitóünnepségre, amelyen gazdag és korhű programkínálat várta a látogatókat: a szórakoztató műsorok, a kellemes muzsika és a helytörténeti kiállítás mellett a vetítéseknek köszönhetően betekintést nyerhettünk a felújítás kulisszatitkaiba is.

A patinás teremben egy idős férfi mellett foglaltam helyet, sokáig szótlanul figyeltük a kisfilmet.

– Móré Miklós vagyok, nyolcvannyolc éves. Rákoscsabán születtem, ott is éltem 1967-ig. Ekkor költöztem a kerületbe – kezdte a beszélgetést az elegáns úriember.

– Pontosan hová? – kérdeztem.

– A Varázs utcába. Gyönyörű környék volt, most is az. Azóta persze teljesen megváltozott, ma már az utca tele van autókkal, azelőtt egy sem volt. A hely magáért beszél. Ha kinéz az ember az ablakon, látja a természetet, ami egy csoda.

Ezek szerint a Lóvasút épületét is ismeri.

– Akárhányszor erre jártam, mindig sírni szerettem volna a pusztulásán… Mivel a foglalkozásomból adódóan fogékony vagyok az építészet szépségeire, ezt az épületet rögtön felfedeztem, de csak most tudtam meg, hogy a lóvasút végállomása volt. Miután az újságból értesültem, hogy ma lesz az avatóünnepség, nem volt kérdés számomra, hogy eljövök megnézni. Berecz János mókás előadását is meghallgattam, a végén még szót is váltottam vele.

Balázs Attila, a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény és Galéria vezetője külön felhívta a figyelmemet arra, hogy menjek fel a karzatra. A lépcső tetején már éreztem a festékillatot – két művész rögtönzött alkotótermében találtam magam. A hatalmas vásznon egy hét részből álló festmény tárult elém. A Lóvasút még a művészeket is megihlette.

– Gyönyörű és különleges ez az épület! Arra gondoltunk, hogy az indóház részeit különböző színekben festjük meg. A kontúrrajzot az építészeti rajzok és a fotók alapján készítettük el. A munka kicsit interaktív, a gyerekek is ecsetet ragadtak, így ők is hozzátették a magukét – avatott be az alkotás részleteibe Veszely Ferenc, a munka irányítója.

Nemcsak az épületben, de azon kívül is meglepetések várták a vendégeket. A kocsikázást én sem hagytam ki. Esernyővel a kezemben ültem fel a két lóerős fogatra, amit Bogár és Lidérc húzott. A Libegőig és visszatartó úton a Barankai Lovastanya munkatársával, Barankai Józseffel beszélgettem.

– Az utasok nagyon kedvesek, a gyerekek pedig végtelenül aranyosak. Gyakran járunk errefelé, örülök, hogy megmentették a Lóvasút épületét. A programok nagyon jók, s bár az időjárás nem túl kedvező, mi jól érezzük magunkat. Van valami különös ezen a helyen – mondta, aztán mindketten belefeledkeztünk az elénk táruló látványba.

Stílusosan, lovas kocsival érkeztem vissza az indóházhoz, ahol már zajlott a Csillagszeműek néptáncműsora: pattogó csizmák, pörgő szoknyák és jól ismert népdalok.

– Ez az élő történelem, és milyen jó egy kicsit elszakadni a modern világtól! Okkal hoztuk el a gyerekeinket, hiszen szülőként fontosnak tartjuk, hogy megismerjék a hagyományokat, hogy képesek legyenek rácsodálkozni a múlt emlékeire – mondta Demeter Erika, aki férjével és kamaszkorú fiaival Óbudáról jött el, hogy részese legyen a különleges ünnepnek.

Balázs Attila legközelebb az általa vezetett kerekasztal-beszélgetésen tűnt fel. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár vezetőjével, Sándor Tiborral, a Lóvasút rekonstrukcióját végző építésszel, Zoboki Gáborral, valamint a Zugliget Egyesület elnökével, Salamin Andrással közösen nyitotta fel a zugligeti emlékekből eszkábált kincsesládát. Szó esett a környék történelméről és persze a megújult Lóvasútról is.

„Elképesztően nagy szerencséje van a kerületnek, hogy megmenekült az épület! Olyan kivételes lehetőséghez még egyetlen helytörténeti gyűjtemény sem jutott, mint a hegyvidéki. Nemcsak a környezet miatt, hanem azért is, mert közkedvelt kiránduló-útvonal közelébe került. Örülök, hogy a Lóvasútnak funkciója is van, hiszen ezt a gyönyörű épületet csak így lehet életben tartani” – fogalmazott Sándor Tibor.

„Mi végigéltük azokat az ötleteket, hogy mi legyen az épület sorsa – borzongott a hátunkon a szőr, amikor felmerült, hogy eladják. Az utolsó pillanatokig rettegtünk, mert nem tudtuk, mi lesz itt. Régi álmunk vált most valóra, ezt már csak azzal lehetne teljesebbé tenni, ha a villamost is visszahoznák” – mondta Salamin András, aki a rendszerváltozás óta dolgozik a környék hagyományainak gondozásán, közösségének erősítésén.

Mint kiderült, Zoboki Gábor is tősgyökeres zugligeti, megannyi gyermekkori emlék köti ide. „A tanáraim, a korcsolyapálya, a mezei virágok… Emlékszem arra, amikor elcsentem nagymamám kígyóbőr táskáját, hogy szánkózzak rajta – meg is kergetett miatta. Van valami mágikus ezen a helyen. Vajon Mátyás király miért pont itt vadászott fácánra? Máshova is mehetett volna. És ott vannak a meseszerű helyek: az Ördögorom, a Farkasrét, a Tündérszikla, a Harangvölgy, az Istenszeme fogadó. Tényleg van valamilyen megmagyarázhatatlan varázsa a Zugligetnek – elmélkedett az építész, aki a renoválás részleteiről is beszélt. Egyebek mellett elárulta, miért kapott sárga festést a homlokzat. – Az anyagkutatás segítségével vissza tudtuk kaparni a régi réteget. Ezen a faanyagon tényleg ilyen szín volt a legrégebbi. Szerencsére sok elemet meg tudtunk menteni. Az okker lazúrfesték miatt mosolyog az épület” – mondta Zoboki Gábor, akit most az Operaház felújításával bíztak meg.

A beszélgetésen a közönség soraiból többen is meséltek a saját emlékeikről. Olyan is volt, aki a Lóvasút megnyitójáért utazott haza külföldről.

Itt találkoztam Prisco-Kendoff Annamáriával, az 58-as Villamos Visszaállítását Támogató Fórum alapítójával.

– Itt, a Zugligetben nőtt fel?

– Ötéves koromban költöztem ide, a Lóvasúttal szemben található villa a miénk volt. Az ÁVH lefoglalta, el kellett menekülnünk, később a nemzetőr ismerősünk szólt édesanyámnak, hogy visszajöhetünk. A forradalom miatt nem volt pénzünk, fogalmunk sem volt, hogyan oldjuk meg a költözést, végül az 58-as villamosra pakoltuk fel az ágyakat és a holminkat. Sok évvel később is találtunk poloskákat az épületben…

– Milyen volt akkoriban a környék?

– Azelőtt mindenki ismert mindenkit, mint egy nagy faluban. Nem volt pénzünk kulcsra, ezért kilinccsel jártunk ki-be. Itt lakott a szomszédban Molnár Ferenc lánya, Sárközi Márti néni, akit jól ismertünk, rengetegszer felmentünk hozzá. Gálvölgyiék voltak a villamosvezetők, elnézték, ha nem volt jegyünk. Óriási szám volt például az is, amikor ideköltözött az amerikai követség. Esténként csak a villamos járt, és néha elsuhant a házunk előtt egy-egy fekete autó, amibe nem lehetett belátni – mi, gyerekek, mindenféle történetet kerítettünk mögé. No, és persze a korcsolyázások és a szánkózások! Volt, hogy innen, a Lóvasúttól éjszaka titokban leszánkóztunk egészen a Virányos iskoláig. Szép emlékek ezek… Amikor a szüleim meghaltak, el kellett adnunk a házat. Nemrég jöttem vissza Olaszországból, most a Budakeszi úton lakom, de rendszeresen eljövök ide sétálni a kutyámmal.

– Milyen érzés így látni az épületet?

– Mi, „ősmagosok”, mindig az indóháznál találkoztunk, itt beszéltük meg a napi programot. Az orrunk előtt lopták el a kovácsoltvas korlátot, nagyon fájt látni az épület pusztulását. Nem tagadom, meg vagyok hatva. A Zugligetnek illata van! Egy tündérvilág, amihez nem csak engem köt ezernyi emlék és élmény.

sz–BM